Az első huszárok lengyel földön

A magyar és a lengyel történelemnek és kultúrának szerves részét képezi a lóhoz és a lovagláshoz fűződő szoros viszony. Így nem is csoda, hogy a magyar könnyűlovas huszárok és a nehézpáncélos lengyel szárnyas huszárok képe mára az adott nép számára nemzeti szimbólummá vált. Ugyanakkor az kevésbé ismert tény, hogy a magyarországi eredetű huszárság nem Báthory István uralma alatt, hanem már a 15. század végén megjelent Lengyelországban, és igen komoly hatást gyakorolt a lengyel hadseregre.

A magyar történészek körében a 20. század elején igen nagy vitát váltott ki a magyar huszárság eredetének kérdése, ez azonban mára úgy tűnik, hogy nyugvópontra jutott. Jelen ismereteink szerint ugyanis a Bizánci Birodalomhoz tartozó balkáni területeken már a 10. században felbukkantak olyan lovas egységek, amiknek fegyverei és a hadseregben betöltött szerepe nagyon emlékeztetnek a későbbi huszárságra. A rákövetkező évszázadokban azonban, miután Bizánc kiszorult ezekről a területekről, a korábbi katonaság egyes elemeit a különböző, elsősorban délszláv népek vitték tovább. Így jelentek meg az első „huszárok” a Magyar Királyság déli határán a 14–15. század fordulóján. Az Oszmán Birodalom terjeszkedésének köszönhetően ugyanis egyre több délszláv menekült magyar területre, magával hozva korábbi hadikultúráját is. Ezek a harcosok már lándzsával és tárcsapajzzsal voltak felszerelve, és bár a későbbiekkel ellentétben ekkor még a pajzson kívül egyéb védőfelszerelésük nem volt, a forrásokban viszont már huszárként jelölték meg őket. A kutatók közötti egyik lényeges problémát igazából az okozta, hogy a fent említett délszláv katonák szép számmal harcoltak az oszmán hadseregben is, így sokáig a huszárokat az oszmán szpáhi lovasság másolatának gondolták, pedig a hasonlóság valójában a közös eredetből származott. Túllépve az eredetkérdés problémáján, ami a mi témánk szempontjából fontos az az, hogy ezek a huszárok egyre nagyobb teret nyertek a magyar hadszervezetben, és a déli határ védelmén túl például Hunyadi Mátyás hadjárataiban is fontos szerepet játszottak. Hírnevüket jól mutatja, hogy az 1463. évi eseményekkel kapcsolatban Jan Długosz lengyel krónikás is megemlékezik róluk, de a huszárok a lengyel csapatok ellen vívott 1474. évi sziléziai harcok, vagy a Mátyás halálát követő magyar trónöröklési küzdelmek során is kitüntették magukat. Fegyverzetük a későbbiekben annyiban változott meg, hogy védőfelszerelésük között a 16. század elejére egyre nagyobb szerepet kaptak a különböző fémpáncélok.

A korábbi lengyel–magyar összecsapások ellenére az első magyarországi lovas egységek végül csak az 1490-es évek második felében jelentek meg a Lengyel Királyságban, ahol első írásos említésük 1498-ból származik. A problémát azonban bonyolítja, hogy megjelölésükre a források, a szerbek magyar elnevezését követve, a “rác”, valamint a “huszár” szót is alkalmazzák, ráadásul a kortársak ezt a két kifejezést némely esetben szinonimaként is használták.  Ez a furcsa kettősség a szakirodalomban is sokáig azt eredményezte, hogy az említett megnevezéseket gyakorlatilag azonos jelentésűnek tekintették, ezért is maradt meg mind a mai napig a lengyel kutatók körében a “rác reform” elnevezés, ami arra utal, hogy a lengyel lovasság egy része is igen hamar e szerint a fegyverzet szerint kezdett el felfegyverkezni. Idővel viszont a további kutatásoknak köszönhetően egyre több adat állt a történészek rendelkezésére, így mára az a közvélekedés, hogy bár a források nem mindig következetesek az adott katona elnevezését illetően (ami tegyük hozzá egy ilyen új jelenség esetén teljesen logikus) mégis érzékelhető közöttük valami különbség. Úgy tűnik ugyanis, hogy a kortársak elsősorban a páncél nélküli, csak pajzzsal, lándzsával és szablyával felszerelt egységeket „rácoknak”, a páncéllal (sisakkal, láncinggel, később mellvérttel) is felszerelt egységeket már „huszárnak” tekintették. A fegyverzeten túl etnikai szempontból a rácok elsősorban délszláv eredetűek voltak, míg a huszárok inkább a magyarsághoz voltak köthetők. Ez az etnikai megoszlás viszont inkább csak az összképet tekintve érzékelhető, mivel a valóságban a katonák nevei alapján minkét csapatnem mögött igen változatos (szerb, horvát, német, magyar) etnikai hátteret találunk. Később azonban, a történelemben nem egyedülálló módon, inkább a jobban páncélozott csapatnem nyerte el a lengyelek tetszését, így végül a huszár fegyverzet terjedt el nem csak a lengyel, hanem a litván területeken is. Elterjedésüket jól mutatja, hogy az 1515. évi bécsi királytalálkozón a lengyel küldöttek nagy része már huszár felszerelésben jelent meg, egyes becslések szerint pedig az 1531. évi obertyni csatában már a lovasság 48%-át huszárok tették ki. Katonai szerepüket tekintve ezeket az új egységeket igen gyakran használták elterelésre, portyára, felderítésre, rajtaütésre vagy üldözésre, de a seregek több száz kilométeres nyugodt vonulásának a biztosítása is gyakran rájuk hárult.  A harctéri alakzatban általában a nehézlovasság mögötti sorokban helyezték el őket, fő szerepük pedig a vértesek által tört résekbe való benyomulás volt.

Láthattuk tehát, hogy a magyarországi katonaságnak a lengyelországi jelenléte a közhiedelemmel ellentétben már a 16. század elején igen nagy befolyást gyakorolt a lengyel hadseregre, a „miért csak ekkor?” kérdés megválaszolásával viszont még adósak vagyunk. Az egyik lehetséges válasz a közös uralkodói dinasztiában keresendő. A Jagellók lengyel–litván uralma mellett ugyanis Hunyadi Mátyás 1490. évi halála után a magyar koronáért viaskodó trónkövetelők közül Jagelló Ulászló cseh király a magyar koronát is megszerezte. A Jagellók lengyel–litván ágának pedig, noha több politikai kérdésben nem sikerült közös nevezőre jutniuk a cseh–magyar ággal, mégis jóval aktívabb és pozitívabb kapcsolata volt a Magyar Királysággal, mint Mátyás idején. Így például 1501-ben az előbb említett II. Ulászló számos katonát küldött Krakkóba, hogy az elhunyt János Albert halála után neki tetsző jelölt kerüljön a lengyel trónra. Bár ezt a célját ekkor nem érte el, 1506-ban viszont már a sokáig Magyarországon vendégeskedő, és a magyar elit egyes tagjaival is igen jó viszonyt ápoló Zsigmond lett az uralkodó. A másik lehetséges válasz pedig a lengyelek körében megjelenő igényben lehet, ekkor ugyanis az 1497-es kudarcos moldvai hadjárat után, illetve a dél–keleti határon egyre komolyabb veszélyt jelentő tatár támadások miatt is egyre nagyobb szükség volt egy, a rácokhoz és huszárokhoz hasonló új, gyorsan mozgó könnyűlovasságra. Ennek köszönhető az is, hogy bár a lengyel és litván szolgálatba szegődő magyarországi katonák jelentős része néhány évi szolgálat után valószínűleg visszatért Magyarországra, mások viszont végleg Lengyelországban telepedtek le. Ilyen volt például annak a Rác Miklósnak az esete, akit később a Miklosewicz lengyel nemesi család alapítójaként tartanak számon.

I. (Öreg) Zsigmond (Wikipedia)

A magyarországi katonák lengyel, illetve litván földre áramlása végül 1521-ben, Nándorfehérvár elestével, illetve az utolsó lengyel–német lovagrendi háború végével szakadt meg. Addig ugyanis nem volt ritka, hogy nagyobb számú magyar csapatok és magasabb tisztek (úgynevezett rotamesterek) harcoltak a lengyel hadseregben. A magyar végvárvonal átszakadását követően azonban már csak elszórva találunk magyar zsoldosokat ezeken a területeken, ők pedig legfeljebb a kisebb tiszti, úgynevezett tizedesi rangot töltötték be. Ettől az időszaktól kezdve tehát a magyarországi zsoldosok többségét az oszmánok elleni harcok, majd a trónviszályok során foglalkoztatták. A magyar és lengyel hadsereg közötti hasonló érintkezésre pedig legközelebb csak Báthory István lengyelországi uralma alatt került sor. 

Jelen írás a Wacław Felczak Alapítvány Jagelló ösztöndíjának támogatásával készült.
 

Szokola László

Felhasznált szakirodalom:

Tadeusz Grabarczyk: ”Po racku, po husarsku, z przyprawą tatarską” – początki przemian wojskowości polskiej u schyłku XV w. In: Tadeusz Grabarczyk–Anna Kowalska-Pietrzak–Tadeusz Nowak (red.):In tempore belli et pacis. Ludzie – Miejsca – Przedmioty. Warszawa, 2011. 117–128.

Tomasz Mleczek: Od wiktorii orszańskiej do bitwy pod Obertynem. Zmiany w uzbrojeniu husarii w 1. połowie XVI w. In: Zbigniew Hundert–Tomasz Mleczek (red.): W boju i na paradzie. Husaria Rzeczypospolitej w XVI–XVII w. Warszawa, 2020.

Marek Plewczyński: W służbie polskiego króla: Z zagadnień struktury narodowościowej Armii Koronnej w latach 1500–1574. Oświęcim, 2015.

Marek Plewczyński: Wojny i wojskowość polska XVI wieku. Tom I. Lata 1500–1548. Oświęcim, 2017.

B. Szabó János: A középkor magyarországi könnyűlovassága X–XVI. század. Máriabesnyő, 2017.

Ezt olvastad?

Tavaly volt nyolcvan éve, hogy a brit RAF (Royal Air Force) Bombázó Parancsnoksága az 1943. július 24-ről 25-re virradó éjszaka
Támogasson minket