Az első történelmi filmeposz: Egy nemzet születése (1915)

Akinek alkalma nyílik átvizsgálnia az Egyesült Államokban egy nagyobb könyvesbolt kínálatát, csodálkozva fedezi fel, hogy az amerikai polgárháború történetéről ugyanannyi könyv kapható, mint az amerikai történelem más korszakairól együttvéve. A rendkívüli érdeklődésre való tekintettel a kiadók ontják a visszaemlékezéseket, csataleírásokat, képgyűjteményeket, életrajzokat, elemző és összefoglaló műveket. Közel húsz éve megjelent kötetében James M. McPherson amerikai történész azzal a megállapítással kezdte a bibliográfiát ismertető fejezetet, hogy „több mint 50 000 könyv és röpirat foglalkozik kizárólag a háború éveivel – nem számítva a megszámlálhatatlan cikket, doktori disszertációt és kéziratgyűjteményt. Azt is mondhatnánk, hogy angol nyelven több könyv foglalkozik Abraham Lincolnnal, mint bárki mással a világon, leszámítva Názáreti Jézust és William Shakespeare-t.”

Abraham Lincoln, John Alexander Mcclernand és Allan Pinkerton a sátruk előtt Marylandben (Forrás: wikipedia)

Mindennek ismeretében meglehetősen furcsának tűnhet első pillantásra, hogy viszonylag kevés amerikai játékfilm idézi fel a polgárháborút. Ha az internet legbőségesebb filmes adattárába, az imdb.com honlapra beírjuk az „amerikai polgárháború” kulcsszavakat mintegy kétszáz filmcím jelenik meg, ezek között azonban igen sok az ismeretterjesztő dokumentumfilm, a televízió számára készült sorozat, valamint a westernfilm, melynek mindössze annyi köze van a polgárháborúhoz, hogy a hősei a harcokból érkeznek a vadnyugatra. Magát a háborút meglepően kevés film mutatja be, s ezek közül is legfeljebb húsz-harminc tekinthető valóban jelentős műalkotásnak – száz év filmterméséből.

Vajon miért? Egyrészt nyilván azért, mert a legkisebb csata, katonai felvonulás vagy fogolytábor felidézéséhez is több száz statisztára van szükség, lovakra és ágyúkra, korhű egyenruhákra és fegyverekre. Polgárháborús filmet készíteni költséges vállalkozás – vagy legalábbis költséges volt a számítógépes trükkök megjelenéséig. De van egy ennél is fontosabb ok, amely minden bizonnyal óvatosságra késztette a rendezőket és a filmipar döntéshozóit: a polgárháború igen sokáig kényes téma maradt. Több mint száz évre volt szükség a Konföderáció kapitulációja után ahhoz, hogy egy déli államban élő és tevékenykedő politikust megválasszanak az Egyesült Államok elnökévé. Jimmy Carter volt ez a személyiség, de 1976-os elnökválasztási kampánya idején még őt is megkérték egyszer északon, hogy énekelje el a Mikor mentünk Georgián át… (While We Were Marching through Georgia) című polgárháborús indulót. Mivel ez a dal az állam készleteit tudatos rombolással elpusztító hadjárat emlékét idézi fel, Carter bosszúsan felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy ez nem kifejezetten déli dal… Az Elfújta a szél-ben akkor énekelik e dalt, amikor felbukkan a film legellenszenvesebb figurája, az északi carpetbagger, a tönkrement Dél rovására meggazdagodni vágyó, nyerészkedő kalandor.

Részlet a Mikor mentünk Georgián át… kottájából (Forrás: wikipedia)

A kölcsönös érzékenység miatt nehéz úgy filmvászonra vinni egy korabeli történetet, hogy az északiak, a déliek és az egykori rabszolgák leszármazottai közül senki se sértődjön meg, sőt, ajánlja barátainak a film megtekintését. Az egykori déliek többsége például meg volt győződve róla, hogy nem a rabszolgaság fenntartásáért harcol, hanem otthonát, családját védelmezi a jenkik támadása ellen. Csakhogy a rabszolgaság nélkül nem lett volna konfliktus észak és dél között, nem győztek volna az 1860-as elnökválasztáson a republikánusok, s nem kellett volna félteni, s védelmezni a déli államokat, a déli életmódot. Bárhogy is csűrjük-csavarjuk: az Unió igaz ügyért harcolt, a déli Konföderáció számára pedig annyit jelentett a szabadság, hogy a fehér embernek továbbra is szabadságában áll rabszolgamunkára kötelezni a feketéket. Ha azonban egy film ezt hangsúlyozná, alighanem sok nézőt veszítene a Konföderáció egykori államai területén, s ezt egyetlen forgalmazó sem engedheti meg magának.

Talán ezért vált olyan gyakorivá, hogy a rendezők a déliek szemszögéből mutatják be a történteket, hiszen így az elbukottak elfogultsága érthetővé válik, s az északiak megnyugtatására elegendő néhány nagylelkű győztest is megjelentetni a filmvásznon. A rabszolgaság problémáját pedig a szőnyeg alá lehetett söpörni, mellékszerepet biztosítva egy-egy hűséges, fekete bőrű, családtagnak számító házicselédnek, aki hazájának tekinti a Délt, és gazdáihoz hasonlóan utálja az északi „jenkiket”.

Ezt a mintát követte az első jelentősebb és terjedelmesebb film a polgárháborúról, amely egyben a filmtörténet egyik leghíresebb alkotása: D. W. Griffith 1915-ben bemutatott Egy nemzet születése (Birth of a Nation) című filmje. Ez a híres alkotás oly sok szempontból számított „az első” filmnek, hogy aligha lehet megfelelően hangsúlyozni úttörő jellegét. Ez volt az első 100 percnél hosszabb film. A maga korában a közeli felvételek ugyanolyan újításnak számítottak, mint a filmvászonnak csak az egyik részén látható kép, a lassan elhalványuló kép, vagy az egy időben játszódó események gyorsan váltakozó vágásokkal való, „párhuzamos” bemutatása. A maga korában elképesztő sikernek számított, hogy egy éven belül egy millióan nézték meg, 1946-ra pedig már 200 millióan. Ez volt az első film, amelyet a Fehér Házban is bemutattak. Állítólag semmilyen forgatókönyv vagy jegyzet nem készült a cselekményéről. A cselekmény a rendező fejében született meg, és ott is maradt, amíg a filmszalagra nem került. Később rengetegen állították, hogy statisztaként részt vettek a forgatáson, köztük olyan hírességek is, mint Eric von Stroheim, Raoul Walsh és John Ford.

A film vizuális ereje és narratív sodrása ma is megragadó. A katonák hadba vonulását bemutató képsorok, a realista csatatéri felvételek és Lincoln meggyilkolásának jelenete napjainkban is igen hatásos maradt. A déliek öngyilkos rohama is emlékezetes: a déli tiszt mellől mindenki elhull a golyózáporban, ő is megsebesül, de még utolsó erejével beletaszítja a Konföderáció lobogóját az északiak ágyújának csövébe. De nem csak a nagyszabású jelenetek megragadóak: Griffith képes volt apró, hétköznapi, emberi gesztusokat is bemutatni, amelyek jól ellensúlyozzák a némafilm színészeinek kissé eltúlzott, hatásvadász játékát. Az egyik jelenetben egy déli anya kegyelmet kér a fia számára Lincoln elnöktől. Az elnök természetesen megkegyelmez a halálra ítélt fiúnak, az anya pedig örömében kis híján megcsókolja az elforduló Lincolnt, majd észbe kap, és gyorsan távozik, az elnök pedig semmit sem vesz észre ebből. Még meghatóbb a sebesült, legyőzött déli tiszt hazaérkezése, amint szégyenkezve, hosszasan és fájdalmasan ácsorog otthona ajtaja előtt. Szeretetteljes de szomorú mosollyal méregetik egymás tönkrement ruházatát kishúgával, amíg asszonyi karok ki nem nyúlnak az ajtón, s be nem vonják a házba a hazatérőt.

Sajnos a film második felét a rasszista gyűlölködés határozza meg. Eltűnnek a megható, hiteles jelenetek, s helyette hisztérikusan eltúlzott játékkal mutatják be, milyen rettegésben kellett élniük a déli fehéreknek, amíg a Ku Klux Klan „hősei” fel nem szabadították őket a kéjvágyó és fosztogató feketék uralma alól. A filmben még az egykori északi és déli katonák is kénytelenek vállvetve harcolni a tomboló és erőszakoskodó feketék ellen. A rendező a rabszolgatartók legősibb előítéleteinek megfelelően mutatja be a feketéket: nem csak gyermetegek, gyávák és rosszindulatúak, de kizárólag azon jár az eszük, hogyan lehetne magukévá tenniük a fehér asszonyokat. A történelmi hitelesség teljesen megsemmisül: Lincoln meggyilkolása után a filmben a déli fehérek elkeseredetten jelentik ki, hogy „legjobb barátjukat” ölték meg, holott aligha lehetett nála szélesebb körben gyűlölt személyiség a legyőzött államokban 1865 táján. Az sem használ a filmnek, hogy a fekete szereplőket fehér férfiak játsszák sötét festékkel összemázolva. Az egyik fekete nőről nem csak az látszik az első pillantásra, hogy fehér, de az is, hogy férfi… Amerikában ekkoriban egyszerűen nem lehetett fekete színészeket alkalmazni – különösen olyan szerepekhez, amelyekben fehér asszonyokat fenyegetnek. Roger Ebert jól fogalmazott, amikor megállapította, hogy „a film nem csak bemutatta, hogy milyen rasszista volt Amerika 1915-ben, de úgy mutatta be, hogy nem is volt tudatában e rasszizmusnak.”

Valahogy úgy állunk ezzel a filmmel is, mint Leni Riefestahl és Eizenstein alkotásaival: ha képesek vagyunk megfeledkezni a mű üzenetének embertelenségéről és hazugságáról, akkor csodálnunk kell a rendezőt ötletességéért, lendületéért és technikai újításaiért. Aligha véletlen, hogy a nagysikerű Forrest Gumpban Robert Zemeckis rendező is felidézte a film leghatásosabb jelenetét, a Ku Klux Klan lovasainak elsöprő rohamát. Ez a pár perc valóban a világ filmművészetének leghíresebb képsorai közé tartozik.

Hahner Péter

Ezt olvastad?

Történelmi léptékkel mérve nem tűnik hosszúnak az az alig egy évtized, mire Magyarország a NATO tagjává válhatott, onnantól kezdve, hogy
Támogasson minket