Arcok a török háborúból – Jacob von Sandrart és Sigmund von Birken 1663–1665-ben készült metszetsorozata

A 17. század derekán a német birodalomban széles társadalmi csoportokban folyamatosan meglévő hírigénnyel és egyre inkább professzionalizálódó hírközlési rendszerrel számolhatunk. Az elitek számos tagja politikai kapcsolatai mentén vagy gazdasági érdekeinek megfelelően tájékozódott a világeseményekről, míg mások szemében a jól értesültség a társadalmi státus egyik jelképének számított. A közemberek köreiben is kitapintható a friss információk iránti érdeklődés: ők – ha a komolyabb háttértudást igénylő, terjedelmesebb és drágább pamfleteket, beszélgetésjátékokat, vásári kiadványokat nem is igen olvasták – hetilapokat és egyleveles nyomtatványokat szívesen vásároltak.  A metszetekkel illusztrált, kézről kézre adott vagy köztereken kifüggesztett kiadványok pedig a betűvetésben kevésbé járatosak számára is elérhető, érdemi értesüléseket nyújtottak. A tájékoztatás természetesen nem vált el a vélemények befolyásolására törő propagandától, amely nagyhatalmi érdekek és felekezeti szempontok szerint helyezett ilyen vagy olyan összefüggésbe, értékelt, nagyított fel vagy hallgatott el egy-egy értesülést. Egyre nehezebbnek bizonyult eligazodni a híráradatban, fontos volt tehát mérlegelni az értesülések megbízhatóságát. Evvel együtt felértékelődött a hírekhez való hozzájutás gyorsasága és rendszeressége is.

A kor egyik legfontosabb német nyomdaközpontja, a röplapkészítés és -sokszorosítás centruma vitathatatlanul Nürnberg volt. Ez nemcsak nyomdászok, hanem képzőművészek és írók sokasága számára is állandó megélhetést, folyamatos megrendeléseket biztosított, hiszen a város gazdasági és kulturális elitje, népes középrétegei stabil felvevőpiacot jelentettek a legkülönfélébb kiadványok számára.

A város közvéleményét magától értetődően foglalkoztatta a harmincéves háborút lezáró békeszerződés és az avval kapcsolatos ünnepségek, majd a frissen megválasztott császár, I. Lipót bevonulása – mindezek mellett nem kevésbé élénk érdeklődés élt a kibontakozó török háború fejleményei iránt. Ez az érdeklődés persze a birodalom egészére jellemző volt. G. Etényi Nóra kutatásaiból tudjuk, hogy a magyar vonatkozású hírek aránya a német nyelvű híranyagban 1648 után még szerény mértékben, az 1660-as évek fordulójától azonban ugrásszerűen emelkedett, a politikai röplapok 80-90%-a foglalkozott magyar fejleményekkel. Nürnberg e téren kiemelt szerepet játszott: itt jelent meg a magyarországi hadszíntérrel foglalkozó német röplapok csaknem fele.

A város 1660-es években élvezett mozgástere és a császári hatalommal való szembenállása magyarázza a magyar rendi politika iránti szimpátiáját; a nürnbergi elit tagjai közvetlen kapcsolatban álltak a magyar arisztokrácia számos képviselőjével. Nem meglepő, hogy itt jelent meg 1664 tavaszán a magyar arisztokrácia politikai programját megjelenítő Nádasdy Mausoleum, két évvel később pedig az erdélyi szász Johannes Tröster is itt adta közre Das bedrängte Dacia című munkáját, Bethlen János kancellár Apafi fejedelem apológiájaként készült történeti művének német fordítását. Ehhez a diskurzushoz kapcsolódtak a kor legjelesebb rézmetszői közé tartozó Jacob von Sandrart és a koszorús költő, Sigmund von Birken magyar vonatkozású kiadványai.

Birken (1626-1681) a protestáns hite miatt csehországi szülőfalujából elűzött család sarjaként telepedett le Nürnbergben. Fiatal költőként az éppen fénykorát élő, piacvezető nyomdász és műkereskedő Paul Fürst (1608-1666) műhelyének dolgozott, de jó kapcsolatot ápolt az Endter kiadóházzal is. Törökellenes traktátusokat fordított, korrektorként, fordítóként és szerkesztőként szerepet vállalt hírlapok közreadásában, így naprakész és részletes adatokkal rendelkezett a török háború eseményeiről. Tehetségének és munkabírásának köszönhetően 1662-ben a Pegnesischer Blumenorden irodalmi társaság vezetőjévé választották. Már neves alkotó volt, amikor – mint Rózsa György bizonyította –megbízást kapott a Nádasdy Mausoleum latin verseinek fordítására. Néhány hónappal később került sajtó alá a Der Donau-Strand című munkája, amely a Duna-menti városokat mutatta be és az őket ért török pusztításokra hívta fel a figyelmet. A következő években pedig (a már említett) Johannes Trösterrel is szívélyes kapcsolatban állt, történeti munkái kiadása kapcsán: „Herr Cramer und Herr Tröster, wegen des Siebenburgischen Werkleins, bey mir Ley-Kauf gemacht und getrunken” – írta naplójában 1665 júniusában. (Die Tagebücher des Sigmund von Birken, Teil I. Bearb. von Joachim Kröll. Schöningh, Würzburg, 1971. p. 190.)

Sandrart (1630-1708) amszterdami tanulóévek, majd danzigi, boroszlói, bécsi és regensburgi vándorévek után, 1656-ban érkezett Nürnbergbe. Nem pusztán nagyon tehetséges grafikus, hanem kiváló üzleti érzékkel megáldott vállalkozó is volt. Bár a polgárjogot csaknem két évtizeddel érkezése után szerezte meg, hamar a város társadalmának oszlopos tagjává vált: 1662-ben közreműködött a nürnbergi festőakadémia megalapításában, melynek vezetője lett. A magyarországi és erdélyi események iránti állandó érdeklődését (és a téma piacképességét) mi sem igazolja jobban, mint hogy maga több egyleveles nyomtatványt is készített a háború eseményeiről: Érsekújvár ostromáról (négy változatban), a téli hadjáratról és a szentgotthárdi csatáról. 1664 tavaszán a magyar hadszínteret bemutató térképet adott közre, amiről a következő másfél év alatt három alkalommal javított levonatokat is készített.

Jacob von Sandrart arcképe Bernhard Vogel metszetén (Johann Leonhard Hirschmann után); Sigmund von Birken arcképe Jacob von Sandrart metszetén

Birken és Sandrart együttműködésének számos kiváló alkotást köszönhet az irodalom- és művészettörténet: csak 1664-ben több portré, térkép és röplap készült, valamint a (már említett) Der Donau-Strand című, számos metszettel illusztrált mű. Közösen készített munkáik közt kiemelkedő helyet foglal el a magyarországi és erdélyi háború legjelentősebb alakjairól készült 12 darabos lovasprotré-sorozat.

A lovasportré műfajának egyik virágkora a 17. századra, a török háborúk idejére esett. A nürnbergi metszők és kiadók szinte védjegyükké vált, egyedi stílust alakítottak ki, amit más városok kiadói is utánozni igyekeztek. A nagyméretű íveket grafikus és szöveges részét egyben metszették, így azokat egyben lehetett levonni, a két rész között nem látszott törés. Az ív nagy részét a kép tette ki, alatta általában az ábrázolt személy neve és titulusa szerepelt, majd a róla szóló 2-8 strófás vers következett. A kiadványok általában dátum nélküliek, a kiadó neve is legfeljebb a lap alján volt olvasható. Az egyleveles nyomtatványként készült alkotások olykor kimondottan igénytelenek, egyes esetekben viszont – ahogy Sandrart és Birken művei esetében is – kimondottan kvalitásos művek kerültek a közönség elé. A metszetek elkészítését minden darab esetében hosszadalmas anyaggyűjtés előzte meg: a lehető legpontosabb adatok alapján akarták elkészíteni a műveket. A szoros együttműködést fémjelzi, hogy kép és szöveg minden esetben a legszorosabb egységet alkotja. Jóllehet Birken neve egyik metszeten sem szerepel, naplójában nem említ minden ábrázolt személyiséget, és irathagyatékában sem maradt fenn valamennyi vers, mégis joggal feltételezhető, hogy ő írta az összes képhez tartozó szöveget.

Lipót császár és I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem (OSZK App.M. 452.) (MNM TK GR 599.)

A két keresztény uralkodó közül I. Lipót császár (két, közel egykorú változatban is elkészült) ábrázolásának sajátossága, hogy a kép szinte kizárólag allegorikus elemekből épül fel. Mivel konkrét haditetteket természetesen nem lehetett a császár személyéhez kötni, szerepét szimbolikus formában, a korábbi ábrázolási hagyományokból merítve hangsúlyozhatta az alkotó. Az ágaskodó lovon ülő uralkodó beállítása (ahogyan John Roger Paas rámutatott) alighanem egy negyedszázaddal korábbi műre, Aegidius Sadeler II. Ferdinándról készült metszetére megy vissza. A kompozíció a török felett triumfáló uralkodót láttatja: lova lábai alatt a földön fetrengő, kegyelemért kiáltozó ellenség, mellette lángnyelveket és tüzes pallosokat tartó angyalok, feje felett babérkoszorút és olajágat hozó puttók. A kép alatt és a Lipót melletti két szalagon olvasható versek ugyanezt az üzenetet erősítik meg: Isten segítségét és az oszmánok ellen felébredő, engesztelhetetlen haragját hirdetik.

Az I. Apafi Mihályról készült metszet valós közegbe helyezve ábrázolja a fejedelmet, kimondottan kedvező beállításban. A lépő lovon ülő Apafi felsőtestét lemezpáncél fedi, vállán sujtásos mente, jobb kezében a méltóságát jelző buzogány. Arcán eltökéltség, megfontoltság látszik, tekintete erőt sugároz. A háttérben a körülzárt Kolozsvár tűnik fel; a városban maradt német őrséget Apafi 1662 áprilisában vette ostrom alá, ami csak júniusban ért véget; evvel elhárult a közvetlen török beavatkozás veszélye.

A kép alatt olvasható vers sürgeti Apafit, hogy a háborúban álljon nyíltan a császár és magyar király oldalára, az éjszaka sötétjét hozó török holddal szemben válassza a ragyogó Napot: „Kluger Siebenbürger Fürst, wanckest du in Zweiffeldencken / Ob du zu der Sonne dich, oder Monden sollest lencken? / Bey der Sonn’ ist Liecht und Leben, bey dem Monden finstre Nacht: / Schaue wie der Mond erbleichet, wann der Sonnen Krafft erwacht.” (Paas, John Roger: Jacob von Sandrarts gedruckte Reiterbildnisse mit Versen des Sigmund von Birken. Philobiblon, 38(1994): 1. p. 25.) A szöveg tehát még nem kezeli eldöntött tényként, hogy Erdély melyik hatalmat támogatja majd a háborúban; Birken alighanem még azelőtt írta meg a két versszakot, hogy a szultán 1663 őszén, az érsekújvári hadjárat idején nyílt állásfoglalást – a hadmozdulatokban való részvétel mellett egy meghódolásra felszólító kiáltvány kiadását – csikart ki Apafitól.

A metszet több változatban, számtalan példányban terjedt. A Strasbourgban dolgozó Abraham Aubry lényegi változtatás nélküli másolatot készített róla, az arcképet pedig felhasználták a Theatrum Europaeum 1672-es, Frankfurtban megjelent kötetének készítői, az augsburgi Wolfgang Philip Kilian és egy további ismeretlen német mester.

Batthyány Ádám, Zrínyi Miklós és Zrínyi Péter

A magyar főurak sorát gróf Batthyány Ádám Kanizsával szembeni és dunántúli főkapitány (1610-1659) nyitja meg. A hatalmas termetű törökverő hős lemezpáncélban és sisakban látható, vállán párducbőr. A kép jobb felső sarkában jelmondata: Deo favente. A háttérben harci jelenet tűnik fel, ami azonban nem azonosítható egy konkrét csataként, a metsző csak annyit engedett látni, hogy magyar könnyűlovasok rontanak rá a dombok közül éppen csak felbukkanó török csapatra.

Ádám gróf a metszetsorozat készítésekor már évek óta halott volt. Az alkotók célja az lehetett, hogy idősebb fia, az ekkor húszas éveinek közepén járó és a főkapitányi tisztet megörökölt Kristóf katonai szerepét emeljék ki a korábban nagy hírnévre szert tett apja alakjával; ehhez használták fel Ádám gróf (Elias Wideman egy évtizeddel korábban készült metszetének köszönhetően) széles körben ismert arcképét. Bár a metszethez tartozó vers nagy része Ádám gróf katonai erényeit dicséri, az utolsó két sor a családnévből alkotott szójátékkal a família egészét övező váradalmakra utal: „Buda bidmet, dann der Budianisch Held / schröckt das Türckisch Ungeziffer aus dem schönen Ungerfeld.” (Paas: Jacob von Sandrarts gedruckte Reiterbildnisse i.m. p. 26.)

A török háború legnépszerűbb hőse vitathatatlanul gróf Zrínyi Miklós horvát bán (1620-1664) volt: több tucatnyi röplap mutatta be a család törökellenes hagyományait, haditetteit, arcképét, rezidenciáját. A metszeten a csata hevében vágásra emelt karddal látható, ágaskodó lovon ül, testén páncéling, vállán prémes, zsinóros mente lobog, felette jelmondata: Sors bona, nihil aliud. Az arckép alighanem Elias Wideman 1652-ben készült metszetére megy vissza, a kompozíció ötletét Jan van Troyen metszetéből merítette; tőle pedig több közel egykorú és későbbi metszet készítője, így Paul Fürst is átvette.

A háttér egészét egy csata ábrázolása tölti ki, melyben maga a főalak is részt vesz: Zrínyi lova egy levágott fejű (és szörnyszülötthöz hasonlóan hosszú nyakú) török testén tipor, akinek arcára ráfagyott a rémület. Bár a szakirodalomban helyenként felbukkanó vélemény szerint ez a csatajelenet általában Zrínyi katonai vállalkozásait jelképezi, ám sokkal valószínűbbnek tűnik (és a képen feltűnő, a helyszínre utaló felirat is ezt erősíti), hogy nagyon is konkrét ütközetet, az 1663. november 27-i Mura menti ütközet végét jeleníti meg: a keresztény csapatok az egész napos küzdelem után a folyóba szorítják az ellenséget. A nyolcsoros vers második szakasza szintén erre a csatára utal.

Magától értetődően szerepel a sorozatban Zrínyi Miklós öccse, Péter (1621-1671), aki a diplomataként és katonaként egyaránt kiválóan helytállt a háború során. Testét lemezpáncél, fejét sisak védi, vállán párducbőr, két kezében díszbuzogányt tart. A kép bal felső sarkában jelmondata – Vincere aut mori – olvasható, a háttérben pedig Zrínyi-Újvár tűnik fel. A metszethez Sandrart ebben az esetben is Wideman bő évtizeddel korábbi portréját használhatta, az ő kompozícióját pedig szintén már megjelenése évében többen utánozták.

A képet kísérő szöveg különlegessége egy markáns, mégis szinte észrevétlenül megoldott hangváltás. A vers igencsak naturalisztikus képpel kezdődik, a fejszedés és a fejek karóba tűzése katonai szokására utal: „Zier mit Köpfen dein Serinwar…” A törökverő hős dicsőítése aztán fokozatosan kozmikus szimbólumokkal telítődik: „Du solst an die Sternen reiten (…) / (…) muß der Monde in dem Fahn / Sultan Achmeds gantz verblassen. Gott zeucht dir den Harnisch an.” (Paas: Jacob von Sandrarts gedruckte Reiterbildnisse i.m. p. 32.)

