Anjouk uralmának záró epizódja – Recenzió

 „Az ország békéjét megőrizte… és eléret, hogy a magyarok világszerte elterjedő híre-neve a csillagokig érjen” (Thuróczy János)

E mottók egyikével indul Csukovits Enikő Az Anjouk Magyarországon II. – I. Nagy Lajos és Mária uralma (1342–1395) című 2019-ben megjelent értekezése a Magyar Történelmi Emlékek – Értekezések sorozatban. A szerző éppen úgy hiánypótló munkának szánta ezt a kötetét is, amelynek már első része a korábbiakban szintén ebben a sorozatban jelent meg.

Az olvasó minden szempontból egy kiváló monográfiát tart a kezében, amely 12 fejezetben mutatja be I. Nagy Lajosnak és lányának, Máriának az uralkodását a felcseperedéstől a halálig, a magyarországi Anjouk kihalásától a Luxemburgiak térnyeréséig.

Az értekezés előszava a kötet egészének a zsinórmértéke, ugyanis a szerző leszögezi, hogy a könyv a 2012-ben megjelent Az Anjouk Magyarországon I. – I. Károly és uralkodása (1301–1342) című korábbi munkájának a folytatása, így e kötetben is az első részben megismert szerkesztési elveket követi, annak mintájára mutatja be I. Károly fiának és unokájának magyarországi uralmát. Az így már kétkötetesre duzzadt értekezéssel az a fő célja, hogy számba vegye, és áttekintse, és a nemzetközi kontextusba helyezze az Anjouk uralmáról meglévő eddigi ismereteket, valamint az un. „fehér foltok” feltárásával kívánja a még kevéssé ismert témák felé terelni és ezek feltárására ösztönözni a korszakkal foglalkozó kutatók figyelmét és érdeklődését.

A tanulmánykötet 12 fejezetben tárgyalja szisztematikus kronologikus rendben, fejezetről-fejezetre az ifjú Lajos király uralkodásának kezdetétől az Anjouk magyarországi uralmát, Lajos király és utódai uralmát a fontosabb folyamatok hátterének megvilágításával.

A szerző rendkívül alapos látképet rajzol a lovagkirály aulájáról, hadjáratairól, az udvarban bekövetkezett változások, személycserék okairól, az udvari reprezentációról, lányainak sorsáról. Elemzésében pontosan rávilágít arra, hogy Lajos király a hatalomra jutásának kezdetétől uralma végig tudatosan törekedett arra, hogy nemcsak személyéhez hű, hanem uralkodói elvárásainak megfelelő személyek segítségével kormányozza a magyar államot, személycseréit tekintve különösen a kezdetei időszakban az a cél vezérelte, hogy a korábban hatalommal, befolyással bíró Károly-kori kormányzat szereplőit egyértelműen háttérbe szorítsa. A későbbiekben ez a cél úgy módosult, hogy további kormányzati elképzeléseinek megfelelő személyekkel vette magát körbe kialakítva velük egy olyan bizalmi és függőségi viszonyt, amely egyértelműen a központosító törekvéseket szolgálták és erősítették.

Ennek a törekvésnek volt a része az anyakirályné szerepének változása és jelentős erősödése, amely a király uralkodásának teljes időszakát meghatározta, hiszen Piast Erzsébet szinte társuralkodóként egyengette és igazgatta az uralkodói politikát. A király távollétében ellenőrizte és ellátta a kormányzati feladatokat, befolyása volt a külpolitikai döntésekre. A későbbiekben az anyai befolyás csökkentésének és az önálló döntések igénye is elősegítette és felgyorsította az emlegetett kormányzati korosztályváltást, a korábbi politikai elit újragondolását.

Lokietek/Piast Erzsébet anyakirályné a Képes Krónika miniatúráján. Forrás: Wikipédia

A szerző rendkívüli alapossággal járja körbe a dalmát és nápolyi hadjáratok körülményeit is, a szicíliai örökség reményét és lehetőségét.  A király a nápolyi Anjouk sarjaként tartott igényt erre és ezt volt hívatott elősegíteni a király András nevű öccsének nápolyi Johannával kötött házassága is, amit a nápolyi trónon ülő idős Bölcs Róbert (akinek Lajos király a másodunokaöccse volt) is hosszú időn át szorgalmazott.

