Holokauszt és emlékezet – Az amszterdami Nevek emlékmű és kontextusa

2021. szeptember 19-én Amszterdamban felavattak egy új holokauszt emlékművet. A Nevek emlékmű minden téglája megörökíti egy-egy holland zsidó, szinti vagy roma áldozat nevét, születési dátumát és a korát, amikor meggyilkolták, míg maga az emlékmű labirintusszerű kialakítása az „emlékül” szó négy héber betűjét formázza. A megtervezéséhez és megépítéséhez azonban hosszú, rögös út vezetett tiltakozásokkal fűszerezve. Miért váltott ki ekkora ellenállást a helyiekből az emlékmű nyolcvan évvel a holokauszt és a második világháború után? És egyáltalán, miért húzódott ennyi ideig a felállítása? A válasz a hollandiai holokauszt eseményeiben, társadalmi folyamatokban és történelmi narratívákban keresendő.

A holokauszt Hollandiában

 Ha Hollandiát és a holokausztot egy mondatban említjük, a legtöbb ember azonnal Anne Frankra és világhírű naplójára asszociál. A Frank család – nem egyedüliként – Németországból menekült Hollandiába épp az üldöztetés elől: 1933-ban, Hitler hatalomra kerülése után döntöttek úgy, hogy külföldön próbálnak szerencsét. Így hét évig ugyan nyugodt körülmények között élhettek, 1940 májusában azonban a náci Németország lerohanta és mindössze öt nap alatt térdre kényszerítette Hollandiát. Ezután Arthur Seyss-Inquart náci politikus lett az ország helytartója, de a nácik a teljes közigazgatást is átszervezték. A megszállást igen hamar követték az első zsidóellenes megszorítások: zsidók többé nem lehettek köztisztviselők, nyilvántartásba vették előbb üzleteiket, majd őket magukat is. Összesen mintegy 160.000 ember regisztrált zsidóként, közülük azonban körülbelül 20.000-en „vegyes házasságból” származtak. A zsidók személyi igazolványába nagy J betűt pecsételtek.

Kevesebb mint egy évvel a megszállás után a nácik létrehozták a zsidótanácsot, amelynek feladata az volt, hogy közvetítse a zsidónak minősített lakosok felé a nácik előírásait és követeléseit. 1941 februárjában Amszterdamban zsidó fiatalok és a holland nácik összecsaptak – ennek eredményeképp egy náci életét veszítette, és amikor a németeket is megtámadták, a nácik válaszul négyszáz zsidót deportáltak Mauthausenbe és Buchenwaldba. Ez az akció a holland munkások általános sztrájkját váltotta ki: több tízezer ember tagadta meg a munkát, a németek azonban kemény kézzel nyomták el az ellenállást.

1941 őszén a zsidóknak letétbe kellett helyezniük a vagyonukat, elkezdődött az „árjásítás” (a zsidó vagyon, üzletek, cégek, ingatlanok kisajátítása és nemzsidó kézbe juttatása). Ez a folyamat minden megszállt és kollaboráns országban lezajlott; a nácik és a helyi politikai vezetők, illetve a közigazgatás dolgozói így sikeresen vonták be a nemzsidó lakosságot a zsidóüldözésbe, hiszen leggyakrabban áron alul vagy teljesen ingyen juthattak hozzá a vagyontárgyakhoz. Emellett Hollandiában a zsidókat kitiltották a mozikból, parkokból is, 15.000 zsidót zártak munkatáborokba, és elkezdődött az összegyűjtésük Amszterdamban, ahol a legnagyobb számú közösség élt. A német és más származású, Hollandiában élő menekülteket pedig Westerborkba, a menekülttáborba szállították. Később ez lett a deportálások fő kiindulópontja is.

1942 tavaszától a zsidóknak megkülönböztető jelzésként sárga csillagot kellett felvarrniuk a ruhájukra. Még ugyanebben az évben elkezdődött a munkásáttelepítésnek álcázott deportálás, ami több mint két éven keresztül tartott. Ennek során a nácik és holland kollaboránsaik mintegy 107.000 zsidót hurcoltak el, elsősorban Auschwitz-Birkenauba és Sobibórba. Míg többezer holland nemzsidó igyekezett menteni zsidó származású honfitársait az üldöztetés idején, létrejött az ún. Henneicke oszlop is, amely Wim Henneickéről kapta a nevét. Ennek tagjai a mintegy 25–30.000 bujkáló zsidó közül 8–9000-et „vadásztak le” és adtak át a hatóságoknak – minden egyes elfogott áldozatért egy heti fizetésnek megfelelő fejpénzt kaptak.

A deportáltak közül mindössze 5200-an maradtak életben. Összességében a holland zsidó népesség háromnegyede áldozatul esett a holokausztnak.

Emlékek, emlékezés

Miután a holland zsidókat regisztrálták a holokauszt során, fennmaradtak a regisztrációs lapok és a deportációs listák, amelyek tartalmazzák a holokauszt összes áldozatának neveit és adatait. Ezek alapján már igen korán megfogalmazódott egy olyan emlékmű terve, amely minden áldozat nevét megörökíti. A zsidó közösség a szintén zsidó származású Jaap Kaast kérte fel a tervek elkészítésére, az elképzelését azonban végül elvetették, mert túl provokatívnak találták. A döntésben az is közrejátszott, hogy a holokauszttúlélők helyzete nem volt túl rózsás Hollandiában: a háború által megviselt ország nemzsidó lakói közönyösek voltak a zsidók által átélt borzalmak iránt, nem mutattak megértést. Igen sok túlélő emigrált, a születési arány alacsony maradt körükben, a közösségeket nem, vagy csak nehezen tudták újjászervezni.

A meg nem valósult emlékmű helyett 1950-ben a zsidó közösség felállította Amszterdamban a Hála emlékművét, egy oltárhoz hasonló, fehér mészkő építményt, amelyet a holland ellenállás hőseinek, illetve a zsidókat segítő, bújtató embereknek dedikáltak. Ez az emlékmű a Weesperstraaton található; már felállításakor és azóta is több kritika is érte, főleg azután, hogy kutatók kiderítették, milyen mértékű volt a kollaboráció a nemzsidó hollandok körében.

Hasonlóképp nem sokkal a háború vége után került szóba a Hollandsche Schouwburg, vagyis Holland Színház műemlékké nyilvánítása. A nácik 1941-ben elrendelték, hogy csak zsidók látogathatják a színház épületét, majd deportálóközpontként működött, ahonnét több tízezer holland zsidót vittek a halálba. A háború végétől esküvőket, összejöveteleket tartottak benne, ami azonban tiltakozáshoz vezetett a helyi lakosság körében. Végül 1947-ben a Holland Színház Bizottság megvette az épületet, és Amszterdam önkormányzatának adományozta azzal a feltétellel, hogy nem tartanak benne szórakoztató programokat. 1958-ban megszületett a döntés, miszerint a megemlékezés helyisége lesz. A Holland Színházban 1992-ben kiállítást és oktatási központot is létrehoztak, és idővel az épület része lett a Zsidó Kulturális Negyednek, amihez hozzátartozik még a Zsidó Történeti Múzeum, a Nemzeti Holokausztmúzeum, a Portugál Zsinagóga, valamint a Gyermekek Múzeuma (szintén a holokauszthoz kapcsolódó helyszín). Az internet adta lehetőségeket kihasználva a Zsidó Kulturális Negyed munkatársai létrehoztak egy digitális emlékművet, a Joods Monumentet, ahol fellelhető az összes deportált neve, születési és halálozási dátuma (amennyiben ismert), illetve lakhelye, története, fotója, ha van. Az adatbázis folyamatosan bővül, és bárki beküldheti rokonai, ismerősei nevét, történetét.

Ezeken felül 1993-ban a Wertheim Parkban felállították a Törött ablakok elnevezésű emlékművet. E majdnem észrevehetetlen emlékmű hat törött, a fölbe mélyesztett, tükröződő üvegpanelből áll, amik alá Auschwitzból hozott emberi hamvakat temettek egy urnában.

Összességében elmondható, hogy az 1980-as évektől a megemlékezés és emlékezetkultúra fellendült és megváltozott, előtérbe kerültek a különböző áldozati csoportok; számos alulról kezdeményezett emlékmű pedig beépült a városkép szövetébe, és a mindennapok részévé vált.

A Nevek emlékmű

A Holland Auschwitz Bizottság felkérésére Daniel Libeskind lengyel-amerikai zsidó származású, hírneves építész már 2013-ban eltervezte, hogy megépíti a holokauszt holland áldozatainak emlékművét. A főképp közadakozásból finanszírozott építkezés azonban csak 2019-ben kezdődött, és idén fejeződött be. A legelső követ Jacqueline van Maarsen, Anne Frank volt barátnője fektette le; ezen Dina Frankenhuis neve szerepel, aki Sobibórban vesztette életét. A Nevek emlékmű átadó ceremóniáját megelőzte, hogy 2020-ban az ország történetében először Mark Rutte miniszterelnök nyilvánosan bocsánatot kért a holokauszt során elkövetett atrocitásokért, és amiért az állam nem védte meg zsidó polgárait. A Nevek emlékművet Vilmos Sándor király és Mark Rutte közösen nyitották meg; az ünnepségen részt vettek holokauszttúlélők, valamint az ország fő közjogi méltóságai. A miniszterelnök beszédében így fogalmazott: „Ez az emlékmű azt mondja: nem, nem felejtünk el titeket. Nem, nem hagyjuk, hogy a neveteket kitöröljék. Nem, nem a gonoszé az utolsó szó.” „Ez az emlékmű 76 évvel a háború vége után visszaadja az áldozatok nevét, és bizonyítja, hogy éltek,” nyilatkozta a Holland Auschwitz Bizottság elnöke, Jacques Grishaver.

Annak ellenére, hogy a zsidó közösség ünnepelte a Nevek emlékmű létrehozását, és a holland állam is szimbolikusan ismét fejet hajtott az áldozatok előtt, újból és újból felmerült a kritika, hogy igencsak megkésett lépésről van szó. Éveken át tartó jogi viták és tiltakozások előzték meg ugyanis az emlékmű helyének kiválasztását: eredetileg ezt is a Wertheim Parkban akarták elhelyezni, a város volt zsidónegyedében, ahol a közelben található a Zsidó Kulturális Negyed, valamint az Artis Állatkert, ahol többszáz ember, köztük megannyi zsidó, bujkált a nácik elől. A környékbeliek azonban felemelték a szavukat az emlékmű ellen, petíciókat indítottak, bizottságok alakultak. „Fákat, nem buszokat” feliratú transzparenseket aggattak ki a park kerítéseire a várható látogatóáradatra célozva, továbbá azzal érveltek, hogy a hatalmas emlékmű nevetségesen nézne ki egy ilyen kicsi parkban, és tovább zsugorítaná az amúgy sem túl nagy zöldfelületet. Sérelmezték azt is, hogy az önkormányzat nem egyeztetett érdemben a környék lakóival.

De tartalmi kritika is érte az emlékművet, miszerint az áldozatok neveinek egyszerű felsorolása nem segíti elő az empátiát, a többezer név és adat nyomasztó áradata megnehezíti az egyes emberekre való megemlékezést, és a Nevek emlékmű végső soron olyan lesz, mint egy „halálfal”. Ellenzői szerint ugyanazt a funkciót töltené be, mint a Joods Monument, és azzal konkurálna, mi több, háttérbe szorítaná a Törött ablakok emlékművet is. Végül de nem utolsósorban többen kifogásolták a tervező személyét: megfogalmazódott az az észrevétel, hogy Libeskind neve beárnyékolná az emlékmű célját, és a turisták inkább miatta, mintsem a megemlékezés miatt látogatnák azt.

Naomi Koster, a Holland Auschwitz Bizottság titkára a következőképp kommentálta a tiltakozásokat:

„[Az ellenzők] művelt emberek kis csoportja – ügyvédek, újságírók stb. – akik nem magát az emlékművet ellenzik, csak nem látnák szívesen a saját udvarukban. […] A parkot ma legfőképp kutyasétáltatásra használják, és az ellenzők azt mondták, nem lenne kellemes [ott] a holokauszt áldozatainak nevével szembesülni.”

A tiltakozás hatására az önkormányzat másik helyszínt választott, csakhogy ott meg a biztonságukat féltették a környékbeliek. 2019-ben végül a legfelsőbb bíróság zöld utat adott a projektnek döntésével, miszerint az emlékmű nagyobb súllyal esik latba, mint a lakosság tiltakozása. Attól való félelmében, hogy további tüntetésekre kerülhet sor, az önkormányzat a megnyitó napjára szükségállapotot rendelt el.

„Ne a mi udvarunkban!”

A Nevek emlékmű elleni tiltakozás párhuzamban áll a holland társadalomban megfigyelhető trendekkel. Újabban a holokauszt megemlékezések és emlékművek egyre növekvő ellenállással találkoznak: 2013-ban például az utrechti Holland Vasúti Múzeum emelte fel a szavát egy emlékmű ellen, amelyet a múzeum épülete elé terveztek, emlékként az onnét deportált több mint 1200 zsidó emlékére. Egy amszterdami házaspár pedig beperelte az önkormányzatot, amiért az egykor ott élő zsidók emlékére botlatóköveket építettek be a házuk előtti járdába, szerintük azok ugyanis rontottak az elegáns környék légkörén.

Az efféle társadalmi megnyilvánulásokra többféle magyarázat létezik. Egyrészt a helybéliek sajátjuknak érzik a tágabb környezetüket, és úgy vélik, beleszólásuk van abba, hogyan alakítják át azt. Ezért is hangsúlyozzák a legtöbbször, hogy nem maga az emlékmű ellen tiltakoznak, hanem az ellen, hogy drasztikus változások történjenek az „utcájukban” vagy „parkjukban”. Másrészt a társadalom egyre fásultabb, ha a múlttal való szembesülésre – és az ezt szolgáló újabb és újabb eszközökre: emlékművekre, megemlékezésekre stb. kerül sor. A Wertheim Park és környezete mindemellett már több holokauszt emlékmű otthona, ezért az ott élők úgy érezhették, hogy túltelítetté vált a tér.

Leon de Winter hírneves holland író, holokauszttúlélők leszármazotta azonban más véleményen van. Szerinte a tiltakozások inkább a nácikkal való kollaboráció miatti bűntudat elnyomásával vannak összefüggésben, továbbá úgy véli, a társadalom megcsömörlött attól, hogy a zsidók sorsával foglalkozzék. Véleményét alátámasztja a megkésett bocsánatkérés a történelmi bűnökért, és az is, hogy a deportált zsidókra több ízben: hivatalos megemlékezéseken, illetve az 1962-es első emlékművön, amelyet a nácik áldozatainak szenteltek, nem kimondottan mint zsidó származású áldozatokra hivatkoznak.

Egyidejűleg egy másfajta, riasztó folyamat is megjelent a holland társadalomban: a múlt eseményeinek relativizálása és megszépítése. Ebbe illeszkedik a megemlékezés a nácik oldalán harcoló, elesett holland katonákra – köztük SS tisztekre; illetve 2012-ben Geffen városa egy olyan emlékművet tervezett, amely egyszerre állított volna emléket a zsidó áldozatoknak és az elesett német katonáknak. A tervet végül elvetették.

Az emlékezéskultúra folyamatosan változik, szerencsére ebbe pozitív fejlemények is beletartoznak. A Nevek emlékmű felállításakor az építkezés során eltávolították a Hála emlékművét; az alkotások cseréje egyben paradigmaváltást is jelent a múlttal való szembenézésben, a történelem feldolgozásában. Amint Mark Rutte miniszterelnök az új emlékmű átadásán fogalmazott, a holokauszt sötét fejezete az ország történelmének, és az emlékmű fontos üzenetet közvetít „a mi időnkben, amikor az antiszemitizmus sosincs túl messze. Az emlékmű azt mondja – nem, azt sikoltja – légy résen.”

Klacsmann Borbála

Köszönet Katja Grosse-Sommernek a cikk megírásában nyújtott segítségéért.

Irodalom:

DW.com

https://www.dw.com/en/dutch-holocaust-memorial-opens-after-years-long-legal-deadlock/a-59231217

European Memories:

https://europeanmemories.net/memorial-heritage/hollandsche-schouwburg-national-holocaust-memorial/

Euronews:

https://www.euronews.com/2021/09/19/new-amsterdam-memorial-names-all-102-000-dutch-holocaust-victims

Grosse-Sommer, Katja: Transitional justice and local resistance to memory: the case of the Holocaust Memorial of Names. Kézirat, 2015.

Jewish Telegraphic Agency:

https://www.jta.org/2018/10/23/global/why-are-holocaust-monuments-sparking-protest-in-holland

 Times of Israel:

https://www.timesofisrael.com/dutch-holocaust-names-memorial-finally-puts-emphasis-on-victims-not-victors/

https://www.timesofisrael.com/just-not-in-my-backyard-for-planned-dutch-holocaust-memorial/

United States Holocaust Memorial Museum:

https://encyclopedia.ushmm.org/content/en/article/the-netherlands

Ezt olvastad?

A mai bevetés célpontja: Szeged – az elBeszélő vendége Oláh András Pál

1944-ben, 80 éve kezdődött a Magyarország elleni Szövetséges bombázó hadjárat. Ezek a támadások Szeged városát sem kímélték, 1944 június 2-a

X