Ausztrál és új-zélandi katonák az első világháborús nyugati hadszíntéren

A két brit koronagyarmat, Ausztrália és Új-Zéland a 20. század elején nyerték el a domíniumi státust. A Nagy Háború kitörésekor még fiatal nemzetek voltak. 1914 nyarán Európa lángba borult, Nagy-Britannia pedig hivatalosan Belgium semlegességének megsértése miatt üzent hadat a Német Császárságnak. A háború elején sokan lelkesek voltak és nem volt ez másképp Ausztráliában és Új-Zélandon sem, ahol a birodalom iránti hűségből rengeteg önkéntes jelentkezett katonai szolgálatra. Mindkét nemzet katonái Gallipoli ostrománál estek át a tűzkeresztségen, ez bizonyos tekintetben megalapozta nemzettudatukat, amelyre mindenképp szükség volt később, amikor a nyugati front küzdelmeiben jókora veszteségeket szenvedtek a somme-i offenzívától kezdve a Hindenburg-vonal áttöréséig.

Ausztrálok és új-zélandiak Franciaországban

Egy korábbi cikkben, az ausztrál könnyűlovasság története kapcsán már ismertettem, hogy a brit domíniumok miként léptek be a háborúba, valamint, hogy miként jött létre az ANZAC (Australian and New Zealand Army Corps) hadteste, amelyet először a Dardanellák megtámadása során vetettek be. A fél évig tartó hadjáratban azonban egyik célkitűzés sem valósult meg, így a hadművelet kudarca után az ANZAC-erőket visszaszállították Egyiptomba. 1916 februárjában Egyiptomba visszatérve, az ANZAC-erőket átszervezték, így létrejött két gyalogos hadtest és két lovashadosztály, amely magába foglalta az ausztrál könnyűlovasság és az új-zélandi lovas lövészek egységeit. A gyalogos hadtestek az I. és a II. ANZAC Hadtest megnevezést használták, a két lovashadosztály közül az egyik az ANZAC Lovas Hadosztály, míg az 1917-ben létrejövő másik az Ausztrál Lovas Hadosztály volt.

Az I. ANZAC Hadtest az 1. és a 2. Ausztrál Hadosztályból, valamint az Új-Zélandi Hadosztályból tevődött össze. Az Új-Zélandi Hadosztály a Gallipoliból visszatérő Új-Zélandi Expedíciós Erők maradékából és nagyrészt az érkező erősítésekből állt. A 3. Ausztrál Hadosztály 1916 nyarán váltotta fel az Új-Zélandi Hadosztályt, amely a II. ANZAC Hadtesthez került és ennek következtében az I. ANZAC Hadtest csak ausztrálokból állt. A 4. és az 5. Ausztrál Hadosztály az Új-Zélandi Hadosztállyal együtt alkotta a II. ANZAC Hadtestet.

Az újonnan felállított Új-Zélandi Hadosztály, Sir Andrew Russell tábornok parancsnoksága alatt, a Sir Herbert Plumer tábornok irányítása alatt álló 2. Brit Hadsereghez csatlakozott Armentiéres-nél. Russell tábornok elhatározta, hogy kemény kiképzés alá vonja az új-zélandiakat, hogy felkészítse őket a lövészárok-hadviselésre. Az új-zélandiakat első benyomásra úgy ítélték meg, hogy európai társaikhoz képest fegyelmezetlenebbek és tiszteletlenebbek is. Utóbbi következtetést abból vonták le, hogy nem mindig tisztelegtek, ez azonban nem a tiszteletlenségnek tudható be, hanem az új-zélandiak egy egyenlőség alapú társadalomból érkeztek, így időre volt szükségük, mire hozzászoktak a hierarchiához.

Sir Andrew Russell tábornok, az Új-Zélandi Hadosztály parancsnoka. (Forrás: wikipedia.org)

A somme-i offenzíva

Az ausztrálok megérkezésekor már javában zajlott a szörnyű verduni csata. Az ott küzdő franciák tehermentesítésére a szövetséges parancsnokság Joffre marsall javaslatára úgy döntött, hogy támadást indít a németek ellen a Somme folyónál. A megállapodás szerint az akció kivitelezése elsősorban a brit erőkre hárult; ebbe vonták be az ANZAC-egységeket is, de az ausztrálok a somme-i offenzíva kezdetén nem vettek részt. Az 5. Ausztrál Hadosztályt július 19-én már bevetették a csatában Fromelles megtámadása során, amelyben 5 533-an vesztették életüket. Ez a Gallipoli-hadjárat során elesett ausztrálok kétharmadával volt egyenlő. Július 23-án az 1. Ausztrál Hadosztály kulcsszerepet játszott Poziéres elfoglalásában. A tüzérségi zárótűz és a gáztámadás után lerohanták a német lövészárkokat, majd sikerült elfoglalniuk a falu romjait. A német tüzérség több napon keresztül lőtte őket, ők pedig július végéig tartották az állásaikat, a 2. Ausztrál Hadosztály megérkezéséig. Az 1. Ausztrál Hadosztály veszteségei meghaladták az 5 000 főt.

A nyugati front 1915-1916-ban. (Forrás: wikipedia.org)

A 2. Ausztrál Hadosztályra hárult a feladat, hogy elfoglalják azokat a célpontokat, amelyeket az 1. Ausztrál Hadosztálynak nem sikerült, miközben tüzérségi tűz alá vették őket. A 2. Ausztrál Hadosztály második kísérlete már sikeresnek bizonyult, 6 848 ember elvesztésének árán. Augusztus elején a németek ellentámadást indítottak és felülkerekedtek a védelmen, azonban az egyik szakasz, amelyet Albert Jacka hadnagy vezetett, meglepetésszerűen hátba támadta őket és közelharcban visszaverték a németeket.

Ausztrál katonák a somme-i csatában. (Forrás: wikipedia.org)

Ezt követően az I. ANZAC Hadtestnek a Poziéres-gerinc mentén előrenyomulva kellett elfoglalnia a Mouquet Farmot, a brit hadosztályok támogatásával. A heves tüzérségi tűz ellenére háromszor is sikerült elfoglalniuk, azonban a német tüzérség mindig visszavonulásra kényszerítette őket. Szeptember elején 6 300 embert veszítve az I. ANZAC Hadtestet a Kanadai Hadtest megérkezésével kivonták a frontvonalról, hogy felépülhessen. Az elmúlt több mint egy hónap során az ausztrálok vesztesége 23 000 főt tett ki.

Az új-zélandiak számára a nyugati fronton az első bevetés a 4. Brit Hadsereg XV. Hadtestéhez csatlakozva, Flers megtámadásával kezdődött 1916. szeptember közepén. Habár súlyos veszteségeket szenvedtek, a falut elfoglalták. Szeptember vége felé részt vettek Morval, a Thiepval-gerinc és a Transloy-gerinc megtámadásában is, majd a kimerült hadosztályt kivonták a frontvonalról. Az Új-Zélandi Hadosztály az eltelt több mint 20 nap alatt 7 000 embert vesztett el, amiből 1 500 volt a halottak száma. A novemberi esőzések miatt a hadműveletek szüneteltek. Az antant erők 1916 nyarától kezdve közel 9 kilométerrel szorították vissza a németeket, és a somme-i csatában olyan taktikai előnyökre tettek szert, amelyek hozzájárultak a későbbi offenzívájukhoz.

Új-zélandi katonák egy németektől elfoglalt lövészárokban. (Forrás: wikipedia.org)

Bullecourt-tól a harmadik ypres-i csatáig 

1917 tavaszán a németek visszavonulását követően az ausztrálok elfoglalták Bapaume-ot majd az első bullecourt-i csatában 3 000-nél is több embert veszítettek. A 4. Ausztrál Hadosztály 1917 áprilisában megtámadta Bullecourt-t, azonban a rossz időjárási körülmények megakadályozták, hogy tankokat is bevessenek. Habár elfoglalták a németek vonalait, az ausztrálok súlyos emberveszteségei nem tették lehetővé, hogy megtartsák azt. Április közepén Otto von Moser tábornok 14. Hadteste megtámadta az 1. Ausztrál Hadosztályt, amely azonban az ellentámadás során visszaverte azt.

Május elején az 2. Ausztrál Hadosztály és egy brit hadosztály megtámadták Bullecourt-t, azonban a britek súlyos veszteségeket szenvedtek és képtelenek voltak elfoglalni a célpontokat, így az ausztrálok beragadtak egy hosszú lövészárokrendszerbe két falu között, amelyet közel 7 500 fős emberveszteség mellett tudtak csak megtartani.

Az Új-Zélandi Hadosztály ezalatt a téli hónapokban erősítéseket kapott. 1917 februárjában Ypres-hez szállították, ahol ismét csatlakozott a II. ANZAC Hadtesthez. 1917 nyarán a II. ANZAC Hadtest a 9. és 10. Brit Hadtesttel együtt megtámadta Messines falut Ypres-től délre, Flandriában. Az előkészületek során az antant mérnökei a német vonalak alatt ástak egy bonyolult alagútrendszert, amelybe 440 tonna robbanóanyagot tettek. Hajnalban felrobbantották, és 10 000 németet megöltek. A II. ANZAC Hadtest a két brit hadtesttel három oldalról támadott és csekély ellenállásba ütköztek, a sok megzavarodott német pedig megadta magát. Az új-zélandiak a tüzérségi zárótűz fedezésében megkísérelték elfoglalni Messines faluját. Június közepére visszaverték a németeket La Basseville-be, 3 700 embert veszítve, beleértve 700 halottat.

A nyári brit főoffenzíva célja a megviselt francia hadsereg megsegítése volt. Sir Douglas Haig marsall a Passchendaele-gerincet akarta megszerezni, hogy a holland határig elfoglalhassák a belga partszakaszt. Az I. ANZAC Hadtest 1917. szeptember 20-án vett részt a harmadik ypres-i csatában. Az öt napon át tartó zárótűz meggyengítette a német állásokat, de az ausztrálok így is erős ellenállásba ütköztek, 5 000 főt veszítve. Frederick Birks hadnagy egymaga foglyul ejtette egy német géppuska kezelő személyzetét, és délre az ausztrálok elfoglaltak minden célpontot. Másnap az I. ANZAC Hadtestnek a 10. Brit hadtest támogatásával kellett elfoglalnia Polygon Woodot és a Zonnebeke-gerincet. A küzdelem közel egy héten át tartott, és az ausztrálok 5 770 embert vesztettek el.

Ausztrálok a III. ypres-i csatában. (Forrás: wikipedia.org)

Haig támadással akarta nyomás alá helyezni a visszavonuló németeket, ugyanakkor a hadseregének parancsnokai bizonytalanok voltak. Október elején a két ausztrál hadtest tank-támogatással nyomult előre Broodseinde irányába. Az ausztrálok gyorsan felülkerekedtek a németeken, azonban a Zonnebeke-gerinc vonalánál géppuskatűz fogadta őket. A két hadtest összesen 8 000 embert veszített, de sikerült egy mérföldet elfoglalniuk az ellenségtől, amely sikernek számított. Október 9-én Poelcappelle megtámadása során a csekély területi nyereség mellett az antant 10 000 embert veszített, ebből 1 253 fő volt az ausztrálok vesztesége.

Az antant erők úgy hitték, hogy a német hadsereg közel van az összeomláshoz, és október közepén 5 brit hadosztály a 3. és a 4. Ausztrál Hadosztály és az új-zélandiak támogatásával megkísérelt előrenyomulni Passchendaele felé, azonban nem jártak sikerrel, és az ausztrálok vesztesége meghaladta a 4 000-et. A Passchendaele elleni második támadási kísérletben a Kanadai Hadtestet is bevetették a II. ANZAC Hadtest megsegítésére, miközben az I. ANZAC Hadtest a britekkel együtt szintén támadásba lendült. Az új-zélandiak számára ez volt a legsötétebb nap, mivel a rosszul előkészített támadás során a német géppuskák gyakorlatilag lemészárolták őket. Közel 3 000 embert vesztettek, köztük 1 200 halottal. Végül 1917. november 10-én felhagytak a flandriai offenzívával, amelyben az öt ausztrál hadosztály embervesztesége 38 000 fő, volt beleértve 11 200 halottat. A súlyos emberveszteségek hatására a meggyengült öt hadosztályból az újjászervezés után létrejött az Ausztrál Hadtest és az új-zélandiak a 22. Brit Hadtesthez csatlakoztak. 1918 februárjában a kimerült Új-Zélandi Hadosztályt kivonták az Ypres-ből. A hadművelet során 18 000 embert vesztettek el, beleértve 5 000 halottat, tehát majdnem az emberveszteségük harmadát.

Ausztrál katonák a város romjai között, Ypres-ben. (Forrás: wikipedia.org)

A „Császár csatája” és a fordulópont

Az oroszországi forradalom sikerének köszönhetően a keleti fronton felszabaduló német erők a nyugati frontra kerültek. 1918. március 21-én Erich Ludendorff tábornok megindította a tavaszi német offenzívát a nyugati fronton, 63 hadosztály bevetésével. A kezdeti előrenyomulás azonban lelassult, mert a német tüzérség nem tudott lépést tartani a gyalogsággal. Ennek ellenére 40 mérföldnyire benyomultak az antant vonalaiba. A szövetséges erők főparancsnoka, Foch tábornok pedig a helyzetre reagálva azonnali döntéseket hozott.

A 3. és a 4. Ausztrál Hadosztályt átvezényelték Messines-től délre, ahol az Amiens-nél lévő vasúti csomópontot kellett megvédenie. Március végén a 3. Ausztrál Hadosztály visszaverte a németek támadását. Az Új-Zélandi Hadosztály 1918 márciusában a Somme-hoz sietett, hogy megállítsa az ellenség áttörését Amiens felé. A vonalak stabilizálását követően elfoglalták a La Signy farmot. Közben amerikai csapatok is csatlakoztak hozzájuk, hogy az új-zélandiaktól kiképzést kapjanak. Április közepén az 1. Ausztrál Hadosztály legyőzte a Flandriában támadó 6. Német Hadsereget. Az Amiens elleni főcsapás 1918. április 4-én vette kezdetét Villers–Bretonneux közelében, ahol 15 német hadosztály támadta meg az antant erők 7 hadosztályát. Az egyik ausztrál egység visszaverte a falu elleni első támadási kísérletet. Április közepén az ausztrálok állásait mustárgáz-támadás érte, amely 1 000 emberrel végzett. A hónap vége felé az érkező britek mentették fel az ausztrálokat, közben a németek elfoglalták a falut.

A két ausztrál egységnek megparancsolták, hogy szerezzék vissza a falut, parancsnokaik pedig úgy döntöttek, hogy az éjszaka leple alatt támadnak majd. Az ausztrálok géppuska és tüzérségi tűz alá kerültek. Az egyik egység megsemmisítette a géppuskákat, míg a másik körülzárta, majd visszafoglalta Villers–Bretonneux-ot.  A Michael-hadműveletet április elején leállították és a veszteségek mindkét oldalon magasak voltak. A szövetséges erők 255 000, a németek 239 000 embert veszítettek el. Májusban John Monash tábornok vette át az Ausztrál Hadtest irányítását, amely már teljesen ausztrálokból állt.

John Monash tábornok lovasszobra Melbourne-ben. (Forrás: wikipedia.org)

Monash egy olyan aprólékosan megtervezett támadást akart elindítani, amelyben a gyalogság, a tüzérség, a légierő és a tankok egymást kölcsönös támogatják. 1918. július elején az Ausztrál Hadtest megtámadta Hamelt. A tüzérségi támadást követően a gyalogság füstbombák takarásában tört előre. A légierő bombázta a németek állásait, közben Mark V és Whippet tankok nyomultak előre. Az első hullámban támadókat lőszerekkel megrakott tankok követték, emellett ejtőernyővel is dobtak le ellátmányt. A gyalogság másfél óra alatt elfoglalta a célpontokat, és közel 2 kilométernyire hatolt be az ellenséges területre. Az antant 1 062 embert veszített, míg a németek közül 2 000-en vesztették életüket és 1 600-an hadifogságba kerültek.

A német offenzíva július 20-ra véget ért. Az ausztrálok rajtaütéseket hajtottak végre az ellenséges őrjáratokon és lövészárkokon. Előfordult, hogy elfoglalták az árkokat, emiatt a németek félni kezdtek tőlük. Az ausztrálok a legsikeresebb rajtaütést 1918. július 11-én hajtották végre, amikor több mint 900 métert foglaltak el a frontvonalból, emellett 120 hadifoglyot ejtettek és zsákmányoltak 11 géppuskát is. A rajtaütésről azonban sem a saját, de még a német parancsnokok sem szereztek tudomást. A 2. Brit Hadsereg parancsnoka, Sir Herbert Plumer tábornok szerint – „talán az egész brit hadseregben sincs még egy olyan hadosztály, ami többet ártott volna az ellenség moráljának, mint az 1. Ausztrál Hadosztály.” (Fleming, 2012, 37.). Bár a tavaszi német offenzíva a nyugati fronton kifulladt, a Közel-Keleten megmentette az oszmán–török hadsereget a teljes megsemmisüléstől azzal, hogy az antant Sir Edmund Allenby tábornok erőinek egy részét a nyugati frontra vezényelte.  

A „száznapos” offenzíva

Az amerikai expedíciós erők megérkezésével és a német hadsereg meggyengülésével 1918 augusztusában elkezdődött az antant offenzívája. Az amiens-i fronton Haig parancsot adott a 4. Brit és az 1. Francia Hadseregnek a támadásra. 1918. augusztus 8-án reggel több mint 70 Whippet tank nyomult előre, mögöttük tíz hadosztállyal, köztük az Ausztrál és a Kanadai Hadtesttel, valamint a 4. Brit Hadsereggel. Az ausztrálok és a kanadaiak áttörve a németek vonalait, több mint 2 mérföldet haladtak előre. A megfutamodó németeket a légierő üldözőbe vette, nehogy rendezhessék soraikat. A kommunikációs vonalak megsemmisítése pedig elejét vette egy szervezett ellentámadásnak. A nap végére az ausztrálok 11 kilométert haladtak előre, a kanadaiak pedig 13-at. Foch és Haig tábornok, látva a németek visszavonulását, az offenzíva folytatása mellett döntöttek annak ellenére, hogy a tüzérség és az utánpótlás nehezen tudta tartani a lépést a gyalogsággal és a tankokkal. Augusztus 21-én az új-zélandiak az Albert–Arras vasútvonal irányában támadtak meg egy települést Pas–de–Calais megyében.

Augusztus második felében támadták meg Bapaume-ot, amelyet a hónap végén el is foglaltak. A második bapaume-i csatában az Új-Zélandi Hadosztály egy új taktikát alkalmazott: a gyalogság gyémánt alakzatban haladt a tankok fedezékében. 1918. augusztus 31-én került sor a Mont St. Quentin-i csatára a somme-i vonal utolsó német erősségének megtámadására. A németek megadták magukat, az ausztrálok pedig szeptember elején Péronne városát is elfoglalták, 3 000 ember elvesztése árán.

Az új-zélandiak ekkor már csak alig 5 kilométere voltak a Hindenburg-vonaltól. 1918. szeptember vége felé az amerikaiak támadást indítottak Sedan ellen délen, a brit, francia és belga csapatok pedig Franciaország és Belgium északi részén. Szeptember végén az új-zélandiaknak az volt a feladatuk, hogy a két falu között fekvő Bonavis-gerincet foglalják el, amely azonban a szívós német ellenállás miatt sikertelenül végződött. Az Ausztrál Hadtest ekkorra felkészült a Hindenburg-vonal ostromára, emellett tapasztalatlan, de friss és lelkes amerikai egységek is támogatták. Először az amerikaiak támadtak, de nem tudták elfoglalni a kijelölt célpontokat. A 3. és az 5. Ausztrál Hadosztály háromnapnyi harcot követően gránátokkal és közelharcban október elején áttörte a Hindenburg-vonalat Beaurevoirnál és pár nappal később elfoglalták Monthbrehaint.

Ez volt az ausztrálok utolsó bevetése az első világháborúban a nyugati fronton. Ezután ugyanis kivonták őket a harcokból, hogy a veszteségeik után rendezzék soraikat, és mire visszaküldték volna őket, addigra megkötötték a fegyverszünetet. Az új-zélandiak a fegyverszünet előtti napokban, november elején elfoglalták Le Quesnoy városát, 2 000 hadifoglyot ejtve és 60 ágyút zsákmányolva. Számukra ezzel ért véget a háború Nyugat-Európában.

Az ausztrálok és az új-zélandiak a háború végére elszántságukkal és harci készségükkel nem csak a szövetségeseik, de az ellenség tiszteletét is kivívták. 1918-ra elit katonákká váltak, akik fontos szerepet játszottak a német hadsereg legyőzésében. A domíniumi expedíciós erők az európai hadseregekkel ellentétben csak két évet töltöttek Franciaországban és Belgiumban, de ezalatt az ausztrálok így is több mint 60 000, az új-zélandiak pedig 12 483 embert vesztettek el.

Varga Bence

Felhasznált irodalom:

Charles Bean: The Story of Anzac: the first phase. In: The Official History of Australia in the War of 1914-1918. Canberra, Australian War Memorial, 1941.

Egedy Gergely: Ausztrália története. Aula Kiadó, Budapest, 2000.

Robert Fleming: The Australian Army in World War I. Osprey Publishing Ltd. (Men-at-Arms Series 478.), Oxford, 2012.

John Keegan: Az első világháború. Akadémia, Budapest, 2014.

Galántai József: Az első világháború. Korona Kiadó, Budapest, 2000.

John Laffin: The Australian Army at War 1899-1975. Osprey Publishing Ltd. (Men-at-Arms Series 123.), London, 1982.

Mózes Mihály: Ausztrália története. Pandora Könyvek 3. Líceum, Eger, 2006.

Németh István: Az első világháború 1914–1918. Tanulmányok és dokumentumok. L’Harmattan, Budapest, 2014.

Németh István: 20. századi egyetemes történet – I. Európa. Osiris, Budapest, 2006.

Ormos Mária – Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és hanyatlás, 1814–1945. Osiris, Budapest, 1998.

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

Ezt olvastad?

Nikolai Robert Maximilian Freiherr von Ungern-Sternberg, a bolsevikok ellen harcoló, monarchista, ám kegyetlenségéről is híres katonatiszt 1886. január 10-én látta