Anjou (Nagy) Lajos király a Képes Krónika miniatúráján. Forrás: Wikipédia

A szerző azonban itt rávilágít arra a fontos tényre, hogy a haldokló uralkodó halála előtt nem sokkal módosított végrendeletében már csak Johannát nevezte meg örökösének. A rendelkezésből András herceg kimaradt, neki a király férje szerep jutott volna csak, így a végrendelet az érintett felekből egyaránt komoly ellenállást váltott ki. Míg Johanna nem akart várni a hatalom átvételével, addig a magyar Anjouk ragaszkodtak András herceg királlyá koronázásához. Mindezek indították el András herceg számára végzetes kimenetellel záruló és még éveken át elhúzódó súlyos válságot.  A herceg gyalázatos halála után ez eddig háttérből ténykedő magyar király becsapva érezte magát, és meg akarta bosszulni öccse halálát, emellett móresre kívánta tanítani a nápolyi udvarral együttműködő politikai erőket.

VI. Kelemen pápa megpróbálkozott ugyan a kárenyhítéssel, de ez csak tovább rontotta a pápa és a magyar király közötti amúgy sem felhőtlen viszonyt. Lajos világosan adta értésére VI. Kelemennek, hogy a koronázás sokszori elhalasztásával hibásnak tartja a merényletért, mert ezzel „örök időkre” megalázta a magyar Anjoukkat. Ezért kárpótlásként követelte magának Szicília Királyságot, a pápa azonban e kérdésben nem engedett, így megkezdődött a harci készülődés.

Lajos király számára nem könnyítette meg a helyzet rendezését, hogy egyszerre kellett a nápolyi üggyel és a déli területeken kialakult politikai patthelyzettel is foglalkoznia. A déli részeken még I. Károly uralkodása idején megingott a magyar befolyás, a dalmát területek ekkora egyre inkább Velence befolyása alá kerültek. Ennek rendezésére a király 1344-ben hadjáratot indított, amelynek 1345-tól maga állt az élére. Az erődemonstráció eredményeként a jelentősebb horvát családok nyomban behódoltak, a váraikat átengedték, a dalmát tengerparti városok udvariasságból, míg Zára Velencétől akart szabadulni, hiszen a város folyamatosan támadta Zárát, sanyargatta a környéket, így Lajos segítsége volt számukra az egyetlen mentsvár. Csökkentette a záraik reményét, hogy András herceg halálával a király ereje és figyelme megoszlott Zára és Nápoly között. A helyzet rendezésében különféle források szerint, amit a szerző alaposan taglal, felröppentek különféle nem igazolható lefizetési ügyek, küzdelmes hadjáratok, amelyek vereséggel végződtek, olyan békekötés, amely nem megoldotta, csak elnapolta a problémákat. A király azt viszont felismerte, hogy a dalmát városokra a magyar kereskedelem érdekében mindenképpen szüksége van, ezért úgy igyekezett a diplomáciai kapcsolatokat alakítani, hogy az 1358-ban kötött béke, nemcsak a Zárát, hanem olyan Raguza környéki területeket is magyar birtokába juttatott, amelyekkel az országot már régóta nagyon hiányzó tengeri kikötők fölött is megszerezte a hatalmat.

A megszerzett terület igazgatását 1370-től a király kisebbik öccse, István herceg intézte, majd halála után a herceg unokaöccse, Durazzói Kis Károlyt nevezete ki Lajos. A partmenti városok autonómiát, közhitelű szerveik a magyar káptalanok tevékenységével azonos jogosítványokat kaptak. Az uralkodó a területet saját hajóhadával a magyar kereskedelem vérkeringésébe ezzel úgy tudta bekapcsolni, hogy Velence gazdasági és kereskedelmi fölényét tompította.

A magyar csapatok 1347 folyamán érkeztek meg Itáliába a velencei ügyek miatt. Az itáliai városok sora állt a magyar király mellé, aki végül 1348 januárjában Aversába is bevonult, ahol a Tarantói és Durazzói hercegeket félreállítva vette birtokba a nápolyi trónt. Lajos király újraszervezte a nápolyi államot, számos rendeletet adott ki, szigorú intézkedéseket hozott az előkelők beszámoltatására, a hivatalok működésére, a belső rend helyreállítására, a lakosságnak elengedte a be nem fizetett adókat. Intézkedett a levéltárat és a pénzügyeket érintő ügyekről.

