„Az elvtársak anyja” és a spanyol kommunista párt szimbóluma, Dolores Ibárruri

1931. április 14-én kikiáltották a Második Köztársaságot Spanyolországban. Dolores Ibárruri Gomez (1895–1989) aznap két gyermekével – Rubénnel és Amayával – a muskizi Városháza térre ment, hogy osztozhassanak a nép örömén. Ibárruri, avagy La Pasionaria (magyarul Golgotavirág) tizenöt évig vezette a Spanyol Kommunista Pártot (PCE), megélte a nyomort, a moszkvai száműzetést és öt gyermeket is elvesztett. A százegy éve megalakult párt felépítésében meghatározó szerepe volt. A spanyolországi kommunista harcosok első nemzedékéhez tartozott, akiket lenyűgözött az 1917-es bolsevik forradalom, s épp ezért szakított a szociáldemokráciával, azt remélve, hogy hazájában is egy olyan pártot hozhat létre, amely képes ennek megismétlésére.

Apja baszk származású bányász volt, anyja pedig egy kasztíliai parasztlány. Mélyszegénységből jött, s szüleitől vallásos neveltetést kapott, ezért fiatalkorában tanítónőnek készült. Ezzel végül felhagyott, amikor húszévesen, 1916. február 19-én férjhez ment egy szakszervezeti aktivista bányászhoz, Julián Gabiña Ruizhoz. 1917 decemberében belépett a Spanyol Szocialista Munkás Pártba (PSOE), és 1918-tól kezdve La Pasionaria álnéven kezdett írni a pártújságba. Kiállt a Kommunista Internacionáléhoz való csatlakozás mellett. 1920-ban csatlakozott a Spanyol Kommunista Párthoz, amely 1921-ben egyesült a Spanyol Kommunista Munkáspárttal és így született meg végül a Kommunisták Spanyolországi Pártja (PCE), amelynek alapító tagja volt. Ugyanebben az évben halt meg első lánya, Éva.

Az 1920-as években bányásznőként aktívan részt vett a sztrájkokban

1930-ban nevezték ki a Központi Bizottság tagjává. Addig Baszkföldön, a vizcayai bányászterületen élt és tevékenykedett. Ekkorra már három lányát temette el, Esthert, Azucenat és Amagoyat. Egyetlen lánya, Amaya maradt életben. Visszaemlékezéseiben elmondja, hogy nyomorúságos körülmények között éltek. Házukban nem volt víz és villany. Dolores varrásból próbálta fenntartani családját, míg férje, Julián a bányában dolgozott. Amaya első babáját is anyja készítette rongyokból, s a fejét csicseriborsóból.

Még 1930-ban elhagyta férjét, és vele együtt a vizcayai nyomorúságos háziasszony életet. Madridba költözött, ahol a Mundo Obrero című folyóiratnál dolgozott. 1933-tól már a Politikai Iroda tagja volt, valamint a Női Titkárság vezetője, 1934-ben pedig létrehozta a Nők Háború és Fasizmus Elleni Nemzeti Bizottságát (Comité Nacional de Mujeres contra la Guerra y el Fascismo). 1936-ban a Cortes Generales (Spanyolország kétkamarás törvényhozó testülete) képviselőjének választották, majd ugyanebben az évben a PCE asztúriai helyettes államtitkára lett.

A második köztársaság kikiáltása, 1931. április 14.

Ugyanebben az évben kezdett a La Pasionaria mítosza összemosódni a fasizmus megállítására elsőként fegyvert emelőkével, és a PCE erőteljes propagandájának köszönhetően alakja a köztársasági ellenállás egyetemes ikonjává vált, a szlogennel együtt, amelyet 1936. július 19-én, az Unión Radio Madrid mikrofonja előtt olvasott fel: “¡No pasarán!” vagyis „Nem fognak átjutni!”, „Nem törtök át!”

A Franco-féle 1936-os államcsínyt követően Dolores Ibárruri a rádióhullámok elé lépett, hogy ellenállásra szólítson fel. Híres mondata – No Pasarán – cselekvésre ösztönző felhívás lett, és ma is használják.

A Kommunista Párt tömegszervezetté, fegyelmezettségéből, valamint politikai és katonai pozícióiból adódóan pedig a demokratikus köztársaság védelmének tengelyévé vált, melyben La Pasionarianak döntő szerepe volt. Részt vett például 1936 októberében és novemberében a Capitol és a Monumental mozik gyűlésein, a Francisco Franco légiereje által kíméletlenül bombázott városban. 1937-ben azonban (Sztálin tisztogatásai miatt) a PCE heves dialektikus hadjáratot indított a POUM, vagyis az Egyesült Marxista Munkáspárt (Partit Obrer d’Unificació Marxista) ellen, amelynek tagjait „trockistának” és „fasizmus ügynökeinek” neveztek. Augusztus 10-én, másfél hónappal azután, hogy Andreu Nint, a párt főtitkárát szovjet ügynökök elrabolták és meggyilkolták, egy valenciai nagygyűlésen Ibárruri felszólalt „a trockizmus kiirtásáért Spanyolország proletár soraiból”.

A polgárháború véget vetett a köztársaságnak Spanyolországban. 1939. március 5-én Segismundo Casado ezredes, Julián Besteiro és Cipriano Mera vezette puccsal megdöntötte Juan Negrín kormányát, aki a PSOE tagja volt, de szoros szövetségben állt a PCE-vel. A kommunista vezető másnap repülővel Oránba, másfél hónappal később pedig Moszkvába menekült, ahol társaival együtt önkritikus vitába keveredett a vereség okairól.

Tömeggyűlés Brüsszelben a spanyolországi békéért, 1936. szeptember 6.

1940 elején La Pasionaria két cikkben védte meg Lengyelország egy részének szovjet csapatok általi megszállását. A Szovjetunió náci Németország általi 1941. június 22-i inváziója után a Radio España Independiente (La Pirenaica) és a szovjet állomások mikrofonjain keresztül Dolores Ibárruri szinte naponta olvasott olyan beszédeket, amelyek a fasizmus elleni összefogásra szólítottak fel. 1942-ben fia, Rubén elesett a sztálingrádi csatában, hiszen spanyol önkéntesek ezrei harcoltak partizánként a francia ellenállásban és a Vörös Hadseregben a fasizmus megdöntése érdekében.

1945 decemberében a PCE vezetői Toulouse-ban találkoztak 50. születésnapja alkalmából. Ibárruri ekkorra már José Díaz 1942-es öngyilkossága és Jesús Hernández 1944-es kizárása után a párt (első női) főtitkára volt. Az ünnepségen Pablo Picasso is részt vett, valamint Juan Rejano, spanyol költő a mexikói emigrációból egy verssel kedveskedett neki, melynek első sora így hangzik: „Anyánk, anyaméhünk, tüzér, a hős virága, harcos…”

A negyvenes években sok egymást követő próbálkozást tettek a párt újjáépítésére és a francoista diktatúrával szembeni ellenállás megerősítésére, főleg a maquis (a francia ellenállás gerilla harcosai) részéről, ám ezek végül vérbefulladtak. Sok kommunista méltósággal állt a kivégzőosztagok elé La Pasionariára hivatkozva. 1946. február 15-én, néhány nappal a carabancheli kivégzés előtt Cristino García Granda, a francia ellenállás hőse ezt írta: „A te neved, amelyet spanyolok milliói csodálnak és szeretnek, a mi zászlónk…”

Dolores Ibárruri két túlélő gyermeke, Amaya (1923-2018) és Rubén (1920-1942)

A hidegháború a PCE betiltásához vezetett Franciaországban 1950 szeptemberében. A kelet-európai sztálinizmus legújabb folyamatai közvetve még Irene Falcónt, a spanyol kommunista és feminista újságírót is érintették, aki – gyermekei halála után – a Dolores Ibárrurihoz legközelebb álló személy volt. 1956-ban, három évvel Sztálin halála után, Nyikita Hruscsov „titkos jelentése” a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) XX. Kongresszusán Szálin bűneiről sokkolta az addig nagyra becsült nemzetközi kommunista mozgalmat. La Pasionaria ettől kezdve soha nem idézte Sztálint, sem nyilvános beszédeiben, sem cikkeiben. 1968 szeptemberében (a Központi Bizottság azon fontos ülésén, amely ratifikálta a Varsói Szerződés csapatainak Csehszlovákia elleni inváziójának elítélését) nagyon nyersen fejtette ki véleményét erről a dokumentumról: „Számomra – ahogy a mi országunkban az asszonyok mondják – olyan volt, mint a lehulló fák árnyékában lenni.”

Dolores Ibarruri és Fidel Castro. Kuba, 1963.

A PCE elindította nemzeti megbékélési politikáját, amely az 1960-as évektől lehetővé tette, hogy „Franco-ellenes párttá” váljon. 1959 decemberétől Santiago Carrillo főtitkárként, Dolores Ibárruri pedig elnökként, meghatározó szerepet játszottak a munkásbizottságok létrehozásában és felépítésében, valamint a diákharcokban. Támogatták a szomszédsági mozgalom követeléseit, katolikusokat, akik elszakadtak a diktatúra társadalmi bázisától, a szakembereket, a középosztálybelieket és az értelmiségieket, akiket ez által arra buzdítottak, hogy csatlakozzanak a szabadságharchoz. „Nem lesz emberi erő, amely megakadályozhatná a demokrácia helyreállítását Spanyolországban” – jelentette ki Pasionaria 1975. december 14-én Rómában Enrico Berlinguer, a PCI főtitkára és a sportpalotát ebből az alkalomból megtöltő húszezer ember előtt. Mindezt a 80. születésnapján.

Dolores Ibárruri 1978-ban

Franco halála után, még másfél évig Moszkvában kellett maradnia száműzetésben, amely nagyon megviselte. 1977. május 13-án tért vissza Madridba, öt héttel a PCE legalizálása után, a „vörös nagyszombat” idején, és alakját az 1978-as alkotmányt jóváhagyó Cortes néhány ikonikus képén örökítette meg.

„Kommunistának lenni” – fogalmazott 1947-ben Dolores Ibárruri – „nem csak a munkásosztály és a parasztok érdekeinek védelmét jelenti elsősorban. (…) Ez azt jelenti, hogy küzdeni kell a nők jogaiért és társadalmi egyenlőségéért, valamint a feudális akadályok és előítéletek ellen, amelyek a nőket évszázadokon keresztül nemcsak a társadalom rabszolgáivá tették, hanem a férfiak önzésének rabszolgáivá is.” Annak ellenére, hogy élete utolsó éveiben sem volt hajlandó feministaként definiálni magát, az egyenlő jogok állandó védelmével a feminizmus úttörője volt Spanyolországban. „Pasionaria testben és lélekben a nők aktív és tudatos politizálásának szentelte magát, és feminista szemszögből olvasni őt alapvető fontosságú, mert nélküle ma nem itt tartanánk” – mondta nemrég Irene Montero esélyegyenlőségi miniszter.

Temetésén, 1989. november 16-án, hét nappal a berlini fal leomlása után és két évvel a Szovjetunió felbomlása előtt több mint kétszázezer ember vett részt.

Dolores Ibárruri a spanyol kommunisták szimbolikus alakja, Spanyolország múlt századi politikai, társadalmi és kulturális történetének pedig nélkülözhetetlen szereplője volt a PCE. Figyelemreméltó, hogy a 2007. december 16-án hatályba lépett „Spanyolország történelmi emlékezetének törvénye” felszámolta a francoista emlékműveket, illetve az utcaneveket is megváltoztatták. Annak ellenére, hogy a törvény elismeri és kiterjeszti a jogokat, és intézkedéseket állapít meg azok javára, akik üldöztetést vagy erőszakot szenvedtek el a polgárháború során, Spanyolország szinte egész területén szétszórtan található utcák, terek, sugárutak, szobrok, épületek és iskolák százai tisztelegnek a Második Köztársaság legkiemelkedőbb emberei vagy eseményei előtt. Spanyolországban öt, Dolores Ibárruri nevét viselő utca van elszórtan: Málagaban, Torremolinosban, Benalmádenában, Sevillában és Córdobában.

¡No pasarán! konyharuha

Külön érdekesség, hogy Glasgowban emlékművet állítottak La Pasionariának. A Spanyolországban harcoló körülbelül kétezer, az Egyesült Királyságból érkezett önkéntes egynegyede skót volt. A skót brigádosok közül százharmincnégyen vesztették életüket Spanyolországban, ebből hatvanöten Glasgow városából származtak.

A Nemzetközi Brigádok életben maradt tagjai 1939 elején elhagyták Spanyolországot, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy a fasiszta győzelem elkerülhetetlen. La Pasionaria ezeket a szavakat mondta búcsúztatásukkor:

„Nemzetközi Brigádok-béli Elvtársak!

Néhányatokat politikai okok, államérdekek, ugyanazon ügy nagyszerűsége, melyért oly határtalan nagylelkűséggel áldoztátok véreteket, küld most vissza hazátokba, sokakat pedig kényszerű száműzetésbe. Büszkén mehettek. Ti, immár történelemmé váltatok! Ti legendák vagytok! Ti a szolidaritás és a demokrácia egyetemességének hősi példái vagytok! Soha nem feledünk el Benneteket, és amikor a béke olajfájának levelei kihajtanak és összefonódnak a Spanyol Köztársaság győzelmének babérkoszorúival, gyertek vissza!”

Az emlékmű Arthur Dooley skót kommunista művész alkotása. 1977-ben leplezték le. Feliratai angolul egy 1936. szeptember 3-i párizsi rádióadás során elhangzott idézet a Pasionáriától: „Jobb állva meghalni, mint örökké térden csúszva élni.” valamint: “Glasgow városa és a brit munkásmozgalom tiszteletét fejezi ki azon férfiak és nők a bátorsága előtt, akik Spanyolországba mentek harcolni a fasizmus ellen. 1936-1939. A Nagy-Britanniából érkezett 2100 önkéntes közül 534-et megöltek.  Közülük 65-en Glasgowból származtak.”

La Pasionaria szobra Glasgowban

Habár Dolores Ibárruri kommunista politikus volt, úgy vélem, hogy emellett egy népszerű, feminista gondolkodó is, s ezért alakját a spanyol nép nem hagyja eltűnni a történelem süllyesztőjében. Hogy ez helyes, vagy sem, talán nem a mi tisztünk megítélni.

Semsey Enikő

Felhasznált irodalom:
Amóros, Mario: ¡No pasarán! Biografía de Dolores Ibárruri, Pasionaria, Ediciones Acal, Madrid, 2021.

Ibarruri, Dolores: Memorias de Pasionaria, 1939-1977: Me faltaba España (Serie Biografías y memorias), Planeta, Barcelona, 1984.

McKenzie, Ray: Public Sculpture of Glasgow, Liverpool University Press, Liverpool, 2002.

 Ayer se celebró el entierro de Dolores Ibárruri, “La Pasionaria”. ABC. November 17, 1989, Actualidad Gráfica, p. 7.

Cientos de símbolos recuerdan a la II República mientras el Gobierno elimina los franquistas. ABC 2006. 07.25.

Muere Amaya Ruiz Ibárruri, hija de Pasionaria”. El País, 2022.03.18.

Ezt olvastad?

A politikai, társadalmi, vagy gazdasági szempontból zaklatott időszakok kiváló terepet kínálnak a politikai kalandorok számára, akik tehetségükkel és meggyőző személyiségükkel