Anatolij Zlenko, a független Ukrajna első külügyminisztere

A szovjet rendszer és a bipoláris világrend felbomlása az 1990-es évek elején egy sor független állam megalakulását vonta maga után, ezek egyike volt Ukrajna. Magyarország legnagyobb keleti szomszédjának az immár 30 éve fennálló függetlenségének távlatából kiemelkedik az ukrán külpolitika és diplomáciai gárda (ki)építésének palettájából Anatolij Makszimovics Zlenko személye. Mivel a magyar ajkú érdeklődők ritkán olvashatnak róla, már ez is épp elegendő okot adhat, hogy röviden összefoglaljuk ennek a valóban kimagasló diplomatának az életútját, külügyi nézeteit és személyének megítélését más diplomaták részéről. Az összefoglaló aktualitását csak növeli az a szomorú tény, miszerint 2021. március 1-jén hosszú betegséget követően, élete 83. évében elhunyt a hajdani kétszeres ukrán külügyminiszter.

„Anatolij Zlenko kiemelkedő szerepet játszott Ukrajna külpolitikájában. Sokat tett azért, hogy Ukrajna elfoglalja helyét a nemzetközi kapcsolatok rendszerében. Mindig arra törekedett, hogy ez a hely megfeleljen Ukrajna, az egyik legnagyobb európai állam jelentős potenciáljának és státuszának.” (Roland Dumas kétszeres francia külügyminiszter Zlenko 2003-ban kiadott memoárjai kapcsán adott visszajelzése. Közli: Віднянський)

Magyar szemmel ez azért lehet mérvadó, mert nem mellesleg ukrán részről Zlenko a rendszerváltoztatás éveiben valóban sokat és tevékenyen tett a 2021-ben harmincadik évfordulóját elért magyar–ukrán kétoldalú kapcsolatépítés bölcsőjénél, majd pedig az ezredforduló idején, amikor másodszor volt tárcavezető. Mindkét terminusa során a két ország kapcsolatépítésének egyértelműen pozitív irányba történő elmozdulása volt tapasztalható.

Jeszenszky Géza és Anatolij Zlenko külügyminiszteri találkozó Ungváron, 1994. január 31. (Forrás: Kárpáti Igaz Szó, 1994. 75. évfolyam, 5. szám., p. 1.)

Anatolij Zlenko 1938. június 2-án született a Kijevi területen elhelyezkedő Sztaviscse (ukránul: Ставище) községben. Már diplomataként ismerte el a vele készített interjúkban, hogy fiatal korában egyáltalán nem álmodozott ilyesféle pályáról. Ezt csak alátámasztja a tény, hogy a majdani kétszeres ukrán külügyér tanulmányait közel sem diplomata-képzőben, hanem a Kijevi Bányászati Főiskolán kezdte. Tanulmányainak 1959-es befejezését követően a Kadyijiv-szén (ukránul: «Кадіїввугілля») tröszt egyik szénbányájában töltött be állást, Kadyijivkában.

A fiatal Zlenko életútjában mérföldkőnek számító váltást a Tarasz Sevcsenko Kijevi Állami (most – Nemzeti) Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Karára való felvétel jelentette, melynek csak a bányászatban eltöltött éveit követően lett a hallgatója. Ottani egyetemi tanulmányait 1967-ben fejezte be. A szovjet oktatási modellnek megfelelően a diploma megszerzésével egyidejűleg – kötelező – munkamegbízását Zlenko az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság (Ukrán SZSZK) Külügyminisztériumában kapta. Ettől kezdődően a friss diplomás Zlenko egészen 2003-ig aktívan tevékenykedett a szovjet ukrán, majd pedig a már független ukrán külügyben, a diplomáciai pálya különböző ágaiban helytállva. Ebben nyilvánvalóan nagy szerepe volt az orosz és ukrán nyelven túl az angol, francia és a spanyol nyelv kiváló ismeretének is.

Furcsán hangozhat, hogy az ukrán szovjet tagköztársaságnak – egyéb tagköztársaságokhoz hasonlóan – volt saját külügyminisztériuma. Emiatt egyfajta rövid intermezzóként indokolt lehet kicsit körüljárni ezt a kérdést (is). Nyilván nem igényel részletesebb magyarázatot az, hogy a Szovjetunióban az egyes jogok és intézmények csak nominálisan léteztek, mivel a pártvezetésen kívül senkinek semmilyen reális beleszólása nem volt az országon belül történő eseményekbe és folyamatokba. Valami hasonló volt jellemző az Ukrán SZSZK-n belül megalakult külügyminisztériumra is, melynek megalapítása még az Ukrán (bolsevik) Kommunista Párt Központi Bizottságának 1944. február 5-i határozatához nyúl vissza. A határozat a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának X. közgyűlése során 1944. február 1-jén elfogadott törvényére alapozott (Закон «Про надання союзним республікам повноважень у галузі зовнішніх зносин і про перетворення у зв’язку з цим народного комісаріату закордонних справ із загальносоюзного в союзно-республіканський народний комісаріат»), amelynek megfelelően minden szovjet tagköztársaságnak jogában állt saját külügyi népbiztosságokat alapítani azzal a céllal, hogy diplomáciai és konzuli kapcsolatokat létesítsenek, valamint egyezményeket írhassanak alá külföldi államokkal.

A szovjet vezetőség részéről nem volt érdektelen az, hogy a második világháború kellős közepén az egyes tagköztársaságokon belül – akkoriban külügyi népbiztosságokként ismert – intézményeket állítsanak fel. Nyilvánvaló, hogy részükről ez propaganda jellegű kezdeményezés volt, amely a Szovjetunió nemzetközi színtéren gyakorolt befolyását volt hivatott megerősíteni. Egyebek mellett amiatt, hogy így legitim módon többlet-szavazatokra tehessenek szert az ENSZ-ben. Továbbá így tettek kísérletet az 1939–1940-es területi annektálások legitimálására is, hisz azt a megtévesztő látszatot idézték elő, hogy a tagköztársaságoknak valódi szuverenitásuk van, ebből adódóan pedig saját elhatározásból váltak a szovjet állam részévé. Ugyanakkor nemigen kell külön bizonygatni, hogy a tényeket tekintve a többi tagköztársasághoz hasonlóan Kijevnek is vajmi csekély mértékben volt beleszólása abba, hogy mi történik az országon belül. Az Ukrán SZSZK ENSZ-taggá válását követően a Külügyminisztérium fejlődése gyakorlatilag meg is állt. Nem meglepő és nem is véletlen hát, hogy 1985-ban a külügyi munkatársak száma összesen 87 személyt tett ki, ami a kb. 51 milliós lakosság mellett elenyészően kevés volt. Ez az arány a Gorbacsov-féle peresztrojka idején némileg ugyan javult, viszont a szóban forgó szervnek érdemi beleszólása az éppen zajló külügyi folyamatokba ekkor sem lehetett.

Visszatérve a tárgyra, Anatolij Zlenko 1967 és 1973 között az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Külügyminisztériumának nemzetközi szervezeti osztályán attaséként, később pedig másodtitkárként tevékenykedett. Ezt követően 1973–1979 folyamán Párizsban az UNESCO Titkárságának volt a munkatársa. A Franciaországban töltött éveit követően visszatért az Ukrán SZSZK-ba, ahol 1979-től kezdve az Ukrán SZSZK Külügyminisztériuma nemzetközi szervezetei részlegének az UNESCO ügyeiért felelős tanácsosa volt. 1983 októbere és 1987 márciusa között ismét külföldön volt az Ukrán SZSZK állandó képviselőjeként az UNESCO-nál. Tanítványai megállapítása szerint a Franciaországban töltött éveire Zlenko különösen jó szívvel emlékezett vissza.

1987 áprilisától 1989 júliusáig, bő két évig Anatolij Zlenko Volodimir Kravec, az Ukrán SZSZK akkori külügyminiszterének helyetteseként, további egy évig, 1990 júliusáig pedig már első helyetteseként látott el feladatokat Kijevben. A szovjet rezsim krízise és a szuperhatalom tagköztársaságainak, illetve annak az érdekszférájából sikeresen szabadulni tudó országok függetlenedései és rendszerváltásai közepette alakult úgy mind a nemzetközi helyzet, mind az ukrán belpolitika, hogy 1990 júliusában Zlenko leváltotta külügyi hivatalában az addig pozícióban lévő Kravecet. Ezáltal ő lett az Ukrán SZSZK utolsó, illetve az 1991-től már a független Ukrajna első külügyminisztere.

Bár Zlenko sosem volt a Kommunista Párt tagja, ennek ellenére nyilvánvaló, hogy számára is lehetetlen volt úgy ellátni diplomáciai feladatokat a szovjet rendszeren belül, hogy semmilyen szinten – legalább hallgatólagosan – ne tegyen eleget annak elvárásai iránt. Akkoriban Moszkva az ukrán külügytől (is) a feltétel nélküli alárendeltséget várta el. Ugyanakkor Zlenko írásai és tettei által is megnyilvánuló nézeteire roppant nagy hatással volt a több éves külföldi diplomáciai tevékenysége. A későbbiekben, amikor már a körülmények is ezt szolgálták, ezen tapasztalata kamatozni tudott. Zlenko valódi diplomatához méltó rátermettségét, a szovjet rendszeren messze túlmutató nézeteit és világképét sok ukrán és külföldi (nyugati) diplomata kollégája sem vitatta.

Valószínűleg emiatt röviddel az ukrán Szuverenitási Deklaráció (ukránul: Декларація про дердавний суверенітет України) 1990. július 16-i érvénybeléptetését követően Zlenko kinevezése nem volt teljesen zökkenőmentes. Tudniillik az akkorra már megrendült, de még kellően erős lábakon álló Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottságának (UKP KB) volt egyéb kiszemelt jelöltje a külügyi tárca vezetőjének szerepkörére. Legalábbis ezt tette szóvá Zlenkoval történt közös beszélgetésekor Sztanyiszlav Hurenko, az UKP KB akkori első titkára. Ugyanis 1990. július 23-án elvileg a párt tudtán és szentesítésén kívül a nem sokkal azelőtt megalakult kijevi parlament külügyi bizottsága Volodimir Kravec és Dmitro Pavlicsko ajánlására Zlenko személye mellett tette le voksát.

Első körben külügyéri hivatalát 1990. július 27-től 1994 augusztusáig töltötte be. Ez az etap megkülönböztetett jelentőséggel bírt, hiszen Ukrajnának még nem volt külügyi doktrínája, úgymond a semmiből kellett megteremteni a szétbomló Szovjetunió második legjelentősebb tagköztársaságának külkapcsolatait. A kitűzött külpolitikai irányokat még sok értelemben nem csak ki kellett tűzni önmaguk számára, de ezeknek nemzetközi színtéren is hivatalosan hangot kellett adni. Objektív okok miatt egyik sem volt könnyű feladat. Nem meglepő, hogy Ukrajna külpolitikai doktrínája hivatalos dokumentumként csak 1993 júliusában lépett érvénybe. Ugyanakkor az 1990. július 27-i kinevezésekor elhangzott beszédében – még jóval a függetlenedés előtt – Zlenko egyrészt hangot adott saját külpolitikai nézeteinek, illetve a kitűzött külpolitikai prioritásoknak, melyek elérésére ő és a kabinetje törekedni kívánt. Az akkor elhangzottak tették ki a későbbi „Az ukrán külpolitika fő irányai” néven ismert dokumentum négy fő irányát is, éspedig: 1) a kétoldalú kapcsolatok fejlesztését, 2) az európai regionális együttműködésben történő tágabb részvételt, 3) a Független Államok Közösségén (FÁK) belüli együttműködést, illetve 4) az ENSZ-ben, valamint annak a szakosított nemzetközi szervezeteiben való tagságot.

