Az Egyesült Államok különleges erőinek rövid története

Az Egyesült Államokra ma úgy tekintünk, mint globális érdekérvényesítésre képes szuperhatalomra – ha úgy tetszik, a világ csendőrére. Ennek a globális intervenciós képességnek az egyik legfontosabb eleme a különleges erők. Azt, hogy az USA nagy létszámú, jól képzett különleges erőkkel rendelkezik, ma természetesnek vesszük, azonban hosszú út vezetett oda, hogy azzá a hatékony, jól szervezett és jól működő csoporttá váljanak ezek az alakulatok, amit ma látunk. Cikksorozatunk első részében áttekintjük a különböző egységeket és azok történetét az alapítástól az egységes szervezeti keretek létrehozásáig.

Mitől különleges a különleges erők?

Először is tisztázni kell a fogalmi kérdéseket. Mitől különlegesek ezek az alakulatok? A katonai értelmező szótár a következő megfogalmazást használja: „Különlegesen képzett, kiválasztott erők által különleges eljárási technikákkal és módokkal végrehajtott akciók.”

A hangsúly a kiválasztáson és a kiképzésen van. A különleges erők olyan katonákat keresnek, akik már korábban szolgáltak a fegyveres erők valamely alegységénél, jó eséllyel frontvonalba is kerültek, és bizonyítottak éles helyzetekben. Ezután egy kemény válogatáson kell átesniük, ami, bár fizikailag is igen megterhelő, főként a mentális állóképességet és kitartást teszteli, ezzel létrehozva azt a „mindsetet”, azt a tudatállapotot, amely a különleges erők tagjait megkülönbözteti a fegyveres erők más, elit alakulataitól. Ez a hozzáállásbeli különbség adja a különleges erők igazi erejét – a fegyverek és felszerelés megvásárolható, a technika és taktika elsajátítható, de az a tudatállapot és felfogás, amit a különleges erők követnek és elvárnak, nem!

A kezdetektől a vietnámi háború végéig

A különleges erők a második világháborúban gyökereznek, a brit kommandók voltak az első modern különleges alakulatok – innen eredeztethető a hibásan használt „kommandós” kifejezés a különleges erők tagjaira. A háború alatt jött létre a különleges erők mintaalakulata, a brit SAS (Special Air Service; Különleges Légi Szolgálat). Az Egyesült Államok is létrehozott több elit és különleges alegységet, például a Stratégiai Hivatalok Szolgálatát (Office of Strategic Services, röviden OSS), azonban ezeket a háború után feloszlatták vagy átszervezték.

Az első, hivatalosan megalakított alakulat, amely ma is létezik, az 1946-ban létrehozott Pararescue (magyar szóhasználatban „ejtőernyős mentő”) egység volt. Az alakulat több szempontból is különleges: felállításáról még a Hadsereg döntött, azonban amikor az 1947-es Nemzetbiztonsági Törvény létrehozta az önálló Légierőt, a Pararescue is ment vele, így az övé lett az első hivatalos amerikai különleges alakulat. A másik különlegessége, hogy az egyetlen olyan egység a világon, aminek egyetlen feladata a harci kutatás-mentés. A Légierő azért is gondolta ezt fontosnak, mivel a pilótákat így ki tudták menekíteni ellenséges vonalak mögül – és amellett, hogy egy pilóta kiképzése sok időt és pénzt emésztett fel, értékes fogoly volt az ellenségnek.

A helikopterek megjelenésében még komolyabb lehetőség rejlett – így már nem kellett feltétlen ejtőernyővel kiugrani és gyalog visszajutni a baráti vonalak mögé vagy egy biztonságos kimenekítési pontig. Azonban a katonai vezetők nem bíztak az alakulatban és az új technológiában. Az 1950 és 1953 között zajló koreai háborúban a Pararescue egységeket arra használták, hogy a baráti vonalak mögött vagy tenger fölött katapultált pilótákat mentsék – ezt kiváló hatékonysággal hajtották végre –, azonban harci kutató-mentő bevetésre nem került sor. Egyedül a CIA kérte a segítségüket egy lelepleződött ügynök evakuálásában, ezt az akciót sikerrel végre is hajtották.

A háború egy másik tanulsággal is szolgált. A Légierő igen hatékonyan képes támogatni a földi csapatokat, de csak akkor, ha megvan a megfelelő összeköttetés. Ezért létrehozták a Harcászati Repülésirányítókat (Combat Control Team, CCT), akiknek a feladata, hogy a bombatámadásokat és a vadászbombázók közvetlen légitámogatását koordinálják a földi csapatok vagy más különleges alakulatok számára.

A koreai háború alatt a Hadsereg is elkezdett a saját különleges alakulatának megszervezésén dolgozni. Korábban több, a második világháború során a japánok ellen harcoló gerillacsoportokat szervező tisztet hívtak vissza vagy kerestek meg, hogy dolgozzák ki a „nem-konvencionális hadviselés” szabályait. 1952-ben létrehozták a 10. Ejtőernyős Különleges Műveleti Csoportot, amely később zöldsapkások néven vált ismerté az alakulat által hordott zöld színű beret sapka miatt. Feladata az volt, hogy egy esetleges háború során az ellenséges vonalak mögött ellenállást és gerilla csapatokat szervezzen. Ennek megfelelően a zöldsapkások képzésében komoly szerepet kapott a nyelvtudás, illetve a potenciális bevetési terület alapos ismerete – mind földrajzi, mind kulturális szempontból. Egyes híresztelések szerint ehhez felhasználták az emigránsoktól megszerezhető információkat is.

Az új gondolatokhoz új kiképzőközpont is társult. 1952-ben az észak-karolinai Fort Bragg támaszponton létrehozták a Különleges Hadviselési Központot, amely tulajdonképpen kiképző és továbbképző intézményként funkcionált a Hadsereg különleges erői és elit csapatai (például az ejtőernyősök vagy rangerek) számára. A helyszín azért is volt ideális választás, mivel ezek a csapatok korábban is itt állomásoztak. A központ ma John F. Kennedy Különleges Hadviselési Iskola és Központ néven üzemel, a ’70-es években az amerikai Hadsereg más különleges képzési központjaival, például a civil kapcsolatokért felelős központtal, fokozatosan összevonták. Mai nevét 1985-ben vette fel.

A zöldsapkásokat már 1953-ban Nyugat-Németországba vezényelték. Később a 10. mellett létrehoztak más csoportokat is. Az alakulat kivette a részét a vietnámi háborúból, főleg mint a dél-vietnámi hadsereget tanácsokkal ellátó és támogató csoport, s erre komoly szükség is volt, mivel a dél-vietnámi csapatok igen motiválatlanok és képzetlenek voltak. Ezen felül a zöldsapkások hírszerző tevékenységet is folytattak, mélyen benyomulva a dzsungelbe.

A vietnámi háború és a Délkelet-Ázsiában uralkodó helyzet szülte az egyik leghíresebb különleges alakulatot, a Navy SEAL-t. Az amerikai Haditengerészet különleges egységének felállítására 1962-ben került sor. Az alakulat első tagjai a tengerészet Vízalatti Romboló Csapataitól kerültek ki – ezeket a kis létszámú csoportokat vízalatti akadályok, például aknák vagy kikötőzárak elpusztítására képezték ki. Az egység neve – amellett, hogy az angol „fóka” szót is takarja – az angol víz (Sea), levegő (Air) és föld (Land) szavakból összerakott mozaikszó, és arra utal, hogy az itt szolgálók földön-vízen-levegőben bevethető harcosok.

Alapvetően a korábbi, vízalatti robbantási feladatok mellett kiképezték őket más szabotázs akciókra és gerilla ellenes műveletekre is. A SEAL 1963-tól támogatta a CIA fedett műveleteit, és komoly szerepet vállalt Vietnámban is mint mélységi felderítő csoport, valamint mentorcsoportként a dél-vietnámi haderő mellett. Elsősorban a CIA Főnix Művelete keretében végrehajtott rajtaütések és merényletek miatt komoly hírnévre tettek szert, a Vietkongban „zöldarcú embereknek” nevezték őket az arcukra kent zöld-barna álcafestés miatt.

A helikoptereknek köszönhetően a Pararescue alakulatok is komoly szerepet kaptak, mivel igen sok kutató-mentő bevetést hajtottak végre, azonban igen kis hatékonysággal. Ennek oka az volt, hogy a sűrű dzsungelben nehéz volt vizuálisan és rádión keresztül is megerősíteni, hogy a pilóta túlélte-e esetleg a földet érést. Ráadásul a Vietkong „mindenhol ott volt”, így nehezen lehetett megelőzni őket, és náluk gyorsabban a katapultáló pilótához érni.

Az amerikai fegyveres erők „sötét” kora

Bár Vietnámban a különleges erők bizonyították hasznosságukat és jelentőségüket, a háború után a Fegyveres Erők inkább a hagyományos harcászat újraértékelése és a Szovjetunió elleni nagy háborúra készült, amelyben a kis létszámú, specializált alakulatoknak kevesebb hasznát látták volna. A Vietnámban tapasztalt új típusú hadviselés kiértékelése elmaradt. A különleges erőknek ebben a világban kellett a forrásokért versenyezni, miközben a ’70-es években olyan komoly fejlesztések indultak be az Egyesült Államokban, amelyek meghatározzák az egyes haderőnemek mai arculatát is – elég az AH-64 Apache támadóhelikopterre, az UH-60 Black Hawk helikopterre, az M1 Abrams harckocsira vagy a Nimitz-osztályú szuperhordozókra gondolni.

Azonban a fegyveres erők hivatásos sereggé való átszervezése és a sorozás eltörlése a különleges erők számára előnyt jelentett, mivel tagjai eddig se a sorozott állományból, hanem a hivatásos katonák közül kerültek ki. Ráadásul a kis létszámú alakulatok további létszámcsökkentésére nem volt szükség, míg a hagyományos hadseregnél jelentősen megcsappant az újoncok létszáma, így több alakulatot is felszámoltak (a Tengerészgyalogság „békelétszáma” például körülbelül 100 ezer fővel csökkent a vietnámi háború alattihoz képest). Ennek következtében – és persze a vietnámi sikereknek köszönhetően – egyre több, korábban a különleges alakulatoknál szolgáló tiszt került magas beosztásra, ami az évtized végére már komoly támogatást jelentett a számukra, emellett azonban komoly ellentéteket is szült.

Az amerikai kormányoknak tetszett a kis létszámú elit alakulatok koncepciója, akiket a világ bármely pontján képesek bevetni, a régi vágású tábornokok szemében ez azonban szálka volt, és komoly ellenállást fejtettek ki a különleges erők bővítése, valamint széleskörű használata ellen. Azonban ez utóbbiak érvei ellen volt egy gyakorlati fenyegetés, amire a konvencionális haderő nem, ugyanakkor a különleges erők jól tudtak reagálni: a nemzetközi terrorizmusra.

A ’70-es években a terroristák egyre több és nagyobb szabású akciót hajtottak végre, főként túszejtéseket, melyekre a világ minden országa megpróbált válaszolni. Az Egyesült Államok számára intő jel lehetett az 1972-es olimpián történt mészárlás, vagy az évtized első felében végrehajtott számos géprablás, pedig a tisztek egy kis csoportja már az 1960-as évek óta egy terrorelhárító csoport létrehozását szorgalmazta. Vezetőjük Charlie Beckwith zöldsapkásként harcolt Vietnámban és egy csereprogram keretében a britek oldalán Malajziában is. Az ő tervei alapján 1977-ben megkezdték az 1. Különleges Erők Delta-Műveleti Különítményének (1st Special Forces Operational Detachment-Delta), vagy ahogy mindenki ismeri, a Delta Force-nak a felállítását. A Delta Force nagyrészt a brit SAS mintájára lett létrehozva, és elsődleges feladata a terrorelhárítás. Az alakulatnál szolgáló katonákat operátornak nevezik, ez a név később elterjedt a civil szférában – a kommandóshoz hasonlóan – és ma minden különleges erőnél szolgáló katonára használják.

1979-re a Delta készen állt a bevetésre, és ekkor lehetőség is adódott, hogy bizonyítson. Iránban forradalom tört ki, az amerikabarát sah menekülni kényszerült, a nagykövetség dolgozóit túszul ejtették. Politikai megoldás nem jöhetett szóba a fanatikus iráni rezsim miatt, ezért kidolgoztak egy mentőakció tervet, ez lett a Saskarom hadművelet.

A terv alapjaiban hibás volt, és ez a Pentagon vezetését minősíti, a sikeres végrehajtáshoz a Légierő, a Hadsereg, a Haditengerészet és a Tengerészgyalogság tökéletes összhangjára és jó adag szerencsére lett volna szükség: Teherán közepéről kellett volna kimenekíteni a túszokat egy rajtütéssel, miközben a város hemzsegett a Forradalmi Gárda katonáitól és más milicistáktól. 1980. április 24-én megindult az akció. Azonban a találkozási ponton, ahol a helikoptereket fel kellett volna tölteni, több probléma is adódott. Az akció rögtön léket kapott, amikor egy arra járó autós – akit el kellett volna fognia az útzárat fenntartó rangereknek – elmenekült, majd az egyik helikopter egy C-130-as teherszállító repülőgépre zuhant, 8-an életüket vesztve a kialakult tűzben. Ezután az akciót lefújták és a megmaradt repülőgépekkel visszatértek baráti területre – a helikoptereket hátrahagyták. A kudarcból született meg a Hadsereg különleges műveleti repülő alegysége, a 160. Különleges Műveleti Repülő Ezred, mivel a döntéshozók rájöttek, hogy szükség van az átlagosnál jobban képzett és nagyobb gyakorlattal rendelkező pilótákra, hogy a különleges erők tagjait a bevetési területre juttassák.

Bár a Saskarom hadművelet alatt kiderült, hogy a különböző haderőnemek az egymással való versengés következtében nem képesek mindig kellőképpen együttműködni, ez csak az 1983-as Grenada elleni invázió során vált teljesen nyilvánvalóvá. Az akció ugyan sikerrel zárult, azonban komoly kommunikációs, koordinációs és doktrinális problémákat tárt fel – például kiderült, hogy egyes haderőnemek kézikönyveit és szabályzatait nem egyeztették, így azokban eltérő információk szerepelhettek.

Ezen problémák kiértékelése és orvoslása a törvényhozás Fegyveres Erők Bizottságának feladata volt, amely annak rendje és módja szerint létrehozott egy vizsgálóbizottságot, és annak vezetője, David Packard után Packard Bizottságnak nevezték el. A bizottság javaslatainak jelentős részét beépítve végül egy kétpárti törvényjavaslatot nyújtott be a törvényhozás elé Barry Goldwater (arizonai szenátor, Republikánus Párt) és William Flynt Nichols (alabamai képviselő, Demokrata Párt), mely a két benyújtó honatya után a Goldwater–Nichols törvény nevet kapta.

A törvény komoly változásokat hozott, például tisztázta a parancsnoki láncolatot, annak legfelsőbb szintjétől, az Egyesült Államok Elnökétől egészen a frontcsapatokig. Egyértelműen meghatározta a vezérkari főnökök, a miniszterek és más védelmi politikáért felelős vezetők szerepét. Átszervezte a védelmi beszervezések és költségvetés rendszerét. Ami a témánk szempontjából a legfontosabb, létrehozta az Egyesült Államok Különleges Erőinek Parancsnokságát (USSOCOM – United States Sepcial Operations Command), így a különleges erőket egyenjogúsította a Fegyveres Erők más fegyvernemeivel, sőt, még azok fölé is emelte, haderőnemmé nyilvánította azt!

Ennek hátteréről és hatásáról a cikk következő részében lesz szó bővebben.

Lengyel Ádám

Felhasznált szakirodalom és források:

A Quest for Excellence. The Final Report to the President by the President’s Blue Ribbon Comission on Defense Management. https://www.documentcloud.org/documents/2695411-Packard-Commission.html (letöltve: 2020. 05. 15.)

Bank, Aaron: From OSS to Green Beret: The Birth of the Special Forces. New York, Presidio Pres, 1986.

Beckwith, Charlie A. – Knox, Donald: Delta Force. A Memoire by the Founder of the U.S. Military’s Most Secretive Special-Operations Unit. New York, William Morrow and Company, 2013.

Burce, Trelawney J.: Short History of United States Air Force Pararescue, 1942 to 1989. https://afspecialwarfare.com/files/history/Short_history.pdf (letöltve: 2020. május 15.)

Goldwater–Nichols Department of Defense Reorganization Act of 1986. Public Law 99-433-OCT-1., 1986. https://www.govinfo.gov/content/pkg/STATUTE-100/pdf/STATUTE-100-Pg992.pdf (letöltve: 2020. május 15.)

Prados, John: The U. S. Special Forces. What Everyone Needs to Know. Oxford, Oxford University Press, 2015.

Schwalm, Tony: Guerilla Factory: The Making of Special Forces Officers, the Green Berets. New York, Free Press, 2012.

United States Special Operations Command History, 1987-2007. MacDill AFB, USSOCOM/SOCS-HO, 2007.

Ezt olvastad?

NATO 25 – Magyarország negyed évszázada a NATO-ban

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A

X