Wolfgang Julius von Hohenlohe gróf, Lipót Vilmos badeni őrgróf, Pietro Strozzi gróf és Fülöp rajnai palotagróf

A császári és német birodalmi hadvezérek közül kiemelkedik Wolfgang Julius von Hohenlohe gróf, tábornagy (1622-1698), a Rajnai Szövetség generálisának alakja. Részt vett a téli hadjáratban (Pécs ostroma során meg is sérült), Kanizsa ostromában, Zrínyi-Újvár védelmében és a szentgotthárdi csatában. A metszeten a gróf ágaskodó lovon ül, arca nyugalmat tükröz. Főtiszti díszruhát és tollforgós kalapot visel, kezében kivont kard, alakja mellett jelmondata: E flamis clarior. A háttérben egy csata tumultuózus részlete látható; feltűnő (bár talán véletlen), hogy a csoportból kiemelkedő figura hajviselete és bajsza révén Zrínyire emlékeztet. A vers Hohenlohe dicső származását, bátorságát és tettrekészségét dicséri, a családnévből képzett szójátékkal: „Das ist der General, welcher von den Helden stammet, / Deren Dapfren Mutes Glut stets in Hohe Lohe flammet…” (Paas: Jacob von Sandrarts gedruckte Reiterbildnisse i.m. p. 27.)

Lipót Vilmos badeni őrgróf (1626-1671) a harmincéves háború utolsó szakaszában, majd az északi háborúban szerzett harctéri tapasztalatokat, Lipót császár testőrségének parancsnokává nevezte ki. 1661-ben Erdélyben szolgált, majd a téli hadjárat idején, immár tábornagyként a német birodalmi csapatok parancsnoka; ilyen minőségében vett részt a szentgotthárdi csatában. A metszeten páncélban ábrázolt őrgróf lépő lovon ül, kezében hadvezéri pálca, sisakját egy puttó tartja, átellenben a jelmondata (Pro Caesare mori vivere est). A vers az általános dicsőítésen túl nem tartalmaz semmilyen konkrétumot, és ugyanígy a kép hátterében feltűnő jelenet sem azonosítható egy bizonyos harci eseményként. Egy meg nem nevezett város falai közelében vértesek rohama tűnik fel, ám a törökök nem bukkannak fel, csak azt látjuk, hogy lövedékeiktől néhány katona lefordult a lováról. (A metszetről később maga Sandrart készített egy változatot, amely immár Frigyes Vilmos brandenburgi őrgrófot ábrázolta.)

A badeni őrgrófhoz hasonlóan tapasztalt és kipróbált hűségű katona volt Pietro Strozzi gróf, altábornagy (1626-1664), aki a császár szolgálatában harcolt az északi háborúban, Itáliában, majd a felső-magyarországi és erdélyi hadszíntéren, végül Zrínyi-Újvárnál esett el 1664 januárjában. Az emlékére Birken az év nyarán egy hosszabb gyászverset írt a diplomata, későbbi birodalmi gróf Gottlieb von Windischgrätz kérésére (Die Tagebücher i.m. 126., 155.), majd egy rövidebb, nyolcsoros szöveget is készített Sandrart metszetéhez, ami – szintén Windischgrätznek ajánlva – 1665 januárjában készült el. A szöveg az antik és a biblikus mitizáció eszközeit egymás mellett használva, Herkuleshez és Sámsonhoz hasonlítva dicséri Strozzi hősies önfeláldozását. A képen ágaskodó lovon ülő Strozzi kezében hadvezéri pálcát fog, feje felett pedig két puttó tartja a katonai erényei és hősi halála révén kiérdemelt (a versben is említett) tölgykoszorút. A háttérben Zrínyi-Újvár sáncait és a csapattestek elhelyezkedését látjuk, amit rövid jelmagyarázat világít meg.

Strozzinál jóval ellentmondásosabb pályát járt be Fülöp rajnai palotagróf (1630-1703), aki lotharingiai, svéd, majd velencei szolgálat után, 1662-ben állt Lipót császár szolgálatába, és vezértábornagyként részt vett a szentgotthárdi csatában. A Strozzihoz hasonló felszereléssel és beállításban ábrázolt gróf feje felett egy puttó babérkoszorút tart; a vers a gróf haditetteit és katonai erényeit dicséri, de nem utal semmilyen konkrétumra. A háttérben vértesek vonulnak egy fallal övezett (meg nem nevezett) város felé. (A metszetről később maga Sandrart készített egy változatot, Vilmos Henrik nassau-orániai hercegre, a későbbi angol királyra alkalmazva azt, és immár egy zsúfolt tengeri kikötőt helyezve a háttérbe.)

IV. Mehmed szultán, Köprülü Ahmed nagyvezír és Adil Giráj tatár kán

Az oszmán hatalmasságok ábrázolása némileg meglepő: itt ugyanis (bizonyosan szándékolt, jól kimért) feszültség érezhető a kép és a szöveg között. IV. Mehmed szultán (1641-1687) álló lovon, uralkodói ornátusban tűnik fel, csípőre tett kézzel, fején a szultáni korona, melyet (a képhez fűzött jelmagyarázat szerint) egy hatalmas, 80 ezer dukátot érő smaragd és egy paradicsommadár tollából készült forgó ékesít. Érdekes, hogy a portrén I. Szulejmán szultán arcvonásai köszönnek vissza Agostino Musi 1535-ben készült metszetéről. A háttérben Konstantinápoly vedutája látható, alant a hét legfontosabb épülethez fűzött rövid jelmagyarázattal. A főalak nyugalma és magabiztossága ellenpontként még inkább kiemeli a szövegben fortyogó dühöt és gyűlöletet. A szerző semmirekellő emberi féregnek („nichtswehrter Menschen Wurm”) nevezi őt, aki hiába büszkélkedik pompás koronájával, ez csak közeli bukását készíti elő: „Prang mit den geraubten Kronen, du verfluchter Welt-Tyrann, / Es ist schon ein Nasen Ring, dir Senachrib, geschmiedet.” (Paas: Jacob von Sandrarts gedruckte Reiterbildnisse i.m. p. 29.)

Köprülü Ahmed nagyvezír (1633-1676) a szultánhoz hasonlóan nem ágaskodó vagy ugrató, csak lépő lovon ül, és arcán is hasonlóan fensőbbséges nyugalom tükröződik. A vers itt is a kép ellenpontjaként szerepel: a szerző a kereszténység ostorának nevezi a nagyvezírt, akinek dühét újabban Érsekújvár védői érezhették (a szöveg tehát bizonyosan 1663. szeptember vége után keletkezett, Birken naplója szerint 1664. január közepén készült el. Die Tagebücher i.m. p. 93.) A vers második felében Birken a soror Germania és a flagellum Dei toposzát ötvözi: a török – azaz itt konkrétan a nagyvezír – Isten büntetésének eszköze, amely alól a nemcsak bűnbánat, hanem a sokat szenvedett magyaroknak nyújtott segítség nyújthat szabadulást. „Sünde, seinen Zorn entzündet: Buß, wird löschen diesen Brand. / Gott wird wider werden gut. Glimmt noch alter Muth in Teutschen: / Es soll unsre dapfre Faust diesen Wütrich wieder peitschen” – hangzik ki a szolidaritás Birken soraiból. (Paas: Jacob von Sandrarts gedruckte Reiterbildnisse i.m. p. 27.) (Meglepő, hogy Sandrart később egy variánst készített a metszetről: a nevet ezen Köprülü Mehmedre cserélte, ám a szövegen nem módosított, így az Érsekújvárra való utalás anakronisztikussá vált.)

A Türkengreuel ábrázolási hagyományainak leginkább Adil Giráj krími tatár kán (1617-1672) portréja felel meg. Ugrató lovon ül, kezében megfeszített íj, oldalán tegez és pisztoly, mögötte a nyeregre erősített szárnyak. A háttérben egy égő város, és számtalan foglyot – köztük rémülten kapálózó, mezítelen nőket – elhurcoló, fosztogató tatár csapat tűnik fel. A szöveg a kép hangvételével egybehangzóan embertelen bestiáknak, kutyáknak, dühös farkasoknak nevezi a tatárokat, akik rettegésben tartják a keresztény lakosságot, és akiknek szörnyű tetteit Morvaország is megtapasztalta már. Valóban, 1663 szeptemberében, Érsekújvár ostroma idején hetekig garázdálkodtak itt a tatárok, rabszíjra fűzve 12 ezer keresztényt.

Aprólékosan kidolgozott csatajelenet Hohenlohe gróf ábrázolásának hátterében

Sandrart és Birken sorozata szervesen kapcsolódott a kor politikai diskurzusához: egy közkézen forgó ábrázolási hagyományból merítettek, és maguk is kiindulópontként szolgáltak újabb alkotások, másolatok, adott esetben kalózkiadások számára. Ez a 12 metszet azonban kiemelkedett a mezőnyből. Az egyes műveket aprólékos kidolgozottság és mozgalmasság jellemzi, nemcsak az ábrázolt személy megjelenítése hordoz jelentős politikai tartalmat, hanem a háttérben ábrázolt jelenet is lebilincselően izgalmas. A kompozíciót nem egyszer egy apró részlet (így Hohenlohe alakjánál egy elhagyott dob, Fülöp palotagróf mögött pedig egy döglött ló) teszi még életszerűbbé és kevésbé sablonossá. Ilyen alkotói lelemény a szultán és a nagyvezír ábrázolásánál a főalak és a háttér ellenpontozása, ahogy a keresztény csapatok remélt erkölcsi és katonai fölényének művészi megjelenítése is: a törökök a csatajeleneteken olykor meg sem jelennek, ha mégis, jobbára legyőzött félként.

A metszetsorozat arcot adott a háborúnak, elképzelhetővé tette és testközelbe hozta a hadszíntértől távol élő nürnbergi és általában a német közönség számára. Ahhoz azonban, hogy az arcképek befogadhatóak – vagy a készítő szemszögéből: eladhatóak – legyenek, a nézőben az ismerősség érzését kellett kelteni. Nem volt elegendő például a magyar hősöknél a nemzeti karaktert tükröző katonai öltözet; Sandrart ezért használta Batthyány Ádám portréját Kristófé helyett, ezért támaszkodott Mehmed szultán megformálásánál Szulejmán ábrázolására – és később ugyanilyen okból használhatott fel maga is saját metszetei közül négyet más személyek ábrázolásához.

Erdős Zoltán

Felhasznált irodalom

Cennerné Wilhelmb Gizella: Grafikus portrésorozatok kelet és nyugat határán. In: Magyarok Kelet és Nyugat közt. A nemzettudat változó jelképei. Szerk.: Hofer Tamás. Néprajzi Múzeum – Balassi Kiadó, Bp., 1996. pp. 123-133.

Cennerné Wilhelmb Gizella: A Zrínyi család ikonográfiája. Balassi Kiadó, Bp., 1997.

Erdős Zoltán: Társadalmi nyilvánosság és könyvkultúra a kora újkori Magyarországon és Erdélyben. Historiográfiai megközelítés. (Kézirat) Pécs, 2021.

Flury, Urs Hermann: Ein Tatarenchan auf Schloss Waldegg. Jurablätter. Monatsschrift für Heimat- und Volkskunde, 47(1985): 10. pp. 163-167.

Galavics Géza: Kössünk kardot az pogány ellen. Képzőművészeti Kiadó, Bp., 1986.

G. Etényi Nóra: A nürnbergi nyilvánosság és a Nádasdy Mausoleum. In: Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Szerk.: Fodor Pál – Pálffy Géza – Tóth István György. Bp., 2002. (Gazdaság- és társadalomtörténeti kötetek, 2.) pp. 123-137.

G. Etényi Nóra: Hadszíntér és nyilvánosság. A magyarországi török háború hírei a 17. századi német újságokban. Balassi Kiadó, Bp., 2003.

G. Etényi, Nóra: Rezeption und Vertrieb von ungarischen Zeitungsberichten in Nürnberg im 17. Jahrhundert. In: Ungarn-Jahrbuch, 28 (2005-2007). Hrsg.: K. Lengyel, Zsolt. Verlag Ungarisches Institut, München, 2007. pp. 347-360

G. Etényi Nóra: Pamflet és politika. A hatalmi egyensúly és Magyarország a 17. századi német propagandában. L’Harmattan Kiadó, Bp., 2009.

G. Etényi Nóra: Zrínyi Miklós a Német-római Birodalom nyilvánosságában. In: Zrínyi Album. Szerk.: Hausner Gábor. Zrínyi Kiadó – Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Bp., 2016. pp. 298-337.

G. Etényi Nóra: Ratio status vagy ratio belli? Az 1664-es magyarországi események a német sajtóban. In: A szentgotthárdi csata és a vasvári béke. Oszmán terjeszkedés – európai összefogás. Szerk.: Tóth Ferenc – Zágorhidi Czigány Balázs. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, Bp., 2017. pp. 243-274.

Hagen, Friedrich – Tacke, Andreas: Sandrart, Jakob von. In: Neue Deutsche Biographie, 22. 2005. pp. 427-428

J. Újváry Zsuzsanna: Batthyány I. Ádám, a vitéz katona. In: Batthyány I. Ádám és köre. Szerk.: J. Újváry Zsuzsanna. Piliscsaba, 2013. pp. 115-153.

Kröll, Joachim: Die Tagebücher des Sigmund von Birken. Teil I-II. Schöningh, Würzburg, 1971. (Veröffentlichungen der Gesellschaft für Fränkische Geschichte, VIII/5-6.)

Németh S. Katalin: Sigmund von Birken magyar kapcsolatai. Irodalomtörténeti Közlemények, 110(1994): 1. pp. 78-82.

Paas, John Roger: Sigmund von Birkens anonyme Flugblattgedichte im Kunstverlag des Paul Fürst. Philobiblon, 34(1990): 4. pp. 321-339.

Paas, John Roger: Jacob von Sandrarts gedruckte Reiterbildnisse mit Versen des Sigmund von Birken. Philobiblon, 38(1994): 1. pp. 16-32.

Paas, John Roger: The Changing Landscape of the Competitive Nuremberg Print Trade: The Rise and Fall of Paulus Fürst (1608-1666). In: Specialist Markets in the Early Modern Book World. Eds.: Kirwan, Richard – Mullins, Sophie. Brill, Leiden, 2015. pp. 35-63.

Plihál Katalin: Jacob Sandrart 1664-es Magyarország térképe az új kutatások tükrében. Geodézia és Kartográfia, 74(2002): 3. pp. 4-11.

Rosenfeld, Hellmut: Birken, Sigmund von. In: Neue Deutsche Biographie, 2. 1955. pp. 256-257.

Rózsa György: Magyar történetábrázolás a 17. században. Akadémiai Kiadó, Bp., 1973.

Rózsa György: Elias Wideman rézmetszet-sorozata és a wesztfáliai béke. Adatok a 17. századi magyar portréfestészet történetéhez. Művészettörténeti Értesítő, 55(2006): 2. pp. 259-274.

Schmidt, Hans: Leopold Wilhelm. In: Neue Deutsche Biographie, 14. 1985. p. 270

Tüskés Gábor: A szigetvári és a költő Zrínyi Miklós képi ábrázolásai. In: A Zrínyiek a magyar és a horvát históriában. Szerk.: Bene Sándor – Hausner Gábor. Zrínyi Kiadó, Bp., 2007. pp. 219-268.

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket