„Anyukám, olyan szép ez a vagón” – A Szent Jobbot szállító Aranyvonat

1938-ban kettős szentévet ünnepelt az ország: ekkor tartották Magyarországon a XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszust és emlékeztek meg I. (Szent) István, Árpád-házi király (1000‒1038) halálának 900. évfordulójáról. Utóbbihoz számos esemény kapcsolódott országszerte. Ezek közül kiemelkedett az Aranyvonat országjáró körútja, amely az egész Kárpát-medencei magyarságot összekötötte. A szerelvény ékességét, a Szent Jobbot szállító Aranykocsit Dunakeszin, a MÁV Főműhelyben (ma: Dunakeszi Járműjavító Kft.) készítették.

A kettős szentév – 1938

Serédi Jusztinián esztergomi érsek (1927‒1945) már 1929-ben szorgalmazta, hogy Szent István halálának 900. évfordulója alkalmából (1938) Magyarország hatalmas ünnepségsorozattal emlékezzen az első királyra. Támogatóra lelt ezen elképzelése megvalósításában Huszár Károly nyugalmazott miniszterelnökben, az Actio Catholica alelnökében (1932‒1941) is. A magyar katolikus egyház feje már ekkor azon dolgozott, hogy a szent király halálának ünnepségsorozatát összekössék az eucharisztikus világkongresszus eseményeivel, így Budapest kérte a megrendezés jogát.

1936-ban nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója rendelkezett arról, hogy a Szent István Emlékév központi ünnepségeit Esztergomban, Budapesten és Székesfehérvárott rendezzék, amihez állami támogatást és financiális eszközt is kapott a feladattal megbízott Szent István Emlékév Országos Bizottsága. Utóbbi vezetője a mindenkori miniszterelnök volt (a fővédnöke pedig a kormányzó), míg a végrehajtó bizottság élén Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter állt. Az egyház részéről az Actio Catholica szervezte az ünnepségeket, amelynek tevékenységét Serédi érsek személyesen felügyelte. A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1937. március 17-ei pásztorlevelében hozta nyilvánosságra, hogy 1938. május 30-án kezdődnek a Szent István Emlékév ünnepi eseményei, és ebben nyilatkoztatta ki azt a szándékát is, hogy a Szent Jobbot végigszállítják Magyarországon. 1937. december 31-ei körlevelében a püspöki kar erről a híveket is tájékoztatta: „Hódolni hívjuk a nemzetet a szent király emléke s országos körútra induló szent jobbja elé.” Az ünnepségeken a magyarság vallási hovatartozástól függetlenül vett részt, amit elősegített az is, hogy az 1938. évi XXXIII. törvény 2. §-a kimondta: „Az országgyűlés augusztus hó 20. napját Szent István király emlékezetére nemzeti ünnepnek nyilvánítja.” Így nem a katolikus egyház, hanem a nemzet ünnepévé vált.

Budapest végül 1937 novemberében kapta meg a világkongresszus megrendezésének jogát, így alakult ki a kettős szentév programja. „Hogy a Szent István jubileumi esztendőt ilyen fényes világegyházi ünneppel összekapcsolva ülhetjük meg, ezt a magyar hercegprímás kiváló külföldi és nemzetközi kapcsolatainak köszönhetjük.” – írta a korabeli sajtó.

Hogyan utazzon a Szent Jobb?

A Szent Jobb országjárását először egy díszes repülőgépen képzelték el, de a korabeli viszonyok között ez nem lett volna biztonságos. Végül úgy döntöttek, hogy egy pompás vasúti kocsi készüljön, amelyen az akkori Magyarország legtöbb településére eljuthattak. A Budai Szent István király várplébánia templomban, annak Zsigmond-kápolnájában őrzött sérülékeny ereklye szállítására a vasút esetében is olyan szerkezetet kellett építeni, amelynek rugózása megóvta a Szent Jobbot a sérülésektől. Ezt a kocsit mindössze négy hónap alatt készítette el a MÁV Dunakeszi Főműhelye. Előállítási költsége 17 400/19 000 pengő volt, amelyből a MÁV 10 000 pengőt vállalt magára; a vontatási költségek 7070 pengőt tettek ki. (Egy kilogramm kenyér ekkor 0,38 pengőbe került.) A fennmaradó költségeket a kettős szentév rendezőbizottságának költségvetéséből fedezték. Úti céljától és a szállított utasok (egyházi és világi méltóságok) létszámától függően a szerelvény 3–5 kocsiból, valamint egy mozdonyból állt.

Az Aranyvonat dísze: az Aranykocsi

Az Aranykocsi kialakítása

A bizánci stílusú Aranykocsihoz a Dunakeszi Főműhelyben a MÁV egyik D típusú szalonkocsiját alakították át. Egly Tibor vasúttörténész kutatásainak eredményeként megállapította, hogy az átépítésre ítélt, korábban kalauzkocsiként használt GANZ-gyártmány 1911. április 26-án, 107037. számmal gurult ki a gyárterületről. A kocsi szerkezete masszív, acélvázas, fa oldalfalú és tetejű, fémlemez borítású, 18 210 mm hüvelyk hosszú, 2560 mm magas, 2794 mm széles, 28 400 kg tömegű volt. Az átépítést Bereznai Oszkár mérnök és báró Puchner Endre főtiszt tervei alapján végezte el a MÁV Dunakeszi Főműhelye.

Az Aranykocsi már formájában is elütött a szerelvény többi kocsijától: oldalfala a D típusú szalonkocsiénál mélyebbre nyúlt le, így takarták el ugyanis a szerkezeti részeket. Oldalain jóval nagyobb nyílások voltak (1,79 x 3,3 m), hogy mindenki jól láthassa a Szent Jobbot akkor is, ha nem emelték ki a kocsiból. Ezeknek az aranyozott keretbe foglalt, háromrészes tolóajtóknak a kialakítása komoly szakértelmet követelt, ugyanis az oldalfalak átalakításával azok acélmerevítése is megszűnt. Szükségessé vált a kocsi alvázának megerősítése, amit hosszában elhelyezett gerendákkal értek el úgy, hogy közben biztosították a padlózat alá behelyezhető alumíniumlépcső helyét is. A tolóajtókat egy-egy, a kocsi belsejéből láthatatlan módon működtetett, drótköteles húzószerkezet segítségével lehetett mozgatni. Az ajtók hangtalanul, gumigörgők és plüss csúszópofák segítségével jártak.

A kocsi belseje három részből, egy nagy (dísz-) és két kisebb teremből állt. A díszterem közepén kapott helyet az ereklyetartóban a Szent Jobb, amelyet egy rezgéscsillapítóval ellátott, rugós állvány óvott meg a sérülésektől. Az állvány a függőleges és a vízszintes irányú mozgásokat is csillapította, és védelmezte a kb. 90 cm magas és mintegy 70 kg súlyú ereklyetartót, amelynek súlypontja magasan volt. Az állvány tervezésekor az elsődleges cél az volt, hogy a vonatúton az ereklyét a körmenetek során megszokott vállon hordozásnál előforduló erőhatásoknál nagyobb impulzus ne érhesse. Ezért Dunakeszin, a MÁV Főműhelyhez tartozó, túlnyomórészt 1922 és 1926 között az államvasutak által épített lakótelepen (ma: Gyártelep) tesztet végeztek. Műkörmenetet tartottak, amelynek során az ereklye körmeneti hordozó állványát az ereklyetartó kb. 70 kg-os súlyával terhelték meg és elhelyezték rajta a Bereznai Oszkár-féle optikai gyorsulásmérő műszert. Ezt követően ereklyehordozóval a vállukon Műhelytelepen műkörmenetet tartottak, és megmérték, mekkora a kilengés ennek során. Az eredmény 20 mm lett. A terv tehát az volt, hogy az Aranykocsiban majd alkalmazandó állvány ennél kisebb kilengést engedjen meg. A végeredmény 9 mm lett.

Az ereklyetartót egy kihúzható és kifordítható padlórész segítségével emelték ki, illetve helyezték vissza az aranykocsiba. A padlórész zajtalan gumitalpakon járt, és a kocsi mindkét oldalára kihúzható volt. Az állványt egy címeres brokátterítő fedte, mögötte trónusszerű, díszes szék állt: a Szent Jobb őrének helye. A személyzet a kocsit egy kényelmes, szintén bíborszínű posztóval borított lépcsőn tudta megközelíteni, amely 1,5 m széles volt (súlya: 45 kg, teherbírása: 500 kg), és úgy alakították ki, hogy gyorsan lehessen fel- és leszerelni. Üzemen kívül pedig elfért egy, a kocsi alatt lévő ládában.

Az aranykocsi díszítése

A szerelvény díszítésének tervét Urbányi Vilmos, az Eucharisztikus Világkongresszus külső helyszíneinek díszbe öltöztetéséért is felelős építőművész készítette. A festés Márton Lajos festőművész és tanítványa, Kékesi József, továbbá Szanka József, a MÁV Dunakeszi Főműhelye festő-mázoló-aranyozómestere keze munkáját dicsérte. (Nevét a szakirodalomban sok helyütt Szamka formában találjuk, de a Szanka a helyes.) Munkájukat a 15 éves, dunakeszi Várkúti József cserkész segítette. A festési tervet Esztergomba, Serédi Jusztinián hercegprímás, esztergomi érsek (1927‒1945) irodájának is meg kellett küldeni jóváhagyásra.

A díszteremrész oldalfalait és padlóját redőkbe húzott, bíborszínű bársonnyal, míg mennyezetét fehér selyem anyaggal borították. Külsejét magyaros és egyházi motívumokból álló bizánci ornamentikával díszítették. Színei a bíborvörös, az ún. MÁV-zöld, az arany és az ezüst voltak. Nevét is innen kapta a kocsi: az aranyszínt 24 karátos füstlemezek formájában vitték fel a díszítők. A fő oldalon Szent István, Szent Gellért, Szent Imre és Boldog Gizella, míg a másik oldalon Boldog Margit, Szent Mór, Szent László és Szent Erzsébet alakjai voltak láthatók. A szentek és boldogok neveit a kerekeket félig eltakaró köténylemezen örökítették meg. A belső, szélesebb ablakok alatt az 1038‒1938 (Szent István halálnak éve és a jubileumi év) számok szerepeltek. A szélső ablakok alatti mezőt balról az Árpád-ház hétvágatú, ezüst-bíbor címerpajzsa, míg jobbról, piros pajzson a kettős kereszt és a hármas halom díszítette. A fő oldalon itt a Hatalom és a Felelősség, a másik oldalon a Dicsőség és a Szeretet feliratok szerepeltek. A kocsi tetején négy imádkozó angyal közé a Szent Korona mását helyezték el, amely egy bíborszínű és zöld-arany keretből emelkedett ki, és este megvilágították.

A világítás

Az Aranykocsinak rejtett világítása volt annak érdekében, hogy az ereklyét ott is jól lehessen látni, ahol nem emelték ki a vonatból. A díszterem egész hosszában, mindkét oldalon, mezőkre osztott tejüveg mögött, 70–70 darab, egyenként 5 wattos égőt helyeztek el, amelyek közvetlen fénye a tejüveg mögül a mennyezetre esett. Az ereklyetartót 4 darab, egyenként 15 wattos égővel világították meg. A két kisteremben 3–3 darab 15 wattos izzó adott fényt. A kocsi teljes kivilágításához 910 wattra volt szükség, amelyet egy 1500 wattos dinamó (4 darab, 24 volt/75 amperórás) akkumulátortelep szolgáltatott.

A mozdony

A legtöbb útján az Aranykocsit a M. Kir. Államvasutak 324,840 pályaszámú gőzmozdonya húzta, Horváth Géza főmozdonyvezető irányításával. Annak érdekében, hogy műszaki problémák végett a mozdony ne akadjon el (és így a Szent Jobb igen feszes menetrendje ne boruljon fel), mindig utazott a mozdonyon egy fűtőházi mérnök is.

A mozdony füstszekrény-ajtajára üvegborítású, villanykörtékkel kivilágított, fehér színű, hatalmas méretű, apostoli kettőskeresztet szereltek. A kereszt díszítése változott az utak során. Volt, hogy köré cserfa koszorú fonódott, máskor babérkoszorú és olajág díszítette, illetve olyan is előfordult, hogy Szent István képét és a nemzeti lobogót helyezték el mellette.

A személyzet

Az Aranykocsi dísztermen kívüli két részében az ereklyét kísérő állandó személyzet kapott helyet: Mészáros János budapesti érseki helynök, a Szent Jobb őre, négy Irgalmas-rendi szerzetes (ők vitték a körmenetek idején az ereklyét) és 16 koronaőr. A magyar királyi koronaőrség Szent Jobbot kísérő díszszakaszát Pajtás Ernő (1896‒1950) koronaőr-őrnagy vezette, illetve alkalmanként márkus- és batizfalvi Máriássy László (1888‒1974) koronaőr-ezredes is jelen volt. A megállókban az ereklyetartó mellett két-két díszegyenruhás, alabárdos koronaőr foglalt helyet.

Az Aranyvonat országjárása

Az Aranyvonatot úgy tervezték, hogy a mozdony és az Aranykocsi mellé – az azon utazók létszámától függően – 1–1, illetve 2–2 kocsi kerüljön. Amennyiben 3 kocsival közlekedett a szerelvény, akkor a mozdony után egy négytonnás termeskocsi következett, majd az Aranykocsi, és ezt követte még egy termeskocsi. Az 5 kocsis szerelvénynél a mozdony mögé egy 1. vagy 2. osztályú MÁV-személykocsi került, ezt követte a termeskocsi, az Aranykocsi, a másik termeskocsi, és végül egy újabb 1. vagy 2. osztályú MÁV-személykocsi zárta a sort. Bereznai Oszkár feljegyzése szerint egy bámészkodó kislány így szólt, amikor meglátta a szerelvényt: „Jaj, de szép ez a vagón, anyukám! Milyen kár, hogy nem hozták el az egész vonatot!”

Az Aranykocsi első útjára 1938. május 31-én indult. Amikor a Magyar Katolikus Püspöki Kar és a Szent István Emlékbizottság kialakították a kettős szentév programját, abban az egyházi és az állami rendezvények, továbbá a nemzeti és a keresztény jegyek erősen összefonódtak. A Szent István Emlékévet május 30-án, az ereklye 1771. évi újbóli feltalálásának évfordulóján nyitották meg. A Parlament előtt a világkongresszus fővédnöke, Eugenio Pacelli (1876‒1958) bíboros celebrált misét az eucharisztikus kongresszuson részt vevő bíborosok, továbbá a világ minden tájáról ide érkező főpapok, papok, hívők, zarándokok és természetesen a magyarság képviselői előtt. Jelen voltak a magyar világi és egyházi főméltóságok is. A menet ezt követően az Országháztól a Hősök terére indult, ahol a főoltár előtti emelvényen kapott helyet a Szent Jobb. Az ereklye bal oldalán, négy trónszéken Pacelli bíboros, Horthy Miklós, Magyarország kormányzója, valamint József (1872‒1972) és József Ferenc (1895‒1957) Habsburg főhercegek foglaltak helyet. A jobb oldalon 10 bíboros ült, valamint a magyar főméltóságok Imrédy Béla (1891‒1946) miniszterelnök vezetésével. Pacelli bíboros könyörgését és a Himnuszt követően a menet a Szent Jobbot a Jáki-kápolnába (Vajdahunyad vára, Városliget, Budapest) kísérte, és ezzel indult el országjáró körútjára az ereklye.

Első útja Esztergomba vezetett. „A nemzet dicsőséges ereklyéje, a Szent Jobb, ma reggel elindult országjáró útjára, hogy hirdesse szerte az országban az első magyar király soha el nem halványuló dicsőségét és elvigye a Szent István iránti áhítatot és hódolatot a nagy magyar városokba, ahol mindenütt hódoló szívek ezrei várják.” (Elvitte az aranyvonat Esztergomba a Szent Jobbot. Káprázatos ünnepségek a prímási városban. Az Est 29. (1938) 122. sz. 5.) A szervezőbizottság tagjai közül Huszár Károly, Bangha Béla és Zsembery István tartott a szerelvénnyel. Szeptember 30-ig heti 1–3 napon át járta az országot az Aranyvonat. 1939-ben a Felvidékre, 1942-ben Nagyváradra látogatott el. Menetrendjét plakátokon, újságokban tették közzé, a nagyobb helyeken külön programfüzetet nyomtattak.

A jubileumi évben huszonkét magyar városban emelték ki, és tették közszemlére a Szent Jobbot. Több helyen megállt (hosszabb-rövidebb ideig), másutt csak lassított, és az emberek fedetlen fővel, térdelve tisztelegtek a magyarság e fontos ereklyéje előtt – amelyet csak az üvegen keresztül láthattak.

Azokon a településeken, ahol kiemelték a vonatból az ereklyét, a Szent Jobb fogadásának volt egy általános protokollja, amelyet a rendezők már jó előre megküldtek az érintett településeknek. A vasútállomásokat, ahol az Aranyvonat megállt, virágokkal és zászlókkal díszítették. Az érkezéskor – a szerelvény igen pontosan közlekedett – fogadóbizottság várta a Szent Jobbot. A katonai tiszteletadást a városi helyőrség vagy – ha nem volt ilyen, akkor – bármely fegyveres vagy félkatonai alakulat biztosította. A zenét katonai vagy tűzoltózenekar szolgáltatta. Gyakran felhangzott ezt követően a mindenki által jól ismert Szent István-ének, amelyet az egybegyűlt tömeg együttesen énekelt el. A fogadóbizottságban a főispán, az alispán, a polgármester, a megyés püspök (vagy ha ilyen nem volt, akkor a legmagasabb rangú katolikus vezető), illetve a helyi papság kapott helyet. Az üdvözlőbeszédet rendszerint a világi vezetők, míg a felajánló vagy könyörgő imát az egyházi elöljárók mondták. A leglátványosabb ünnepségekre a püspöki székhelyeken került sor: ilyenkor akár több 10 000 fős tömeg is követte az eseményeket. A városok – a kötelező, számukra a rendezők által előírt ceremoniális részek mellett – sajátos rendezvényelemeket is belevittek az általuk szervezett ünnepségekbe. Szegedre érkezése előtt pl. a város határától (Pálmonostora) a vasúti sínek mellett kétoldalt iskolások álltak, akik 22 perc alatt „élő telefon”-ként adták tovább a szegedi nagyállomásig, majd innen a Városházáig: „Jön István király!”

Azok sem maradtak azonban le e jeles eseményről, akik a fenti huszonkét várostól távolabb éltek. Az Aranyvonat útvonala mentén a vasúti őrházakat és állomásokat földíszítették, a falvak lakói templomi zászlók alatt, körmenetben vonultak ki az állomásokra. A vármegyék határán küldöttség várta a szerelvényt, amely a városokban néhány órát, a közbülső állomásokon pár percet tartózkodott.

Láthatjuk, hogy a Szent Jobb országjárása során mindenütt hatalmas pompával fogadták, amely rendezvények során különböző ceremoniális elemek keveredtek. A korabeli, Szekfű Gyula által neobarokknak minősített társadalom kedvelte a látványos, nagyszabású egyházi eseményeket, de megjelentek a világi aspektusok is: a katonai tiszteletadás és a katonazenekarok, továbbá a világi főméltóságok köszöntői formájában. A neobarokk társadalomra jellemző módon a népi-paraszti vallásosság elemei sem maradhattak el, amelyeknek legjellegzetesebb, minden állomáson megnyilvánuló jele a körmenet volt.

Az Aranykocsi 1942 májusában tette meg utolsó útját, azt követően – jelenlegi ismereteink szerint – a magyar vasútikocsi- és mozdonyállomány jelentős részével együtt elpusztult a második világháború során.

Az Aranykocsi újjáépítése Dunakeszin

Az eredeti Aranykocsi rekonstrukcióját a Budakeszi Kultúra Alapítvány kezdeményezte 2010-ben, a Magyar Koronaőrök Egyesületével közösen. Magyarország kormánya 2015-ben karolta fel az ügyet és a Magyar Nemzeti Múzeumot bízta meg a rekonstrukciós munkálatok felügyeletével, a tervezésben a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, valamint a Vasúttörténeti Park szakemberei is részt vállaltak. Az új Aranykocsi is Dunakeszin készült, a Dunakeszi Járműjavító Kft. műhelyeiben. Öt év alatt készítették el az eredetivel megegyező külsővel, de a mai vasútbiztonsági előírásokat betartó kocsit.

Az újjáépített Aranykocsi korhű belső térének kialakításához az eredetire nagyon hasonlító, és a Vasúttörténti Parkban ma is látható, Da 6404-es kocsit használtak fel a készítők. A munka aprólékos volt, az eredeti történeti forrásokra épült, ezért húzódott több évig. Itt nem működött az automatizált sorozatgyártás – a korabeli kialakításhoz hű anyagokat kellett találni és újra meg kellett tanulni egyes, azóta már kiveszett kézműves technikákat.

A legfontosabb a rekonstrukciós folyamat során az Aranykocsi dísztere volt. A rekonstrukciót végző szakemberek mindvégig nagy figyelmet fordítottak arra, hogy – ha minden részletében nem is tudják megvalósítani, de – szellemiségében e tér kialakítása illeszkedjen Urbányi Vilmos eredeti terveihez. Mivel a korban csak fekete-fehér képek készültek, a színezés az egykori leírások és a korabeli miseruhák tanulmányozásával készítették el.

Az újjáépített Aranykocsit a budapesti Vasúttörténeti Parkban tekinthetik meg az érdeklődők.

Kerekes Dóra
történész (PhD), gyűjteményvezető,
Révész István Helytörténeti Gyűjtemény, Dunakeszi

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. A kéthavonta megjelenő Honismeret folyóirat hasonlóan az Újkor.hu-hoz a színvonalas tudományos ismeretterjesztést tűzte zászlajára. Kiadója, a Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom és a művészet helyi értékeivel, a természeti és szellemi környezet védelmével, a helyi kultúra őrzésével, a népnyelv ápolásával, az emlékhelyek gondozásával foglalkozó egyesületeket, szakköröket, munkatársakat a közös értékvédelem és a nagyobb hatékonyság érdekében. Kerekes Dóra cikkének teljes, lábjegyzetekkel alaposan ellátott verziója elsőként a Honismeret 2021. évi 4. számában jelent meg. A szám tartalma – így a cikk eredeti változata is – a folyóirat honlapján, ide kattintva érhető el.

Ezt olvastad?

NATO 25 – Magyarország negyed évszázada a NATO-ban

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A

X