A királyi tevékenységet az 1348-as pestisjárvány – amely a király személyes udvarát sem kímélte –, megakasztotta, így Lajos félretéve nápolyi elképzeléseit hazatért, amivel komoly zavart okozott a nápolyi királyságban. A szerző szerint a járványtól való félelem, a pápasággal kialakult rossz viszony és az egyre erősödő nápolyi ellenzék is sürgethette a király hazatérését. Közben az örökségért harcoló Johanna királynő eladta Avignon városát a pápának, hogy támogatást szerezzen új férjének, Tarantói Lajosnak a koronázására. Felállított egy új haderőt, számítva a magyar haderő támadására. Lajos királyt pedig erre buzdította hű vezére is, Lackfi vajda, aki Lajos pozícióit erősítette a térségben, azzal hogy Nápolyig űzte ellenfelét és ez a kortárs Névtelen Minorita feljegyzései szerint ösztönözte a királyt, hogy a következő hadjáratot 1350 áprilisában megindítsa. A 2. nápolyi személyesen vezető Lajos megszerezte a dél-itáliai tengerparti városokat.

A szerző úgy látja, hogy a második hadjárat legfőbb nehézségei olyan tényezőkből fakadt, mint a zsoldok lassú kifizetése, a közel 15 000 fős sereg utaztatása, a saját flotta hiánya, a nehéz terepviszonyok, Aversa ostromának túlbecsülése. Ezek a körülmények elősegítették, hogy a két fél 1348 után ismét hajlott a megegyezésre, és végül 1352-ben a pápa közbenjárására ez meg is valósult.

Lajos király 40 éves uralkodása alatt Magyarországon csak ritkán hívott össze országgyűlést, mert úgy vélte, az apjától örökölt erős királyi hatalomnak erre nincsen szüksége. A törvénykezéseit is ehhez igazította, amelyekkel többnyire felülírta a hazai nemesség szokásjogait.

Az egyetlen olyan országgyűlés, amelyről megbízható adataink vannak, az 1351-es volt. Összehívásában közrejátszott a pestisjárvány, de ösztönözhette a két nápolyi hadjárat anyagi és katonai terhe, valamint a hadjáratok nemesség számára gyors és nehezen értelmezhető befejezése. A pestis hazai terjedése nem lehetett elég indok az országgyűlés összehívására, komolyabb indoknak bizonyulhatott a nemesség igénye, hogy nápolyi és velencei hadjáratokban való részvételüket a király kézzelfogható módon ismerje el.

Lajos király állama. Forrás: Wikipédia

A szerző úgy gondolja, hogy a nemesség számára a kollektív kiváltságok biztosítása volt ennek a módja, hiszen az országgyűlés után kiadott oklevélből egyértelműen kiderül, hogy a király megerősítette az 1222-es aranybulla legtöbb rendelkezését, a nemesség sarkalatos jogait, egy törvénycikk kivételével. Az átírt ponton túl pedig több olyan intézkedést is tartalmazott, amelyek a különböző bíráskodási, adó-vámfizetési, bányajogot vagy egyházi szokásokat érintő ügyekben rendelkeztek.  Ezek közt szerepelt a jogtalan egyházi fenyíték vagy az elítélt nemes családtagjait is érintő fenyítékek elleni fellépés.

Rögzítették az úgynevezett ősiség elvének írásba foglalását, az egységes nemesi szabadság kinyilvánítását, valamit a földesúri kilenced elrendelését is. Így az országgyűlés által kiadott törvény a magyar törvényhozás egyik legalapvetőbb jogi forrásává vált. A kötetben ezzel kapcsolatosan még a szerző szót ejt a leánynegyeddel kapcsolatos intézkedésekről, a végrendelkezés és az öröklés átalakításáról, minthogy a királyi akarat alapvető törekvése nem az volt, hogy a rokonok jogait megerősítse, hanem a nemesi birtokkal történő szabad rendelkezést tiltása, amely alapvetően a királyi kincstár számára volt igazán kedvező. A nemesi birtokot a rokonság csak harmadíziglen örökölhette, a továbbiakban a birtok visszaszállt a koronára. Lajos király ezzel a törvénycikkellyel csak az apja rendelkezéséit folytatta, aki már alkalmazta a fiúsítást, avagy az új adomány elvét, amit Lajos király honosított meg a magyar joggyakorlatban. Értelmezésre került az a módosítás is, amely az egyugyanazon nemesi szabadsággal viszont a nemesség addig kevesebb joggal rendelkező csoportjának teremtett lehetőségeket, lezárva a nemesi csoport egységesülésének hosszú vajúdását, és elindította a renddé válás folyamatát.

