Az emlékezés és a veszteség kapcsolata. Judith Schalansky: Különféle veszteségek jegyzéke

Judith Schalansky könyvének megírása előtt néhány évvel látogatást tett egy északi városban. A település egy tengeröböl délnyugati csücskében helyezkedik el és lakóinak jelentős része halászmesterséggel foglalkozik, két macskaköves utcája és tere pedig a régmúltat idézi. A városban járva ezáltal az idelátogató úgy érezheti, nem a napjainkban igen felgyorsult világában él, hanem a múlt lassan csordogáló eseményeit éli újra, látva a régi macskaköves utcákat és a kolostort, ahol már csak két arisztokrata hölgy él.

Judith Schalansky: Különféle veszteségek jegyzéke, fordította: Nádori Lídia, 2020, Corvina Kiadó, 256 oldal. (Kép forrása: a Corvina Kiadó weboldala)

A település központjában azonban nem egy szokványos piactér található, hanem egy hársfákkal körülvett és kovácsoltvas kapuval szegélyezett temető. A város temetkezési vállalata olyan közel helyezik a holtakat az élőkhöz, amennyire csak lehetséges. E kötet írója korábban is találkozott már hasonlóan érdekes helyszínekkel, mint pl. a San Michele temetősziget, vagy a Hollywood Forever Cemetery sírjai, amelyek a mexikóiak Día de los Muertos-ünnepén sárga és narancsszínben pompáznak, de egy élmény sem gyakorolt rá akkora hatást, mint az említett északi városka – melynek dán elnevezése „kis szigetet” vagy „vízzel körülvett helyet” jelent – temetője, amelynek alakja, a kör és a négyszög egymásba fonódása, egy utópia megvalósulását idézte fel a szerzőben.

A berlini Köztársasági Palota homlokzata az 1980-as években – erről is ír könyvében Judith Schalansky (Kép forrása: Wikipedia)

A jelen kötet központi témáját a bomlás és a rombolás eddig kevésbé ismert jelenségei alkotják. Hogy akkor élünk-e igazán, ha állandóan szem előtt tartjuk az egyszer elkerülhetetlent, vagy akkor, ha egyáltalán nem veszünk róla tudomást, megoszlanak a vélemények. A halál kérdése ugyanakkor „civilizáltabbakká” tette az addig „állatias létben élő” ősembereket. A halottak öröksége és a velük kapcsolatos emlékek megteremtették a halottsiratás kultúrájának alapjait, amelyben a hozzátartozók ezen elemek segítségével még egyszer utoljára maguk közé idézhetik az eltávozottakat.

Ahogyan az új Brehm-könyvsorozat egyik kötetének előszavában egy heidelbergi zoológusprofesszor is megfogalmazta: »”A nyugati ember racionálisan alig megragadható tulajdonságai közé tartozik, hogy ami elveszett, nagyobbra értékeli annál, mint ami még megvan.”« Számos út létezik az emlékek rögzítésére. Az egyik eszköz az emberi emlékezet, amely azonban alapjában véve nem őrizne meg semmit. Ha mindenre emlékeznénk és mindent „megőriznénk”, akkor a fejünkben lévő információtömeg hasznavehetetlen és rendezetlen adathalmazzá válna. Bár minden létrehozott archívum kitűzött célja az, hogy az emberi tudás minden részletét eltárolja, ez a vállalkozás eleve kárhozatra van ítélve, ezért a felhalmozódott ismeretanyag szelektálása elkerülhetetlen.

Szapphó, az ókori költőnő versei töredékesen maradtak fenn – többnyire a képen látható papiruszdarabok őrizték meg a szövegek egy részét – Judith Schalansky könyvében megmutatja, hogy amíg emlékezet létezik, másodlagos, hogy valami előttünk van, vagy eltűnt, és hogy az irodalom segít megtapasztalni, milyen közel van egymáshoz a megőrzés és a rombolás, a veszteség és a teremtés. (Kép forrása: Wikipedia)

Az emberiség örökségét őrző tudományágak és intézmények – bár teremtő gesztussal jöttek létre – alapjaiban véve mégis rombolnak. Az archívumok, múzeumok és könyvtárak, valamint az állatkertek és a természetvédelmi területek tulajdonképpen gondosan őrzött „temetőkertek”, amelyek raktáraiban „félretehető és elfeledhető” dokumentumokat őriznek, talán azokról a szintén elfeledett eseményekről és alakokról is, akik és amelyek számára már eddig is számos emlékművet emeltek a világ nagyvárosaiban.

A ma élő emberek többsége már nincs is tisztában azzal, milyen régmúlt ideák, magukkal ragadó műalkotások és forradalmi vívmányok tűntek már el a múlt ködében, egyrészt az emberi gyarlóságnak, másrészt pedig a múló időnek köszönhetően. A különböző kultúrák ciklikus hanyatlását számos újkori európai gondolkodó jótékony az emberiségre jótékony folyamatként ható jelenségként értelmezte. Ez a világnézet nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy egyes népek mások lakhelyének elfoglalását, az itt élő népek rabságban tartását, valamint kultúrájuk lerombolását természetes folyamatként értékeljük. A jövőt uralni óhajtó emberiség egyik célkitűzése már a korai időkben is a múlt teljes megsemmisítése volt, amire példát szolgáltathat Csin Si Huang-ti is, aki a „Csin első császára” névvel illette magát. Azokat, akik szembeszegültek akaratával, kivégeztette vagy közmunkára kényszerítette.

Greifswald kikötője Caspar David Friedrich festményén. 1949 és 1990 között Greifswald az NDK részét képezte, ami a város középkori része történelmi épületeinek elhanyagolásával és jó részük lebontásával járt. Az óváros rekonstrukciója az 1980-as évek végén kezdődött, mára úgyszólván teljesen helyreállították. A kikötőtől északra eső részt lebontották, majd teljesen újjáépítették. (Forrás: Wikipedia)

A múlt eltörlésének vágya magában hordozza az újrakezdés lehetőségének megteremtése iránti törekvéseket is. Azonban a Föld talán arra van kárhoztatva, hogy a múlt romhalmazaként pusztuljon el, az emberiség pedig e múlt örököseinek tarka közössége. A múlt azonban a lehetőségek tárháza is lehet, ha az idő előrehaladtával folyamatosan rombolódik, átalakul vagy éppen teljesen ignorálódik, hogy valami teljesen új szülessen a helyébe. Ez viszont a múlt eseményei folyamatos átértelmezésének kényszerével is együtt jár.

De vajon mennyiben lehet mindenki számára átélhetővé tenni a korábbi századok veszteségeit és mennyit őriztek meg ezekből a fennmaradt történeti források? Hogy mi marad fenn egy bizonyos ideig, azt a legtöbb esetben a véletlen és az alkalmazkodás képessége sok esetben döntő mértékben befolyásolja. A múlt szerepe ebben a folyamatban, hogy a már magunk mögött hagyott történelmet az emberiség fejlődésének mérföldköveiként mutassa be. Az ilyen típusú kronológia azonban csak látszólagos rendet teremthet az események sűrűjében, éppen ezért erőltetett következetessége is hiábavaló.

Judith Schalansky (Kép forrása: Wikipedia)

A mára kialakult világ egy hatalmas áttekinthetetlen archívummá vált, amelynek szerepe, hogy a múltban lejegyzett valamennyi tapasztalat példaként szolgáljon a ma embere előtt. Ebben az archívumban semmi sem vész kárba, hiszen minden megtörtént eseménynek nyoma marad. E fizikai törvényszerűség azonban figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a legtöbb átalakulási folyamatot nem lehet megváltoztatni. Idő kérdése, hogy minden ebben a világban készült alkotás örökre megsemmisüljön, még azok a múltbeli tanúságtételek is, amelyek más katasztrófáknak köszönhetően eddig fennmaradtak.

Az emberekben él a vágy, hogy valami maradandót alkosson, nyomot hagyjon az utókor számára, hogy majd ükunokáik is emlékezzenek rájuk. Judith Schalansky írásának ugyanez a célja: tizenkét olyan – ma már elfeledett, ikonikus „veszteség” történetét ismerteti könyvében, amelyet a mai kor embere már csak a leírásokból ismerhet meg. A történetekből készült kötet biztosítja ezen emlékek fennmaradását. Minden történet elején felidézi azokat az időszakokat és „helyzeteket”, amikor ezek a – ma darabjaikban megmaradt alkotások virágkorukat élték. E könyv – írója szerint – a keresés és megtalálás, a veszteség, ám ugyanakkor a nyereség krónikája is, amely fényes bizonyítéka annak, hogy semmi sem veszhet igazán a feledés, homályába, amíg létezik az emlékezés.

Baliga Violetta Lilla

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket