Az Arlberg-expressz hálókocsija. A magyar jezsuiták külföldre szökése (1948–1956)

Alig értek véget a II. világháború megpróbáltatásai, a magyarországi szerzetesrendeknek új kihívásokkal kellett szembenézniük. A Kommunista Párt előretörése, majd hatalomátvétele olyan ellenséges közeget teremtett meg, mely a szerzetesek jelentős részét menekülésre késztette. A külföldre szökés körülményeit a magyar jezsuiták példáján keresztül mutatjuk meg.

1948-ban több mint 60 női és férfi szerzetesrend mintegy 11 ezer tagja tevékenykedett különböző területeken Magyarországon. A jezsuita rend magyarországi tagjainak létszáma ekkor 302 volt. A szerzetesrendek és az általuk szervezett egyesületek, szervezetek már 1946 óta folyamatos támadás alatt álltak. 1948. január 10-én Rákosi Mátyás pártfőtitkár az MKP funkcionáriusai előtt kijelentette, hogy a klerikális reakcióval az év végéig le kell számolni. 1948 nyarán megszületett a döntés az egyházi iskolák államosításáról. Ebben a felheccelt hangulatban következett be a szegedi jezsuita rendház és főiskola egy részének elfoglalása kommunista iparostanoncok által 1948 őszén. A szegedi kommunista funkcionáriusok döntése alapján az ingatlanokat egy nővérképző kollégiumnak és egy tanulóotthon részére kellett átadni, a fiatal rendtagok magyarországi képzése ezzel lényegében lehetetlenné vált, de mindenképpen nehézkes lett. Ebben a helyzetben merült fel a fiatal rendtagok külföldi taníttatása, amelyhez azonban aligha lehetett volna az állampárttól és a kormányzattól engedélyt és útlevél kiadását remélni, így csak az illegális határátlépés kerülhetett szóba. Szinte szimbolikus, hogy épp ekkoriban, 1948. október 31-én került a Mária utcai Jézus Szíve templom mellett felállításra az Úti Boldogasszony kép, amelyet később, 1949. augusztus 2-án megrongáltak, és amely a jezsuitákhoz kötődő hívek számára valóságos zarándokhely lett. De a külföldre szökött jezsuitáknak is fontos szimbólum volt ez, Feigl Rudolf testvér így emlékezett vissza szökésére: „Vasárnap délután indultunk a pesti házból. Először még letérdeltünk az Úti Boldogasszony képe előtt, és imádkoztunk, hogy utunk jól sikerüljön.”

Az illegális határátlépés nem volt már ismeretlen a rend előtt. Miután 1942-ben meghalt Włodzimierz Ledóchowski jezsuita rendfőnök, a II. világháború miatt csak 1946-ban tudták összehívni a 29. általános rendi gyűlést, amelyen Jean-Baptiste Janssenst választották meg általános rendfőnöknek, azaz generálisnak. Ezen a rendi gyűlésen az idősebb Varga László, Csávossy Elemér és Nagy Töhötöm atyák képviselték a magyar provinciát. Mivel a háború utáni helyzetben nem kaptak útlevelet, titokban hagyták el az országot. Sopronig vonattal mentek, majd innen egy lovaskocsival indultak Sopronkőhidán át Fertőrákos irányába. Félúton leszálltak, és egy erdőn keresztül gyalog jutottak át osztrák oldalra Meggyes/Mörbisch am See község felé, ahol a plébánián szálltak meg. Ezután autóbusszal mentek Bécsbe, ahol a bécsi jezsuiták részben hamis személyazonossági igazolvánnyal látták el őket, amelyekkel átjuthattak a szovjet zónán. Innsbruckban az ottani jezsuita rendházban vették át vatikáni útlevelüket, amellyel végül eljutottak Rómába.

1948-ban ugyanígy Ausztria irányába kezdték el tervezni a skolasztikusok szöktetését. Fábry Antal szegedi rektor értesítette a tartományfőnököt, Borbély Istvánt a szegedi helyzet tarthatatlanságáról. Az ügyet Janssens generális kérése segítette, aki tíz magyar fiatal rendtagot kért külföldi, német és holland jezsuita kollégiumokba prefektusnak. Miután útlevelet nem kaptak, Borbély István hozzájárult az illegális határátlépés előkészítéséhez. A tíz skolasztikus közül négyet azonban elkaptak a határon, közülük ketten hat hónapi börtön után 1949. július elején sikerrel próbálkoztak ismét. Velük egy időben azonban Borbély István provinciális is Nyugatra szökött. Egy egykorú feljegyzés szerint a Mindszenty-ügy miatt egyre inkább érintett magyar tartományfőnök előbb Pesten, majd Nyugat-Magyarországon bujkált. Végül 1949 januárjában sikerült átjutnia a határon Bécsbe.

Borbély külföldre menekülésével Tüll Alajos vette át a magyar rendtartomány vezetését. 1949 januárjában Janssens generális tudomására hozta, hogy gondoskodni kíván a többi szegedi skolasztikus sorsáról is, ezért kezdjék el megszervezni azok Bécsbe kijuttatását is. Ennek folyamatát Bánkuti Gábor tárta fel „Jezsuiták a diktatúrában” c. kismonográfiájában.


Jean-Baptiste Janssens. Forrás: Wikipedia

Az új rendtartományfőnök, Tüll Alajos három atyát bízott meg a szökés megszervezésével: a burgenlandi születésű Őry Miklós mérte fel a határhelyzetet, aki úgy jellemezte azt, hogy „már be vagyunk drótozva, de aknákat még nem helyeztek el”. Fábry Antal mint szegedi rektor szervezte meg a szegedi növendékek és tanárok városból való szökését. A harmadik szervező Legeza Mihály volt. A kiadások fedezésére 50 ezer forintot különítettek el.

A határátlépés egyik kézenfekvő módja a határmenti régióból származó atyák és családjaik segítségével való kiszökés volt. A másik pedig az Arlberg Expressz hálókocsijának tengelyére felszerelt deszkalapon, farekeszben való kijutás. Természetesen egyik sem volt veszélytelen. Az első, határmentiek segítségével szervezett szökéseknél Baracskay Gézáné, az egyik novícius édesanyja segített aktívan. Egy-egy szerzetes szöktetéséért fejenként 1000-1500 forintot kaptak a csempészek. 1949. május 19-én azonban Virágh Andor és Fábián István szökésekor őket és az embercsempészt is elfogták a hatóságok, így ez az út rövid időre megszűnt.

A másik, az Arlberg Orient Expresszen történő szökést eleinte egy postai alkalmazott, majd két szerzetesnövendék segítségével szervezték meg, akik e célból a Keleti pályaudvaron munkásként helyezkedtek el. Ők a szerelvények indulása előtt jóval deszkalapokat szereltek fel a hálókocsi aljára. Szintén lehetőség volt az Orient Expressz üres akkumulátor-tartályában kijutni az országból. A vonat Szob – Galánta – Pozsony útvonalon át jutott el Bécsig. Az így kiszöktetett fiatal rendtagoknak indulás előtt nem volt ajánlatos sem inni, sem enni. Menetrendet, térképet, elemlámpát vittek magukkal. Nagyon vigyázni kellett, hogy jókor, jó helyen szálljanak ki, ebben a karóra és a menetrend volt segítségükre. De nem mindenki volt alkalmas a szökés ezen módjára. A tervek szerint például Deák Ferenc atya is a vonat alatti deszkadobozban jutott volna át a határon, ám zömökebb testalkata és méretei miatt nem fért volna be, így végül még 1948-ban ő is egy Sopron melletti pap ismerősének segítségével jutott át a kerítésen Fertőrákos térségében. Ezen a módon 1949 első két hónapjában mintegy 15 fiatal rendtag tudta elhagyni az országot, ám 1949. március 24-én a Keleti pályaudvaron dolgozó munkások észrevették Lázár József és Wéber János skolasztikusokat, akiket átadtak a rendőrségnek. Ezután a szegedi rektornak, Fábry Antalnak is menekülnie kellett már. Azonban az első hullámmal 6 szerzetes tanár és 40-45 növendék hagyta el az országot Ausztria irányába.


Tüll Alajos. Forrás: Jézus Társasága Magyarországi Rendtartomány Levéltára (JTMRL), Fényképgyűjtemény

Az első hullám viszonylagos sikere után Janssens generális az olasz követség segítségével értesítette Tüll Alajos provinciálist, hogy készítsék elő a tanulmányaik befejezése előtt álló novíciusok külföldre szöktetését, hogy fogadalmaikat már külföldön tehessék le. Az újabb szökés fedezetére 100 ezer forintot fordítottak, amelyet a Szív újság bevételeiből állt a rend rendelkezésére, és korábban a zugligeti lelkigyakorlatos ház és novíciátus, a Manréza felújítására akartak volna fordítani. A második szökési hullámot két csoportra osztották. 1949. augusztus 14-én és 15-én 13-an indultak vonattal Kelenföldről Hegykőre, ahonnan gyalog kellett átjutniuk a határon. Az első csoport gond nélkül átjutott, az ezzel a csoporttal tartó Jálics Ferenc így emlékszik vissza erre: „a Fertőtó keleti oldalán gyalogoltam tizenketted magammal északnak vezetőinkkel, akik aknák közt, keskeny kitaposott ösvényen vezettek a határon túlra.” Itt az első faluba, Illmitzbe érkeztek, ahonnan rejtjeles üzenettel tudatták a bécsi jezsuitákkal a sikeres határátlépést, így ők segíteni tudtak, hogy a szovjet zónán át Bécsbe érkezzenek.

Azonban a második csoportnál nem várt nehézség merült fel. Kapuvár magasságán Weissmahr Bélát és Pécsi Lászlót igazoltatták, és lezárták a kocsit. Pécsi leugrott a mozgásban lévő vonatról és gyalog indult Hegykő irányába, majd társait nem találva Sopronkövesdre ment, ott azonban elfogták, és Weissmahrral együtt őrizetbe vették. A második csoport többi tagja szerencsésen átjutott a határon.

Weissmahr és Pécsi elfogásáig összesen 68-an szöktek külföldre, azonban a két novícius lebukásával várható volt, hogy hamarosan újabb letartóztatások következnek. Ezért Tüll Alajos tartományfőnök felhatalmazta Reisz Elemért, hogy szökjön külföldre, és vegye át az ottani magyar rendtagok vezetését, illetve várható letartóztatása után a magyarországi jezsuiták vezetését pedig Csávossy Elemérre bízta. Reisz valóban sikerrel szökött külföldre és 1949. december 3-án át is vette a már korábban Nyugatra szökött Borbély Istvántól a külföldre menekültek vezetését. Ezzel a magyar provincia négy évtizedre két részre szakadt: az I. szekció lett a Magyarországon élő rendtagok, a II. szekció pedig a Nyugaton élők. Tiltott határátlépés bűntette és annak elősegítése miatt Weissmahr Bélát és Pécsi Lászlót hat hónap fogházra, Tüll Alajost elsőfokon 4, másodfokon 2 és fél évre, Kovács Jenőt 4 évre ítélték.

Természetesen ezzel nem zárultak le még a szökések. 1949 júliusában Feigl Rudolf és Müller Rezső testvérek indultak neki az útnak. Feigl visszaemlékezéséből tudjuk, hogy Sopronig kellett jegyet váltaniuk, de Hegykőnél szálltak le. Ott vezetőjük az állomáson várta őket, és az volt a jel, hogy egy bicikli volt nála. Az ismeretlen vezetőjük egy helybéli erdőkerülő volt, aki látta, hogyan építik a vasfüggönyt és hová tesznek le aknákat. Így ő elkísérte őket egy kunyhóig, ahol két másik vezető vette át őket, akik egy vízmosásban vezette őket át a vasfüggönyön, mert ott nem volt aláaknázva, csak a vízmosás két partja. Osztrák oldalon egy helybéli plébános segítségével buszra szálltak, ám ott egy ellenőrzést kaptak, amelyet egy osztrák és egy orosz katona végeztek. Szerencséjükre az osztrák ért oda hozzájuk, akinek egy üres kartonlapot mutattak, miközben fülébe súgták, hogy szökevények, így az nem árulta el őket az oroszoknak. Azonban még a szovjet zónán is túl kellett jutniuk Bécsből, így Mariazellen keresztül szöktek St. Andräba, majd onnan Innsbruckba.

Tüll Alajos tartományfőnök lefogása után is volt még ilyen egyéni akciókra példa. 1950 nyarán Bóday Jenő szökött Nyugatra. Elöljárói engedélye és tudta nélkül Csehszlovákián keresztül szöktek át Ausztriába kísérőjével, mivel ki akarták kerülni a drótkerítéseket és aknákat. Nagyszombat tájáig gyalog és vonattal jutottak el, onnan egy szlovákiai magyar pap útmutatása alapján érték el a Morva-folyót, amelyen átúszva érték el az osztrák területet. Azonban lényegében az 1950-es évek elejére lezárult a határ és ezzel időlegesen a Nyugatra való távozás lehetősége is.

A következő szökési hullámra az 1956-os forradalom és szabadságharcot követően nyílt lehetőség. Erre az időszakra a legfontosabb forrásaink a külföldre menekült magyar jezsuiták, vagyis a Sectio II. akkori vezetőjének, Varga Andornak a levelezésének a generálissal, az asszisztenssel és az osztrák provinciálissal. Az osztrák provinciális, Anton Pinsker (1906–1989) tájékoztatása szerint napi november-december folyamán kb. 4 ezer magyar menekült lépte át a határt, köztük folyamatosan érkeztek a magyar rendtagok is. Értesülése szerint a Sectio I. vezetői a rendtagok szabad döntésére bízták, hogy maradnak-e vagy nekivágnak az útnak. Azonban a határátlépés egyre nehézkesebb lett. 1956. november 23-án nappal és előző éjjel újabb jelentős menekülthullám érkezett Ausztriába, köztük Cser-Palkovits István atyával. Azonban az osztrák tartományfőnök úgy értesült, hogy az oroszok ekkor már egyre inkább zárták a határokat és válogatás nélkül tüzeltek a menekülőkre. Két nappal később hét magyar jezsuita érkezett egyszerre Bécsbe.

1957 elején Babos István az utolsók között jutott át a határon. Elmondta, hogy a magyar rendőrség ekkor már mélyen bent, magyar területen ellenőrizni kezdte a határzóna irányába tartó utasokat, és akinek nem volt megfelelő magyarázata, azt őrizetbe vették. Két skolasztikus Sárvárra utazott, és ott próbáltak a határ felé eljutni, ám a rendőrség lekapcsolta őket. Utoljára 1957. január 25-én, Somogyi Szilárd határátlépéséről tájékoztatta Varga Andor külhoni magyar jezsuita elöljárót az osztrák tartományfőnök.

Egy összegzés szerint 1946–1956 között 135-en távoztak külföldre a magyar jezsuiták közül. Ennek csúcspontja 1949 volt 64 fővel, majd 1956–1957 fordulóján 30 fő. Bár ezek az adatok nem feltétlenül pontosak, mégis érzékeltetik az arányokat. Az 1948-ban 302 főt számláló magyar provincia több mint harmada távozott külföldre. 1956-ban maguk is menekültként az Ausztriába érkező nagyszámú magyar menekült lelkipásztori gondozását igyekeztek ellátni. Ezt követően a világ több mint két tucat országába szóródtak szét, ám itt is jellemzően a helyi magyar közösségekhez kapcsolódtak. A rendtagok az emigrációban is igyekeztek megőrizni az egykori magyar jezsuita műveket, így például a Szív újságot, de újabb intézményeket is létrehoztak, mint például a bécsi magyar egyházszociológiai intézetet. A szétszakított rendtartomány két része, a Sectio I. és II. csak a rendszerváltást követően egyesülhetett és kezdhette meg ismét működését, és ezzel megkezdődhetett a magyar jezsuiták hazatérése.

Mihalik Béla Vilmos

Ezt olvastad?

2023 tavasszán mutatták be Székesfehérvárott a Varga Mátyás bevezető tanulmányával és az általa végzett forrásválogatással elkészült A Szittyay-eset címmel megjelenő
Támogasson minket