Az 1812-es oroszországi hadjárat partizántevékenységei

1812-re az európai kontinens szinte egésze Bonaparte Napóleon császárrá koronázott francia tábornok és hadvezér „játszóterévé” vált. Seregeivel alig több mint egy évtized alatt közvetlen, illetve közvetett francia befolyás alá vonta a térség szinte teljes egészét. Ebben a kiemelkedő hadvezéri kvalitásai mellett fontos szerep jutott az 1789-es nagy francia forradalom által előidézett társadalmi és katonai paradigmaváltásoknak. E „hadügyi forradalom” következtében Napóleon képessé vált a korábbiaknál lényegesen több embert toborozni, illetve sorozni a hadseregébe, mivel sikeresen érdekeltté tette a lakosságot a háborúban való részvételre. Taktikai szinten a klasszikus vonalharcászat helyett az oszlopharcászat alkalmazását is mesterire fejlesztette. A hadsereget szétbontva, külön hadtestekben, párhuzamosan meneteltetve sokkal rugalmasabb stratégia tervezésre, valamint gyorsabb reagálásra adott lehetőséget.

Ezeknek a változásoknak is köszönhetők a harcmezőn aratott sikerei, amelyek azonban az 1812-es év hadi eseményei, pontosabban az oroszországi hadjárat (Oroszországban az 1812-es „honvédő háborúként” hivatkoznak rá, Franciaországban pedig az „orosz hadjárat” néven ismert) következtében szertefoszlottak. Az 1807-ben kihirdetett kontinentális blokád megsértésével vádolt Oroszország megtámadására a francia politikai és katonai vezetés egyáltalán nem számított.

Az 1812. augusztus 24-én hadüzenet nélkül megindított francia támadással nem sikerült döntő sikert elérnie Napóleonnak és marsalljainak. Az orosz főerőket vezető Michael Andreas Barclay de Tolly tábornagyot nem tudta csatára kényszeríteni, aki a „mindent eldöntő” ütközet felvállalása helyett a francia erők felmorzsolásával és kifárasztásával próbálkozott. E harcmodor tekintetében igyekezett őt követni utódja, Mihail Illarionovics Kutuzov tábornok is egy ideig.

Ezen halogató jellegű elgondolás keretében az orosz partizánok is tevékeny szerepet vállaltak. A modern kor fogalmai miatt különbséget kell tenni a partizán és a gerilla között, hiszen míg előbbiek alapvetően olyan koherens ideológia mentén szerveződő félkatonai alakulat tagjainak számítanak, akik nemzetük, hazájuk felszabadulása érdekében harcolnak, addig a gerillák általában a fennálló, többnyire demokratikus, de legalábbis legitim hatalom ellen küzdenek,” polgárháborús” viszonyokat előidézve. A partizántevékenységek gerincét vitathatatlanul az elsőnek 1812 augusztusában, a szmolenszki csatában megjelenő orosz hadsereg parancsnoki lánca alatt működő portyázó harcmodorú kozák, illetve dragonyos lovaskatonákból álló és hivatásos tisztek által vezetett alegységek képezték.

A merész hivatásos orosz tisztek (például Alekszander Figner, Alekszander von Benckendorff és Nyikolaj Kudasev) közül kiemelendő Denisz Davidov alezredes katonaköltő és teoretikus, aki az általa vezetett lovasegységek élén még a jelentős francia túlerővel szemben is felvette a „kesztyűt”. Egy alkalommal Davidov mindössze százharminc lovaskatonájával egy kettőszázhuszonöt főt számláló francia harctámogató-kiszolgáló alegységet is megtámadott, amelynek eredményeképp a lovasok az összes szállító szekeret elfoglalták, az azokat kísérő és biztosítását ellátó francia katonák felét lemészárolták, másik felét pedig fogságba ejtették. Harctéri cselekedetei mellett fontos szerepet játszott a különböző könnyűlovas csapatok megalakításában. Javaslatait először a cári hadsereg egyik legtehetségesebb tábornokának tartott Pjotr Bagratyionnak adta be, majd később Kutuzov tábornok volt az, aki felújította az ötletet. Davidov szerint egy legalább háromezer lovast számláló egységet kellene létrehozni, amely a támadó napóleoni seregek szárnyain és hátába kerülve azok utánpótlási vonalait és erőit zaklatni, illetve pusztítani tudják. A tervet később Kutuzov valósította meg, noha Davidov tervéhez képest sokkal kisebb létszámmal.

Denisz Vasziljevics Davidov életéről

Denisz Vasziljevics Davidov sokoldalú személyiség volt, ahogyan azt a korábbiakban olvashattuk. 1784-ben egy tatár gyökerekkel rendelkező nemesi családban született, amelynek köszönhetően, az akkori viszonyokhoz képest kivételes otthoni nevelésben részesült. Későbbi pályaválasztásában különösen nagy hatást gyakorolt apja személye, aki egy orosz könnyűlovas ezred parancsnoka volt, így érdeklődése nagyon hamar a hadtudományok, illetve maga a háború irányába fordult. Lelkesen tanulmányozta már kiskorától kezdve a hadművészetet, illetve a hadtörténelmet is.

Katonai pályafutása 1801-ben kezdődött meg és egy lovasgárdista ezred zászlótartója lett, annak ellenére, hogy nem rendelkezett a gárdistákra jellemző magassággal. A kezdeti „megpróbáltatások” ellenére gyorsan tiszti rendfokozatba emelkedett, a harcok során tanúsított magatartásáért pedig több rendben is elismerésekben, illetve kitüntetésekben részesítették. Később az 1812-es oroszországi hadjáratban nyújtott partizántevékenysége és egyéb katonai teljesítményei az utókor számára is emlékezetesek és tanulmányozandók maradtak.

A „honvédő háborúban” és az 1812–1814-es hatodik koalíciós háborúban – mely során még Párizs 1814-es elfoglalásánál is jelen lehetett – tanúsított érdemei okán tábornaggyá léptették elő, illetve Oroszország egyik legnépszerűbb emberévé vált. Az orosz irodalom vitatatlanul legjelesebb alakja, Alekszandr Szergejevics Puskin a romantikus hős mintaképének tekintette, de a dekabristák (az 1825. decemberi szentpétervári felkelés résztvevői) is nagyra értékelték társaságát és jellemét.

Kiemelkedő katonai pályafutása mellett az irodalmi életben is maradandót alkotott, költészetét még Puskin is nagyra értékelte. Korai, és talán legnépszerűbb költeményeiben a lovaskatonák vakmerő harctéri (és „palack” előtti) vitézségének dicséretét zengte, amelyeket saját stílusában, az úgynevezett „huszárstílusban” alkotott meg. Későbbi szentimentálisabb szerelmes versei – amelyeket egy nagyon fiatal lány iránti kései szerelem ihletett – is korának legjobbjai között voltak.

A napóleoni háborúk után többször nyugdíjazták, majd újra katonai szolgálatba helyezték, így vett részt például az 1826–1828-as orosz–perzsa háborúban is. Katonai szakírói tevékenysége a napóleoni háborúk befejezése után kezdődött igazán, amelyek közül az egyik legfontosabb, „A partizántevékenységek elméletének tapasztalata” 1821-ben jelent meg.

Tényleges visszavonulása után a feleségével közös birtokán telepedett le, ahol tovább folytatta irodalmi munkásságát és többek között borászatot hozott létre egészen 1839-es haláláig.

Az orosz háború és az első partizáncsapatok megalakítása

Davidov korábbi tervét nem közvetlen felettese, hanem Kutuzov ültette át a gyakorlatba. A megadott létszámokhoz képest ugyanakkor ennek csak a töredékét, kétszáz lovast utasított a terv végrehajtására, azonban ennek hatása nem maradt el. A kozákokból és dragonyosokból álló lovascsapatok azonban egy súlyos problémával találták szemben magukat, amikor a harctérre érkeztek. Az orosz parasztokból és jobbágyokból szerveződő népfelkelő csapatok gyakran összetévesztették őket a francia hadsereg tagjaival, különösen az egyenruhájuk miatt. Davidov ezt észlelve, egy vele kapcsolatos anekdota alapján, végül úgy döntött, hogy a félreértések elkerülése érdekében közelebb kerül az egyszerű emberekhez. Egyenruháját parasztruhára cserélte, szakállat növesztett, és elkezdett a „nép nyelvén” beszélni. Emellett Davidov még egy kis, Szent Miklóst ábrázoló ikont viselt a mellkasán, hogy még jobban beleilleszkedjen a nép fiai közé.

A fenti példa alapján már látható, hogy ezek a portyázó könnyűlovasok harctevékenységeik mellett különösen nagy hangsúlyt helyeztek a lakosság megnyerésére, harci moráljuk fejlesztésére és megtartására. Ennek keretében az utánpótlási vonalak elleni műveletek során zsákmányolt élelmiszert, francia kézifegyvereket és lovakat az orosz parasztoknak és felszabadított hadifoglyoknak adták, akik ezek után gyakran önkéntesen csatlakoztak a lovasegységek soraiba.

A portyázok tevékenysége közel sem lett volna ennyire sikeres az orosz lakosság támogatása és ellenállása nélkül, amelynek keretében ők is megvívták saját harcukat. Az elfoglalt területeken a parasztság gyakran nem volt hajlandó eladni a megtermelt élelmiszer-készleteiket, vagy a még be nem takarított terméseket a franciáknak, illetve a terményeket egyszerűen felgyújtották az érkező franciák előtt. Ezzel komoly ellátási problémákat okoztak az amúgy is hadtápügyi gondokkal szenvedő ellenséges erők számára. Ezek mellett, ahogy a nagy francia hadsereg tökéletesen szervezett haderőből fokozatosan gyilkosok, rablók és martalócok bandájává változott, a parasztok fegyvert ragadtak és egyre aktívabban kezdtek ellenállni, melynek keretében csapdákat állítottak és kelepcékbe csalták a megszálló francia egységeket. Ilyen fegyvert ragadó paraszti származású partizánvezér volt, Vaszilja Kozsina, Szmolenszk mellett tevékenykedő orosz partizánnő is, aki kaszákkal, vasvillákkal, fejszékkel és egyéb primitív szúró-, illetve vágóeszközökkel felfegyverkezett, pusztán nőkből és tizenévesekből álló partizánegységet szervezett faluja védelmére. A harcok során még egy önfejűen viselkedő ellenséges tisztet is egy fejjel rövidebbé tett saját kaszájával.

Ezek a lovasok és paraszti felkelők egészen az oroszországi hadjárat végéig nehezítették az franciák dolgát, amely során az 1812 októberében ideiglenesen elfoglalt Moszkvától fokozatosan nyugat felé visszavonuló francia csapatokat egészen a határig üldözték, komoly veszteségeket okozva számukra. A több mint félmilliós francia inváziós hadsereg rövid idő, gyakorlatilag fél év alatt felmorzsolódott, az év végére, a berezinai csata (1812. november) után körülbelül tízezer főt számlált. A „gloire”-ját vesztő francia Grande Armée  soraiban kétségbeesés és kimerültség jelei mutatkoztak.

Az oroszországi hadjárat után Napóleon – az addig győzhetetlennek hitt hadvezér – rövid úton elvesztett minden addigi eredményét. Az orosz „furcsa vereség” után létrejövő hatodik koalíció egyesült orosz-porosz-osztrák-svéd csapatai a lipcsei „népek csatájában” (1813) vereséget mért a francia császárra. A rövid száműzetés után visszatérő Napóleon száz napig még megpróbálta visszaállítani régi nimbuszát, de a waterloo-i vereség (1815) pontot tett katonai karrierjére.

Ez a végkifejlet biztosan nem valósulhatott volna meg az orosz vidéken elszenvedett vereség nélkül. Az időjárás, a lakosság és a partizánok együtt járultak hozzá Napóleon visszaszorításához. Nem meglepő, hogy ebből kifolyólag a létrejövő irreguláris harcok sikerei a kor katonai és hadtudományi gondolkodóinak és teoretikusainak érdeklődését is felkeltette. Ezek közös vonása, hogy az irreguláris harcok sikerét a népi támogatásból vezették le, éppen ezért az ilyenfajta harcokat „népi háborúknak” hívták a későbbiekben.

Ezen harcok sikeréhez szükség volt a nagy kiterjedésű, mégis kedvezően tagolt földrajzi terekre. Stratégiai szinten a hosszútávon érvényesülő kifárasztás, taktikai szinten az ellenség háta mögött mért rajtaütéseket tartották célnak. Néhány teoretikusnál figyelmet kaptak a hódítókkal szemben fellépő belföldi vagy külhoni reguláris fegyveres erők is, hiszen nélkülük a siker elérése elképzelhetetlen lett volna. Mindegyik hadügyi gondolkodó esetében fontos szerepet kaptak a felkelők feltételezett vezetői, hiszen tehetségüket és sikereiket nem csak az általuk vezetett alegységekben, illetve egységekben, de a lakosság, azaz a nép köreiben is széleskörű szimpátia övezte. Ezzel párhuzamosan az ellenséges erők valósággal rettegték a nevüket, illetve az általuk vezetett partizáncsapatokat, amelyekre figyelni kellett az akciók során. Ezen tapasztalatok hatására született meg a 19. század kezdetén a gerilla-hadviselés elmélete, amely a mai napig kiemelkedő hatást gyakorol a katonai gondolkodásra.

Az oroszországi hadjárat nem csak a hadügyre gyakorolt nagy horderejű változásokat, de nagy hatással volt az orosz nemzeti ébredésre és annak mintegy katalizátorává vált. Az első „honvédő” háború eszményi alapjai saját korán túlmutatva is megjelentek, hiszen a második világégés keleti hadszínterén tanúsított nemzeti ellenállás, a „nagy honvédő háború” is közvetve az 1812-es év eseményei és történései eszményiségére építkeztek.

E fejlemények mellett az orosz nép ellenállása még a kulturális közegben is visszhangot váltott ki. Orosz költőket és írókat is megérintett történetük, több mű is keletkezett a háború és annak közvetett eseményeiről. Az egyik leghíresebb ezek közül Lev Nyikolajevics Tolsztoj realista történelmi regénye, a Háború és béke volt. Ebben a műben Tolsztoj az orosz győzelemhez vezető értékeket kívánta bemutatni. Többek között kitért az oroszok morális fölényére, valamint az átlagos orosz emberek bátorsága és hazaszeretetére, mely nélkülözhetetlen volt az orosz nép héroszi küzdelmében.

Nyári Merse – Pulai Bence

Felhasznált irodalom

Békési László: Cári időkből visszatérő patrióta, nacionalista elemek és szimbólumok a Nagy Honvédő Háború idején. Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem Szociológia és Szociálpolitika Tanszék, Budapest, 2003.

Davidov, Denis (1999). In the Service of the Tsar Against Napoleon, 1806–1814. Greenhill Books.

Egorov, Boris: How Russian partisans terrified the French army in 1812. Russia Beyond, 2019. június 25.

Farkas Ádám: A totális államtól a totális háborún át a totális védelemig. MTA Law Working Papers 2015/34.

Forgács Balázs: A néppel a népért – korai baloldali partizánelméletek (Marx, Engels és Lenin a forradalmi háborúról). Hadtudomány, XXVIII. évf. 2018/2.

Forgács, Balázs: Antoine Henri Jomini és a nemzeti háború. In: Magyarország Európában, Európa a világban. Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2006, pp. 35-43.

Forgács Balázs: Handbook for Understanding Irregular Warfare. Hadtudományi Szemle Évf. 11 szám 2, 2018, 333-335.

How Russian partisans terrified the French army in 1812 – Russia Beyond (rbth.com)

Hargrove, Paul: Roots of russian irregular warfare. Naval Postgraduate School, 2016.

Prominent Russians: Denis Davidov, Russiapedia,

Denis Davidov – Russiapedia History and mythology Prominent Russians (rt.com)

Rozov, Zoja: Denis Davidov and Walter Scott. The Slavonic and East European Review Vol. 19, No. 53/54, The Slavonic Year-Book (1939 – 1940), pp. 300-302.

Tone, John Lawrence: Popular Resistance in the French Wars: Patriots, Partisans, and Land Pirates (review), The Journal of Military History, Volume 70, Number 4, 2006.

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

Ezt olvastad?

5+1 könyv az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcról

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.

X