Német precizitás és német alkalmazkodás – Angela Merkel

Kati Marton magyar származású amerikai író és újságíró, rádió- és tévériporter könyve a jelenkor politikájának egyik legmeghatározóbb alakjának életrajzát mutatja be. Angela Merkel tizenhat évig volt Németország kancellárja – éppen annyi esztendeig, mint „mestere”, Helmut Kohl – és csak pár évvel rövidebb ideig, mint az eddigi rekordtartó, Otto von Bismarck. Aki kezébe veszi a szerző monográfiáját, páratlanul izgalmas történetnek lehet részese, hiszen megtudhatja, miként vált egy NDK-ban felcseperedett, hátsó padban ülő, szótlan kislányból a német újraegyesítés időszakában aktív politikus, majd pártjának és országának vezetője. Zárkózott egyénisége látszólag hátrányt jelentett számára – keletnémetként, természettudósként és mindenekelőtt nőként azonban megtalálta az útját a férfiak uralta politika világában, s noha számos megosztó politikai döntést hozott pályája során, tizenhat esztendeig vitathatatlanul ő volt Németország – és olykor Európa – vezetője.

Kati MARTON: Merkel, fordította: Barabás András, 2021, Corvina Kiadó, 408 oldal. (Kép forrása: a Corvina Kiadó honlapja)

Mielőtt a rövid ismertetésébe kezdenék, szeretnék az olvasókkal megosztani egy apró kulisszatitkot. Amikor rovatvezetőként a recenzálásra kiválasztott művekból szerzői példányt kérek a kiadóktól, előfordul, hogy a kapcsolattartók megjelenés előtt álló kiadványokat ajánlanak a figyelmembe. Nem volt ez másként a szóban forgó kötet esetében sem. Az Újkor.hu Lapozó rovatának szerkesztőjeként még nem fordult elő, hogy pár óra leforgása alatt ne találtam volna a bejáratott a szerkesztőségi fórumon recenzenst, ezúttal azonban az Angela Merkelről szóló életrajz nem akadt gazdára. Ilyenkor nincs mit tenni, a rovatvezető vállalja el a kényszerű feladatot – így indult tehát ez a rövid írás. S hogy miért is osztom meg mindezt az olvasóval? Mert mikor a könyv tanulmányozásába kezdtem, magam is nehezen idéztem fel személyes emlékeket Angela Merkelről. Összetett ujjai, melyek mémmé híresültek, blézerei, egy-két megszólalása  hagyott maradandó nyomot – és leginkább amikor a koronavírus idején híradófelvételen láthattuk, ahogy a német kancellár pár üveg bort és néhány guriga vécépapírt vásárolt egy boltban. Talán ezért nem akadt elsőre szerző: mert Merkel nem az a személyiség, aki a középpontba állította volna magát – egy Trumpról, Putyinról vagy éppen Hszi Csin-pingről szóló könyv bizonyára jobban az érdeklődés középpontjába kerülne. Pedig éppen ebben állt Angela Merkel varázsa: tizenhat esztendőn keresztül nyugodt és visszafogott volt, a legnehezebb helyzetben is a megoldást kereste, s noha nem volt híján az ügyes politikai manővereknek, mégis a türelmes lassúság által érte el, hogy politikai akaratát mások is figyelembe vegyék – a belpolitikában éppúgy, mint a világpolitikában.

Merkel bevásárol a koronavírus-járvány ideje alatt – Beszédében arra kérte az embereket, hogy ne kezdjenek pánikvásárlásba. Tettével sokaknak példát mutatott – hitelességéhez pedig kétség sem fért, hiszen nap mint nap látták abban a voltban vásárolni. (Kép forrása: Twitter)

És ebben az érdekes világba vezeti be az olvasót Kati Marton. Könyve rendkívül személyes és érzelemdús olvasmány, mely több év kemény újságírói munkával készült. A szerző művében kitért arra, hogy Merkel harmincéves politikusi pályája során mindvégig ügyelt arra, hogy magánéletétől távoltartsa a sajtót és a kíváncsi tekinteteket. A szerző megemlít egy történetet, amikor a kancellárasszony egyik ismerőse egy párszavas SMS-ét megosztotta a nyilvánossággal – a bizalom soha nem állt helyre köztük. A koronavírus-járvány időszakában bár Merkel több alkalommal számos videóhívást az otthonából bonyolított le, a háttérben sosem látszódott a magánélete, a kamera nem pásztázta a lakását, nem lehetett látni azt sem a háttérben, milyen könyvek sorakoznak például a könyvespolcon. Az életrajz írása tehát valóban türelmet és elszántságot igényelt a szerző részéről, hiszen személyes tapasztalataiból, a munkatársakkal folytatott beszélgetésekből, újságcikkekből, visszaemlékezésekből kellett összeraknia a képet, mely így erősen hiányos maradt – hiányoznak a Merkel által írt levelek, a vele folytatott mélyinterjúk. 

Merkel 2010-ben

Angela családi életével és gyermekkorával ismerkedhetünk meg a mű első fejezetében. Édesapja evangélikus lelkész volt, aki tanár feleségével az NDK-ba költözött. Az apa rideg, komor személyisége és a rendszerrel való vitatott együttműködése, az anya leterheltsége lányukat zárkózott kislánnyá tette. A könyvben megtalálható fiatalkori képeken egyenes frufruban, egyszerű ruhában és szandálban látható. Neki volt először farmernadrágja az osztályban (amelyből konfliktusa is adódott), s hamar megtanulhatta, milyen gyanúsnak, már-már kirekesztettnek lenni: édesapja foglalkozása megnehezítette boldogulását, s egy ártalmatlan, kvázi-rendszerellenességként is felfogható diákcsíny miatt még a korabeli diktatórikus rendszer kemény fellépését is megtapasztalhatta, amikor majdnem meghiúsították a felvételijét.

Angela és első férje: Ulrich Merkel. (kép forrása: Twitter)

Pedig Angela Kasner – első férje, Ulrich Merkel nevét viseli ma is – okos diák volt, osztályelső, aki csak akkor szólt, ha felszólították. Későbbi politikusi pályáján is gyakran hasznát vette ennek az alaptulajdonságának – érzelemmentesen, már-már faarccal hallgatta végig tárgyalópartnereit, s csak azután kezdett bele saját álláspontja ismertetésébe.

“Merkel nem sprinter, hanem maratoni futó, és 16 kancellári éve alatt kitartása révén dacolt az ember egyre rövidülő koncentrálóképességével. Több is volt ez kitartásnál. A rugalmassága – egyedülálló képessége, hogy személyes vagy politikai veszteségek után is talpra álljon – volt rendkívüli útjának motorja. S bár mindig is törekedett az alázatra, pontosan tisztában van vele, hogy amikor a következő nemzedék ideálokat keres, ő lesz a példaképük a példaképekben igencsak szegény világban.” – írja a szerző.

A fiatal lány alig várta, hogy kiszakadhasson a rideg családi környezetből. Példaképe, Marie Curie példáját követve a fizikusi pályát választotta. A Lipcsei Egyetemen doktorált 1986-ban, kutatóként dolgozott, s korán, 23 évesen meg is házasodott (majd rövidesen el is vált). A berlini fal leomlásakor részt vett az eseményekben, majd egy gyors váltással a politikai pályán találta magát, s döntését igazolta az idő: saját bevallása szerint amúgy sem volt annyira kiváló tudós, hogy elérje a Nobel-díjat – így viszont elért a német kormányzati hatalom csúcsára – 2005-ben kancellárrá választották.

Lothar de Maizière-rel, az NDK utolsó miniszterelnökével 1990 augusztusában (kép forrása: Wikipedia)

A szerző alapvetően kronologikus rendben, de bizonyos témák mentén rendezve mutatja be Angela Merkel politikusi működését, melyet veleszületett intelligenciája, az önkontroll, a stratégiai gondolkodás és szükség esetén a passzív-agresszív magatartás segítette. Az életrajzi munkából megtudhatjuk, hogy Helmut Kohl bukását miként tudta Merkel saját előnyére fordítani, s hogy milyen ügyes manőverekkel és helyzetfelismerésekkel nyerte el a kancellári széket.

Merkel 1991-ben (kép forrása: Wikipedia)

Számos érdekes, belső információt tudhatunk meg Merkel hivatali dolgozószobájáról, napirendjéről, munkatársairól és tárgyalási módszeréről. Ifj. George Bush-sal, Barack Obamával vagy éppen Donald Trumppal folytatott tárgyalásanak kulisszatitkai éppoly izgalmasak, mint a váratlan szituációkra adott válaszok.

Merkel egy 1995-ös CDU-s választási plakáton (kép forrása: Wikipedia)

Merkel meglehetősen kevés alkalommal „tüzelt csípőből”, minden döntését megfontolta az életében. Talán ennek is köszönhető, hogy csak pár alkalommal veszítette el a nyugalmát vagy mutatott érzelmet, s többnyire ügyesen tudott manőverezni a pártján belül vagy éppen a többi német párttal szemben. Amikor egyik alkalommal Donald Trumppal tárgyalt, az amerikai elnök nehéz és szívós vitapartnernek bizonyult. A német kancellár nem vette fel a meghökkentő tréfát, mikor a tárgyalás egyik pillanatában a mindentől elzárkózó és vonakodó Trump a zsebébe nyúlva néhány cukorkát dobott felé: „Nehogy azt mondja, Angela, hogy nem adtam magának soha semmit!” Merkel úgy tett, mint aki észre sem vette a sértést. A „Mutti” akkor sem vesztette el híres önuralmát, mikor Putyin egy alkalommal szándékosan szabadjára engedte Connie nevű fekete labradorját – hiszen az orosz elnök jól tudta, hogy az asszony szinte betegesen fél a kutyáktól. Merkel meg sem rezzent, később azonban azt mondta munkatársainak: „Muszáj ezt csinálnia, hogy demonstrálja a férfiasságát.”

Putyinnal tárgyalva – Angela Merkelt kétszer harapta meg kutya, így nagyon fél tőlök. A képen azonban látszik, hogy rezzenéstelen arccal ül tovább a helyén, miközben Connie körbeszaglássza a szobát. (Kép forrása: Wikipedia)

Merkel csendes nyugalma, természettudományos hátteréből hozott racionalitása, a tényekre alapozott érvelése és a dolgok önmagukban való szemlélésének képessége mindig a megoldások keresésére ösztönözték őt magát és tárgyalópartnereit is. Sok más politikustársával ellentétben Merkelt valamiképpen még legszívósabb politikai ellenfelei is elismerték – egy alkalommal Trump elnök fogadta Németország új washingtoni nagykövetét, s így üdvözölte: „Maga is olyan intelligens, mint a főnök asszony?” Amikor Izraelben beszélt a holokauszt áldozatairól, a német politikusasszonyt bizalmatlanul fogadták – őszinte és egyszerűen megfogalmazott beszéde végén felállva tapsolták meg.

Angela Merkel 2008-ban (kép forrása: Wikipedia)

Napjaink ukrán-orosz konfliktusának fényében különösen izgalmas olvasni azt a fejezetet, mely a 2014-ben eszkalálódó krími válsággal foglalkozik. Ukrajna akkor rendkívül komoly bel- és külpolitikai helyzetbe került (pl. a Majdan téri események, szakadármozgalmak, orosz beavatkozás stb.), s Európában jóformán egyedül Angela Merkel tudott higgadtan és racionálisan tárgyalni Putyin orosz elnökkel. A könyv több oldalról is bemutatja a konfliktus kezelését – megemlítve azokat a hibákat, amelyeket a világ akkori vezetői elkövethettek.

Angela Merkel és Vlagyimir Putyin (kép forrása: Wikipedia)

Szintén izgalmas olvasni a 2015-ös menekültváság németországi kezeléséről és a Willkommenskulturról olvasni, mely talán Angela Merkel legmegosztóbb politikai döntése is egyben. A könyv szerzője itt meglehetősen árnyaltan mutatja be a kancellár befogadó politikája mögött álló lehetséges okokat, elsősorban érzelmi oldalról közelítve meg a történetet, s elismerve, hogy talán Merkel nem magyarázta el kellően a döntését.

Menekültek Németországban 2015 októberében (kép forrása: Wikipedia)

Különösen izgalmas lehet az olvasó számára, amikor például a Reem Sahwill libanoni palesztin kislánnyal folytatott beszélgetése során Merkel kilépett a szerepéből és odament megvigasztalni a hazáját elhagyó és Németországban menedéket kereső, síró gyermekhez. Ezeket a felvételeket az olvasó megkeresheti a világhálón, s a szerző által kiemelt erős érzelmi reakciókról, nonverbális jelzésekről – melyek a kancellárnál viszonylag ritkák voltak – maga is meggyőződhet.

 

Kati Marton életrajza nem akar elfogulatlan lenni, s nem szűkölködik a jelzőkkel sem. Nem történészi, nem szaktudományos munka, ennek ellenére – vagy tán éppen ezért – végtelenül szórakoztató és lebilincselő olvasmány. Nem csupán Európa egyik – mára visszavonult – vezető politikusának munkáját ismerhetjük meg belőle, hanem általa a Harmadik Birodalom brutális időszakát, majd az hidegháború embert és lelket egyaránt felőrlő időszakát, illetve a Szovjetunió összeomlása utáni viszonylag nyugodt európai politikáját és az elmúlt évtized válságosabbra forduló eseményeit is.

Melanie és Donald Trump Angela Merkellel – A kancellárasszony arcmimikájáról nehezen lehetett érzelmeket leolvasni (Kép forrása: Wikipedia)

S eme kihívások között egy hívő, keletnémet, természettudományos pályáról a politika világába lépő nő sorsát, aki nem rendelkezett átlagon felüli szónoki képességekkel, mégis újra és újra meg tudta szerezni a választók bizalmát, s aki a Covid-19 járvány idején a német néphez intézett őszinte, egyszerre racionális és személyes beszédével tudott hatni az emberekre – Németországon belül is kívül. Talán éppen azzal, hogy tőle szokatlan módon német és európai uniós zászlókkal és a Reichstaggal a háttérben az igazságról beszélt a tévénézőknek, s nagyapákról és nagyanyákról beszélve elmagyarázta a helyzetet és kért. És a németek hittek neki.

 

Nyugalma, gyermekkorában megtanult manőverezőképessége erős emberré tették a politikában, de az utolsó évek nehézségei, váratlan világpolitikai eseményei őt is próbára tették. Angela Merkel számos alkalommal hibázott politikai pályafutása során, ám mindig tudott korrigálni.

Merkel 2015-ben (Kép forrása: Wikipedia)

„Hivatali idejét egyre kevésbé az őt izgató témák (például: klíma, digitalizálás) határozták meg, inkább az egymást követő válságok, melyek soha nem ültek el: a pénzügyi világválságtól a fukusimai atomkatasztrófáig, az ukrajnai háborútól a világháború utáni legsúlyosabb európai humanitárius válságig: menekültek millióinak érkezéséig. Az utóbbi esemény, amelynek megoldása Merkel pályájának legdicsőségesebb eredménye, egyszersmind elvezetett a következő válsághoz: az Alternatíva Németországért (AfD) párt gyors felemelkedéséhez.” – írja a szerző.

Merkel a hatalma csúcsán tudott visszavonulni, hiszen talán ő is érezte, hogy az új világrend kihívásaihoz már nem elegendők legnagyobb politikusi és emberi erényei.

Merkel átveszi a legmagasabb civileknek adható kitüntetést, a Elnöki Szabadság-érdemrendet az Amerikai Egyesült Államok akkori elnökétől, Barack Obamától 2011-ben (Kép forrása: Wikipedia)

Sokak számára szimpatikus volt, hogy a német kancellár egyszerű életet élt, ám ebbe csak nagyon keveseknek engedett betekintést. Nyilvános megjelenésein már-már egyenruhájává vált, ékszereivel azonos színű blézerben, fekete nadrágban és lapos sarkú cipőben jelent meg, s csak nagyon keveset mutatott meg szenvedélyeiből. Egyetlen kivétel volt csupán, s az ezzel kapcsolatos anekdotát (amelyből számoltalan gazdagítja Kati Marton munkáját) citálnám most ide:

„Merkel 2012-ben Camp David-ben, Washingtontól egyórányira északra, a falusias elnöki nyaralóban vett részt a G8-as csúcstalálkozóján. Eközben Münchenben a Bajnokok Ligája döntőjét játszotta a londoni Chelsea és a Bayern München. A csúcstalálkozó előtt Merkel arra kérte Obama elnököt, tévékészülék is legyen a konferenciaterem közelében. –Sms-eket küldtem a kancellárnak a meccs állásáról – mondta nemzetbiztonsági tanácsadója, Christoph Heusgen. –Amikor a Bayern tizenegyest rúghatott, Angela Merkel nem bírt a konferenciateremben maradni, és odajött mellém a tévé elé. Apránként a többi vezető is követte (köztük David Cameron brit miniszterelnök, François Hollande francia köztársasági elnök és Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke). Végül Barack Obama elnök is bejött, és azt kérdezte: -Most akkor a G8 miatt jöttünk, vagy meccset nézni? Mire a kancellár így felelt: -Meccset nézni.”

Maróti Zsolt

Ezt olvastad?

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem, Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszéke és Brazil Tudományos Központja 2022. szeptember 29-én és 30-án műhelykonferenciát szervez