Anatolij Zlenko Ukrajna 4. külügyminisztereként. (Forrás: Wikipédia)

Külügyi szemszögből ugyancsak Zlenko nevéhez köthető többek között Ukrajna lefegyverzésének kérdése és blokkon kívülisége, az egyéb országokkal, regionális és nemzetközi szervezetekkel történő kapcsolatfelvételek és kétoldalú kapcsolatépítések folyamata, de a szovjet levéltárakban őrzött, addig szigorúan titkosan ügykezelt iratok hozzáférése, illetve nagy hányadának Ukrajnába történő átszállítása is. Ez utóbbi annál érdekesebb, mivel Zlenko ezt még az Ukrán SZSZK külügyi tárcájának vezetőjeként kezdeményezte, tehát még az ország függetlenedése előtt. Hasonló megtétele a részéről jó ítélőkészségről adhat számot.

Ezeknek a sokrétű, létszükséges, ugyanakkor viszont roppant nehéz feladatoknak elvégezhetőségét az 1990-es évek legelején Zlenko maga többek között a következők miatt tartotta lehetségesnek és jól időzítettnek:

„A külügyminisztériumban tevékenykedő emberek nagyrészt külföldön dolgoztak, így jól kellett beszélniük idegen nyelveket és több hozzáféréssel rendelkeztek a különféle anyagokhoz. Ezáltal pedig jobban megértették mindazt, ami kezdetét vette a Szovjetunió krízisével, jobban tudták prognosztizálni az események fejleményeit, így pedig könnyebben megfeleltek az élet által felvetett konkrét és gyakorlati kérdéseknek. Valószínűleg túlzások nélkül mondhatom, az egyik ilyen osztály [a külügy volt], ahol volt lehetőség a különféle anyagok hozzáféréséhez, és ez lehetőséget adott, hogy jobb eséllyel legyünk a helyzet urai.”

(Interjú Zlenkoval. Розпад Радянського Союзу. Усна історія Незалежної України – 1988–1991)

Zlenko személye a magyar–ukrán kapcsolatépítés terén is kimagasló fontosságú volt. Ukrán részről ő volt az egyik kulcsszereplő, akinek révén hosszas tárgyalásokat és egyeztetéseket követően előkészítésre, Leonyid Kravcsuk 1991. május 31–június 1-i budapesti látogatása során pedig aláírásra is került kilenc dokumentum. Ezek közül kiemelkedik a konzuli egyezmény, a kisebbségi nyilatkozat és a magyar–ukrán alapszerződés szándéknyilatkozatának aláírása. A későbbiekben ezek a lépések és dokumentumok tették le a két szomszédos ország közötti hivatalos diplomáciai kapcsolatok felvételének (1991. december 3.) és az alapszerződés aláírásának (1991. december 6.) az alapját.

Anatolij Zlenko ukrán és Jeszenszky Géza magy külügyminiszter a magyar-ukrán dokumentumok aláírása után az országházban. Budapest, 1991. május 31. (Forrás: A diplomáciai kapcsolatok létesítésének, illetve a Magyarország és Ukrajna közötti jószomszédságról és együttműködésről szóló alapszerződés aláírásának 25. évfordulójára. Kijev: Magyarország Nagykövetsége, 2016., p. 36.)

Az ukrán külügyér mindig elismerően nyilatkozott Ukrajna Magyarországgal ápolt jó kapcsolatáról. Zlenko jó diplomáciai taktusát bizonyítja egy 1996-ban vele készített interjúban tett kijelentése. Ukrajna Magyarországgal való kapcsolatépítésével összefüggően azt nyilatkozta, hogy Magyarország már az ukrán függetlenség kikiáltása előtt úgy bánt Ukrajna küldöttségeivel, mint akik már tényszerűen független államot képviselnek. Ezt nem csak szóban, hanem tettekben is kimutatta, utalva itt a fentebb már említett Leonyid Kravcsuk által vezetett delegációra, mely 1991 májusában kilenc aláírt szerződéssel tért vissza Kijevbe:

„Akkor, amikor Ukrajna még a Szovjetunió tagja volt, mi már egy halom aláírt dokumentummal jöttünk vissza, érti? […] szeretném kiemelni, hogy mindegyik szomszédos ország közül a kezdetekben a legnagyobb megértést Magyarországtól kaptuk, még a [z 1991. december 1-ei] referendum előtt, még előtte […] Más országokkal is jól alakult a kapcsolatépítésünk, de ilyen nyíltan, egyértelműen, ilyen megértéssel a saját célkitűzéseink és jelen helyzetünk kapcsán, valamint annak megerősítése, hogy támogatást kapunk bármilyen helyzetben – ezt akkor csak a magyar kormánytól, csak Magyarországtól kaptuk.”

(Interjú Zlenkoval. Розпад Радянського Союзу. Усна історія Незалежної України – 1988–1991)

Hasonló módon elismerően nyilatkoztak magyar kollégái is az ukrán külügyérről. Jeszenszky Géza magyar külügyminiszter a következőket írta róla:

„A szovjet diplomata múltját intelligenciájának és nemzetközi tapasztalatainak köszönhetően hamar levetkőző Zlenko külügyminiszterrel gyakori találkozásaink nyomán meghitt viszonyba kerültem. Érezte, hogy Magyarország számára mennyire fontos az erős, Nyugatra tekintő Ukrajna, és megértette, hogy gesztusainkat az új ország leginkább azzal viszonozhatja, ha az ott élő, Ukrajna területéhez és népességéhez viszonyítva szinte jelentéktelen 200 ezres magyar kisebbség megkapja a fennmaradásához és kultúrája ápolásához szükséges jogokat. Ezeket az ukrán parlament által még 1992 nyarán elfogadott kisebbségi törvény többi szomszédunkhoz képest jóval nagyvonalúbban – a kialakuló európai normák szintjén – biztosította.” (Jeszenszky, 231. o.)

Magyarország Kijevi Főkonzulátusának utolsó, és a Kijevi Nagykövetség első vezetője, Páldi András hasonlóan pozitív színben ábrázolta Zlenkót:

„Anatolij Makszimovicsról kellene megmintázni az igazi diplomata figuráját. Magas, karcsú, elegáns, jóképű férfi, aki a mindennapi életben udvarias, segítőkész, a diplomáciai munkában pedig okos tárgyalófél, érveket elfogadó vitapartner. Sohasem fordult elő, hogy bármilyen kis dologra vonatkozott is megállapodásunk, ne tartotta volna meg. Anatolij Makszimovics kezdettől fogva Ukrajna függetlenségének híve volt és nagyon sokat tett országa nemzetközi elismeréséért, nemzetközi kapcsolatainak kiépítéséért. A magyar–ukrán kapcsolatok fejlesztésének lelkes híve lett és maradt”. (Páldi András, 192. o.)

Az 1994-ben megrendezésre kerülő, soron kívüli ukrán elnökválasztásokat követően viszont az újonnan megválasztott államfő, Leonyid Kucsma egy beszélgetése során egyértelművé tette Zlenko számára, hogy más személyt szeretne ezen a poszton tudni. Ennek megfelelően Zlenko leköszönt külügyéri hivatalából, a következő külügyminiszter így Hennagyij Udovenko lett.

Páldi András és Anatolij Zlenko aláírják a diplomáciai kapcsolatok felvételéről szóló dokumentumokat. Kijev, 1991. december 3. (Forrás: A diplomáciai kapcsolatok létesítésének, illetve a Magyarország és Ukrajna közötti jószomszédságról és együttműködésről szóló alapszerződés aláírásának 25. évfordulójára. Kijev: Magyarország Nagykövetsége, 2016., p. 2.)

Ez viszont nem jelentette, hogy Zlenko megvált volna a külügyi szolgálattól. Leváltását követően őt nevezték ki Ukrajna állandó ENSZ képviselőjévé, 1994 szeptembere és 1997 szeptembere között töltötte be ezt a posztot New Yorkban. 1997–2000 között Ukrajna franciaországi és portugáliai nagyköveteként, ezzel párhuzamosan pedig az ország állandó UNESCO képviselőjeként tevékenykedett. Nagyköveti feladatait illetően egy vele folytatott interjú során meg is jegyezte, hogy számára a diplomata karrierjének csúcspontját a nagyköveti beosztásban eltöltött évei tették ki, nem pedig a sokszor „csinovnyik” feladatokkal járó miniszteri lét.

Mindamellett Anatolij Zlenko 2000 októberében másodjára is az ukrán külügyi tárca élére került. Ezt a tisztet a régi-új külügyér ugyan a diplomáciai körökben betöltött maximális időhatár miatt csak 2003 szeptemberéig láthatta el, viszont azután sem maradt tétlen. 2003 októberétől Ukrajna elnökének tanácsosa lett a nemzetközi kapcsolatokat illetően, 2003–2005 között pedig Ukrajna emberi jogi képviselője is volt az ENSZ-ben.

2010-től a Kijevi Szlavisztikai Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Karának dékánjaként dolgozott. Nem meglepő tehát, hogy a mostani ukrán diplomáciai gárda jó részének – többek között Dmitro Kuleba jelenlegi ukrán külügyminiszternek is – tanítója, munkatársa és példaképe is volt egyben. Az ukrán külügyminisztérium legmagasabb, „A diplomáciai szolgálat iránti odaadásért” című kitüntetése ennélfogva Anatolij Zlenko nevét viseli, ezzel őrizve emlékét.

Paládi Renáta

A cikk a Visegrad Fund támogatásával valósult meg.

Felhasznált források és irodalom:

Анатолій Зленко–Янош Мартоні: Україна — Угорщина: про пройдений шлях і про спільні прагнення на майбутнє. In: ZN.UA, 1 лютого 2002 р.

URL: https://zn.ua/ukr/international/ukrayina__ugorschina_pro_proydeniy_shlyah_i_pro_spilni_pragnennya_na_maybutne.html (2021-03-20)

Віднянський С. В.: Анатолій Зленко і формування зовнішньої політики незалежної України. In: Зовнішні српави, 25 лютого 2016 р. URL: https://web.archive.org/web/20160821113632/http://uaforeignaffairs.com/ua/ekspertna-dumka/view/article/anatolii-zlenko-i-formuvannja-zovnishnoji-politiki-neza/ (2021-03-20)

Головченко В. І.: Міністерство закордонних справ УРСР. In: Cмолій В. А. (голова редкол.) та ін.: Енциклопедія історії України: Т. 6., Ла-Мі. Київ: Наукова думка, 2009. URL: http://www.history.org.ua/?termin=Ministerstvo_zakordonnykh_sprav_URSR (2021-03-20)

Дипломатична та консульська служба у вимірі особистості. URL: http://sshdir.org.ua/dyplomatychna-ta-konsulska-sluzhba-u-vymiri-osobystosti/ (2021-03-20)

Jeszenszky Géza: Kísérletek a trianoni trauma orvoslására. Magyarország szomszédsági politikája a rendszerváltás éveiben. Budapest: Osiris Kiadó, 2016.Дипломатичні мемуари. День. 2003. augusztus 22. URL: https://day.kyiv.ua/uk/article/panorama-dnya/diplomatichni-memuari (2021-03-20)

Закон Української Радянської Соціалістичної Республіки «Про утворення союзно-республіканського Народного Комісаріату Закордонних справ УРСР». URL: http://search.ligazakon.ua/l_doc2.nsf/link1/T440002.html (2021-03-20)

Зленко А. М. Дипломатія і політика: Україна в процесі динамічних геополітичних змін. Харків: Фоліо., 2003.

Матвієнко В., Головченко В. Історія української дипломатії ХХ століття у постатях. К., 2001

Табачник Д. В. Історія становлення і розвитку дипломатії України. Київ: Либідь – Харків: Фоліо, 2009.

Interjú Anatolij Zlenko ukrán külügyminiszterrel. Розпад Радянського Союзу. Усна історія Незалежної України – 1988–1991. URL: http://oralhistory.org.ua/interview-ua/587/ (2020.09.10).

Jeszenszky Géza: Kísérletek a trianoni trauma orvoslására. Magyarország szomszédsági politikája a rendszerváltás éveiben. Budapest: Osiris Kiadó, 2016.

Páldi András: Egyre távolabb Moszkvától. Budapest: Belváros Könyvkiadó, 1996.

Póti László: Ukrajna kül- és biztonságpolitikája, 1990–2000. Budapest: Stratégiai Védelmi Kutató Hivatal, 2001.

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket