Az elit alakulat rajzfilmesítve – The Liberator

Azt gondolom nem tévedek nagyot, ha azt mondom, a 2001-es Az elit alakulat (eredeti címén Band of Brothers) című sorozat egy generáció számára tette érdekessé és vonzóvá a második világháborút. Én személy szerint a sorozat hatására – amit úgy 12 évesen láttam a köztévé műsorán – kezdtem komolyabban érdeklődni a második világháború története iránt, s a népszerűsítő ismeretterjesztő kiadványok mellett a szakmai alapossággal készült könyveket is elkezdtem olvasni. A sorozat történelmileg pontos eseményábrázolása, illetve a személyes történelmi megközelítése nagyon modernnek, mondhatni a korszellemhez teljesen passzolónak hatott. Hasonló hatású sorozattal azóta sem találkoztam egyetlen történelmi kor vagy téma bemutatása esetén sem. Hogy miért írom ezt? Amikor megláttam a Netflixen a The Liberator című sorozatot, egyből Az elit alakulat ugrott be.

A The Liberator sorozat plakátja (Forrás. netflix.com)

A két sorozat között sok hasonlóság fedezhető fel. Mindkettő egy könyv nyomán született – Az elit alakulat Stephen E. Ambrose hasonló című műve, míg a The Liberator Alex Kershaw The Liberator: One World War II Soldier’s 500-Day Odyssey című könyve alapján. Mindkét sorozat az egyént helyezi a középpontba, és mindkettő az európai hadszíntéren játszódik. Azonban „elődjével” szemben a The Liberator nem egy elit alegység katonáit helyezi a középpontba, hanem hétköznapi embereket, akik belesodródnak a háborúba, illetve az ő parancsnokukat. Ha ez nem volna elég, egy különleges, új technológiával sikerült egyesítenie a készítőknek az élő szereplős színészetet és a rajzfilmes/animációs megvalósítást. Ezek után elég magas elvárásokkal ültem le megnézni a sorozatot. Vajon sikerült megugrania azt a bizonyos szintet?

Fedezékben (Forrás: netflix.com)

A történet középpontjában a 45. amerikai gyaloghadosztály, becenevén a Thunderbirds egyik gyalogos százada, illetve a század – majd később zászlóalj és ezred – parancsnokának Felix L. Sparks százados áll. A hadosztály különlegessége, hogy toborzási körzete következtében nagy számú amerikai őslakos és latin-amerikai – főleg mexikói – gyökerű bevándorló szolgált a kötelékében, kiegészítve a közép-nyugati „cowboyokkal”. Az őslakos gyökerekre emlékezve a hadosztály jelvényében a 30-as évekig a swastika szerepelt, majd a nácizmus felemelkedésének hatására ezt váltotta fel a mai is használt madár motívum. A korszak érdekessége, hogy míg az afroamerikai katonák szegregált alakulatokban szolgáltak, az őslakosok és latin-amerikaiak integrált egységekbe kerültek. A Thunderbirds, illetve a sorozat központjában álló 157. gyalogezred az egyik legtöbb kitüntetést „begyűjtő” alakulattá vált a második világháború során, dacára az alapvetően meglévő etnikai konfliktusoknak. Az ezred történetének bemutatása nem kis feladat, különösen, hogy a néző számára nem túl ismerős terepen, az olasz fronton, illetve Dél-Franciaországban játszódik a sorozat.

A rendező Grzegorz Jonkajtys volt, akiről mindössze annyi információ lelhető fel, hogy Varsóban született 1972-ben, és korábban inkább vizuális effektekkel foglalkozott – igaz olyan filmeken dolgozhatott, mint A visszatérő, a Bosszúállók: Végtelen háború vagy a Star Wars: Az ébredő Erő. Az író és producer, Jeb Stuart már valamivel nagyobb név a szakmában, mivel az 1988-as Die Hard egyik írója volt – ezt követően azonban sikerfilmek munkálataiban nem vett részt, főleg a ’90-es évek akciófilmjein dolgozott. A megvalósításban executive producerként közreműködött az alapot adó könyv szerzője, Alex Kershaw is.

A sorozatot – ha hinni lehet a híreknek – eredetileg nyolc epizóddal rendelték meg, ám ezt végül négy epizódra csökkentették. A teljes játékideje nagyjából négy óra, ami kissé kevésnek tűnhet – néhol talán az is – ugyanakkor nem esik abba a csapdába, amibe sok más történet szokott. Nincsenek fölösleges harcjelenetek vagy feleslegesen elnyújtott jelenetek és párbeszédek – mindennek súlya van. Az egyes részek alatt nem igazán van holtjáték, amikor a néző kimenne a konyhába valami nassolnivalóért, vagy a történész ráérne hosszas kereséseket folytatni a könyveiben vagy az interneten, hogy adott eseményt mennyire is ábrázolták pontosan. Persze ennek a hátránya, hogy a teljes, 500 napos „kalandból” mi csak egy-egy felvillanó jelenetet kapunk: a Nápoly felé történő előre nyomulást, az Via Anziate körüli harcokat, Dél-Franciaország felszabadítását és a Vogézekben vívott harcokat, valamint az aschaffenburgi utcai harcokat, illetve a dachaui koncentrációs tábor felszabadítását.

A tábor határánál (Forrás: netflix.com)

Ennek ellenére a sorozatot nem nevezném töménynek. Amikor nem az akció dúl, valamennyire megismerhetjük a katonákat, láthatjuk, hogy egymás közt milyenek ezek az igen vegyes hátterű emberek. Létező személyiségként Sparks százados (Bradley James) jelenik meg, azonban a sorozat Samuel Coldfoot (Martin Sensmeier) és Able Gomez (Jose Miguel Vasquez) karakterén keresztül emléket állít az őslakos és latin-amerikai katonáknak – mindkét karakter több más, létező katona „felhasználásával” létrehozott személy. A legtöbbet hármukkal találkozunk, közülük is kiemelkedik a százados karaktere, akin a leginkább végig követhető, hogyan változtatja meg az embert a háború, és mit is gondolhattak – ezt főleg azon keresztül látjuk, amikor az epizódok elején, illetve egy-egy esemény után Sparks a feleségének, Mary-nek levelet „ír”.

A történetvezetéssel, illetve magával a történet fókuszával szemben is több kritika érte a sorozatot – például a Hollywood Reporter publicistája, Daniel Fienberg megjegyezte, hogy „bonyolultabb és sokkal gazdagabb” az eredeti történet. A kritikák alapvetően aköré csoportosulnak, hogy a kisebbségi katonák nem kapnak elég háttérsztorit és nem fókuszál rájuk kellőképp a történet. Emellett azt is kiemelik, hogy egyes pontokon a sorozat humanizálja az ellenséget, a német katonákat.  Ezt a dolgot válasszuk ketté!

Az őslakosokat és a latin-amerikaikat érintő kritikát én vitatnám. Rögtön az első epizódban kapunk egy visszaemlékezést, még a háború előtti időkre, amikor Sparks átvette a század vezetését, s remekül bemutatja azt, milyen volt a hadseregben a különböző etnikumú katonák helyzete – remélem senkit nem lepek meg azzal, ha azt írom, nem túl jó; sokszor váltak a fehér tisztek és tisztesek megalázásának céltáblájává. A másik motívum, amit ezzel kapcsolatban kiemelnék, hogy a mellékszereplők által folytatott kisebb-nagyobb párbeszédeken keresztül többet megtudunk az egyes katonák és csoportok közti dinamikáról. Ilyen szempontból kiemelném a frissen érkezett Otaktay és Vaccaro közlegények közti beszélgetést, amikor előbbi megkéri, hogy ne szólítsa „Chiefnek”, „(törzs)főnöknek”, s az utóbbi nem érti, hogy ez miért sértő.

A német katonák esetében valóban megfigyelhető egyfajta humanizáció – azonban szerintem nem kellene, hogy ez problémafelvetés és kritika tárgya legyen. Korábban a Jojo nyusziról írt cikkemben is kiemeltem, hogy szerintem fontos, hogy bemutassuk, a német katonák nem mind bigott, elvakult, zsidógyűlölő szörnyek voltak. A sorozatban többször jelenik meg a Waffen-SS, azonban nem az atrocitásaikkal tűnnek ki, hanem bátorságukkal, harci képességeikkel – ez, kissé utána nézve a sorozatban is megelevenített ütközetnek, egyébként igaz, mivel már főleg „hazai” területen folyó harcokban vesznek részt. Persze megjelenik az alávaló, gonosz SS-tiszt alakja is, aki felköt egy sebesült német katonát, amikor az nem jelentkezik szolgálatra a város védelmében, vagy fegyverrel fenyeget egy hadifoglyot, hogy információ átadására kényszerítse. Azt gondolom, hogy lassan 70 évvel a második világháború lezárása után már nem szabad egyik harcoló felet sem fekete-fehér módon bemutatni – a The Liberator nem is akar így tenni.

A sorozat első és utolsó epizódját külön érdemes kiemelni. Az első epizódról már említettem, hogy itt jelenik meg hangsúlyosan a kisebbségi katonák helyzete, illetve ez az epizód ad egy kiindulópontot Felix Sparks személyiségfejlődéséhez. Ezek mellett megértjük, hogy a katonái miért szeretik a századost, illetve ő is bizonyítja a katonái iránti elköteleződését. Az utolsó epizód ezzel szemben már a háború végéről szól, és arról, hogy a katonákra milyen hatást gyakoroltak a korábbi elkeseredett harcok, a vérontás. Megmutatkozik egyfajta közöny a járulékos civil veszteségekkel és rombolással szemben.

Azonban a legbátrabb rész a dachaui koncentrációs tábor felszabadítása. A tábort a valóságban is a 45. hadosztály, pontosabban a Felix Sparks vezette 157. ezred tagjai szabadították fel. Ekkor került sor az egyik olyan atrocitásra, melyet a Szövetséges csapatok hajtottak végre: a foglyul ejtett SS őrök egy részét egy géppuskás osztag tagjai lelőtték – később Sparks maga azt állította, az áldozatok száma nem érte el az 50-et. Az esemény a mai napig tisztázatlan az egymásnak ellentmondó információk nyomán, a meggyilkolt őrök számát 35 és 50 közé teszik, de egyes visszaemlékezők több százra teszik a számot.

A sorozatban ez igen érzékletesen jelenik meg. Magáról a tábor felszabadításáról egy erős jelenetsort láthatunk. Először láthatjuk, ahogy a marhavagonokba pakolt holttesteket találják meg a katonák, majd magát a koncentrációs tábort és a foglyokat, illetve az SS őröket. A megvalósításnak köszönhetően átérezhetjük a katonák dühét és elkeseredettségét, amit a tábor láttán éreznek – ugyanakkor a történetmesélés következtében a sérült katonákkal szemben is érez a néző szánakozást, akik hiába állítják, hogy nem táborőrök, mégis lemészárolják őket a foglyul ejtőik. Azt gondolom, hogy ennek a megjelenítése igen bátor alkotói döntés volt, ugyanis a leggyakoribb és széleskörben elfogadott történelmi narratíva szerint szeretünk a Szövetséges csapatokra a fekete-fehér perspektíva nyomán egyértelműen a „jófiúkként” tekinteni.

Ami talán a legizgalmasabb része a sorozatnak, és eddig nem tettem róla külön említést: a képi megvalósítás! Ami egy érdekes, hibrid megoldást, az úgynevezett „Trioscope Enhanced Hybrid Animation”-t használja. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a valós felvételeket és a színészek mozgását jelenítik meg animációs formában – ezzel fokozzák az animáció minőségét és jobb érzelmeket, mimikákat tudnak megjelentetni a „vásznon”. Ennek köszönhetően a The Liberator egy nagyon izgalmas, mondhatni képregényes vizuálist hatást kelt, amivel szemben nekem vegyes érzelmeim vannak.

Egyrészt lenyűgöző, hogy sokszor milyen jól passzol ez a grafikus megvalósítás a történetmeséléshez, a közeli akciójelenetek például rettentő látványosak. Emellett az az állítás is 100%-ban igaz, hogy sokkal több érzelmet és mimikát tudnak így az animált karakterekbe varázsolni – mivel egy valódi színész játékát és mimikáit használják fel. Így gyakorlatilag elkerülhető a rajzfilmek és animációs filmek sokszor lapos, élettelen arcai. A színészi játékra sem lehet panasz, mindenki remek alakítást nyújt – annak ellenére, hogy nem lehetett egyszerű a díszletek nélkül, nagyjából végig „zöldháttér” – ami ez esetben kék – előtt forgatni.

A képi megvalósítás hátránya azonban, hogy a karakterek néha leugranak a háttérről, sokkal élettelibbek, mint az animációk. Hasonló a helyzet azokkal a felvételekkel is, amik nem egy-egy színészre vagy csoportra fókuszálnak – ezek nagyon kilógnak, már-már rajzfilmes hatást keltenek. Számomra néhol kissé zavaró volt, hogy nehéz megkülönböztetni adott esetben egymástól a színészeket – főleg sötétebb, rosszul megvilágított jeleneteknél fordult elő, bár érdekes kérdés, hogy ez televízión, vagy nagyobb vásznon mennyire okozna problémát, nálam mindenesetre egy 27 colos monitoron előfordult. Ezek azonban nem feltétlenül problémák, a képregényekre is jellemzők hasonló hatások. A „problémáktól” függetlenül szívesen látnék még hasonló technológiával készült sorozatokat és filmeket, mivel egy igen izgalmas és üde megvalósítást jelentenek a filmes palettán.

Összeségében a sorozat remek emléket állít, elsősorban Felix Sparks karrierjének az amerikai hadsereg kötelékében, de a 45. gyalogos hadosztály és az abban szolgált katonák számára is. A történelmi hitelesség terén egy ilyen sorozathoz mérten nem, vagy csak nagyon nehezen lehetne kivetnivalót találni. Külön kiemelném, hogy számomra örömteli, hogy nem fekete-fehéren mutatja be a háború résztvevőit, és nem esett abba a hibába, amit sok mai film és sorozat elkövet, amikor aktuálpolitikai eseményekre igyekszik reflektálni a történetén keresztül. A sorozat képi világ egzotikus és izgalmas, ahogy említettem, képregényes, így aki ilyesmit szeretne látni, annak is jó választás.

A méltán híres Az elit alakulat szintjét, bár nem éri el, de a leginkább megközelíti az utóbbi időben általam látott amerikai alkotások közül, s bátran ajánlom bárki számára, aki egy izgalmas, látványos, és nem feltétlen sablonos történetre vágyik a második világháborúból.

Lengyel Ádám

Ezt olvastad?

Polifónia – A kánonképzésről. Emlékezés R. Várkonyi Ágnesre

A tanulmánykötet R. Várkonyi Ágnes historiográfiai munkásságának tiszteletére, a Közép-európai Egyetemen szervezett 2014-es konferencia tanulmánnyá érlelt előadásaival állít emléket, a

X