Az 1351-es törvényeknek egyetlen pontja érinti jobbágyokat, amely leginkább a nemeseket érintő jogsérelmek felszámolását szolgálta, hiszen úgy szabta meg a jobbágyság terményadóját, hogy a kilencedik tizedet a földesúr köteles volt behajtani, azért, hogy megakadályozza a jobbágyok elvándorlását az ilyen adót nem szedő birtokosok falvaiba. A törvény mentesítette a fallal rendelkező városokat a kilenced megfizetése alól, ami oda vezetett, hogy a városfal megléte a városok közötti differenciálásra adott lehetőséget. A városi jog átalakulása több szempontból szerkesztette át a magyarországi városok lehetőségeit, növelve a mezővárosok számát, ezzel megszilárdítva különféle városi kategóriákat.  

A hiteleshelyek helyzetét is szabályozta az 1351-es törvény. A király e rendelkezése átalakította az intézményhálózat egészét, számukat lecsökkentette, így a király könnyebben tudta kontroll alatt tartani a megmaradtakat.

A szerző ezek után veszi sorra az uralkodó nyugati szomszédokkal folytatott küzdelmeit, nem mellékes szálként alaposan taglalva a rokoni kapcsolatokat is. Ebben a részben derül ki, hogy az Árpád-házi felmenőkkel bíró István boszniai bán lánya, Erzsébet bár Lajos második neje lett, ennek ellenére a király rákényszerült a szerb fejedelmek megregulázására is, majd hűbéresévé tette őket a havasalföldi fejedelemséggel együtt.

E küzdelmek is igazolják a keresztény magyar király folyamos küzdelmeit az egyház védelme érdekében, hiszen a Balkánon megjelenő bogumilok, patarénusok és ortodoxok ellen folyamatosan harcolt, törekedett a hittérítésre. Így VI. Ince pápa 1356-os bullájában Lajos királyt méltán nevezte „Krisztus bajnokának, az Úr atlétájának, a kereszténység lovagjának”, aki fellépett az egyház itáliai ellenfelei szemben is. Így az egyházfő a nápolyi hadjáratok után mindig számíthatott a magyar király szolgálataira és a hűségére.

A király által kedvelt ferencesek is az egyház szolgálatában álltak, hiszen boszniai rendtartományukból ezen a területen folytattak térítőtevékenységet a boszniai püspökség támogatásával, amit Küküllei János és a Névtelen Minorita feljegyzései is alátámasztanak. Lajos szentföldi keresztes hadjáratot, nem vállalt, mert annak megszervezése 1354 után komoly logisztikai kihívásnak bizonyult a térséget fenyegető oszmán törökök balkáni befolyásának erősödésével, így a keresztes hadjáratok elsődleges célja, a törökök kiszorítása lett. Álláspontjának megváltoztatására több kísérlet is volt (1364-ben tanácskozott a kérdésről a szomszédjaival, valamint V. János bizánci császárral és a pápával), ám az 1365-ös hadjárat mégis nélküle indult el.  A magyar király a törökellenes küzdelmekbe még akkor sem kapcsolódott be, amikor 1371-ben I. Murád oszmán szultán serege már Szerbiát fenyegette, mert ekkor még hazánk nem volt közvetlenül kitéve a törökök támadásainak, így a király a valós veszély és a fenyegetettség hiánya miatt még távol tartotta magát ezektől a hadjáratoktól, felesleges konfliktusra pedig sem neki, sem az országnak nem volt szüksége az ismeretlen ellenséggel. Ettől függetlenül szívesen támogatta a pápa itáliai hadjáratainak katonai akcióit, annak avignoni tartózkodása miatt, és így a pápa legátusi meghatalmazással felruházott egyházi és katonai vezetőnek a segítségével igyekezett a rendet fenntartani a pápai államban, és Rómában.

