Az „Aranyszabadság” földje – a Lengyel Nemesi Köztársaság

A 18. század elejére szállóigévé vált a mondás: „Lengyelországot az anarchia tartja fenn.” A politikai közbeszéd e közhellyé vált fordulata reprezentálta több mint egy évszázadon keresztül az államrezon bármiféle közigazgatási, gazdasági, társadalmi vagy katonai reformkísérletével szembeni viszonyulást. A korabeli politikai-társadalmi elit számára konszenzus tárgyát képezte, hogy a lengyel-litván állam mint a térség legnagyobb gabonaexportőre, kedvezőnek vélt geopolitikai helyzete folytán függetlenségét semmi sem veszélyeztetheti – mivel meg voltak győződve arról, hogy Oroszországnak, Poroszországnak és a Habsburg Birodalomnak semminemű érdeke nem fűződik ahhoz, hogy közös határok válasszák el őket egymástól. Sokáig tényleg úgy tűnt, hogy az oligarchia országlása által paralizált Lengyelország volt a közép-európai nagyhatalmi erőegyensúly záloga. Ám az agrotechnika fejlődése és a merkantilista gazdaságpolitika elterjedése miatt a lengyel gazdasági monopolhelyzet is elveszett, ráadásul az osztrák örökösödési háború során terjeszkedő dinamikus orosz és porosz monarchiák expanziója szempontjából a „nemesi köztársaság” geopolitikai pozíciója „terepakadállyá” redukálódott. Az 1740-es éveket követően már úgy tűnt, a társadalmi elit progresszívebb csoportja elkésett mindennemű reformmal – az eredmény egy négy évig tartó, véres polgárháború lett, melynek az ország első felosztása vetett véget 1773-ban. Ezt követően még két felosztás történt, s végül 1795. október 24-én az „első Lengyel Köztársaság” 123 évre eltűnt a térképről. Európa egyik legrégebbi keresztény államát a szomszédos keresztény birodalmak közös erővel darabolták fel, megváltoztatva az uralmuk alá került népesség társadalmi struktúráját, gazdasági berendezkedését és felekezeti viszonyait. De hogy nézett ki az egységes Lengyelország a felszámolása előtt, s milyen viszonyokat örököltek meg ebből az elszakított területek? Az alábbi írásban a harmadik felosztáshoz vezető út földrajzi, gazdasági, társadalmi-demográfiai és közjogi feltételeit igyekszem röviden áttekinteni.

Lengyel Nemesi Köztársaság címere

A Rzeczpospolita geopolitikai előzményei

Lengyelország történelmének a 16. és 18. század közötti időszakát tartja a történetírás az „aranykornak”. A nagy felfedezések, majd a későbbi eszmeáramlatok kétségtelenül óriási szerepet játszottak abban, hogy Lengyelország akkoriban a térség legfejlettebb államaként szerepelhetett: akkoriban döntően ez az ország látta el gabonával és fával az európai felvevőpiacokat. A Jagelló-ház komoly konkurenciát jelentetett a Habsburgok számára a Közép-Európa feletti dominanciát illetően, s miután az 1526-os mohácsi vereség következtében Magyarország és Csehország – mivel II. Lajos birtokolta a cseh trónt is – elestek, az Oszmán Birodalom Lengyelország közvetlen déli szomszédjává vált. Zsigmond, hogy a lappangó veszélyt elkerülje, 1533-ban megkötötte a szultánnal a majd egy évszázadra szóló „örök békét”, amely lépés megtörte az Európában addig uralkodó, ún. „keresztény szolidaritás” elvét. A nemesi köztársasági államforma kialakulásában a következő fontos stáció Zsigmondnak a Bona Sforza milánói hercegnővel kötött házassága volt, ugyanis a királyné az abszolút fejedelmi hatalmat kívánta megvalósítani Lengyelországban, ami a középnemesi társadalmi csoportból meglehetős ellenszenvet váltott ki – főként azért, mert a királyné kikényszerítette fiának, az akkoriban még kilencéves Zsigmond Ágostnak apja életében való megkoronázását, megsértve ezzel a nemesség ősi királyválasztó jogát. 1548-tól II. Zsigmond Ágost lett az uralkodó, s rögtön szembetalálta magát a lengyel-litván főúri és nemesi csoportok udvari lavírozásaival. További problémát jelentett a Livóniáért folytatott háború IV. Iván moszkvai fejedelemmel, mely harcokba a szomszédos nagyhatalmak is belekeveredtek, s ami aztán 1563-ban egy Lengyel–Litván Birodalmon belül kialakult porosz hídfőhöz vezetett. Az akkori események közül a legfontosabbnak az 1569-ben kötött lublini unió tekinthető, hiszen az 1396-os krewói unió óta fennálló lengyel–litván perszonáluniós kapcsolat egy magasabb szintre, a reálunió szintjére emelkedett – mely államalakulat ezáltal függetlenné vált a király személyétől. Ezt az államalakulatot nevezték aztán köztársaságnak, lengyelül „Rzeczpospolitának”. Az uralkodó egyúttal lengyel király és litván nagyfejedelem lett. A közös rendi gyűlés – szejm – székhelye Varsó volt, a pénzügyek kezelése is közös lett, de a többi fontosabb hivatal külön kezelésben maradt. Az unió eredményeként a Rzeczpospolita területe 815.000 km2-re nőtt, lakossága pedig az évszázad végére elérte a 10.000.000 főt. Így született a Nemesi Köztársaság.

II. Zsigmond Ágost király

Földrajzi régiók

A Rzeczpospolita államformájának közjogi meghatározását tekintve félrevezető lehet a „köztársaság” megnevezés: az 1505-ös rendi alkotmány olyan szinten korlátozta az uralkodó beleszólását a törvényhozás és az adópolitika terén, hogy gyakorlatilag az általunk vizsgált időszakra az állam leginkább rendi monarchiaként működött. Akkoriban „Lengyelország” alatt magát a kettős államalakulatot értették, maga a Lengyel Királyság – vagyis a történelmi részek, tehát Nagy-Lengyelország, Kis-Lengyelország, Mazóvia – a Korona nevet kapta, habár ennek – és a Litván Nagyfejedelemségnek is – a határai a történelem során többször változtak. A Koronához tartozott még a Porosz Királyság (Kelet-Pomeránia), mely még 1466-ban csatlakozott a Német Lovagrend fenyegetései miatt, továbbá a Halicsi Fejedelemségből alakult Vörös-Oroszország, a Litván Nagyfejedelemségtől elcsatolt Polesie, Podlaise, Podólia, Wolhynia területek és Ukrajna. 1525 és 1660 között a Porosz Hercegség is hűbéri területe volt (Kelet-Poroszország), de a Litván Nagyfejedelemség régi területei – Żmudżi és Trocki Fejedelemségek – mellett meghódították Belorussziát, Fekete-Oroszországot, a határt kitolva egészen Szmolenszkig. Így a Kurlandi Hercegséggel határossá vált lett-német lakosságú Semigalia közös birtoklású területet, kondomíniumot alkotott.

A 17. századra már 990.000 km2 alapterületűre nőtt az államalakulat, aminek legnagyobb része egybefüggő, ám folyóvölgyekkel viszonylag sűrűn tagolt síkság volt: északon a Balti-tenger, nyugaton a német alföld, keleten az Orosz Birodalom, délről pedig ekkoriban az Oszmán Birodalom határolta. A Lengyel-középhegység, a Podóliai-hátság és a Lublini-hátság rejtette a legfőbb ásványkincseket: kősót, nemesfémeket és egyéb érceket. A már említett, folyóvölgyekkel sűrűn tagolt terület, még ha a közlekedésnek nem is, de a kereskedőknek nagyon is kedvezett. A Balti-tengerbe torkolló folyók: a Visztula, a Nyemen és a Dvina a mellékfolyóikkal együtt a gazdasági élet legfőbb vérkeringését jelentették. A Fekete-tengerbe ömlő Dnyeper viszont a közlekedés szempontjából volt nagyon fontos, mert a mocsaras terület miatt egyes tájegységeket csak így lehetett megközelíteni. 1765 és 1768 között épültek meg a folyókat összekötő csatornák egy Ogiński nevű nagybirtokos vezetésével, mely közvetlen importkapcsolatot teremtett a Fekete-tenger térségével. A sík terület egyharmada ráadásul művelésre alkalmatlan lápvidékből, ártéri tölgyerdőkből és fenyvesekből állt, melyek rohamosan fogytak az országszerte terjedő manufaktúrák miatt. Az ország területének megművelhető része pusztán a század végén volt 30 százaléknyi szántó, az is csak rozstermesztésre volt alkalmas, bár a 18. század végére már terjedt a búza is, mely sokat segített a táplálkozási és az egészségügyi viszonyok javulásában. 1720-tól országszerte kezdetét vette a mocsarak csapolása, a talajjavítás és az újfajta haszonnövények termesztése. Látható, Lengyelország mennyire sokszínű és megosztott, és ez nemcsak gazdasági, földrajzi és ökológiai szempontból igaz, hanem történelmi, etnikai és kulturális vonatkozásban is.

Lublini unió, 1569.

Gazdaság és társadalom

A népsűrűséget és a társadalmi szerkezetet illetően csak 1790-től rendelkeznek a kutatók adatokkal, habár az 1770-es évektől a század végéig bizonyítottan nagy gazdasági és demográfiai fejlődés ment végbe, ezért valószínűsíthető, hogy 1764 előtt alacsonyabb népsűrűség és nagyobb gazdasági elmaradottság jellemezte Lengyelország területeit. A század végi népsűrűség 17 fő/km2, a városi lakosság aránya 15% volt. A legsűrűbben lakott terület a Korona volt: népsűrűsége 28 fő/km2-t tett ki, Lengyelország területén 225 „kulmi jogot használó” – tehát lényegében szabad királyi – város helyezkedett el, ebből 214 a Korona területén. A Korona leggazdagabb tájegysége Nagy-Lengyelország volt, mely a Porosz Királyságtól délre, Sziléziától északra, Poznań és Gniezno körül terült el. A balti-tengeri közvetítő kereskedelemben kiemelt szerepe volt a vízhálózata révén, itt húzódott a híres „borostyánkőút”. Mivel fontos kereskedelmi csomópontként szolgált, a 18. század alatt többször érte támadás. Ez az oka annak, hogy országszerte itt volt a legalacsonyabb a népsűrűség (21,6 fő/km2). Hogy a demográfiai csökkenést kompenzálják, a nyugati határon szervezett betelepítésekbe kezdtek: „holland telepeseket”, azaz német parasztokat telepítettek le egészen Mazóviáig. Ezt a régiót laza településrendszer jellemezte: ez apró, esetenként 10–15 fakunyhókból álló falvakat jelentett. Legtöbb helyen 10–15 hektár körüli, bérmunkásokat is foglalkoztató jobbágygazdaságok voltak, de előfordultak 5–10 hektáros töredéktelkek is, melyek birtokosai juhtenyésztésből és háziipari termelésből éltek. Azt is fontos megemlíteni, hogy országszerte itt élt a legtöbb földnélküli zsellér. A legeltetésre alkalmas bozótosokban tenyésztett juhok gyapját Sziléziában vagy a németalföldi területeken dolgozták fel; ezzel kezdődött a nagy-lengyelországi textilipar, amely a század végére több mint 20.000 embernek jelentett megélhetési forrást. Az itteni nemesség javarészt piacra termelő jómódú köznemesekből állt, a városi lakosság 25–30%-ot tett ki, gazdasági, kulturális és közigazgatási szempontból a legfontosabb település Poznań volt. A lakosság etnikailag viszonylag kevert volt, bár még mindig ez a régió számított a leghomogénebbnek: a betelepült német parasztok elzárt közösségekben éltek, és csak vásártartó napokon érintkeztek a városi lengyel és zsidó polgársággal.

Az első Lengyel Köztársaság térképe, 1700.

A másik nagy szomszédos tájegység a Visztula túloldalán – Krakkó mellett – fekvő Kis-Lengyelország volt. Nagy történelmi múlttal bíró terület: a 14. századra, a Piast-dinasztia utolsó éveire itt szűntek meg a részfejedelemségek és jött létre az egységes Lengyel Királyság. Földrajzi, természeti adottságai igen változatos területté tették: a folyóvölgyben intenzív földművelés, a hegyvidéken juhtenyésztés, bányászat, kohászat, fakitermelés folyt. Ezt a területet a kor nagy háborúi elkerülték, ezért a legsűrűbben lakott régióvá vált. Az elitet egy-két falut birtokoló, vállalkozó köznemesek reprezentálták, keleten viszont már előfordultak több száz települést is magukba foglaló földesúri magánbirtokok – latifundiumok –, melyek tulajdonosainak éves jövedelme csaknem megegyezett az uralkodóéval. A területen lévő 173 város egymástól 20–25 km-re helyezkedett el, a városi lakosság aránya 18%-ot ért el. Ebben a régióban a kulturális életben és a nemzetközi kereskedelemben a legfőbb szerepet játszó város a 24.000 fős lakosságú Krakkó volt. A lakosság etnikailag itt volt a legheterogénebb: németek, lengyelek, zsidók, örmények, görögök, olaszok egyaránt lakták.

A Piast-dinasztia legősibb fejedelemsége, Mazóvia csak 1525-ban csatlakozott a Koronához. Ez a terület sokban különbözött az előbb felsoroltaktól: egyrészt lakossága szinte csak lengyelekből állt, másrészt földművelésre alkalmatlan szikes, homokos területe volt, ráadásul folyton útjában állt a térségben rendszeresen portyázó kozák csapatoknak. Fenti okok miatt népsűrűsége meglehetősen alacsony volt: a század végére is csak 23,6 fő/km2-t ért el. Aprófalvakban lakó, csupán 5–12 hektárnyi területen gazdálkodó szegényparasztság élt itt, de ezek a töredéktelkes jobbágyok és zsellérek aztán nagy számban vándoroltak a kelet-pomerániai városokba idénymunkára. A falvak legnagyobb része kisnemesi birtokban volt, ritka városhálózat jellemezte a területet. A régió egyetlen előnyös területe Varsó, Közép-Európa akkori legnagyobb városa, mely tudott élni a Visztula nyújtotta kedvező földrajzi és gazdasági helyzettel: az itteni lakosság meghaladta a 100.000 főt.

A borostyánkőút

A Nagy-Lengyelországtól északra, Mazóviától nyugatra lévő Porosz Királyság az egyik legértékesebb régió volt a köztársaságban, habár az északi háború – főleg svéd oldalról történt – pusztításait igencsak megszenvedte. Jómódú parasztság gazdálkodott 45–50 hektáron, de még az itteni nemesség is majorsági gazdálkodást folytatott, és nagyszámú bérmunkást foglalkoztattak, ugyanakkor egyházi és királyi birtokokon is alkalmaztak bérmunkásokat. A városi lakosság aránya 24% volt, az iparban és kereskedelemben érdekelt polgárok pedig kiterjedt nemzetközi pénzügyi és hitelkapcsolatokat mondhattak magukénak. A lakosság etnikailag kevert: a parasztság főleg németekből (poroszokból), lengyelekből, továbbá holland és skót bevándorlókból állt. A nemesség sorait lengyelek, továbbá ellengyelesedett poroszok alkották, a telepesek viszont nagyszámban protestánsok voltak.

A Halics-Volhyniai Fejedelemségből kiragadott Vörös-Oroszország a Korona legrégebbi szerzeménye volt. A Łwów környékén lévő, 1773-tól Galíciának nevezett tartomány nagy népsűrűséggel rendelkezett: a század végén 30–40 fő/km2 volt, melynek falvaiban főleg töredéktelkes parasztok éltek. Egy részük kisnemesi fennhatóság alatt állt, mások a hatalmas kiterjedésű latifundiumokon éltek. Itt kemény, robotoltató majorsági gazdálkodás működött, de a befolyó jövedelmek javarészt mégis a földesúri haszonvételekből, főleg a kocsmáltatási jog bérbeadásából származtak. A térségnek ritka városhálózata volt, ezek nagy része is uradalmi székhelyekből álltak, melyek csak néhány nagyobb piacközpontot termeltek ki: ez is az ottani vásároknak, közigazgatási központoknak – zsidó önkormányzatoknak – volt köszönhető. A legfontosabb ipari központ Łwów volt a maga 30.000 lakosával. A régió vallási és etnikai tekintetben egyike volt a legkevertebb területeknek: a parasztok római katolikus lengyelekből, ortodox és görögkatolikus ruténekből, valamint oroszokból álltak, de nagyszámú izraelita kereskedő is élt itt, nem beszélve a zsidóságon belül is kisebbséget alkotó karaitákról. A nemesség ezzel szemben sokkal homogénebb képet mutatott: aki nem is volt lengyel, idővel az is ellengyelesedett és áttért a római katolikus hitre. A polgárság lengyel, német, örmény, zsidó és görög lakosokból állt, ezért a városok képei is elég változatosak voltak.

A Volhyniától délre elterülő Podólia lakossága népes, falakkal körülvett településekben élt, így remélve védelmet a tatár és kozák betörések ellen. Viszont ennek dacára népsűrűsége igen magas volt (30–40 fő/km2), ami nagyrészt a kedvező talajadottságokon múlott. A házak többsége itt már vályogból épült, s az itteni jobbágyok hatalmas kiterjedésű nagybirtokon éltek. Italkiméréssel, valamint állatkereskedelemmel foglalkoztak, de ez nem a jobbágyoknak, hanem magának a birtoknak a bevételét jelentette. Ezenkívül a ló- és marhatenyésztés volt a fő bevételi forrásuk, amiből terményjáradékot kellett uraiknak szolgáltatni. Városai vásárhelyekként vagy katonai központokként funkcionáltak.

Lengyel nagybirtokos nemes korabeli “szarmata” ábrázolásban, 1573.

A lublini uniókor a Litván Nagyfejedelemségtől szerzett Ruszon kívül eső orosz területek az Ukrajna nevet kapták. Termékeny fekete földes (csernozjom) talaja ellenére nem volt túl kedvező terület a sűrűn előforduló tatár betörések miatt. Eredeti orosz bojár vezetőrétege ellengyelesedett, főként az 1596-os breszti egyházi unió után, ahol az elit tömegesen tért át a görögkatolikus hitre. Az itteni nagybirtokosok országrésznyi területekkel rendelkeztek, melyeket szolgáló nemeseikre támaszkodva képesek voltak saját hadseregeikkel is megvédeni, akár magáról a királytól is. A gabonát nem tudták eljuttatni a távoli kikötőkbe, ezért az itteni bevételek is javarészt a kocsmáltatási jogból származtak, ami később a rablógazdálkodás melegágyává vált. A városok többsége agrárjellegű uradalmi székhely volt, bár néhol előfordultak vászonszövő, puskakészítő és aranyöntő műhelyek is, melyek orosz, török és moldvai piacra termeltek. A lakosság ugyancsak vegyes képet mutatott: előfordultak oroszok, ukránok, rutének, lengyelek, litvánok, zsidók és örmények.

A Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség között lévő Poslaise hovatartozása sokáig kérdéses volt, s végül a lublini unió kapcsán került a Koronához. Népsűrűsége alacsony (10–12 fő/km2), éghajlata és gazdasági kapacitása kedvezőtlen, a parasztok a keletporosz területeken lévő idénymunkákból éltek. A terület negyede királyi tulajdon volt, a többin litván nagybirtokosok és kisnemesek osztoztak. Nagyszámban fordultak elő földjeiket maguk művelő, ún. meztelen nemesek is. Innen keletre helyezkedett el a Pripjaty árterületét is birtokló Polesie, egy tulajdonképpen élhetetlen mocsaras és lápos vidék, melynek egyetlen jelentősége csak a fakitermelésben volt, miután megépült a Fekete-tengerhez vezető vízi útvonal.

A Köztársaság másik nagy része a Korona mellett a Litván Nagyfejedelemség volt, mely Litvániából és az elcsatolt Belorussziából, valamint Fekete-Oroszországból állt. Gyéren lakott terület volt, alig érte el a népsűrűség a 15 fő/km2-t. Kevés jómódú köznemes élt itt, a legnagyobb számban jobbágytalan kisnemesek (28,4%). A jobbágyok pénzbeli és természetbeni adókkal tartoztak földesuraiknak, bár a balti-tengeri térségben már nagyarányban foglalkoztattak bérmunkásokat is. Annak ellenére, hogy 200 km2-t is elérte az átlag népsűrűsége, az összlakosságnak csak 12%-a élt városokban. Legjelentősebb központ a 300.000-es Wilno (ma Vilnius), ahol a rendi országgyűlések zajlottak. A lakosság etnikai és vallási szempontból vegyes volt: litvánok, beloruszok, oroszok, lengyelek, zsidók, egyéb balti népek – észtek, lettek – éltek itt, ennek megfelelően a felekezeti megoszlás tekintetében egyaránt megtalálhatóak voltak katolikus kisnemesek, ortodox jobbágyok, zsidó kerekedők, valamint evangélikus telepesek.

A Köztársaság településformák tekintetében két övezetre oszlott: északon alacsony népsűrűségű aprófalvak, délen sűrűn lakott agrárvárosok voltak jellemzőek. Gazdasági és társadalmi szempontból három fő terület különíthető el: a nyugati részen és a Baltikum területén piacra termelő, bérmunkásokat foglalkoztató majorsági gazdálkodás, kiterjedt nemzetközi kereskedelmi kapcsolat, valamint manufakturális ipari termelés dominált. A középső rész, – mely a Visztula és annak mellékfolyói mentén húzódott – robotoltató majorsági gazdaságokból állt. Az itteni gabona képezte az alapját a nemzetközi piacokra termesztett országos gabonaexportnak. A jövedelmek földesúri haszonvételekből származtak, ugyanakkor feltűnően magas volt a kisnemesek és a meztelen nemesek száma. A harmadik, keleti-délkeleti rész erdős, ritkán lakott terület volt, ahol a megélhetést a terményjáradékok és egyéb speciális munkajáradékok biztosították a hatalmas, több települést is magukba foglaló latifundiumokon vagy népes agrárvárosokban.

A népesség és társadalom tekintetében pedig elmondható, hogy a népesség 80%-a az agráriumból élt: ez a rendi társadalom jelentős részére is igaz volt. A nemesek a vagyoni különbségek mellett születési privilégiumok alapján is külön kategóriákba tartoztak. Minden rend tevékenységét más-más törvény szabályozta. A király mellett rendként az egyház (0,5% római katolikus) és a nemesség létezett (a 8–10%-os arány együttesen jelöli a jobbágyokkal és földtulajdonnal rendelkező birtokosokat, a telkes, földjeiket maguk művelő bocskorosokat és a földnélküli, mások birtokán szolgáló nemeseket) a szokásjog és a rendi alkotmány (Kardinális Jogok) értelmében. A nemzetközi szintű iparból és kereskedelemből élő városi polgárság és a kiterjedt önkormányzati jogokkal rendelkező zsidóság (melynek törvény tiltotta, hogy közhivatalokban, vagy a hadseregben bárminemű tisztséget birtokolhasson) nem tekinthető harmadik rendnek, őket a nemesség – főleg a nagybirtokos oligarchia – sokszor kihasználta egymás ellen, vagy a király ellen. Az egésztelkes, negyed-, vagy nyolcadtelkes jobbágyok és zsellérek pedig ki voltak téve a robotmunka viszontagságainak – bár az egyházi birtokviszonyok kedvezőbbek voltak –, az ellenséges betöréseknek, járványoknak és a mostoha klimatikus viszonyoknak. A nemesség kollektív politikai jogokat (aranyszabadság) élvezett, s a szejmben minden nemes szavazata ugyanannyit ért. Sokszor ezen előjogok adó-, illetve vámmentességet jelentettek, s törvényes ítélet nélkül nem lehetett letartóztatni őket, ugyanakkor földbirtokokat is vásárolhattak, alkalmazottjaik felett szabadon ítélkezhettek, továbbá közigazgatási hivatalokat tölthettek be, s még saját hadseregük is volt. Az előbb felsorolt szabadságjogok persze kategóriánként megoszlottak, de a nagy vagyoni és előjogokon alapuló különbségek ellenére az uralkodóval szemben nagyon is egységesen tudtak fellépni. A lengyel nagybirtokos nemesség körében dívó szarmatizmus eredettana, s a „nihil novi” („semmit nélkülünk”) elve és gyakorlata a feudális alkotmányban foglalt nemesi demokratikus jogok védelmét jelentette, mely kulturális szokásjogként olyannyira parttalanná és szabályozhatatlanná vált, hogy semminemű törvény vagy rendelet nem volt képes változtatni ezen államformán – már csak a teljes megsemmisülés.

Lengyelország felosztásai térkép

Eltérő történelmi pályák

Az egykori Rzeczpospolita történeti tájának rekonstrukciója elvezethet a korabeli társadalom térbeli dimenzióinak ábrázolásához. A történeti földrajz módszertani megközelítései még fontosabbak Lengyelország harmadik felosztását követő társadalomtörténetének megértésében, hiszen a három különböző állam keretei között élő lengyel lakosságnak markánsan eltérőek voltak az életviszonyai. Az Orosz Birodalom kedvezményekkel ösztönözte az iparfejlődést, megnyitva belső piacait a lengyel területek vállalkozásai előtt. A Habsburg Birodalom korlátozott politikai és kulturális autonómiát biztosított a galíciai lengyeleknek, kiknek törekvései viszont egyre inkább összeütközésbe kerültek az ukrán emancipációs szándékokkal. A modernizáció ezért különféle módokon érintette az egykori Lengyel Nemesi Köztársaság lakóit: három eltérő birodalom markánsan különböző viszonyaihoz kellett integrálódniuk, ugyanakkor sajnálatos módon a fentiekből következő egyetlen közös elem a modernizáció-ellenesség volt, hiszen az iparosodás egy idegen ország bürokráciájának kivitelezésében, idegen tőkéből származott. A Rzeczpospolita strukturális problémáit nehéz történelmi tehertételként örökölték az elszakított területek: az aránytalan nagybirtokrendszert és a nemzetiségi kérdés megoldatlanságát, melyekkel az 1918-ban újraegyesült Második Köztársaságnak ugyancsak meggyűlt a baja.

Sulák Péter Sándor

Felhasznált irodalom:

Ring Éva: Lengyelországot az anarchia tartja fenn? A Nemesi Köztársaság válságának anatómiája, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2001.

Szokolay Éva: Lengyelország története, Balassi Kiadó, Budapest, 1996.

Jerzy Topolski: Lengyelország története (ford.: Hary Judit), Gondolat, Budapest, 1989.

Niederhauser Emil: Kelet-Európa története (szerk.: Glatz Ferenc), MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 2001.

Davies, Norman: God’s playground. A history of Poland vol. 1.: The origins to 1795, Oxford University Press, Oxford, 2005.

Pounds, Norman John Greville: Európa történeti földrajza (ford.: Boros Attila), Osiris Kiadó, Budapest, 2003.

Ezt olvastad?

Jóllehet történelmi léptékben rövid idő, az utókor számára már most kijelenthető, hogy a járvány miatt történelmi jelentőségű bő másfél esztendő