Az Egyháztörténészek VI. Országos Találkozója

Véghseő Tamásnak, a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola rektorának és az MTA-SzAGKHF Lendület Görögkatolikus Örökség Kutatócsoport vezetőjének invitálására vettem részt 2019. május 23-án az MTA-PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport képviseletében, a két kutatócsoport közötti szakmai és tudományos együttműködés elmélyítésére az Egyháztörténészek Országos Találkozóján. A rendezvénynek a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola adott otthont.

Az esemény a 2014-ben Pécsett útjára indított Egyháztörténészek Országos Találkozója kezdeményezéshez illeszkedett: immár hatodik alkalommal nyílt lehetőségük az egyháztörténettel foglalkozó kutatóknak, hogy ismertessék legújabb kutatási eredményeiket, eszmecserét folytassanak és megvitassák a felmerülő szakmai kérdéseket. Az együttműködések kialakítására, szakmai kapcsolatok szorosabbra fűzésére is kiváló alkalmat kínált a rendezvény. Más részről, az említett 2018-ban alakult MTA-SzAGKHF Lendület Görögkatolikus Örökség Kutatócsoport programjába is illeszkedett (a projekt címe: „A magyar görögkatolikusok identitáskeresése, önszerveződése és egyházszervezeti fejlődése az első magyar nyelvű liturgikus szövegek megjelenésétől (18. század második fele) Dudás Miklós hajdúdorogi püspök haláláig (1972)”), a görögkatolikus identitás különböző nemzetiségi, kulturális és liturgikus vetületeinek, a görögkatolikus egyházmegyék története egy-egy jelentős mozzanatának feltárása révén.

A találkozó talán az esős, borongós időnek köszönhetően workshopszerűen, családias légkörben, mégis élénk érdeklődés mellett zajlott. Véghseő Tamás köszöntőjét követően a konferencia menetét Gárdonyi Máté, a Fraknói Kutatócsoport külső munkatársa és az PPKE HTK Egyháztörténeti Tanszékének kinevezett vezetője koordinálta. Valamennyi előadás után lehetőség nyílt kérdések feltevésére, mellyel a közönség mindig élt is. Két-két előadást követően került sor kávészünetre, így felfrissülve mindenki élénkebben tudott a szakmai eszmecserébe bekapcsolódni.

A konferencia identitás, önazonosság, nemzetiségek kérdésének széles skáláját felvonultató témájának alaphangját Gárdonyi Máté felvezetője adta meg, aki leszögezte, hogy a katolikus egyház mindig multietnikus közösségként határozta meg magát, s egy multikonfesszionális közegben élt. Mindez a multikonfesszionális közösség a nacionalizmusok korában kereste helyét, melyre különféle válaszok születtek. Ezekbe engedtek bepillantást az egyes előadások.

A konferencia alapvetően három szekcióból épült fel, melyek közül az első római katolikus témákat tárgyalt, elsősorban néprajzi, kulturális megközelítésben. Az első előadó Iancu Laura a moldvai magyar közösségek vallási és nemzetiségi identitásáról beszélt. Leszögezte, hogy a moldvai katolikus közösség a 18–19. században nem rendelkezett sem értelmiségi sem nemesi réteggel, amely a nemzeti öntudatát formálni tudta volna. Így az identitásukban a vallás volt a meghatározó tényező: a moldvai magyar közösségeket az egyház kovácsolta jelenléte, intézményei révén közösséggé. Ez a vallási identitás azonban nem személyes identitás volt, hanem vallási közösséghez tartozás, társadalmi közösség átélése. A következő előadó, Seres Attila szintén a moldvai katolikus közösség történetének egy fejezetét tárgyalta: azt, hogy a magyar kormányzat és a katolikus egyház hogyan támogatta e közösségeket 1895 és 1902 között. Alapját a MNL OL-ban megtalált Bánffy Dezső és Dominique Jacquet jászvásári püspök titkos tárgyalásait tartalmazó dosszié adta. A svájci származású és francia anyanyelvű Jacquetet 1895-ben nevezték ki a jászvásári egyházmegye élére, s elődjével, Nicola Giuseppe Camillival szemben toleránsabb volt a magyarok irányába. 1895-ben a jászvásári papnevelde fenntartási költségeire kért támogatást a magyar kormánytól, 1897-ben pedig ferences noviciátus és kántorképző létesítésére Halasfalván. A terv meghiúsult, mivel Bánffy számára a románság hazai visszaszorítása fontosabb volt, így az intézmény román dotálással, román irányelvek szerint valósult meg.

Az átfogóbb előadásokat követően egy konkrét település, illetve személyre fókuszáltak a következő felszólalások. Kovács Bence szülőfaluján, Diósberény példáján keresztül mutatta be a Tolna megyei település nyelvi konfliktusait. Itt két római katolikus népcsoport élt: a magyarok és a németek. Utóbbiak aránya a 18. század végére növekedett meg, elérve a 40–50%-ot, s a németek 1947-es kitelepítésével csökkent. Az eltérő szokásokra, hagyományokra kiváló rálátást kaptunk ismertetéséből: a németeknél például nem élt a húsvéti ételszentelés hagyománya, illetve az elsőáldozáskor a magyar lányok fátylat, míg a németek koszorút viseltek. Janek István előadásában Mindszenty Józsefnek a felvidéki magyarok érdekében tett erőfeszítéseire fókuszált. Mind Nagy Ferenc miniszterelnöknél, mind az angol külügyminiszternél, mind az angol királynál, sőt, a new yorki és westminsteri érseknél is latba vetette befolyását az 1946-os magyar-csehszlovák lakosságcsere egyezmény törlése érdekében, sikertelenül. Szavát a csallóközi magyarságért 1945. október 15-én körlevélben is felemelte. 1948-ra közel 70 ezer szlovák hagyta el Magyarországot és 100 ezer magyart telepítettek ki Csehszlovákiából.

A délutáni szekciót Molnár Ferenc előadása nyitotta, aki disszertációjából merítette a téma inspirációját: a munkácsi egyházmegye részvételét ismertette az 1848-49-es szabadságharcban. Az utóbbi kronológiáját áttekintve egy-egy jelentős történést emelt ki. Például a borsaiak 1848 októberi lázadását a magyar hatóságok ellen – ahol a parókus tekintélye nem volt a legerősebb –, illetve a december 3-ai szacsali incidenst, melynek során a parókust és feleségét érték attrocitások. Az előadó Popovics Bazil viselkedésére is kitért. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a munkácsi egyházmegye papsága az új magyar hatalom legitimációját igyekezett segíteni kiépíteni, elmagyarázták a rendeleteket a híveknek és elősegítették a nemzeti békét.

A következő előadás a liturgikus nyelvhasználat kérdését tárgyalta, a történelmi Magyarország bizánci rítusú egyházaiban. Dobos András először a munkácsi egyházmegye nemzetiségi összetételét ismertette (1806-ban: ruszin 63,8%, román: 20,9%, magyar: 6,23%, szlovák 0,94%). A multietnicitás ellenére egyfajta egységességet garantált az egyházi szláv nyelv. Azonban ezek megértése nehéz volt a ruszinoknak, amelyre a prédikációs vázlatokból, postillákból lehet következtetni. A ruszinságnak nem volt irodalmi nyelve. 1848 táján a püspöki levelezésben megjelent az orosz nyelv. Három ok állhat ennek hátterében: a lengyel befolyás, az hogy az ukránokhoz a helyi ruszinokat hősök, ill. ellenségek eszméje nem fűzte, valamint a legfontosabb: a rítusrontás. A munkácsi egyházmegye papsága a 19. század végén konzervatívabbnak vallotta magát, mint az ukránok, s az utóbbiakat gyakran érte a rítusrontás vádja. Amikor a magyar liturgikus nyelv iránt megjelenik az igény, akkor is ez a vád bukkan fel, hiszen a liturgiát  helyenként megcsonkították és az ószláv énekeket magyar népénekkel szándékoztak helyettesíteni.

Janka György épp erről, a magyar görögkatolikusok eszméléséről, identitás-kereséséről, nemzeti ébredéséről tartott előadást. Vázolta, hogy már a 18. század végén, ill. a 19. században is születtek magyar nyelvű katekizmusok, liturgiafordítások alulról jövő kezdeményezésként püspöki jóváhagyás nélkül. Ezenkívül több történeti témájú munka is született, köztük Mészáros Károlyé A magyarországi oroszok története címmel, aki tíz pontban arról elmélkedett, hogyan lehetne kiemelni a görögkatolikusokat a szegény állapotból. (Például a művelt polgári elem megteremtésével, ill. képezdék felállításával, amikben bazilita szerzetesek tanítanák a népet.) 1863-ban delegáció ment Popovics Bazil püspökhöz az anyanyelv használata tárgyában, 1866-ban pedig az uralkodóhoz és a prímáshoz is feliratot intéztek. Törekvéseiket akkor nem koronázta siker: 1873-ban az uralkodó mindössze külhelynökséget állított fel a munkácsi egyházmegyén belül a hajdúdorogi híveknek, Vaszary Kolos pedig levette a napirendről a magyar görögkatolikus püspökség felállítását.

A szekció utolsó előadója, Ábrahám Barna is az identitás kérdését vizsgálta: az unitus egyház szerepét a román nemzetépítésben. Előadása elején a hagyományos ortodoxia vélekedését vetette össze a görögkatolikusokkal. Az előbbiek elképzelése, hogy ők őrzik az eredeti hitet és ők biztosítják a románság megmaradását. Utóbbiak törekvése az egységes román egyház kimunkálása volt, Esztergom és Karlóca joghatósága ellen is küzdöttek. Az 1850–60-as évektől alakult ki egyfajta együttműködés közöttük, melyet fémjelez például 1861-ben az Astra közművelődési egyesület megalakítása. Így 1922-ben amikor az alkotmány kimondta, hogy az ortodox az elsődleges vallás, a görögkatolikusok másodrendű helyzetben érezték magukat.

A harmadik szekció a munkácsi és a hajdúdorogi görögkatolikus egyházmegye 20. századi történetének egy-egy jelentős kérdését tárgyalta. Suslik Ádám 1918-1920 között vizsgálta a legmeghatározóbb problémákat: a skizma mozgalmak terjedését és a görögkatolikus papok külföldre távozását. Előbbihez a vádak szerint hozzájárult az is, hogy Papp Antal nem tudott ruszinul kommunikálni a hívekkel, így az egyházmegyéjét keveset látogatta. A háború után visszavont betűreformja (az iskolákban a cirill helyett latin betűk használatára tértek át) és naptárreformja (Gergely-naptár használatára tértek át 1916. június 24-étől) mellett ez is hozzájárulhatott eltávolításához. A következő előadó, Marosi István egy kicsit visszalépve az időben az előző előadóhoz képest, az 1891-től 1912-ig a munkácsi egyházmegye élén álló Firczák Gyula püspök munkásságát ismertette a ruszinsággal folytatott kapcsolata tükrében. Először a püspök életrajzát tekintette át röviden és egy általános kontextusba helyezte a témát, kiemelve például, hogy a papság ebben az időben teljesen magyar identitású volt. Firczák püspök a ruszin népességet államalkotó nemzetnek tekintette, a magyarral egyenrangúnak. Azonban úgy vélte, hogy a ruszin nép könnyen befolyásolható, a pánszláv eszme könnyen hatalmába keríti. A szellemi fejlődés, integráció legfontosabb eleme szerinte a görögkatolikus egyház, ebben kell meggyőződése szerint a papságnak a népet segíteni. Ehhez a magyar nyelv oktatása is szükséges. E meggyőződése szellemében ténykedett, pl. az 1889. évi költségvetési vitában a ruszinságért emelte fel a szavát, 1897-es hegyvidéki akciót segítette, 1903-ban a Nauka folyóirat létrehozása, hogy a társadalmi felzárkózásban segítse a lakosságot. Összességében megállapítható, hogy a ruszinság markáns belehelyezése a magyar társadalomba Firczák nevéhez fűződik.

Szakál Imre előadása szintén a ruszinokhoz kapcsolódik, pontosabban 1918–19-ben elnyert önrendelkezésükhöz. A vizsgált időszakban egyfelől ruszin nemzeti tanácsok jöttek létre, amelyek az ukrán államiság mellett tettek hitet. Ezen irányzat fő képviselői: Sztepan Klocsurak, Mihajlo Brascsajko és Julij Brascsajko voltak. Másrészt megalakult a Magyarországi Rutének Néptanácsa, amely a Magyarországon maradás mellett Papp Antal ösztönzésére jött létre Szabó Simon görögkatolikus kanonokkal az élen. E tanáccsal – a leggyengébbnek tartott nemzetiség képviseletében – megegyezett Jászi Oszkár és sikerült létrehozni a ruszin önkormányzatot. A ruszin önkormányzat működését azonban akadályozta, hogy Ruszka Krajna területe nem volt kijelölve, tehát nem volt leszabályozva az önkormányzat, valamint a cseh, ukrán, román csapatok bevonulása.

Véghseő Tamás címválasztásában az Aradon megjelenő Românul újság egyik 1912 decemberi cikkét idézi: „Zúzzuk össze a hajdúdorogi monstrum fejét!” Ez a finoman sem kedves címadás mutatja a román görögkatolikusok érzelmeit az újonnan alapított hajdúdorogi görögkatolikus püspökséggel szemben. Itt három év türelmi időt követően az ógörög nyelv használatát írták elő a liturgiában, melyet a püspök folyamodványára további öt évekre meghosszabbítottak. A gyakorlatban azonban sok helyen használatban volt a liturgia egyes részeiben – melyeket a misézők extraliturgikus részekként interpretáltak – a magyar nyelv. Ha azonban az új egyházmegye nemzetiségi összetételét vizsgáljuk, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy közel sem volt homogén, például többségében román parókiákat is beosztottak alá. Ez a megfontolás a magyar kormányzat politikájába illeszkedett: nem állt érdekükben az etnikai homogenitás, mivel így a ruszinok vagy a románok sem tudtak nemzetileg homogén püspökséget alkotni.

A konferencia tehát betekintést engedett a multietnicitás, multikonfesszionalizmus és nacionalizmus kérdéskörébe, melynek markánsan 18. század végi, 19. századi és 20. század eleji megnyilvánulásait vizsgálta. A szakmai rendezvényt bőséges vacsora mellett kötetlen szakmai beszélgetés zárta.

Tóth Krisztina

Készült az MTA-PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport és az Ujkor.hu együttműködése keretében.

A fényképek egy részét Véghseő Tamás bocsátotta rendelkezésemre, amit ezúton is köszönök.

A két fent említett kutatócsoportról és az Egyháztörténészek Országos Találkozója elindításáról bővebben:

• Az MTA-PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport tevékenységéről:
• A “Görögkatolikus Örökség” Kutatócsoport projektjei:

Bánkuti Gábor – Csibi Norbert – Gőzsy Zoltán – Varga Szabolcs – Vértesi Lázár: Egyháztörténészek I. országos találkozója. A katolikus egyháztörténelem oktatásának helyzete (Nemzetközi trendek, új szempontok, hazai szakkönyvek és tematikák). Pécs, 2014. május 12–13. Egyháztörténeti Szemle 15 (2014) nr. 2, 120–124, 120.

Ezt olvastad?

Az egyházak kultúraközvetítő szerepe Északkelet-Magyarországon – Régiótörténeti konferencia Egerben

Az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Történelemtudományi Intézete 2023. április 4–5-én immár negyedik alkalommal rendezte meg régiótörténeti tudományos konferenciáját. Az idei

X