Ezek vázolásával a kötet értékes része a magyar haderő leírását taglaló egység, amelyben a szerző a korabeli források segítségét veszi igénybe. Ezek tanúsága szerint a király haderejének a magvát az uralkodó legkiválóbb hadvezérei és azok családjai adták. Többségében ők vettek részt a nápolyi hadjáratokban, de sikerrel vitézkedtek a szerbek, a románok, és a litvánok elleni küzdelemben is. A hadvezérek érdemeiről viszonylag több forrás áll rendelkezésünkre, míg a haderő összetételéről már kevesebb információkkal rendelkezünk. Minthogy a király hadseregének magvát a királyi lovagok által toborzott és vezetett csapatok, valamit az ország báróinak és főpapjainak csapatai alkották, ezek leginkább lándzsásokból, és az ő embereikből álltak, akik a zsoldosokhoz hasonlóan pénzért vállalták a küzdelmet. A királyi sereget saját bandériumai mellett főleg a helyszínen felfogadott nyugati zsoldosok tették ki. A szomszédok elleni küzdelemhez mozgósítással egészítették ki saját bandériumaikat, amiben részt vettek a királyi uradalmak parasztjai is. A magyar haderőben vitézkedők egy része zsoldosként is folyamatosan kipróbálta magát. A szerző szerint is ennek a kérdésnek meg csak részfeldolgozottsága van, érdemes lenne ezt a kérdést is behatóbban elemezni.

A kötet a lengyel-magyar perszonálunióval foglalkozó része alaposan részletezi a magyar király lengyel korona iránti jogigényét, amit az 1339-es egyezmény rögzített. III. (Nagy) Kázmér lengyel uralkodó egyértelmű akarata, az volt, ha nem születik törvényes fiúörököse, akkor sógorának legidősebb életben maradt fia, örökölje meg a lengyel koronát. Az 1351-es litván hadjárat után Kázmér király Lublinban ágynak esett, a jelenlevő bárók pedig gyorsan megerősítették Lajos számára a dinasztikus egység ígéretét, cserébe 1355-ben Lajos gesztus gyanánt kötelezettséget vállalt, hogy trónra kerülése után is megtartja a lengyel rendek kiváltságait. 1360-ban még Kázmér az érvényben lévő egyezség mellett kísérletet tett arra, hogy lányai öröklését törvényesítse, és elismertesse jogukat a lengyel koronára, ám magyar király felé elkötelezett V. Orbán pápa kikötötte, hogy a magyar királlyal kötött szerződést csorbítás nélkül be kell tartani, így a magyar király maradt Kázmér örököse.

Az öröklés Kázmér király 1370-ben bekövetkezett halálával realizálódott. A létrejött perszonáluniós viszony eredményeként a közös királlyal bíró két ország belső autonómiája megmaradt. A tanulmány korábban kevésbé ismert részletekkel mutatja be a krakkói koronázásig vezető eseményeket, Kázmér módosított végrendeletének hatásait, Lajos és Stettini Kázmér viszonyát és közös egyezményüket. Részletezi magyar király lengyelországi politikájának támaszait és segítőit, a lengyel származású anyakirályné intézkedéséi miatt kialakult politikai kudarcokat, illetve 1377-ben több más megfontolás miatt terület igazgatásának feladatait ellátó Oppelni László eredményeit.

Ezen a ponton a szerző Lajos király nem túl szerencsés döntéseivel szembesíti is az olvasót. Az idős anyakirályné már alkalmatlan volt egy ekkora terület kormányzására, és már olyan régen elkerült hazájából, hogy döntései inkább ártalmára, mint hasznára voltak a Lajos érdekeinek. Ezekről az évekről az egyetlen lengyelországi kép az a korabeli forrás, amely Czarnkowi János krónikáján alapszik, aki elfogult volt Lajossal szemben, mivel a magyar király nem tartott igényt szolgálataira, zavaros ügyei miatt kegyvesztett is lett. Czankowi leginkább sértődöttségből készítette el királyról írt krónikáját, és Lajost szándékoltan rossz színben tüntette fel. Ezeket információkat vette át a 15. századi történetíró Jan Dŀugosz is, így ez a történetírói munka sem segít a valós kép megismerésében.  

A szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy Lajos király lengyelországi uralkodásnak részletes és alapos feldolgozása még nagyon hiányos, ugyanis a lengyel történészek többsége az Anjouk lengyelországi jelenlétét csupán átmeneti időszaknak tekinti a Piast és Jagelló-család uralkodása között.  A történészeik egy szűk csoportja még azt is kétségbe vonja, hogy Lajos egyáltalán uralkodott-e Lengyelországban, annak ellenére, hogy az 1374-ben kiadott kassai privilégium pontosan rendelkezik az ottani öröklésről, az adózás kérdéseiről, a várak fenntartásáról, az aktuális problémák megoldásáról.

Az olvasó számára a király udvarát bemutató fejezet megint csak újdonságokkal szolgál. Míg I. Károly király számára az ideális lakhely a visegrádi palota volt, Lajos király már nem elégedett meg ezzel, ő váltogatta lakhelyét Visegrád és Buda között. A király 1347-től Budára helyezte át a rezidenciáját, és így a királyi székhely 1355-ig itt maradt. Később, aminek nem tudjuk az okát, az udvar visszaköltözött Visegrádra, és a király innen irányította országainak ügyeit. Ennek érdekében mindkét lakhelyét lakályosabbá építette át.

1343-ban az óbudai várat az özvegy anyakirályné rendelkezésére bocsátotta, hogy ott alakítsa ki a saját rezidenciáját. Erzsébet nem késlekedett sokat, gyorsan kényelmesebbé és elegánsabbá építette át  új lakhelyét. A várépülettől délre templomot és kolostort alapított, ahol a klarissza apácáknak biztosított lakhelyet, sőt Lajos király támogatásával egy új prépostsági templomot is építtetett. A templom és a kolostor körzet kialakítása után a városban állandósultak a lakosság és a királynéi udvartartás és bizalmasai közötti konfliktusok, ennek feloldására került sor a 1355-ös város kettéosztására. A király a saját rezidenciáját Budán, apja egykori kúriájában, a Kammerhofban rendezte be, a városfalon belül. A nápolyi hadjáratok idején a város irányítását István öccsére bízta, aki a város déli részében alakította ki a későbbi palotaegyüttes alapjait.  Ennek emlékét őrzi az István-torony elnevezés. 1381-ben nagy valószínűséggel már a király is az új palotaépületben lakott, és az udvari és nemesi elit tagjai mindkét településen igyekeztek házat és rezidenciát fenntartani, az új lakhelyeiket a déli palotaépület közelében vásárolták meg. A régi Kammerhof épületét a budaszentlőrinci pálos kolostor kapta meg, hogy ott őrizzék Remete Szent Pál Velencéből hozott ereklyéit.

 

A visegrádi palota rekonstrukciója – Forrás: Várlexikon

Az udvar életének középpontjában a királyi család állt, az anyakirálynéval, öccsével, feleségeikkel és gyermekeikkel így alapos betekintést kapunk a király privát szférájába is. Részletezi a királynéi szerepkör átalakulását, a királyi fivér és a hercegek és hercegnők a Durrazzói és a Piast házból való egyéb rokonok udvari és politikai helyzetét és lehetőségeit, élettereik változásait a király céljainak velük kapcsolatos mozgatórugóit.  (Erzsébet királyné, István herceg vagy éppen Oppelni László.) Az udvarban az álrokonok, valamint a külföldi vendégek jelenléte is mindennapos volt, ahogy a szomszédos államok koronás fői is sűrűn tették tiszteletüket. A leírások szerint az 1353-as vagy az 1366-os fejedelmi találkozók legalább olyan jelentőségűek voltak, mint az 1335-os visegrádi királytalálkozó.

A szerző úgy véli, hogy a király széleskörű nemzetközi kapcsolatrendszere kevésbé befolyásolta az uralkodói udvarban bekövetkező kormányzati változásokat, hiszen a bárói karban alig voltak idegenek, az udvari elit tagjai a hazai nemesség soraiból kerültek ki. A király több rezidenciája közötti átjárás teljesen hiányzott, a nápolyi vonal előkelői közül csak a Drugetek és Durazzói Kis Károly emelkedett méltóságra. Hasonló volt a helyzet a lengyel ágból származó rokonokkal is.

A főpapi kar tagjai is nagyobb részt a hazai bárói családokból kerültek ki, tehát, a méltóságviselők sora leginkább hazai körök adták. A király hatalmának állandó stabilizálása érdekében tudatos centralizáló politikát folytatott. Egyrészt folyamatosan érvényesítette személyes tekintélyét, másrészt az adománybirtokokkal szándékoltan fukarul bánt, harmadrészt azért látta el folyamatosan feladatokkal a nemeseket, hogy ne maradjon idejük mással foglalkozni. Az udvari elitben csak az 1370-es években történtek jelentősebb mozgások, az elit tagjai pedig, mivel arányaiban csekélyebb magánvagyonnal rendelkeztek, megélhetésük kényelmesebbé tétele érdekében mindig készségesen álltak a király rendelkezésére. 

A szerző izgalmas és jellemző személyes példák és karriertörténetek segítségével illusztrálja a királyi udvaron belüli változások okait és mikéntjét. Az 1370 után bekövetkezett kormányzati változások, egy része az új személyeknek volt köszönhető, míg a változások az intézményrendszer egészét érintették. A legjellemzőbb a bírói és a kancellária szervezetének átalakítása volt, aminek a nyomait a pecséthasználat átalakulása is igazolja. A szerző úgy véli, hogy ezeknek az intézkedéseknek a hátterében az átalakuló és az udvari és kormányzati életet alaposan megváltoztató értelmiségi csoport megerősödése állhat, hiszen a kancelláriákban a klerikusok szerepét egyre inkább a kis-és köznemesi származású írástudók vették át. A báróságig ők csak kivételes esetben jutottak el, de arra volt lehetőségük, hogy a káptalani iskolákból akár a legnívósabb európai egyetemeken folytassanak tanulmányaikat Az uralkodói udvarban zajló folyamatok egy kivételesen magasan kvalifikált, több nyelven beszélő, szakmájához jól értő jogászkör kialakítására adott lehetőséget, amelynek a tagjai a királyi hatalom oszlopos támogatóivá váltak.

A szerző a tanulmánykötet utolsó egységeiben a királyt és udvarát meghatározó legfontosabb tényezőket taglalja. Ezek közül az egyik a király háború iránti vonzódása és jelentős hadi eredményei voltak, míg a másik buzgó vallásossága és kegyessége. Ezek segítségével az országon belül és az ország határain is egyaránt biztos uralmat és tartós békét tudott kialakítani. 1377 után már szinte semmilyen hadi vállalkozást nem indított, mert a mélyen vallásos és buzgóságot gyakorló király szervezetét lassú lefolyású kór támadta meg, így uralkodói feladatait is jóval nehezebben tudta ellátni.

A tanulmánykötet nagy értéke, hogy a szerző egy alapos, minden szempontból körültekintő uralkodó portréval zárja Lajos király uralmának bemutatását, kitér Lajos utáni időszak fontosabb momentumaira is és lányainak trónöröklésére.

A király közel 40 évi uralkodás után fiúörökös nélkül hunyt el, így a trónra váró királynőket Lajos igyekezett úgy kiházasítani, hogy férjeik ne csak házas, hanem uralkodótársaik is legyenek. Ezért a magyar királylányok Európa egyik legpartiképesebb hölgyeinek számítottak a legelőkelőbb európai udvarokban. A királynak meg kellett a magyar és lengyel nemességet nyernie, hogy elfogadják leányai öröklését, azok után, hogy a fiúsítás is óriási ellenállást váltott ki a magyar nemességből. A király ezért elsőként a lengyel nemeseket igyekezett megpuhítani, ami eredménnyel is járt, hiszen a kassai privilégiumban a nőági örökösödést is sikerült rögzítenie. 1378-ban a legidősebb leány, Katalin váratlanul meghalt, így a francia házassági tervek elvesztek, a korábbi terveken a király pedig nem akart változtatni. Ezek alapján 1379-ben megtartották Mária és Zsigmond eljegyzését, míg Hedviget négy évvel korábban már összeházasították Vilmos herceggel. Arról viszont már a király uralmának korában is felmerültek a kérdések, hogy melyik országrészt melyik lányának szánta az uralkodó. Az ezzel kapcsolatos elképzeléseket is csak a források felvetéseiből ismerjük. Ami biztos volt, hogy Katalin halála után a nápolyi korona megszerzését a király Durazzói Kis Károlyra bízta, míg a magyar koronára Zsigmondot tartotta alkalmasnak Máriával, de ezt a történésekből tudjuk csak rekonstruálni.

A király halála után az ügyek intézésben Erzsébet királyné is szerepet vállalt, és ezzel politikai befolyását igyekezett növelni. A szerző a kötet utolsó fejezeteiben Erzsébet szerepének átalakulására és értékelésére, a király halála után átalakuló belpolitikai erőviszonyok változásaira és mozgásaira valamint Mária királynői helyzetének megváltozásra fókuszál. Az világosan kirajzolódik, hogy ugyan Mária ült a trónon, ám a nevében a döntéseket az anyja és a nádor hozták, majd 1387-től a döntések joga Zsigmond kezébe került át. A mindennapi ügyek folyásának Mária volt a kulcsa, a belső biztonságot, apja korábbi politikai elitje még ekkor garantálta, bár már voltak arra jelek, hogy lesznek próbálkozások a hatalom korábbi stabilitásának megingatására. Az anyakirályné és az őt támogató Garaiak abban is gondolkodtak, hogy Mária kezét mégis egy francia hercegnek adják inkább Zsigmond helyett, aki már korábban Lengyelország urának nevezte magát. Az ötlet diplomáciai baklövés lett volna, és alkalmat adott volna a szomszédok, valamint a pápai beavatkozás megindulására, ennek a következményeit csak az utolsó pillanatban ismerte fel a magyar politikai elit.  

A lengyel nemesség ráébredt közben, hogy nem szeretnének még egy olyan uralkodót, aki nem tartózkodik állandóan Lengyelországban, ezért kinyilvánították, hogy mindegy melyik királylány érkezik hozzájuk, de annak ott kell uralkodnia. A választás végül a már férjezett Hedvigre esett.  Közben az is felmerült, hogy a lengyel ügyek szempontjából Hedvig számára alkalmasabb férj lenne az új kérőként jelentkező Jagelló Ulászló litván fejedelem, hiszen a házasság és a lengyel korona fejében ígéretet tett arra, hogy egész népével nemcsak áttér a katolikus hitre, hanem szabadon ereszti a litván fogságban senyvedő lengyeleket, és ígéretet tett arra, hogy egyesíti fejedelemségnek területeit a lengyel területetekkel, Vilmostól pedig megváltja Hedvig kezét. Így Hedvig kénytelen volt Ulászló asszonyává lenni, aki átvette tőle az uralkodó i terheket is.

A Magyarországon egyre népszerűtlenebbé váló Mária újabb és újabb konfliktusok és lázadási gócok kialakulását idézte elő, és a lázadó nemesség elérte, hogy Durazzói Kis Károlyt, az Anjouk egyetlen élő férfitagját meghívják a magyar trónra. A kötet utolsó két fejezete Károly rövid uralmának körülményeit, valamint Zsigmond és Mária uralmát vizsgálja.

A mérleg: Mária és Hedvig korai halával a magyarországi Anjouk uralma befejeződött, ez közvetve az Árpád-ház uralmának a végét is jelentette és lehetővé tette a Luxemburgi család európai uralmának és befolyásnak megerősödését. Míg a század elején az Anjouk egy hanyatlóban lévő ország felvirágoztatását tudták elindítani és majd stabilizálni koncepciózus gazdasági, kormányzati és diplomáciai intézkedéseik révén, amivel a magyar korona számára tekintélyt és európai befolyást szereztek hűbéres államok sorával. Intézkedéseik következtében javult a lakosság életkörülménye, elkerülték az országot a nagy járványok, benépesültek a korábban lakatlan peremterületek, a városok száma megszaporodott, új társadalmi csoportok születtek. Az erősakaratú és nagytekintélyű Károly és Lajos királyok halála után a királyi hatalom és a bárók közötti egyensúly megbomlott, a bárók úgy váltak önálló hatalmi tényezővé, hogy a királyi hatalom folyamatosan gyengült. Új ellenség jelent meg az ország határainál, a nemesség is erőteljesen igyekezett az országos politikai színtérbe belépni. Egy békés időszak ért véget Magyarországon, az új uralkodónak új kihívásokkal kellett szembenéznie és megbirkóznia.

A 165 oldalas, rövidítésjegyzékkel és névmutatóval elkészített tanulmánykötet nagy erénye, hogy az Anjouk uralkodásának alaposabb megismertetésére úgy vállalkozik, hogy számos fehér foltot tartalmazó időszak legfontosabb történéseit és folyamatait a már újonnan megismert okleveles anyag és fellelhető elbeszélő hazai és nemzetközi források információinak összekapcsolásával teszi. A kötet nemcsak a szakember számára fontos hiánypótló munka, de a történelem és a korszak iránt érdeklődő laikusok is jól tudják forgatni, fordulatossága, könnyen érthető nyelvezet és stílusa következtében.

Török Márta

A kötet adatai: Csukovits EnikőAz Anjouk Magyarországon II. – I. Nagy Lajos és Mária uralma (1342–1395). Budapest, MTA BTK Történettudományi Intézet, 2019. 178 oldal.

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket