Az aranykor után – Rocktörténet második felvonás

Oszd meg másokkal is:

Lapozó

A történettudományban már megszokhattuk, hogy ha valaki egy időszakot aranykorként aposztrofál, az utána következő évtizedeket vagy akár évszázadokat a hanyatlás fogalmával jellemzi. A rockzene, különösen a magyar rock történetére fókuszálva ez az állítás azonban nem igaz.

Ha a magyar rock 80-90-es évekbeli históriájára gondolunk, a leghelytállóbb kifejezés a sokszínűség. Miután a műfaj egyértelműen meghonosodott hazánkban, a nyugati irányzatok hatására nálunk is megjelentek újabb és újabb változatai. Távol álljon tőlem, hogy értékítéletet fogalmazzak meg a magyar rock további fejlődését illetően, még ha ezt többen meg is tették, egyfajta felhígulásként értelmezték és értelmezik ezt a két évtizedet. Nekem viszont más a feladatom: bemutatni Jávorszky Béla Szilárd és Sebők János nagysikerű munkájának második kötetét.

Jelen könyv szerkezete ugyanaz, amit az előző kötet esetében is láthattunk, vagyis a műfaj fontosabbjait, alakváltozatait fejezetekbe szedve ismertetik meg velünk a szerzők. Megint nosztalgiázhatunk, elmerülve a sztorikban, visszagondolva az ismertetett együttesek és előadók számunkra legkedvesebb dalaira, vagy éppen azokra, amelyek valami miatt a legemlékezetesebbek, még ha némelyiket nem is szeretjük annyira. Ehhez 505 oldalnyi terjedelem áll rendelkezésünkre, míg eljutunk az epilógusig, a kötet zárásáig. Majd jön az Évek, dalok, események címet viselő kronologikus segédlet. Ez főleg akkor hasznos, ha valaki egy adott év történéseire kíváncsi. A kötet az előzőhöz hasonlóan mutatókat is tartalmaz – jegyzeteket, irodalomjegyzéket és névmutatót. És bár a tartalomjegyzék legvégén szerepelnek, a kiemelt életrajzok a szövegek között kaptak helyet. Mégis, külön csoportosítva sokkal könnyebben kereshetők ebben, az elsőhöz képest még terjedelmesebbre sikerült kiadványban.

Mert bizony Jávorszkynak és Sebőknek volt mivel megtölteniük az elénk táruló 582 oldalt. Amit leírtak és megőriztek számunkra, néha csak egy-két rövidebb mondatban, tulajdonképpen egy nagyon visszafogott és rendkívül jól szerkesztett kivonat a 30-40 évvel ezelőtti hazai rocktörténetből, kiegészítve persze más műfajokkal, amelyek a rockzenével nem egyszer kölcsönhatásba léptek, és hatottak is rá, ahogy ezt a kötetet végiglapozva tapasztalhatjuk.

Mégis, miben más ez a két évtized, mint az előzők? A kérdésre részben már választ kaptunk feljebb, a műfaj sokszínűvé válása kapcsán. A válasz másik fele – amely összefügg az előző megállapítással ‒ egy kicsit bővebb kifejtést igényel.   

A rockzene a nyolcvanas évek elejére Magyarországon egyfajta megtűrt, sokak által lenézett rétegműfajból a legnagyobb kedvencé vált. Persze a táncdal – főleg a falusi életvilágban – továbbra is népszerű volt, nem vonhatta ki magát teljesen a változásból, óhatatlanul is megjelent mind hangzásvilágában, mind az előadói stílusban a sokáig az új generáció őrületének tekintett rock.

Ráadásul a műfaj egyes képviselői épp ebben az időszakban kerültek át a tűrt kategóriából a támogatottba. A hazai kultúrpolitika felismerte ugyanis a magyar rockzene exportjában rejlő gazdasági lehetőségeket és azokat a további előnyöket, amelyek az előadók támogatásában rejlenek. Kádár és Aczél persze így is csak remélhették, hogy ha a fiatalok szórakozási lehetőségeit kevésbé akadályozzák, mint tették ezt korábban, elkerülhető egy újabb ’68, pláne még egy ’56.

Kép forrása: Retromuzsika.hu

A régi nagyok szekere magabiztosan gördült tovább. Az Omega sikert sikerre halmozott a nyolcvanas években, és az LGT is megtartotta korábbi táborát, sőt, növelni is tudta azt. Igaz, ők az évtized végére – azóta tudjuk, nem véglegesen ‒ a befejezés mellett döntöttek. Bár Illésék ekkorra már túl voltak egy nagyobb és több kisebb válságon, az 1983-as István, a királlyal visszatértek az élvonalba. Tény, hogy csillaguk már nem ragyogott olyan fényesen, mint akár 10 évvel korábban. Ez volt Szörényi és Bródy egyik utolsó nagy közös vállalkozása.

Az István a király lemezborítója. Kép forrása: Discogs.com

Az István, a király mások számára óriási lehetőségeket tartogatott. Olyan, az előző évtizedben a hivatalos körök célkeresztjében álló énekesek jelentek meg a rockopera egy-egy fontosabb szerepében, mint Deák Bill Gyula, Nagy Feró és Vikidál Gyula. Egyikük sem volt a rendszer kegyeltje, és keményen meg kellett küzdeniük minden szakmai lehetőségért. A keményebb vonal általuk jelenhetett meg először a kamerák előtt a maga valójában. Ez persze nem jelenti azt, hogy például a P. Mobil, a Beatrice vagy az EDDA művek jegyet váltott volna magának a hazai média könnyűzenei színpadára. Ez csak a kilencvenes években következett be.

A televízió és a rádió stúdiói a nyolcvanas években még mindig inkább a rockabilly (Hungária, Dolly Roll) és a popposabb előadók (Első Emelet, Napoleon Boulevard) irányába nyitottak, nem voltak kíváncsiak sem a punkra, sem az éppen begyűrűző heavy metalra). Az újhullám és a progresszív rock nem érintette annyira érzékenyen az illetékesek lelkét, és botránytól sem kellett tartaniuk.

A következő évtized, különösen a rendszerváltás időszaka ebben is eltért a korábbiaktól. Sorra alakultak azok az együttesek, amelyek népszerűségéből már az újonnan megjelent lemezkiadók is profitálhattak. Csak néhány felsorolásszerűen, mindentől függetlenül: Pokolgép, Ossian, Republic, Bikini, Bonanza Banzai, R-GO és még sokan mások.

A kilencvenes évek már hangsúlyosan az elüzletiesedés kora. A kiadók a zenészekre és dalaikra is egyre inkább termékként tekintenek. Sok esetben elvárják például a popzenéhez vagy éppen a diszkóhoz közelebb álló hangzásvilágot, azt a stílusváltást, amire egyébként többen fogékonyak, és nem feltétlenül pénzügyi kényszerből vállalják az átalakulást. A hatvanas évek egyik jellegzetes megoldása, a koppintás visszatér a zenei élvonalba, és olyan formációkat eredményez, mint a Modern Hungaria vagy a kétezres években csúcsra járatott fiú- és lányzenekarok.

Ennek ellenére a meg nem alkuvók is bizonyítani tudják, van élet az üzleti világon és az aktuális divaton túl. Az underground vagy az alternatív rock például jellegzetesen eladhatatlan műfajok – legalábbis a kilencvenes évek elején még azok voltak. A marketinggel mit sem törődve jelennek meg olyan zenekarok, mint a Kispál és a Borz, a Pál Utcai Fiúk, a Sziámi és a műfajilag besorolhatatlan KFT.

A kilencvenes évek az átalakulás mellett a szólóénekesek (fény)kora is. Gondoljunk csak Zoránra, Cserháti Zsuzsára (aki egykori sikerei után visszatérve valójában ekkor ért a csúcsra), Balázs Fecóra vagy Demjén Ferencre.

A rendszerváltás után az új évtized magával hozta a fesztiválok korát, és kitermelt egy sajátos hazai műfajt, a búcsúkoncertet. Ebben az utóbbiban persze semmi egyedi nincs, hiszen más, akár nemzetközi hírű előadók is így zárják le pályafutásukat. A magyar búcsúkoncert mégis egy kicsit más. Az LGT például 1992-ben egy komplett búcsúturnét hozott össze, 1996-ban mégis a folytatás mellett döntöttek, és a zenekar kisebb megszakításokkal 2016-ig létezett. A Bikini tagjai 1992-ben döntöttek úgy, nincs értelme tovább folytatni, majd 5 év pihenő után, 1997-ben mégis összeálltak. A Piramis először 1982-ben bomlott fel, majd 1992-ben és 2006-ban ismét adtak néhány koncertet, de ennek nem lett közös folytatása. A zenekar korábbi tagjai a viták miatt különböző felállású formációkban, de a névhez ragaszkodva léptek ismét színpadra. Som Lajos, majd Gallai Péter halála után az újraalakulás kérdése egyértelműen zárójelbe került. Az Illés még élő tagjai szintén több fájdalmas szakítás és búcsúkoncert után, 2015-ben jelentették be az együttes végleges feloszlását.

Kép forrása: Discogs.com

 

A 60-as években alakult régi nagyok közül ma már csak az 1962-ben létrejött Omega létezik, bár 1987 és 2004 között ők is rövidebb-hosszabb pihenőket tartottak, és az utóbbi évek konfliktusai miatt Mihály Tamás a kilépés mellett döntött. Kóborék mindennek dacára, túl az 55. éven, lassan lépkedve a 60. felé, még mindig tömegeket képesek megmozgatni.

Bár tudjuk, a rock örök és elpusztíthatatlan, mégis, ha a műfaj egyszer valamilyen okból eltűnne az emberiség életéből, a lemezeket és a kazettákat pedig már nem lehet lejátszani, a könyvek akkor is megőrzik az emlékét.  

Váczi Márk

A kötet adatai: Jávorszky Béla Szilárd – Sebők János: A magyarok története 2. 80-90-es évek. Budapest, 2019, Kossuth Kiadó. 528 oldal.

 

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket