Az Egyesült Államok különleges erőinek 1986 és 2001 közti története

Cikksorozatunk előző részében áttekintettük az Egyesült Államok különleges erőinek létrejöttét, és azt az utat, amit bejártak az 1980-as évek közepéig. A következőkben bemutatjuk, milyen hatással volt az egységes szervezeti keret létrehozása az egységekre és működésükre, illetve, hogy milyen akciókban vettek részt a terrorizmus elleni háború kezdetéig.

Létrejön a USSOCOM

Bár 1980-ban létrejött egy Egyesített Különleges Műveleti Parancsnokság, de a haderőnemek széthúzása miatt ez súlytalan maradt. 1986-ban, miközben a Goldwater–Nichols Törvény vitája zajlott, képviselők és szenátorok azzal a tervvel álltak elő – látva, hogy a konvencionális erők részéről milyen elutasításba ütköznek a különleges műveletiek –, hogy a Védelmi Minisztériumban önálló irodát, gyakorlatilag egy „al-minisztériumot” kell létrehozni a minisztériumon belül a különleges erők számára. A Pentagon javaslata egészen más, és jóval kevésbé volt reformer: állítsanak fel egy Különleges Műveleti Parancsnokságot egy altábornagy vezetésével.

A probléma ezzel a koncepcióval, hogy az Egyesült Államok hadszervezetében az altábornagyok rendszerint az egyes hadseregek parancsnokai, viszont már csak funkcionális szerepet töltenek be, főként a mozgósításban és a kiképzésben játszanak szerepet, és nem rendelkeznek önállósággal. Emellett rendszerint valamelyik régiós parancsnokság alárendeltségébe tartoznak. Az ilyen koncepció szerint megvalósuló USSOCOM gyakorlatilag a vezérkar kezébe került volna, ami viszont – ahogy korábban láttuk – nem segítette elő a hatékony működésüket.

A különleges erők logója (Forrás: wikipedia.org)

A törvényhozás végül egy hibrid koncepció mellett döntött: létrehozzák a Pentagon javaslata szerinti parancsnokságot, de annak élére egy négy csillagos tábornokot (az Egyesült Államokban szimplán tábornoknak nevezik, magyar rendfokozat szerint vezérezredest) tesznek. A döntést végül függelékként csatolták a Goldwater–Nichols Törvényhez, így az Egyesült Államok Különleges Erőinek Parancsnoksága (United States Sepcial Operations Command; USSOCOM) 1987. április 16-án megkezdhette működését.

Az új parancsnokság az amerikai rendszer szerint egyike az egységes harci parancsnokságoknak, azonban ellenben a regionális alapon szervezett parancsnokságokkal, ez funkcionális parancsnokságként működik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a Kongresszus saját költségvetést szavaz meg számára, és jelentős beleszólása van a kiképzésbe és felszerelés kiválasztásába, valamint a doktrínák és működési elvek kidolgozásába.

A beszámolók és anekdoták szerint ebben jelentős szerepet játszott Richard Scholtes vezérőrnagy tanúvallomása, aki mint a Grenadában bevetett különleges műveleti erők parancsnoka, személyes tapasztalatait hozta fel példaként, hogy a teljes értékű harci parancsnokság létrehozása mellett kampányoljon. William Cohen szenátor szerint ez a tanúvallomás volt a döntő érv a vitában.

Természetesen a problémák ilyen könnyen nem oldódtak meg, a különleges erőknek továbbra is harcolniuk kellett a Fegyveres Erők vezetőivel, hogy az őket megillető helyre kerüljenek a katonai hierarchiában – és ez a küzdelem eltartott egészen a 2000-es évek elejéig.

Richard Scholtes vezérőrnagy (Forrás: wikipedia.org)

Az első tesztek

Az új parancsnokság szinte rögtön a felállítása után éles bevetésben vállalhatott szerepet. Az Irak és Irán közt zajló, úgynevezett „tankerháborúba” avatkoztak be. A háború oka az volt, hogy Irán az Irakkal szövetséges arab országok tankhajóit támadta meg, és elaknásította a Perzsa-öböl vizét, ezzel veszélyeztetve a szabad hajózást és kereskedelmet – nem mellesleg pedig veszélyeztetve az USA olajellátását. A vörös posztó az volt Washington számára, amikor egy amerikai zászló alatt hajózó kuvaiti tanker aknára futott. Az Őszinte Akarat hadművelet (Operation Earnest Will) keretében a Navy SEAL, a Delta Force és a 160. Különleges Műveleti Repülő Ezred (SOAR) több bevetést is végrehajtott: részt vettek az aknamentesítésben és a biztonságos közlekedési utak létrehozásában és biztosításában, de végrehajtottak megtorló csapásokat és rajtaütéseket is az iráni erők ellen. Az Őszinte Akarat hadművelet-sorozat 1988. szeptember végéig tartott.

Az egyik legérdekesebb bevetést 1987 októberében a Navy SEAL hajtotta végre, amikor egy iráni rakéta talált el egy olajszállító hajót, megsebesítve annak amerikai kapitányát és további 18 főt. Az amerikai rombolók tüzérségi csapást mértek két olajfúró toronyra, amelyeket – az amerikai hírszerzők szerint – az Iráni Forradalmi Gárda használt a támadások kiindulópontjaként. Ezután a SEAL robbanótöltetekkel megsemmisítette azokat, majd rajtaütöttek egy harmadik platformon, ahonnan rádiókat és dokumentumokat koboztak el. Az akció miatt Irán 1992-ben a hágai Nemzetközi Bíróságon beperelte az Egyesült Államokat – lévén a bevetésekre iráni felségvizeken került sor. A persorozat 2002-ig tartott, amikor is a Nemzetközi Bíróság kimondta, hogy az USA akciója nem minősíthető önvédelemnek.

A következő éles tesztre Panamában került sor. A korábban az USA támogatását élvező Manuel Noriega 1989 végére egyre inkább kezdett elszigetelődni, s miután elvesztette a pártja a választást, amit nem volt hajlandó elfogadni, egyre inkább a korábbi „szövetségese” ellen fordult. Az Egyesült Államoknak az ország kulcsfontosságú a Panama-csatorna felett kontroll miatt, így George H. W. Bush adminisztrációja a támadás mellett döntött.

A különleges erők szerepe ez esetben főleg két bevetésre korlátozódott: meg kellett akadályozniuk Noriega szökését és ki kellett szabadítani az amerikai újságíró Kurt Muse-t. A Punta Patilia reptér elleni támadásban a Delta Force és a Navy SEAL vettek részt. A repteret elfoglalták, azonban több amerikai operátor is elesett a harcban. Noriega repülőgépét használhatatlanná tették, azonban a diktátort nem sikerült elfogni – az előzetes jelentésekkel ellentétben sem a rezidenciáján, sem reptéren nem tartózkodott a bevetések pillanatában.

A másik bevetés sokkal rizikósabb és jóval bonyolultabb volt. Muse-t egy börtönben tartották fogva, ami az elnöki palota – a Commandancia – tőszomszédságában állt, ennél fogva elég komoly védelmi erő összpontosult a környéken. Emellett a CIA információi szerint egy őrt azzal bíztak meg, hogy tartsa szemmel a foglyot, és bármilyen mentési kísérlet esetén lője agyon. A Delta Force a Commandanciát ért légicsapásokkal szinte egyidőben szállt le a börtön tetejére és kezdte meg a behatolást – egy operátor kötélen leereszkedett a célszemély cellájának ablakához, hogy kiiktassa az őrt, amennyiben az megpróbálná a feladatát végrehajtani. A Delta minimális ellenállással találkozott, Muse-t kiszabadították, azonban a kivonás közben a frissen szabadult újságírót szállító helikopter lezuhant – nem tisztázott, hogy műszaki hiba, vagy ellenséges tűz következtében. A lezuhant, és sebesült operátorok azonban jól vizsgáztak: védelmi állást alakítottak ki, ellátták a harcképtelen sérülteket és segítséget hívtak, így egy M113-as csapatszállító járművel, ami Panama City pacifikálásában vett részt, evakuálhatták őket – Kurt Muse pedig sértetlenül térhetett vissza a családjához.

Ezek mellett a 160. SOAR gépei rengeteg bevetést hajtottak végre, többek közt részt vettek a Commandancia elleni légicsapásokban, illetve az ekkorra a USSOCOM alárendeltségébe került elit Ranger alegységek is jelentős szerepet vállaltak a hadműveletek sikerében. Ezekkel a bevetésekkel az 1990-es évek elejére a különleges erők bizonyították létjogosultságukat és hatékonyságukat, és azt, hogy komoly feladatok végrehajtására is képesek a megfelelő vezetéssel, információkkal és felkészítéssel – és nem is kellett sokat várniuk arra, hogy újfent bizonyíthassanak!

A (második) Öböl-háború

1990. augusztus 2-án Irak megszállta Kuvaitot. Az Egyesült Államok – Szaúd-Arábiával egyetértésben – egy koalíció létrehozásába kezdett, és hamarosan megindult az amerikai csapatok, köztük a különleges erők kitelepülése. Először a Haditengerészet csapatai érkeztek meg, augusztus 10-én, hét nappal később őket követte a Légierő kontingense, majd augusztus végére a Hadsereg operátorai is megérkeztek a Perzsa-öböl térségébe. A különleges erők az átszervezés óta itt vonultathatták fel legszélesebben a repertoárjukat: végrehajtottak mélységi felderítő bevetéseket, kiképzési feladatokat, közvetlen akciókat és harci kutató-mentő feladatokat.

A kiképzési feladatokat főként a Kuvaitból elmenekült csapatok újjászervezése és kiképzésének, felkészültségének javítása tette ki – ebben elsősorban a zöldsapkások vettek részt. Emellett a hadműveletek megindítása után zöldsapkások és a Légierő taktikai légiirányítói összekötő feladatot láttak el a főparancsnokság és a szövetséges, főként arab csapatok között. Ezeken kívül a Navy SEAL tagjai felkészítettek egy kisszámú, kuvaiti tengerészekből álló csapatot, hogy az Irak által lefoglalt hajókat „felszabadítsák” – ez az akció végül nem valósult meg.

A mélységi felderítő szerepkörben szintén sealek és zöldsapkások vettek részt, az ellenséges beásott csapatok és állások felderítése mellett olyan különleges feladatokat is elvégeztek, mint a különböző területeken a talaj minőségének vizsgálata – hogy járható-e a páncélosok és más járművek számára. A közvetlen bevetések leginkább kimerültek az irányított „okos” bombák, az AC-130 csatarepülők és az Apache helikopterek célravezetésében, hogy könnyen megsemmisítsék az iraki radarállomásokat, légvédelmi rendszereket, illetve a Scud rakéták kilövő állásait, amikkel Szaddám Husszein megtorló csapást hajthatott volna végre szaúdi vagy akár izraeli célpontok ellen. Emellett kis létszámban ugyan, de a Navy SEAL, illetve a Delta Force részt vett az iraki olajfúrótornyok és a kuvaiti olajipari létesítmények rajtaütésszerű elfoglalásában, megelőzve, hogy az irakiak felgyújtsák azokat, vagy más módon kárt tegyenek bennük. Ezek az akciók végül nem értek el teljes sikert, a visszavonuló iraki csapatok több kuvaiti létesítményt is felgyújtottak. A SEAL részt vett a kereskedelmi blokád fenntartásában is.

A harci kutató-mentő bevetések esetében volt a legtöbb probléma. Az elavult szervezeti rendszer miatt igen kevés sikeres bevetést tudtak végrehajtani, azonban a kudarc hatására javítani tudtak a hatékonyságon a későbbi bevetések során.

Szomália, Haiti, Balkán és bin Laden

Az Öböl-háborúban a különleges erők által felvonultatott széles repertoárnak köszönhetően az amerikai katonai vezetés egyre inkább elfogadta, befogadta a különleges erőket, a politikai vezetés pedig mind szélesebb körű használatukat kezdte szorgalmazni. Ez utóbbi viszont nem mindig volt teljesen átgondolva.

Szomáliában az 1990-es évek elején polgárháború tört ki, s az egyik hadúr, aki jelentős hatalomra tett szert, Mohammed Farrah Aidid volt. Aidid egy idő után elég erősnek érezte magát, hogy az országban tartózkodó ENSZ békefenntartókra támadjon, illetve túszokat is ejtett közülük. Az Egyesült Államok vezetése ezt megelégelte, és 199. augusztusában, egy a Delta Force-ból, a 160. SOAR-ból és a rangerekből – illetve még 5 főnyi sealből – összeállított Task Force Rangert az országba küldje, hogy elfogják és nemzetközi bíróság elé vihessék Aididet.

A Task Force Ranger nagyon szűk időkeretet kapott, s Washington sürgette őket, hogy minél előbb elérjék a célt, azonban több mint egy hónap elteltével sem sikerült közelebb kerülni ehhez. A kötelék több bevetést is végrehajtott, szinte ugyanazzal a módszerrel, így kezdett kiszámíthatóvá válni, s ez 1993. október 3-án végzetessé is vált, amikor két Blackhawk típusú helikoptert is sikeresen lelőtt a szomáli milícia. A Delta Force operátorai részt vettek a városi harcokban, illetve a mentőakciókban is, az egyik helikopter és a túlélő személyzet védelmét az ellenséges túlerő ellenére önként vállaló két operátor, Gary Gordon és Randy Shughart őrmesterek posztumusz Medal of Honor kitüntetésben részesültek egyéni bátorságukért. A Légierő ejtőernyős mentői a másik lelőtt helikopternél küzdöttek a túlélők életéért, míg a Navy SEAL tagjai az első, sikertelen mentőakcióban vettek részt, és többen meg is sebesültek. Bár más, Szomáliában tartózkodó amerikai csapatok, illetve pakisztáni és maláj ENSZ erők bevonásával sikerült evakuálni a városban rekedt csapatokat, és az akció eredeti célját is elérték – elfogták Aidid két fontos emberét is –, a 19 amerikai halott és a sajtóban megjelenő felvételek túlléptek az amerikai nép tűréshatárán, s végül Szomáliából visszavonták a különleges erőket, majd 1994. március 31-re a konvencionális erőket is hazahívták.

Azonban nem kellett sokáig várniuk, 1994-ben a különleges erőket újra bevetették, hogy az 1991-ben egy puccs keretében a haiti hatalomból eltávolított Jean-Bertrand Aristide hatalmát helyreállítsák. Fenntartani A Demokráciát hadművelet (Operation Uphold Democracy) keretében a különleges erőket ismét a Panamában látott módszer szerint, kulcs kormányzati épületeken való rajtaütésre vetették be, illetve a gyors sikerek után részt vettek a megszállásban, főként a civilekkel való kapcsolattartásban és más pszichológiai műveletekben (PSYOPS). A haiti akció érdekessége, hogy hivatalosan itt vetették be először a lengyel különleges erőket, a GROM-ot, akik az amerikai különleges erőkkel dolgoztak együtt.

A USSOCOM csapatai 1995. nyarától bevetésre kerültek a délszláv háború során is, igaz főleg „közvetett” módon. Az elsődleges feladatuk a NATO, illetve a baráti nem-NATO hadosztályok melletti működés, tanácsadás, és koordinálás volt – ahogy az Öböl-háborúban is tették azt az arab csapatok mellett. Emellett komoly pszichológiai hadviselési munkát is végeztek, hogy megtörjék a szerb csapatok morálját. Az amerikaiak tanácsadó és PSYOPS tevékenységük nem ért véget a daytoni békeszerződés 1995. novemberi aláírásával sem. Érdekesség, hogy a háború első szakaszában a NATO közös Különleges Műveleti Parancsnokságának vezetője egy brit tiszt volt – amerikai helyettessel – így először fordult elő, hogy amerikai különleges erők nem-amerikai parancsnok alárendeltségében dolgozzanak.

Közvetlen bevetésre két alkalommal került sor. 1999-ben a NATO újra légihadjáratba kezdett Jugoszlávia ellen, s az amerikai Légierő harci kutató-mentő alakulatait is bevetésre készen a térségbe küldték. Mindössze két alkalommal volt szükség rájuk: először egy lelőtt F-117 „lopakodó” pilótáját kellett kimenteniük az ellenséges vonalak mögül, majd egy F-16-os pilótáját kellett evakuálniuk. Mindkétszer kiválóan hajtották végre a bevetést, köszönhetően az átszervezéseknek és a megváltozott bevetés-végrehajtási elveknek, amelyek az Öböl-háborúban tapasztalt kudarcból születtek.

Azonban a sikeres bevetések mellett nem szabad elfeledkezni az 1990-es évek egyik komoly jelenségéről se: a terrorizmus globalizálódásáról és előretöréséről. Oszama bin Laden és szervezete, az al-Kaida az évtized során egyre komolyabb támadásokat hajtott végre amerikai és más nyugati célpontok ellen, s ez nem kerülte el a Pentagon figyelmét sem. Miután 1996-ban Szudán kiutasította, s Afganisztánban, a táliboknál talált menedékre, a Delta Force egy kijelölt alegysége megkezdte bin Laden kiiktatásának tervezését. Több verziót is készítettek, azonban a Clinton-adminisztráció mindet túl kockázatosnak tartotta, s mire Geroge W. Bush kormánya 2001. január 20-án átvette az ország vezetését, már le is került a téma az asztalról…

… egészen 2001. szeptember 11-éig.

Lengyel Ádám

Felhasznált irodalom:

United States Special Operations Command History, 1987-2007. MacDill AFB, USSOCOM/SOCS-HO, 2007.

Lengyel Ádám: „Senkit sem hagyunk hátra!” Amerikai harci mentőakciók Szomáliában és Afganisztánban. Belvedere Meridionale. 30. évf. 2. sz. 88–118.

Lengyel Ádám: Documenta Historica 101. A „fekete tengeri csata: források az 1993. október 3-4-i mogadishui csata hadtörténetéhez. Szeged, SZTE BTK Történész Diákkör, 2019.

Blaber, Pete: The Mission, The Men, and Me. Lessons from a former Delta Force Commander. New York, Berkley Books, 2010.

Wasdin, Howard E. – TEMPLIN, Stephen: A 6. számú SEAL-csoport. Egy elit haditengerészeti SEAL-mesterlövész emlékiratai. Budapest, GABO, 2012.

Muse, Kurt – Gilstrap, John: Hat percre a szabadságtól. Budapest, Kelly Kft., 2006.

Ezt olvastad?

Történelmi léptékkel mérve nem tűnik hosszúnak az az alig egy évtized, mire Magyarország a NATO tagjává válhatott, onnantól kezdve, hogy
Támogasson minket