Az első magyar gazdaság- és társadalomtörténeti iskola megteremtője: Domanovszky Sándor

Domanovszky Sándor (1877–1955) személye a történész sokoldalú tudományos és tudományszervezői tevékenysége miatt alapvető hatást gyakorolt a huszadik század első felének magyarországi történetírására. Többek között szerkesztője volt a Századoknak (1913–1943), második, majd első alelnöke a Magyar Történelmi Társulatnak (1923–1933; 1933–1943), továbbá az Országos Ösztöndíjtanács ügyvezető igazgatói posztját is betöltötte (1927–1947). 1914 és 1948 között a magyar művelődéstörténet professzora Budapesten. Az európai tudományos kapcsolatok szempontjából nem mellékes tény, hogy tagja volt a Nemzetközi Történész Bizottságnak, s nemzetközi történészi kongresszusokon is részt vett. Fontos összeköttetései voltak az osztrák történészi körökkel, elsősorban Alfons Dopsch gazdaságtörténésszel. Több magyar történelemtankönyv szerzője, de nevéhez fűződik az ötkötetes Magyar Művelődéstörténet szerkesztése is. Történészi munkássága a középkori forrástanulmányoktól kezdve a gazdaságtörténeten át egészen a kultúrtörténetig terjedt. A következőkben célom e sokoldalúság érzékeltetése lesz, miközben kevésbé ismert Domanovszky-szövegekre is kitérek.

Domanovszky Sándor portréja. Forrás: https://edit.elte.hu/xmlui/handle/10831/39215

A történészi szakszerűség jegyében

Domanovszky egyik szakterülete a középkori magyar elbeszélő források kritikai vizsgálata volt, első tanulmányai és vitái is ezzel kapcsolatosak. Miután a Dubnici és a Budai Krónika vizsgálatával már hírnevet szerzett a szakmában, 1903-ban és 1905-ben vitába szállt a magyarországi németséggel és a középkori magyar forrásokkal foglalkozó Raimund Friedrich Kaindl osztrák történésszel (Domanovszky 1903 és Domanovszky 1905b – a rövidítések feloldása az irodalomjegyzékben). A magyar historikus örült a magyar középkor iránti külföldi érdeklődésnek, élesen bírálta azonban Kaindl forráskezelését, mert szerinte az osztrák tudós a számos ténybeli tévedést tartalmazó magyar–lengyel krónikával szemben nem volt elég kritikus, és nem használta a magyar szakirodalmat sem. A hun történet keletkezését továbbá Domanovszky – Kaindl felfogásával szemben – nem Kézai Simonra vezette vissza, hanem korábbra datálta. (A magyar középkorkutatás később a hun történet keletkezését illetően nem Domanovszkynak adott igazat, azaz Kézai szerzősége mellett érvelt. Lásd ezzel kapcsolatban Gerics 1978, 246). A vitát egyébként nem szükséges nemzeti ellentétekkel magyarázni, hiszen Kaindl forráskezelési eljárását más, magyar történelemmel foglalkozó osztrák történész (Harold Steinacker) is elutasította. A nemzeti érzékenység szempontjai már inkább megjelentek akkor, amikor a magyar történész egy 1848–49 témájában írt osztrák visszaemlékezést ismertetett, amelyet – részben a magyar forradalmárokra és általában a nemzeti érzésre vonatkozó becsmérlő kijelentések miatt – csekély forrásértékűnek ítélt (Domanovszky 1905a). Domanovszky máskor is szívesen bemutatott a Századokban memoárokat, miközben a forrásértéküket tette mérlegre. Görgei Artúr honvédtábornok magyarul is megjelent visszaemlékezése például szerinte elsősorban nem azért fontos, mert apológia Kossuth vádjaival szemben, hanem mert történelmi forrásként használható (Domanovszky 1913).

A forrástanulmányok mellett kiemelten foglalkozott a gazdaság-, társadalom- és várostörténet problémáival, s már korán körvonalazta ezzel kapcsolatos kutatási programját is. Egy 1914-es cikkében már megjegyzi, hogy érdemes lenne megírni a jövőben az európai és hazai, lokális és országos árhullámzások összehasonlító történetét (lásd Domanovszky 1914). A dualizmus idejére esnek első komolyabb gazdaságtörténeti értekezései is. 1916-os akadémiai székfoglalója a harmincadvám kialakulásáról szólt. Előadásában amellett érvelt, hogy a harmincadvám az Árpádok idején még nem külkereskedelmi, az áru értékének harmincadát jelentő határvám volt, mint azt a korábbi történetírás feltételezte; csak később, fokozatosan vált azzá a történelmi fejlődés során. Először a király által magánkézbe adományozott belső vámjövedelmeknek az uralkodó számára az adományozás után is járó harmincadrésze volt, s majd csak Károly Róbert idején vált külkereskedelmi jellegűvé (Domanovszky 1979a). A szerző egy évvel később (1917) közölt Mázsaszekér című tanulmánya szintén a középkori kereskedelmet vette górcső alá, ám ebben az írásban a cím sugallatával ellentétben nem csupán a külkereskedelemben és általában nagy tömegű áru szállítására használatos mázsaszekér történetével foglalkozott. Európai horizontú kitekintése még olyan kérdésekbe is belement, hogy mi a különbség a hintó és a kocsi között, s mi a földrajzi, kulturális oka az egyes típusok elterjedésének magyar, olasz vagy német területeken (Domanovszky 1979b).

A Domanovszky Sándor kéziratos és nyomtatásban megjelent írásaiból válogató kötet 1979-es megjelenése mérföldkőnek számít a Domanovszky-kutatásban

Az egyik legfontosabb szöveg Domanovszky korai munkásságának elemzéséhez egy egyetemes történelem témában megjelent ismertetése, amelyet a Századok közölt (Domanovszky 1908). Itt egy 36 szerző által írt német könyvsorozatot mutatott be a hazai közönség számára. Pozitívan írt arról, hogy a német szerzők bizonyos szociológiai szempontokat (de nem pozitivista törvényszerűségeket) érvényesítenek, és nem nevezhetők történelmi materialistáknak. A sorozat etnológiai és földrajzi alapjával azonban élesen szembe állítja saját felfogását: szerinte a történésznek fontosabb az idő, mint a tér vagy a faj tényezője. Ebből következett, hogy Friedrich Ratzel német geográfus földrajzi térrel kapcsolatos elméleteit nem tartotta a történelemre alkalmazható sémáknak. Az ismertető oldalakon át kritizálta a könyvsorozat magyar történelemmel foglalkozó részeit is, mert azokban szerinte a szerzők alábecsülik a magyar szabadságharcok, továbbá Erdély történelmi szerepét, és nem tárgyalják a Habsburgok szatmári béke után folytatott magyarországi „gyarmatosítását”.

A nemzetnevelő szerepében

Domanovszky európai rangú történeti munkássága a kezdetektől összefonódott a nemzeti gondolattal, a nemzet mint történelmi képződmény koncepciójával. Életművében rendszeresek a német, osztrák és román történetírással folytatott viták, de iskolai tankönyveiben is a nemzeti szempontok érvényesítésére törekedett. Részt vett a trianoni magyar küldöttség felkészülési munkájában, s ennek során különösen az osztrák nyugat-magyarországi területi igények történelmi alapú cáfolatára törekedett. 1920-ban Karl Renner osztrák államkancellár politikai célú kijelentéseit kritizálta a Pester Lloyd hasábjain: míg Renner „ősi német településeknek” nevezte a nyugat-magyarországi területeket (amelyek így szerinte Ausztriához tartoznak), addig a magyar historikus a magyarországi történelmi határok ezeréves stabilitásáról írt (Domanovszky 1920). A történész később is figyelemmel kísérte a Burgenland múltjáról szóló vitákat, és támogatta az osztrák történészekkel szemben érvelő magyar tudósokat, így például Házi Jenő soproni levéltáros kutatásait.

A román történészekkel folytatott viták közül alighanem a Nicolae Iorgával való polémiára ment el a legtöbb nyomdafesték, hiszen Domanovszky külön könyvet írt ellenfele történetírásáról (1938), amelyet tudománytalannak és idegengyűlölőnek (magyarellenesnek) minősített. A franciául és németül folyó emlékezetháború legfontosabb kérdései Erdély és a román–magyar múlt értékelésével függtek össze. A székelyek román eredete mellett síkra szálló Iorga szerint a magyar történészek alábecsülik Basarab havasalföldi fejedelem Károly Róbert elleni győzelmét és Vitéz Mihály vajda „államalapító” tevékenységét (e történelmi személyeket korabeli román történetírás a modern román nemzet előzményeinek tartotta). A vita nem maradt meg a korábbi évszázadok tárgyalásánál, hiszen a két történész még Budapest 1919-es román megszállását is szóba hozta, persze ellentétes értékeléssel: Domanovszky a román hadsereg által elkövetett rablásokra és atrocitásokra hívta fel a figyelmet, Iorga viszont a bolsevizmus ellen vívott „felszabadító” háborúként tekintett a románok magyarországi bevonulására (lásd bővebben Erős 2016).

Részlet Domanovszky Sándor 1927-ben megjelent iskolai tankönyvéből (a szerző felvétele)

A nemzeti látószög a vitákon kívül más írásokban is szerepet játszott. Domanovszky műveiben és előadásiban a nemzeti „egység” bomlása (például forradalmak, pártoskodások által) visszatérően negatív felhanggal jelentkezik. Egy Mátyás-kori társadalomtörténeti tanulmányában például a reneszánsz individualizmus káros magyarországi hatásáról értekezett (Domanovszky 1979c, 305–306.). A magyar történelem alakjai közül ezért különösen Mátyás király és Széchenyi István kapott nála pozitív értékelést, mert szerinte ezek a szereplők a „nagy egészet” tartották a szemük előtt, s az „alsó” társadalmi rétegek felemelésére, nemzettel való egybeforrasztására törekedtek (Domanovszky 1941a és Domanovszky 1941b). Mátyás ezen kívül azért is fontos volt a történész felfogásában, mert a köznemesség felemelésért tűzte ki célul, és bár korszerű gondolatokat vett át a humanizmus eszmeáramlatából, állhatatos „egyénisége” mégis „magyar talajban” gyökerezett. A köznemesség történelmi szerepének pozitívabb megítéléséhez a főurak (különösen a Habsburgokkal együttműködő személyek) negatív beállítása társult Domanovszky történetírásában. Mindez pedig átvezet a Szekfű Gyulával és körével folytatott történeti vitákhoz.

Vita Szekfű Gyuláékkal

Domanovszky többször is ismertette Szekfű Gyula és Hóman Bálint műveit a Századok hasábjain. Különösen terjedelmes bírálatokat közölt a Hóman–Szekfű nevével fémjelzett, több kötetes Magyar történetről (Domanovszky 1929; Domanovszky 1930 és Domanovszky 1933). A vita persze nem jelentett teljes elutasítást: Domanovszky „modern” történészeknek tartotta a kötet szerzőit, mivel az egyoldalú politikatörténetet sikerrel meghaladták, szellemtörténeti módszerük pedig a gazdaság- társadalom és kultúra szféráit is kiemelten tárgyalta – e tekintetben a szellemtörténet törekvéseit üdvözölte. Ezt leszámítva elutasító volt, és éles kifejezéseket használt a szerzőkkel szemben. Szekfű történetírását túlságosan Habsburg-pártinak és katolikus elfogultságúnak tartotta, továbbá Erdély és a szabadságharcok jelentőségének lebecsülését vetette vitapartnere szemére. E történeti (történetpolitikai) szempontok olyan fontosak voltak Domanovszky számára, hogy a három kritika közül az egyiket szinte teljes terjedelmében ezeknek a kérdéseknek szentelte. Szekfű egyébként emiatt (is) megsértődött rá, hiszen ő inkább a gazdaság- és társadalomtörténeti fejezetek bírálatát várta volna a történésztől. Az ellentét abban is megnyilvánult, hogy Domanovszky szerint Szekfű egyénisége túlságosan rányomja a bélyegét történetírásának bizonyos elemeire, így ellenfele számos tekintetben szubjektív és „ahistorikus”. Felvetette továbbá, hogy a Szekfű-féle szellemtörténet túlságosan „felülről” néz a történelemre, s a felszínen ható koreszmék helyett érdemes lenne a társadalom mélyén ható „életstílus” világát kutatni. Ismeretelméleti síkon a Domanovszky–Szekfű vitában a historizmus két tradíciója állt szemben egymással. Az egyik álláspont (Domanovszky) a történész egyéniségét valamennyire háttérbe szorítja az „objektivitás látszatának” megőrzése végett. Domanovszky máshol is kifejtett nézetei szerint a történész munkájának számos művészi eleme van ugyan, ám törekedni kell az „objektivitás látszatának” megőrzésére. Már a szóhasználat („látszat”) is elárulja, hogy – mint a historizmus minden válfaja – Domanovszky felfogása is ellentétben állt a természettudományos objektivitás (a „pozitivista empíria”) követésével (Domanovszky 1926, 537). A másik hagyomány (Szekfű) inkább előtérbe állítja a vállaltan szubjektív, alkotói szerepet. (Ezt az ellentétet a történetírásban szokás a 19. századig, a Leopold Ranke és Gustav Droysen közötti nézetkülönbségekig visszavezetni, ahol a történészi egyéniség előtérbe állításának kívánalmát inkább Droysen képviseli. A helyzet viszont bonyolultabb annál, hogy két névvel le lehessen írni, hiszen Rankétól sem állt távol a művészet és tudomány egységének hangoztatása. Lásd bővebben Muhlack 2003). A történészi témaválasztás terén pedig az volt az egyik fontos különbség, hogy Domanovszky nagyobb hangsúlyt fektetett a gazdaság- és társadalomtörténetre, illetve a kultúra anyagi aspektusaira, mint a Hóman–Szekfű páros.

Domanovszky Sándor. Forrás: Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára Ms 4536/46

Agrártörténeti tanulmányok

Domanovszky egyik legjelentősebb tudományszervezői eredménye egy főleg uradalom-, illetve parasztságtörténeti könyvsorozat elindítása volt, amelyben a történész tanítványainak publikációi kaptak helyet. A gazdasági válság idején (1930) indult vállalkozás 15 kötetet „termelt”, tehát meglepően sikeres volt (Tamás 2019). A sorozat jogosultságát Domanovszky többek között azzal indokolta, hogy egy agrárországban nem tartható állapot az agrártörténetírás kezdetlegessége. A vonatkozó kutatásnak a finanszírozási problémákon kívül azzal is szembe kellett néznie, hogy a szükséges birtoktörténeti források (urbáriumok, úrbéri perek, számadások, gazdasági utasítások) többsége magánkézben, arisztokraták levéltáraiban volt, amelyeket csak külön engedéllyel lehetett vizsgálni. Domanovszky óriási munkabírásának és szervezőtehetségének köszönhetően azonban mindezen akadályok ellenére is alapkutatásokra épülő, úttörő tudományos eredmények láttak napvilágot a könyvsorozat keretén belül. A történész ráadásul elsőrangú tudományos fórumot biztosított a neveltjei által írt műveknek, hiszen folyóirata (Századok) rendszeres kritikát közölt róluk (Kövér 2018). A tanítványok közül olyan, lényeges neveket lehet említeni, mint például Wellmann Imre, Lederer Emma, Paulinyi Oszkár, Kring (Komjáthy) Miklós vagy Berlász Jenő.

Az új agrártörténeti munkák eredményeit összegezte Domanovszky 1938-ban, egy németül megjelent tanulmányában (Zur Geschichte der Gutsherrschaft in Ungarn), amely az Alfons Dopsch tiszteletére kiadott kötetben kapott helyet (a szöveg első magyar változata itt jelent meg: Domanovszky 1979d, újabban pedig itt olvasható: Domanovszky 2019). E szerint a nagybirtoknak két, egymástól eltérő típusa volt a történelmi fejlődés során, a Grundherrschaft (adóztató) és a Gutsherrschaft (termeltető). A német gazdaságtörténetből származó két fogalom magyarra fordításainak és magyarországi recepciójának külön története van, de talán úgy lehetne összefoglalni a különbséget, hogy az adóztató birtok a jobbágygazdaságok szolgáltatására épül, a termeltető viszont a robotmunkán alapszik, és erőteljesebben veszi igénybe a jobbágyi munkaerőt. Kelet-Európában – szemben Nyugat-Európával – a kora újkortól kezdve a termeltető birtok terjedt el, ez pedig a jobbágy helyzetének rosszabbodásával járt. Domanovszky tanulmánya szerint azonban Magyarországon a Gutsherrschaft egyáltalán nem terjedt el általános mértékben, a két birtoktípus sokáig egymás mellett élt – egységes kelet-európai társadalomfejlődésről ilyen alapon tehát nem lehet beszélni szerinte.

„Az egyén tehát háttérbe szorul, a keretek lépnek előtérbe” – A Magyar művelődéstörténetről

A Domanovszky által szerkesztett ötkötetes magyar művelődéstörténeti sorozat (1939–1942) szerzői gárdája (több, mint hatvan fő) rendkívül heterogén volt, ami a kötetek által érintett történeti témákról is elmondható. Az egyes fejezetek között a művészeti irányzatok történetei (reneszánsz, barokk) mellett találkozhatunk az író–olvasó viszonyát és az adott kor orvostudományát vagy zenéjét taglaló írásokkal is. A politikatörténet háttérbe szorítása mellett a civilizáció anyagi vonatkozásai, valamint a gazdaság- és társadalomtörténet kerültek a fókuszba. Egyes értelmezések szerint a sorozatnak nem sikerült egységes elgondolás szerinti szintézist megvalósítania, azaz szerzői túlságosan eltérően gondolkodtak a történelemről ahhoz, hogy közös nevezőre jussanak a művelődéstörténet mibenlétével kapcsolatban. A szerzők között voltak például a szellemtörténet hívei (Váczy Péter, Deér József) és kritikusai (Hajnal István) is. Domanovszky szerkesztőként tehát nem tudta érvényesíteni elgondolását, s a sorozat végül az általa meghaladni kívánt riválishoz, Hóman–Szekfű szellemtörténeti szintéziséhez (Magyar történet) képest kudarcos vállalkozás volt; a Magyar művelődéstörténet ugyanis félig szellemtörténeti maradt. Más megközelítések szerint Domanovszky sokkal tudatosabb szerkesztő volt ennél. Aktívan közbelépett például akkor, amikor az egyes történeti témákról beküldött kéziratoknál két ellentétes felfogású írással szembesült. A történész ráadásul nem is törekedett szintézisre vagy a Hóman–Szekfű ellenpontozására; a magyar kultúra történetét töredékekben akarta bemutatni (a töredékes ábrázolás pedig a szellemtörténet ellentéte), hiszen egy összefoglaló munkához nem találta elérkezettnek az időt az alapkutatások hiánya miatt (A könyvsorozatról folyó diskurzushoz többek között: Romsics 2011, 316–322. és Kövér 2017). A könyvsorozattal kapcsolatban tehát vannak még megválaszolatlan kérdések, például, hogy mennyiben maradt meg a szellemtörténet irányzatán belül, és mennyiben lépett túl azon? Volt-e egységes koncepció mögötte, s ha igen, az mennyiben tudott érvényesülni a kötetek végleges formáiban?

***

Az életrajzi elemek mellőzésével elsősorban Domanovszky történetírásának vázlatos bemutatására koncentráltam. Széles körű tudományos érdeklődése, hatékony tudományszervezői, nagy hatású iskolateremtő tevékenysége és az életművet övező viták alapján munkássága további historiográfiai kutatások tárgya lehet.

Törő László Dávid

Forrás- és irodalomjegyzék

Domanovszky Sándor 1903: Studien in den ungarischen Geschichtsquellen, von Raimund Friedrich Kaindl. Wien, 1894–1900. Századok 37 (1903) 5. 461–468.

Domanovszky Sándor 1905a: Feldmarschallieutenant Graf Leopold Kolowrat-Krakowsky. Meine Erinnerungen aus den Jahren 1848 und 1849. Hrsg. von seinem Sohne Leopold Kolowrat–Krakowsky. I–II. Bd. Wien, 1905. Századok 39 (1905) 10. 953–957.

Domanovszky Sándor 1905b: Studien zu den ungarischen Geschichtsquellen, von Raimund Friedrich Kaindl. Wien, 1902. Századok 39. (1905) 1. 56–58.

Domanovszky Sándor 1908: Weltgeschichte. Hrsg. von Hans F. Helmolt. I–IX. Bd. Leipzig, Wien, 1899–1907. Századok 42 (1908) 7. 615–636.

Domanovszky Sándor 1913: Görgey Arthur: Életem és működésem Magyarországon az 1848. és 1849. években. Ford. id. Görgey István. Budapest, 1911. Századok 47 (1913) 3. 212–214.

Domanovszky Sándor 1914: Szádeczky Lajos: Iparfejlődés és a czéhek története Magyarországon. I-II. köt. Budapest, 1913. Századok 48. (1914) 2. 126–128.

Domanovszky, Alexander 1920: Die historischen Rechte Ungarns auf Westungarn. Pester Llyod (Abendblatt). 67 (1920) 69. Március 20.

Domanovszky Sándor 1926: Schultze, Ernst: Die Zerrüttung der Weltwirtschaft. Zweite, vollständig umgearbeitete Aufl. Berlin, Stuttgart, Leipzig, 1923. Századok 60. (1926) 1–3. 534–537. (Itt: 537.)

Domanovszky Sándor 1929: Hóman Bálint, Szekfű Gyula: Magyar történet. I. köt. Századok 63 (1929) 9–10. 423–429.

Domanovszky Sándor 1930: Hóman Bálint, Szekfű Gyula: Magyar történet. IV. köt., V. köt. Századok 64 (1930) 9–10. 881–903.

Domanovszky Sándor 1933: Hóman Bálint, Szekfű Gyula: Magyar történet. VI. köt. Századok 67 (1933) 7–8. 308–315.

Domanovszky Sándor 1941a: Mátyás király, az úttörő (Serlegbeszéd a Corvin-rend lakomáján 1941. febr. 24-én). Budapesti szemle 69 (1941) 260/761. 259–266.;

Domanovszky Sándor 1941b: Széchenyi. (Elnöki megnyitó beszéd). Századok 75 (1941) 9–10. 337–343.

Domanovszky Sándor 1979a: A harmincadvám eredete. In: Uő: Gazdaság és társadalom a középkorban. Szerk. Glatz Ferenc. Bp., 1979. 51–99.

Domanovszky Sándor 1979b: Mázsaszekér. In: Uő: Gazdaság és társadalom a középkorban. Szerk. Glatz Ferenc. Bp., 1979. 101–135.

Domanovszky Sándor 1979c: Társadalom és művelődés Mátyás korában. In: Uő: Gazdaság és társadalom a középkorban. Szerk. Glatz Ferenc. Bp., 1979. 281–338.

Domanovszky Sándor 1979d: A majorsági gazdálkodás magyarországi történetéhez. In: Uő: Gazdaság és társadalom a középkorban. Szerk. Glatz Ferenc. Bp., 1979. 167–197.

Domanovszky Sándor: A Gutsherrschaft történetéhez Magyarországon. In: Magyar gazdaságtörténeti évkönyv 2019. (Uradalom – vállalat) Szerk. Kövér György, Pogány Ágnes, Weisz Boglárka. Bp. 2019. 7–28.

Erős Vilmos: Menekülés a hallgatásba… és a szellemtörténetbe. (Domanovszky Sándor történeti és történetpolitikai nézeteiről az 1930–1940-es évek fordulóján.) Aetas 31 (2016). 4. 78–98.

Gerics József 1978: Domanovszky Sándor, az Árpád-kori krónikakutatás úttörője: születése századik évfordulóján. Századok 112 (1978) 2. 235–250.

Kövér György: Szerkezet és szellem a Magyar művelődéstörténetben. In: Társadalomtörténeti tanulmányok Tóth Zoltán emlékére. Szerk. Horváth Zita, Rada János. Bp. 2017. 247–272.

Kövér György: Patrónus és tanítványi gárda: A Domanovszky-iskola (Székfoglaló előadások a Magyar Tudományos Akadémián). Bp. 2018.

Muhlack, Ulrich 2003: Leopold von Ranke und die Begründung der quellenkritischen Geschichtsforschung. In: Historische Debatten und Kontroversen im 19. und 20. Jahrhundert. Hgs. Jürgen Elvert, Susanne Krauß. Stuttgart, 2003. 23–32.

Romsics Ignác: Clio bűvöletében (Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel). Bp. 2011.

Tamás Máté 2019: A Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéhez sorozat (1930–1943) gazdaságtörténete. In: Magyar gazdaságtörténeti évkönyv 2019. (Uradalom – vállalat) Szerk. Kövér György, Pogány Ágnes, Weisz Boglárka. Bp. 2019. 373–389.

 

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket