„Anyagiakban szegényebbek, lelkiekben gazdagabbak leszünk.” A Magyar Katolikus Egyház birtokainak felosztása 1945-ben

Kevés olyan 20. századi történeti esemény létezik, mely mind a gazdaság-, a társadalom- és a politikatörténet aspektusaiból tekintve ennyire megosztaná a témával kapcsolatos társadalmi közbeszédet és magát a történész-szakmát. Nincs ez másként az egyháztörténettel sem. A kollektivizálással szemben az ún. földreform kapcsán a történetírás fősodrának keretein belül még a napjainkban is népszerűnek tűnnek a rendszerváltást megelőző időszak alatt, a vonatkozó témában alkotott történészek állításai, melyek a történelmi keresztény felekezeteket intézményes szinten érintő földosztás, s az ennek végrehajtása nyomán hemzsegő törvénytelenségek gyakorlatát, mint az „adott történelmi helyzetben szükségszerűt”, valamint a „népakaratot kifejező demokratikus mozgalmat” igazolják. Az adott körülmények viszont felvetnek pár lényeges kérdést.

Miért nem volt 1945-ben reform a „földreform”? Miért kezdték el a nagybirtokrendszert felosztani még hadiállapotok idején? Milyen szerepet játszott ennek kivitelezésében a Magyar Kommunista Párt (MKP)? Hogy viszonyult a földkérdéshez jelen esetben a Római Katolikus Egyház? Tartózkodásukat tényleg csak a nagybirtokos klérus „feudális úrhatnámsága” indokolta? Milyen volt az egyház földbirtokpolitikája a háborút megelőző időkben? Hogyan reagált a felsőpapság a földosztást kimondó rendeletre? Milyen érdemi cselekvési tere volt a Püspöki Karnak az új formálódó politikai elit berkein belül? A szovjet szándékokat tükröző földreform-rendelet végrehajtásának az egyházi tulajdonú birtokok integritására nézve milyen jogi garanciái voltak? S végül: a földosztásnak milyen alulnézeti értelmezési lehetőségei, a végrehajtás társadalmi gyakorlatának milyen tapasztalattörténeti megközelítései lehetségesek? Az alföldi régión belül Jász-Nagykun-Szolnok vármegye plébániai javadalmi földjei milyen sorsra jutottak? A jászsági és nagykunsági kistelepülések, valamint nagyobb városok plébánosainak milyen érdekérvényesítési lehetőségei voltak? A különböző erőszaktörténetekben, a földelkobzások levezénylésének módszereiben, s a birtok-visszaigénylési jogesetek adminisztratív akadályozásaiban tendenciózusan hogyan tükröződik a koalíciós időszak demokratizálódási kísérleteinek felszíne alatt a közigazgatás lopakodó szovjetizálása?

A földosztás történeti makrokontextusa

A földosztásnak a történelmi keresztény felekezeteket ért gazdasági hatásait, illetve annak hosszú távú társadalmi következményeit a marxista történetírás elsősorban az állam és egyház deklarált szétválasztásának, tehát egy alkotmányos, parlamentáris demokrácia megteremtésének az alapfeltételeként interpretálta – melynek első lépése az egyházak feudális eredetű politikai és gazdasági privilégiumainak megszüntetése. Ez az értelmezés nem az egyházaknak a fenntartásait láttatja a „földreformmal” szembeni álláspontja mögött, mint az intézményrendszer, illetve a kegyúri feladatok gazdasági alapját ellehetetlenítő politikai aktussal szembeni védekezést – hanem a főpapok nagyjavadalmaik elvesztése miatt érzett irigységet és félelmét. A Kádár-rendszer utolsó másfél évtizedében a fentebbi álláspont ugyan differenciálódott, ám az aczéli kultúrpolitika elvárásaihoz igazodó tudományos narratíva a haladás perspektívájából a történteket továbbra is szükségszerűnek, így a tulajdonjog és az alapvető szabadságjogok negligálását legitimnek állította be, a kádári egyházpolitika szándékait szem előtt tartva: a földosztás nem az igehirdető egyház és a vallásosság ellen, hanem az egyházi intézményrendszer hatalmi pozícióinak felszámolása ellen irányult. Gyakori érvként szerepelt, hogy a nyugati országok szekularizációs tendenciái az alábbi feladatokat már évszázadokkal korábban elvégezte, míg a kelet-közép-európai „felszabadított” térségek „fiatal demokráciáihoz” hasonlóan Magyarországon az adott történelmi feltételek az évszázados földéhség miatt csak egy radikális, forradalmi földbirtokrendezést tettek lehetővé.

A földosztás Kelet-Közép-Európa-szerte a szovjet felszabadítás-megszállás makrokontextusában értelmezhető, mely nem írható le pusztán egy agrárreform definíciójával: a birtokstruktúrák megváltoztatásán túl az addigi társadalmi viszonyok paradigmatikus átalakítása is megtörtént mintegy másfél év alatt – ez „tömeges, megrázó és hosszú távú tapasztalat” volt, mely tükröződik nemzetközi, országos, regionális és lokális léptékekben is.  A létező társadalmi konfliktusok kezelése még egyházi oldalról is valóban megkívánt egy tényleges földreformot, de ennek a jogos társadalmi igénynek a ténye nem válhat normává, mely miatt illegitim a földosztás végrehajtási vizsgálatának a puszta felvetése is.  Ö. Kovács József definíciója szerint egy polgári demokratikus reform – legyen bármennyire is radikális – szem előtt tartja a hosszú távú gazdasági-társadalmi hatásokat, s emellett a jogi normákat alkotmányosan biztosító intézményesültséget feltételez. Egyrészt a munkaszervezet és a tulajdon elkülönülését megszünteti, a földet működő tulajdonként a termelőnek adja, s egy hosszú távú agrárpolitikát követ, mely a tulajdonos megélhetését garantálja. Ehhez képest az 1945-ös földosztás célját tekintve „a gazdasági alapjaitól megfosztott társadalmi elit, egyház és a korábbi intézményrendszer társadalmi kiiktatását célozta meg”, ráadásul a családi munkaerőn alapuló kisparaszti gazdaságok létrejöttét nem követte semminemű érdemi agrárreform. (Ö. Kovács, 2018, 47). Az MKP politikai mítoszképzésének részét képező „földreform” tartalmi jelentésében tehát nem felel meg egy reform kritériumainak.

Az egyház és a földkérdés

A vonatkozó kérdésben a Magyar Katolikus Egyház állásfoglalásának tényezői három alappilléren álltak: dogmatikai-teológiai alap (erre az egyház evilági küldetésének teljesítése épült), az államhoz és az annak keretében működő nemzetgazdasághoz fűződő viszony, végül pedig a történelmi tradíciók. A kereszténység tanításaiból a szociális kötelezettségekkel terhelt magántulajdonhoz való kötődés következett, vagyis minél nagyobb földbirtokvagyonnal rendelkezett, annál nagyobb szociális kötelezettségei voltak. Ebből eredően jogilag az egyházi vagyon jellegét tekintve célvagyon volt – mely a vallási és közcélok szolgálatát jelentette. Az állam-egyház viszony annyiban meghatározó, hogy az államegyházi jogállást élvező római katolikus egyház részesült elsősorban azon kiváltságokban, melyek birtokállományának megvédését, illetve gyarapítását segítették. Magyarországon a katolikus államegyház földbirtoklását ez a jogállás – mivel az uralkodó, vagy a jóvoltából felelős kormány gyakorolta – a főkegyúri joggal járó vagyonfelügyeleti jogból kifolyólag korlátozva volt. A birtokvagyon nem az egyházi személy, hanem a stallum (javadalom, hivatal) birtoka, és a stallummal járó javadalomnak az egyházi személy csak kezelője illetve haszonélvezője volt – nem a tulajdonosa.

A római katolikus egyház speciális szerepe abban állt, hogy a földbirtokvagyon eredete az államalapításig nyúlt vissza, s a királyi adományokon át a szerzett vagyonig terjedt: a javadalmak többsége 1000 kataszteri hold (kh) feletti mezőgazdaságilag hasznosítható nagybirtok volt, de a plébániai (harangozói-kántori-tanítói) birtokok alig haladták meg a 100 kh-t. Harmadlagos jövedelemforrás a hívektől származó adomány volt, vagyis az egyházi adó stoláris jövedelme, mely az alsópapság megélhetése szempontjából fontos. Míg a protestáns felekezetek esetében általában az anyagi források állandó szűkössége volt a probléma, addig a katolikus egyház esetében évszázados nagyságrendben képezte a vita tárgyát a meglévő nagybirtok integritásához való merev ragaszkodás, illetve annak megreformálásának hívei között.

Az 1848. áprilisi törvények a törvényesen bevett vallásfelekezetek közötti különbséget eltörölték, mely a vagyoni egyenlősítésre is vonatkozott. Eszerint az állam szekularizálja az egyházi javakat és birtokokat, így a rendelkezésre álló vagyonból, s annak jövedelméből állami költségvetés révén biztosíthatják az egyházak és szociális-kulturális intézményeinek működéséhez szükséges fedezetet. Ezt 1849-ben sem hajtották végre, s a kiegyezés után félretették. Azt követően nem akarták bolygatni az egyházi birtokok kérdését: az „egyház és oltár” szövetsége biztosította az egyház működését a Monarchián belül, miközben országszerte ténylegesen nagyszámban éltek hívő katolikus, földnélküli szegényparasztok. Ez szülte az olyan újító szellemű hevületet, ahol a szociálisan érzékeny egyházfők a gondoskodó egyház koncepcióját stratégiai fontosságúnak látták, s ezáltal a nagybirtokos lét célszerűségét is megkérdőjelezték.  Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök például az I. világháború alatt vetette fel a nagybirtok egy részének kisbérletbe adásának ötletét a frontokon harcoló földműveseknek, s hogy a háborúban részt vett földnélküli katonákat kisbirtok formájában juttassák földhöz, mely az 1916-os püspökkari konferencián általános felháborodást váltott ki. Az első nagyobb szabású birtokrendezés a Nagyatádi-féle földreform volt (1920). Ezt az egyház tudomásul vette, s a törvényben megszabott mértékben adta le a vagyonváltsági földeket, de azontúl ellenezte a felosztásra kerülő földek kategorizálását: a különbségtételt egyházi és nem egyházi birtokok, s az ehhez kapcsolódó eltérő eljárás között. Ami Prohászkát illette, ő a kötelező vagyonváltsági föld leadása után (az ő személyes összjavadalma 7000 kh volt) önként parcelláztatta a székesfehérvári püspökség tési birtokát, hogy földnélküli híveit kisbérlethez juttassa. (Gergely, 2005, 73).

Egy 1928-as felmérés szerint az egyházak földbirtokviszonya a Horthy-korszakban az alábbiak szerint alakult: 2000 kh feletti javadalmak száma 37 (14 érsekség és püspökség, 13 káptalan, 5 szerzetesrend, a többi reális apátság és prépostság). A birtokállomány a két világháború között növekedett: 862.704 kh (rk.), 102.755 kh (ref.), 21.055 (evan.) (Gazdacímtár, 1935). A keresztény felekezetek között nyilván elsősorban a protestáns egyházaknál volt markánsan jelen a földreform szükségességének gondolata (népi írók), viszont a katolikus parasztifjúságot szervező (KALÁSZ, KALOT) jezsuita vezetők között sem volt idegen a földosztás koncepciója. Ezalatt azért egyik csoport sem az egyházi  nagybirtokrendszer teljes felszámolását értette.

Földosztás felülnézetből – a Magyar Katolikus Püspöki Kar recepciója

Indokolt röviden kitérni a jogszabályi háttérre, amely elvben biztosította az egyházak érdekeinek érvényesülését.  Miközben még javában tombolt a háború, az ideiglenes kormánynak a lakosság közellátásáról, a fegyverszüneti egyezményben vállalt jóvátételi kötelezettségekről, az őszi mezőgazdasági munkálatok biztosításáról is gondoskodnia kellett, miközben állat- szerszám- és vetőmaghiány volt, és még a Vörös Hadsereg is elmozdította, amit el lehetett. A front tiszántúli előrehaladásával párhuzamosan, 1945. március 17-én jelentették meg a Magyar Közlönyben „A nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földmíves nép földhöz juttatásáról” szóló 600/1945. M. E. sz. kormányrendeletet, mely az egyházi birtokokat is igénybe vette megváltás ellenében 100 kataszteri holdon (kh) felül, de a „megváltási ár” egyrészt a megváltást szenvedőknek semmiféle garanciát nem biztosított, mert az állam csak teherbíró képessége szerint fizethetett, ha lett volna miből fizetni. A rendelet 17. paragrafusa a kulturális célra rendelt vagy közalapítványi célvagyon igénybevétele esetére előírta, hogy

„amennyiben a megmaradt föld az adott cél ellátására nem elégséges, úgy annak biztosításáról az állam gondoskodik.” A leggyakrabban hivatkozott paragrafus az 50. § volt, mely előírta, hogy „Amennyiben az elkobzott vagy megváltott földbirtok egy része kegyúri jog alapján, vagy mint egyházi javadalmi birtok közcélt szolgál, úgy erre a célra az illetékes egyházi főhatóság földingatlant igényelhet.”

Ez elvben biztosította az egyház által kegyúri kötelezettség részeként működtetett intézmények továbbélését. Említhető még a 12. §. Eszerint, ha kevés a helyben felosztható föld, az „Országos Földbirtokrendező Tanács) elrendelheti a megváltást szenvedő természetes személy teljes földbirtokának igénybevételét.” Ilyenkor hivatalosan másutt kellett a birtokolható 100 kh földet kiadni. A későbbiek során kiderül, hogy vármegyei szinten a 100 holdas határ alatt is jócskán hozzányúltak a plébániai-lelkészi földekhez. Ezen kívül a 19. § volt még lényeges, mely szerint: „megváltás alá kerül minden 10 kat. holdnál nagyobb erdőterület.” Az erdők nem kerültek be a földalapba, hanem az állam tulajdonát képezték. Tehát, a fentiek alapján, amennyiben a megyei fórum részéről meg is volt a kellő jóindulat, az egyház igényeit másodfokon akár jóvá is hagyhatták.

Vélhetően a felekezetekre nézve kedvező tendenciák ellenpontozása végett született meg az Országos Földbirtokrendező Tanács (OFT) 1945. június 13-ai ülésén hozott 5621/1945. III. sz. „elvi határozat”. Ennek 2. pontja kimondja: ahol az egyház javadalmi földjei elérik a 30 holdat, ott semmit nem igényelhetnek. Eszerint az adott településen – független a telekkönyvi tulajdonosi bejegyzéstől – ha egyházi érdekeltségűnek mondtak ki egy intézményt, akkor legfeljebb 30 hold földtulajdona maradhatott. Amennyiben a kedvezőtlen birtokviszonyok miatt 30 holdnál kevesebb birtokkal rendelkeztek, akkor az 1. pont szerint maximum 15 kh plébánosi, 10 kh kántori (tanítói) és 5 kh harangozói javadalmi földet igényelhettek. Ha több plébánia működött egy adott településen, akkor 100 hold lehetett az egyházi tulajdonú földek birtokmaximuma.

A 7. pont bizonyult a leginkább jogszűkítő hatásúnak, mely szerint:

„csak személyi természetű egyházi kiadások fedezésére /:lelkész, kántor, harangozó javadalmazás:/ juttatható földingatlan, a dologi kiadásokra azonban nem. Nem juttatható tehát külön föld a templom, vagy más egyházi épület fenntartására, renoválására, újjáépítésére.”

Ezáltal lehetetlenné vált a háborús károk önerőből történő kijavításának esélye is.

A 3. pont már magát a magántulajdon elvét lehetetleníti el:

„Ha az egyház ingatlana úgy van telekkönyvezve, hogy például római katolikus lelkészi javadalom, római kath. egyház kántori javadalom stb., az egyes javadalmasok ingatlanait a megváltás szempontjából össze kell számítani, mert ezeknek az ingatlanoknak tulajdonképpen az egyház [egyházközség] a tulajdonosa. Tehát a 600/1945. M. E. számú rendelet 12. §-ának (2) bekezdése alapján ilyen esetekben is összesen legfeljebb 100 kat. holdat kell mentesíteni a megváltás alól. Az egyházi ingatlanok mentesítése tekintetében irányadó általánosságban az legyen, hogy telekkönyvi tulajdonosokként kell mentesíteni 100 kat. holdat a megváltás alól.”

 Az adott egyházi birtok telekkönyvi bejegyzése azonban mégis harmadlagos, mivel településenkénti maximumként – függetlenül a plébániák és intézményeik számától – 100 holdas szűrőt iktattak be:

„4. Az egyház földbirtokának megváltását akkor is a 600/1945. M. E. számú rendelet 12. §-ának (2) bekezdése alapján kell elbírálni, ha az egyházi birtok egy része papnevelde, kántorképző, iskola stb. célokat szolgál alapítványi jelleg nélkül, vagyis ilyen esetekben is legfeljebb csak 100 kat. holdat kell mentesíteni a megváltás alól. Ezekről a kiadásokról való gondoskodás ugyanis a Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter Úr hatáskörébe tartozik. 5. Ha valamely helységben több plébánia van, akkor sem maradhat meg az egyház tulajdonában összesen 100 kat. holdnál nagyobb föld.”

A történelmi felekezetek szempontjából az utólagosan szentesített „földreform-törvény” szabályozásának rendelkezései alkotmányossági szempontból vitathatóak. A mezőgazdaságilag hasznosítható földingatlanok, s a rajtuk elhelyezkedő vagyontárgyak kártalanítás mellett történő igénybevételi eljárása, a kártalanítás garanciális szabályainak hiánya, az igénybevétel esetén járó kártalanítások felfüggesztéséről szóló rendelkezés, a teljes és részleges megváltás esetköreinek meghatározásai esetén akár az elvileg támogatott birtokos parasztsággal, illetve a helyi egyházközségi javadalmi földek egykori bérlőivel szembeni diszkrimináció, s az elkobzás alapjául szolgáló tényállások bírói megállapítására vonatkozó rendelkezések elmaradása is mind ide tartozik. Megkockáztatható, hogy a rendelet maga teremtette meg kiigazításának lehetőségeit azzal, hogy a szubszidiaritás demokratikus elveit hangoztatva a végrehajtást a földkérdésben egyébként is érintett földigénylő bizottságokra bízta. Ezen „különleges néphatalmi” szerveknek elvileg csak javaslattételi joga volt, vármegyei szinten a Megyei Földbirtokrendező Tanácsnak (MFT) volt döntési joga arról, hogy az adott község földigénylő bizottsága által elbírált és összeírt ingatlanokból az általuk juttatásra javasolt igényjogosultak kapjanak-e földet. A valóságban a földigénylő bizottságok teljesen önkényesen jártak el a végrehajtás során, saját maguk vettek igénybe földeket, maguk között felosztva őket, bőven túllépve a rendelet által megszabott határokat.

A törvény nem tett különbséget a birtokok jellege között, illetve az egyházi javadalmak célvagyon jellegére sem volt különösebb tekintettel. Ha egy rövid statisztikai kimutatást nézünk az OFT tárgyalótanácsi jegyzőkönyveiből: kárpótlás kilátásba helyezésével kisajátították a püspökségek 275.296, káptalanok 190.803, szerzetesrendek-prépostságok-apátságok 203.756, s a papi szemináriumok 29.340 kh-ját. Ez összesen 699.195 kh (ehhez számít a Vallás- és Tanulmányi Alap teljes birtokállománya). Az ország mezőgazdaságilag hasznosítható összterületének (6.000.000 kh) 34,5%-át osztották fel (2.070.000 kh), tehát az országosan felosztott katolikus egyházi nagybirtokok aránya 33,77 %.

Ezzel tartósan megrendítették a katolikus egyház gazdasági alapjait, innentől fokozottabban ki volt szolgáltatva a hívek adományainak. Az MKP által tematizált sajtó persze a gazdag és feslett klérus maradiságát hangsúlyozta korabeli cikkeiben, azzal a szándékos csúsztatással kiegészítve, hogy „reakcióssága” folytán testületileg ellenzi a földreformot és a nincstelen tömegek földhöz juttatását. Pedig nem erről volt szó: a Püspöki Kar korabeli üléseinek jegyzőkönyveiből is kiderül, hogy az egyház elfogadta a földreform tényét, mint a történelmi fejlődés kikerülhetetlen állomását, nem tiltakoztak az újgazdák földhöz juttatásai ellen, sőt, a rokonszenvükről biztosították őket. A klérus a végrehajtás módját sérelmezte, a kegyúri terhek viselésének szándékos ellehetetlenítését, az egyház által teljesített közcélú szolgáltatások anyagi alapjainak felszámolása miatt.

1945. március 22-én Czapik Gyula egri érsek tárgyalt Zsedényi Bélával, az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnökével, megkérve őt, hogy képviselje az egyház érdekeit. Tőle tudta meg, hogy a földosztást személyesen Vorosilov marsall rendelte el, s a végrehajtás tempója és módja Moszkva szándékait tükrözi. Április 5-én – nem sokkal Serédi Jusztinián esztergomi hercegprímás halála után – Czapik a földreformmal kapcsolatos aggályait Kerkai Jenő jezsuita szerzetessel Debrecenbe küldette a miniszterelnökhöz és a földművelésügyi miniszterhez:

„Átgondolatlan és hirtelen – a földosztás zűrzavart okoz a termelésben és a közellátásban: tudják, hogy a rendelet rossz és anarchiát teremt de épp ezt akarják, azért olyan sürgős.” (Gergely, 2005, 77)

Vagyis már a Püspöki Kar is érzékelte, hogy a gyors végrehajtás elsősorban politikai megfontolásból történt.

A Püspöki Kar élére Grősz József kalocsai érsek került; ő és Mindszenty József – ekkor még veszprémi püspök – többször is személyesen vizitáltak Miklós Béla miniszterelnöknél, Nagy Imre földművelésügyi miniszternél és Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszternél. Az 1945. május 24-i püspökkari értekezlet arról tanúskodik, hogy a klérus meglehetősen tisztán olvasott a sorok között. Újfent nyilatkozatba foglalták, hogy az egyház nem ellensége az egészséges birtokmegosztásnak, sőt az egyházi birtokok felosztásának sem, ha intézményei fennmaradásáról másképp gondoskodnak, amit viszont a rendelet produkált, egy nagy káosz. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány az ország jövőjét érintő olyan mélyreható intézkedéseket tett, amihez nincs felhatalmazása, s külön sérelmes, hogy az erdőbirtokokat – mely számos egyházmegye elsődleges jövedelmi forrása volt – elvették és államosították anélkül, hogy kiosztották volna. Az alábbi kaotikus helyzetben a Püspöki Kar három fő kérést fogalmazott meg: 1. Egyházi tulajdonú erdőket és legelőket mentesítsék a rendelet hatálya alól. 2. A birtokokat ne osszák fel, míg az egyház szükségleteit, kötelezettségeit és kegyúri terheit meg nem állapította, s annak fedezésére a szükséges mezgazdasági birtokokat visszahagyásra ki nem jelölte. 3. A kormány ide vonatkozó elgondolásait hivatalosan közölje az egyházi nagyjavadalmasokkal és főleg akadályozza meg, hogy a szétbomlás folyamata az egyházi birtokokon belül elkezdődjék. Az egyház tehát törvénytelennek minősítette a rendeletet, és bár kész helyzet elé lettek állítva, mégis annak végrehajtását ezen feltételek teljesítéséhez kötötték. Hiszen ha nem tudnak gondoskodni az egyházi birtokokon és a Vallásalapon levő kegyúri terhekről, úgy a plébániák és egyházi közintézmények működése összeomlik.

„A lélek békéjét nem biztosítja a pártfegyelem. És az élet örök problémáira nem ad választ a gazdasági kibontakozás ezer rendelete. Lélek kell a magán- és közéletbe; biztosítani kell tehát a lélek szolgálóinak és a lelket szolgáló intézményeknek fennmaradását. Erre szolgált eddig a sokat bántott egyházi nagyjavadalom, amely csak a felületes szemlélő előtt szolgálta egy püspök, káptalan, vagy szerzetesrend fenntartását, mert aki nem húnyta be erőszakkal a szemét, kénytelen volt észrevenni, hogy az állami segítség, vagy a hívek adománya csak kisebbik részét jelentette annak az összegnek, amely országszerte a lelkiélet személyi és dologi alapjait szolgáltatta.” (Beresztóczy, 1945, 3)

Az ekkoriban a Vallás- és közoktatásügyi Minisztérium (VKM) Római Katolikus Ügyosztályának miniszteri tanácsosaként tevékenykedő prímási titkárnak, Beresztóczy Miklósnak a sorai híven érzékeltetik a felsőpapság narratíváját a nagybirtokaik elvesztésével járó, világháború sújtotta katolikus egyház helyzetét illetően.

1947-ig a püspökkari konferenciák állandó napirendi pontja volt a földkérdés, mivel a kormány úgy vett a törvényben előírt mértéket meghaladóan igénybe egyházi földeket, hogy az államsegély-folyósítás az ország gazdasági helyzete miatt szünetelt – ez ekkorra már amúgy is a mindenkori politikai akarat függvényévé vált. Mivel már nem volt érdemi érdekérvényesítő képessége, agy a földreform bírálata helyett a felsőpapság narratívájába a vallásos birtokos parasztság melletti kiállás került.

Földosztás alulnézetből – a plébániai javadalmi földek helyzete Jász-Nagykun-Szolnok vármegye római katolikus egyházközségei példáján

Jász-Nagykun-Szolnok vármegye történeti fejlődésében az 1745-ös redempció – a jászok és kunok feudális kötöttségek alóli önmegváltása – eredményeként a térség birtokszerkezete jelentősen eltért az országos átlagtól, mivel a Jászságban döntően paraszti magánbirtokok jöttek létre. Az ennek következtében kialakult módosabb, kereskedő középparaszti réteg gazdasági dominanciája magában hordozta a kétszáz évvel későbbi földosztások társadalmi gyakorlatának problémáit. Ugyanakkor a régión belül – főleg a tiszántúli térségben – fajsúlyos tényező volt a mezőgazdaságból élők magas számaránya, a szegényparasztok és agrárproletárok tömegei, illetve a kevés szétosztható föld ellentéte. Országos viszonylatban a mezőgazdaságilag hasznosítható területek 34,6%-át érintette a földreformrendelet, Szolnok megyében ennek 28,4%-át. A földbirtokszerkezet struktúrájából és a jász identitás alapját a 13. század óta meghatározó katolicizmusból eredően a tiszántúli vármegyékkel összevetve – Szatmár-Bereg vármegyét leszámítva – a fentiek miatt a legválságosabb terület az alföldi régióban Jász-Nagykun-Szolnok vármegye volt. Ezek a tényezők önmagukban hordozták a végrehajtás során tanúsított túlkapások lehetőségét.

A kevés nagybirtok zöme a Tiszai Alsó-, Közép- és Felsőjárásban koncentrálódott. Általában a birtokok javarésze 20-80 kh között lévő, családi kis- és középbirtok volt, a 200 holdas birtoktest ritkaságnak számított. A Tisza-mentén már több volt az akár 1000 kh fölötti nagybirtok is. 

Jász-Nagykun-Szolnok vármegye birtokmegoszlása 1930-ban (Scheftsik, 1935, 40.) A vármegyei szinten mezőgazdaságilag hasznosítható összterület 28,4%-át osztották fel.

Ami speciálisan a plébániák helyzetét érintette, a jogszabályi háttér elvben biztosította az egyház érdekeinek érvényre jutását: az idézett rendelet 50. paragrafusa esélyt adott az egyház által kegyúri kötelezettség részeként működtetett intézmények továbbéléséhez. Ha a megváltott földbirtok egyházi közcélt szolgált, úgy erre a célra az illetékes egyházi főhatóság földingatlant igényelhetett. A plébániák legtöbbször erre hivatkozva igényeltek földet. A 12. paragrafus szerint, ha kevés a helyben felosztható föld, az OFT elrendelheti a megváltást szenvedő természetes személy teljes birtokának igénybevételét, ilyenkor máshol kellett kártalanítani. Ezzel szemben foglalt állást az OFT 1945. július 13-i „elvi határozata”, mely lehetetlenné tette, hogy az egyház intézményei fenntartása érdekében földet birtokoljon, mivel a határozat szerint ahol az egyházi javadalmi (lelkészi-kántori-templomi) földek elérik a 30 kh-t, ott semmit nem igényelhetnek. Tehát egy településen – független a telekkönyvi tulajdonosi bejegyzéstől – ha egyházi érdekeltségűnek mondtak egy intézményt, akkor az automatikusan 30 kh kategóriába került. Így elveszett a kegyúri funkció értelme, de a háborús károk önerőből történő kijavításának esélye is. Alig három hónap alatt az állam minden alulról induló demokratikus építkezéshez fontos gazdasági alapjától megfosztotta az egyházat, és nem jogszabályi, hanem egy törvényalkotásra jogosulatlan ideiglenes szervezet „elvi határozatával”.

Problémás helyekről inkább érkeztek panaszlevelek, a szótlanabb plébániák az elsőfokú kedvezményezettjei lehettek a földosztásnak – Horváth Gergely Krisztián a Veszprémi Egyházmegyei plébániai földeket vizsgálva rámutatott, hogy előbbi települések a formálódó diktatúra intézményesülésének indikátoraiként szolgálhattak: ott olyan megörökölt szociális feszültségek voltak, melyekre az MKP építhetett, ha rendelkezett pártszervezettel és nem volt valamelyik felekezet által erősen integrálva a helyi társadalom (Horváth, 2017, 549). Megyei és egyházmegyei szinten vizsgálódva, az alábbi szempontok szerint célszerű az ügyeket csoportosítani:

– Területek, ahol nem volt földosztás (vagy felosztható birtok híján, vagy egy korábbi parcellázás miatt, vagy csak házhelyigénylés volt. A megyében erre nem sok példát tudok).

– A plébános nem igényelt földet (szociális okokból, egyéb helyi finanszírozás miatt, vagy egyházmegyei felhatalmazás és információ hiányában, vagy éppen téves jogértelmezés miatt).

A plébániai igénylések már érdekesebbek, de itt is fontos disztingválni. Van, ahol csak az igénylés ténye ismert, van, ahol a birtokadottságok miatt a plébánosi igénylést elsőfokon elfogadták. Sokkal gyakoribbak az egyház ellenében született döntések: vagy kegyúri megváltásként távoli/rossz minőségű földeket jelöltek ki, vagy az amúgy kedvező helyi döntést idegen kommunisták/miniszteri biztosok bírálták felül, vagy a juttatás mértéke csekélyebb lett az igényeltnél. Érdemes az elutasító döntés hátterét is megvizsgálni: vagy kevés volt a szétosztható föld, vagy volt kegyúri föld híján nem volt alap a terhek megváltására, vagy frissen alapítandó lelkészség miatt nem voltak jogosultak igénylésre, vagy nemzetiségi/felekezetközi konfliktus miatt, vagy a szomszédos településsel fennálló birtokviszály miatt, vagy egyéb okokból (pl. ha a gyülekezet valamelyik tagját a helyi földigénylő bizottság tagjai hírbe hozta annak állítólagos/tényleges nyilas múltjával). A plébániai javadalmi földek helyzeténél érdemes megnézni: a javadalmi földek is a földosztás áldozatai lettek-e, volt-e házhelyosztás a plébánia földjén, a másodfokú döntés elutasító volt vagy jóváhagyó?

Jász-Nagykun-Szolnok vármegye felekezetileg rendkívül heterogén, de ha csak a katolikus területekre összpontosítunk, akkor is két egyházmegye kormányzósága között oszlott meg a terület, ezért a végrehajtást, s az ezzel járó, rétestészta hosszúságúra nyújtott fellebbezési ügyeket tartalmazó dokumentumok egy közigazgatási megyén belül 2-3 járás mintatelepülésein keresztül áttekinthetőbbek. (Tiszai középjárás: Törökszentmiklós, Jászsági Felsőjárás: Jászjákóhalma, Jászsági Alsójárás: Jánoshida). 

Törökszentmiklóson a földigénylő bizottság „megalakulása” előtt a MKP megbízottjai gyakorlatilag hatóságként működve kinevezték a tagokat. A jegyzőkönyv tanúsága szerint a helyi tanító azt mondta a gyerekeknek, a föld nem lesz a parasztoké, mert ha visszajön a Báróné, kirúgja őket onnan. Másnap utasították a helyi rendőrparancsnokot, hogy állítsa elő a tanítót, aki a vádakat tagadta. Az ügyben eljáró rendőr kihallgatta a gyermekeket, majd még aznap délután megérkezett a gyerekek által aláírt vallomással. Mikor a tanító jelezte, hogy ez egy előre elkészített sablonszöveg, és hogy mélyen erkölcstelennek érzi, hogy a gyermekeket az iskolaépületben ezzel zaklatják, megérkezett Bőthy Lajos plébános és megpróbált közbenjárni a tanítóért, hogy engedjék el – a pap még azt is hajlandó volt elismerni, hogy az említett mondatok tényleg elhangozhattak. Tekintettel arra, hogy másnap reggel temetés volt, elengedték a tanítót, mivel a kántori feladatokat is ő látta el. A szertartás alatt végig szemmel tartották, majd annak befejeztével előállították és a kapitányságra vitték. Törökszentmiklóson az egyház tulajdonában lévő javadalmi föld 219 kh 1397 n.öl volt, melyből bőven a 100 hold alatti részeket, sőt plébániai beltelket (templomkert, temető) is igénybe vették. Az OFT-hoz és a Miniszterelnökséghez írt panaszlevél tanúsága szerint, a közel egy éven át húzódó kérelem-áradatok miatt végül meghagytak nekik 100 holdat, de két tagban és direkt a legrosszabb minőségű területekből, ráadásul ebbe a plébániához és a népiskolához tartozó beltelkeket is hozzászámították. Fél évvel később a OFT helybenhagyta, hogy a belsőségek nem tartoznak a kártalanításra kijelölt 100 holdba. Ám érdemi változás nem történt. (MNL JNSzML XVII. 503. 9. d. 51/237/1946.) 1947. július 27-én a megyei földhivatalnak írt panaszlevelében a plébános a végrehajtás módját kifogásolta: hivatalosan 127 kh maradt az egyháznak és a városi földigénylő bizottság figyelmen kívül hagyta, hogy a belterületek nem számítanak ebbe. Így az egyházközség 93 kh felett rendelkezhetett hivatalosan, ugyanis a telekkönyvi kimutatások nem egyeznek a valósággal; majd közölték a juttatottak a mérnök útján, hogy a földet nem veheti el tőlük semmilyen hatalom, ha kell, meg is verekszenek érte. Külön bonyolulttá teszi a dolgot, hogy ebben a 93 holdban olyan terület is szerepel, ami telekkönyvileg nem képezte az egyház tulajdonát, hanem az egyház kezelésében lévő alapítványé volt. Az alapítvány még nem nyílt meg, mert a végrendeleti haszonélvező (báró özv. Kóródy Mihályné) használta azokat. Az asszony végrendelete szerint abból a 31 kh-ból szegény gyerekek számára bentlakásos otthont építettek volna. A földigénylő bizottság azonban az egész elajándékozott birtokot egyházi vagyonnak vette és mindenestül kisajátította. A cinizmusról árulkodó kész helyzet elé állítás működött: az egyháznak hagyott „100” holdban hagyták meg azt a 31-et az adományozónak, az egyház meg annak ellenére, hogy jár neki a birtok, bizonyára nem teszi az utcára az idős asszonyt, aki az egyházon keresztül akart segíteni hadiárva gyerekeken, melynek az lett az eredménye, hogy megfosztották birtokaitól. (MNL JNSzML XXIV. 201. 76. d. 487/1947.)

Jászjákóhalmán Lékó Béla plébános megfellebbezte a földigénylő bizottság 1945. május 21-i döntését a megyei földbirtokrendező tanácsnál, mivel előbbi testület figyelmen kívül hagyta a fellebbviteli fórum határozatát a 100 kh alatti terület kisajátításának tilalmára vonatkozólag. A pap írásban értesítette a helyi földigénylő bizottságot – pontosabban a megyei szervnek küldött panaszlevelének másolatát küldte el nekik. Erre május 27-én mise után a hívek szeme láttára fegyveres rendőrök bekísérték a kapitányságra, ahol először megverték, majd a helyi Nemzeti Bizottság elnöke közölte vele, hogy a megyei tanácsi szervhez való fordulása „társadalomellenesnek” minősül: majd megfenyegették, hogy a sógorát pincébe zárják, őt meg elkergetik a faluból, ha „a továbbiakban is akadályozza a népi demokrácia építését.” (MNL OL M-KS 274. f. 13. cs. 1945. 25. ő. e. 84.)

Jánoshidán a csornai premontrei kanonokrend teljes ottani birtokát igénybe vették (285 kh), de úgy hogy a községi földigénylő bizottság egy kalap alá vette a helyi plébániai javadalmi területtel a prépostság jánoshidai birtokait. A hátrahagyott 30 kh kevés volt a kegyúri terhek finanszírozására, így a megyei földbirtokrendező tanács a Győr-Sopron vármegyei társszervvel próbált egyeztetni, hogy Csornán jelöljenek ki kárpótlásul csereingatlant, csakhogy addigra már ott sem volt mit kijelölni. Az OFT pedig hiába ítélte vissza a területet a rendnek, a földigénylő bizottság ennek ellenére kiosztotta az igénylők között, Hermann Medárd prépost pedig visszakozott attól, hogy 40 családot – főként alattyáni és jászkiséri szegényparasztokat – akadályozzon az őszi mezőgazdasági munkában. Mindenesetre nem adta fel, a vonatkozó forrásanyag több tucat oldalra rúg; egészen 1949-ig folytatta a küzdelmet, de a kollektivizálás és a maradék egyházi földek birtokfelajánlása okafogyottá tette a továbbiakat. (MNL JNSzML XXIV. fcs. 201. f. 13. d. 932/1948.)

Az, hogy egy ilyen horderejű műveletet a frontharcokkal párhuzamosan hajtanak végre, ennek a gyorsasága és a végrehajtás totalitása tanúskodik arról, hogy szó sem volt spontán, kormányrendelet adta lehetőséget kihasználó demokratikus mozgalomról. Ez egy központilag megtervezett akció volt, mely nem volt tekintettel az eltérő lokális adottságokból fakadó igények variabilitására, vagy ha igen, hát másodfokon – tehát az ekkorra már kiépült hatalmi gépezet által kontrollálható vármegyei adminisztrációs szinten – ezt meghiúsították.

Érdemes a plébániák stratégiáit is csoportosítani: igénylésüket vagy a javadalmi földek bővítésével, vagy a kegyúri terhek földingatlanra számított igényét a régóta esedékes renoválási költségek kiváltásával támasztották alá, vagy éppen a helyi község szegénysége miatt a plébánia függetleníteni akarta magát a hívek teherbíró képességétől, vagy éppen a megszerzendő föld bérbeadása végett kérvényében a pap hangsúlyozta, hogy a föld a „dolgozó népet erősítő parasztbirtok” lesz.

Voltak doktrinerebb magatartású lelkipásztorok, akik az elvesztett kegyúri járandóságukat földterületre átszámolva, minden tétel után területre kivetett kárpótlást kérve akarták megvalósítani az egyház érdekeit: a Dunántúlon, pl. Somogyban volt ez gyakoribb, ott megesett, hogy a községi földigénylő bizottság tagsága többségében a hívekből állt, ez a taktika így sikeres is lehetett. (Horváth, 2017, 570). Erre az alföldi viszonylatokban eddig nem találtam példát: aki ennek csak a szelídebb változatával próbálkozott, heves ellenállásra és agitátorok által feltüzelt demonstrációkra számíthatott. Voltak rugalmasabb papok is, akik csak akkor igényeltek kegyúri megváltást, ha rendelkezésre állt a föld a felosztott püspöki-káptalani nagybirtokokból, tehát nem a falu elől vett volna el földet.

Ami a másik oldal, a földigénylő bizottságok stratégiáit illeti: tipikus taktika volt, hogy az igénylési folyamatot direkt nem dokumentálták írásban, a földigénylő bizottságok összetételét előszeretettel manipulálták, vagy éppen a számukra nem tetsző vármegyei döntések esetén feloszlottak és újjá alakították a tagságot. Gyakori volt, hogy a tulajdonost egyszerűen nem értesítették a földosztásról, ezáltal kész helyzet elé állították. A telekkönyvileg különálló egyházi területek különállását figyelmen kívül hagyták; egy településen csak „az egyházat” tekintették javadalmasnak. Gyakori volt az is, hogy a megye hamis reményeket táplált a lelkipásztorban, miközben az adott település földigénylő bizottságával a plébános háta mögött már megegyezett.

Az 1945-ös földosztás, mint a kollektivizálás „háromfelvonásos drámájának főpróbája”

 „Anyagiakban szegényebbek, lelkiekben gazdagabbak leszünk, és bizonyos, hogy az egyházi életnek egy lelkiekbe szántó, új vitalitású renaissanceja kezdődik, melynek célpontja egyedül az Isten és tárgya egyedül a lélek.” (Beresztóczy, 1945, 3.)

Az érseknek az alábbi mondatai szandékain kívül is előre vetítették a későbbi egyházpolitika legmarkánsabb jellemvonásait. A háború és az 1945-ös év új helyzetet teremtett. A régi szigorú paraszti szociokulturális közösségi szabályokat felborította, mely állapot a közeljövőben az MKP agrárpolitikájának szempontjából stratégiai jelentőséggel bírt. A földosztással párhuzamosan, a formálódó demokrácia leple alatt a kommunista pártnak a vidéki miliőkben történő térfoglalása zajlott a birtokviszonyok átalakítása és a közigazgatási adminisztráció megszállása révén. Az egykori „úri Magyarország” nincstelenjei földhöz jutottak – csak éppen az nem válhatott a közbeszéd részévé, hogy ezek a széttöredezett törpebirtokok nemzetgazdaságilag mennyire életképtelenek lettek. Az egyházi birtokok feloszlatása pedig az első lépcsőfok volt oktatási intézményeinek és civil szervezeteinek ellehetetlenítésén keresztül a teljes politikai alávetettség megteremtéséig – innen szabad út vezetett az egyházközségek anyagi alapjáig: a paraszti magánbirtokokig. A fennálló, évszázados múltra visszatekintő, jogos társadalmi sérelmeket politikai haszonszerzés céljából meglovagló, komoly nemzetközi támogatást a háta mögött tudó, egyeduralomra törő politikai kurzus kizárólagossá tett földreform-koncepciója révén fosztotta meg létalapjától a társadalom egzisztenciálisan legpotensebb részét és minden „ellenpolitikai” intézményt, köztük az egyházakat is, ezáltal felszámolva a későbbi gazdasági ellenállás lehetőségét. Ezért, valamint a fokozódó hidegháborús feszültségek miatt lehetett rátérni a szovjet típusú kolhozosításnak arra az útjára, amelyhez 1944-1945 fordulója még túl korai volt.

Sulák Péter Sándor

 Felhasznált források:

MNL OL M-KS 274. f. 13. cs. 1945. 25. ő. e. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. Sz 1945 utáni munkáspártok és szakszervezetek iratai. Magyar Kommunista Párt iratai. Falusi Osztály, Agrárpolitikai Osztály. Levelezés a földreform vitás ügyeiben (1945-1948)

MNL JNSzML XVII. 503. Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun Szolnok Megyei Levéltára. Szolnok Megyei Földbirtokrendező Tanács iratai (1945-1947)

(9. d.) Törökszentmiklós

MNL JNSzML XXIV. 201. Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun Szolnok Megyei Levéltára. Szolnok Megyei Földhivatal Iratai. Iktatott Iratok (1947-1950) 76. d. Törökszentmiklós

MNL JNSzML XXIV. 201. Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun Szolnok Megyei Levéltára. Szolnok Megyei Földhivatal Iratai. Iktatott Iratok (1947-1950) 13. d. Jánoshida

600/1945. M. E. sz. rendelet a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földműves nép földhözjuttatásáról (márc. 17.)

A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1945-1948 között, Beke Margit (szerk.), Magyar Történelmi Okmánytárak. Egyháztörténeti források 1.,

MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2015.

Beresztóczy Miklós: A földreform után, Új Ember 1945. augusztus 26. (1.) 3.

Magyarország földbirtokosai és földbérlői (gazdacímtár). A 100 kat. holdas és ennél nagyobb földbirtokok és földbérletek az 1935. évi adatok alapján, Kiadja: Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1937.

Felhasznált irodalom:

A felemelkedés útján (1944-1970). Dokumentumok Szolnok megye negyedszázados történetéből, Ungor Tibor (szerk.), Szolnok Megyei Lapkiadó Vállalat, Szolnok, 1971.

Balogh Margit: „Isten szabad ege alatt” – az egyházak Magyarországon 1945 és 1948 között, In: Felekezetek, egyházpolitika, identitás Magyarországon és Szlovákiában 1945 után. Konfesie, cirkevná politika, identita na Slovensku a v Maďarsku po roku 1945. Szerk.: Balogh Margit. Bp., 2008. (Historia Hungaro – Slovaca – Slovaco – Hungarica, 2.) 49–60. p.

Csönge Attila: „A földért harcolni kell!” Adalékok a második világháborút követő földosztás történetéhez. In: Fülöp Tamás (szerk.): Zounuk. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár évkönyve 26. Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár, Szolnok, 2011.

Donáth Ferenc: Demokratikus földreform Magyarországon (1945-1947), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969.

Gergely Jenő: Az egyházak és a földkérdés, In: Fürj Zoltán – Jávor András (szerk.) „…a birtokolt föld… a szabadság maga.” Tudományos ünnepi konferencia az 1945. évi földreform 60. évfordulójából, Kiadja: Fürj Zoltán, Debrecen, 2005, 71–80. p.

Horváth Gergely Krisztián: A plébániai földek „reformja” a Veszprémi Egyházmegyében 1945-ben. In: Csikós Gábor – Kiss Réka – Ö. Kovács József (szerk.): Váltóállítás. Diktatúrák a vidéki Magyarországon 1945-ben, Magyar vidék a 20. században 1., Budapest, 2017, 531–574. p.

Kaposi Zoltán: A nagybirtok mint bűnbak, In: Gyarmati György – Lengvári István – Pók Attila – Vonyó József (szerk.), Bűnbak minden időben. Bűnbakok a magyar és az egyetemes történelemben, Kronosz Kiadó, Pécs, 2013, 264–284. p.

Medick, Hans: Mikrotörténelem (ford.: V. Horváth Károly), In: Narratívák 4. A történelem poétikája, Thomka Beáta (szerk.), Kijárat Kiadó, Budapest, 2000, 53–63. p.

Nagy József: A paraszti társadalom felbomlásának kezdetei (1945-1956), Napvilág Kiadó, Budapest, 2009.

Orbán Sándor: Egyház és állam. A katolikus egyház és az állam viszonyának rendezése (1945–1950), Kossuth Kiadó, Budapest, 1962.

Ö. Kovács József: 1945 a fordulat éve? 1945 értelmezése a társadalomtörténeti események tükrében, In: Levéltári Közlemények 89. Szabó Csaba (főszerk.), 2018, 41–55. p.

Ö. Kovács József: Földindulás. A leplezett kommunista diktatúra társadalmi gyakorlata a vidéki Magyarországon 1945-ben. In: Csikós Gábor – Kiss Réka – Ö. Kovács József (szerk.): Váltóállítás. Diktatúrák a vidéki Magyarországon 1945-ben, Magyar vidék a 20. században 1., Budapest, 2017, 19–65. p.

Scheftsik György (szerk.): Jász-Nagykun-Szolnok vármegye múltja és jelene. Kiadja: Kalotai László, Pécs, 1935.

Sz. Nagy Gábor: A katolikus egyház a baloldali sajtó tükrében 1945 és 1948 között, In: Médiatörténeti Tanulmányok 2018, Klestenitz Tibor – Paál Vince (szerk.), MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2018, 185–208. p.

Ezt olvastad?

A 121. objektum – A Magyar Nemzeti Múzeum Budapest 1944–45-ös ostromának poklában

„Budapest 1944–45-ös ostromával nemcsak azért érdemes foglalkozni, mert hazánk történelmének fontos része, hanem azért is, mert tanulmányozása segít megérteni az

X