Az erdélyi országtudat: a transzilvanizmus a kora újkorban

A Digitális Legendárium munkacsoport 2020 novemberében Griffsider sorozatában tette közzé Bayer Árpád beszélgetését Várkonyi Gábor történésszel, az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi docensével. A – nemrég az Újkor.hu hasábjain Pálfi Ádám által szemlézett – beszélgetés az 1541 után három részre szakadt Magyarország egységtudatáról, az országegyesítést és a török kiűzését célzó törekvések tényezőiről adott nagyon megragadó összeképet. A számos részterületet érintő, igen adatgazdag, ám a laikusok számára is élvezhető beszélgetésben hangsúlyosan jelenik meg a „felülnézet” perspektívája, egyfelül a kor politikai elitjének gondolkodása, másfelől a történészi látószög – innen szemlélve valóban az egységtudat, az országegyesítési törekvések alkotják a másfél évszázad történetének vezérfonalát. Az összkép azonban, ha egyes részleteit más nagyításban szemléljük, fragmentáltabb és ellentmondásosabb. Ahhoz, hogy ez a töredezettség láthatóvá váljon, Tóth Zsombor módszertani javaslatának megfelelően a nemzeti múlt nagyelbeszélése helyett regionális nézőpontra helyezkedve a sajátosan erdélyi érdekeknek megfelelő prioritásokat, elgondolásokat és erőfeszítéseket próbálom értelmezni. Arra teszek kísérletet, hogy – vázlatszerűen – összefoglaljam a transzilvanizmus kibontakozásának a 16. század közepétől a 18. század első feléig ívelő eszmetörténeti folyamatát.

A kora újkori magyar nemzetfejlődés sajátos problémáját jelenti az állami egység megszűnése és az államterület három részre szakadása. Az ez által előidézett hosszú távú változásokat Péter Katalin tárta fel 1993-ban megjelent, mára klasszikussá vált tanulmányában. Gondolatmenete szerint az ország kettészakadását követő időkben a politikai elitet a számtalan pártváltás és a szoros családi kapcsolatok fogták egybe, ugyanígy az értelmiség mobilitása és az élénk gazdasági kapcsolatok is annak irányában hatottak, hogy a kortársak továbbra is egy egységként, egyazon hazaként fogják fel az ország két részét. A 17. század első negyedére döntő változások mentek végbe: az eliten belüli személyes kapcsolatok meglazultak és jelentősen megritkult az értelmiség átjárása. A szakadás a század második felében tovább erősödött: még lazábbá váltak a két országrész elitje közti összeköttetések, és a gazdasági kapcsolatok is közvetettebbé váltak. Ekkorra, bár a nemzetet továbbra is egységként fogták fel, úgy látták, ez a nemzet immár két hazában él. Ezt a folyamatot tükrözte az ország elnevezéseinek változása: míg a középkorban az ország egészét nevezték Hungariának, a 16. század közepétől már felváltva értettek alatta egy tágabb és egy szűkebb, azaz Erdély nélküli Magyarországot; 1570 után viszont egyre többen tekintették Erdélyt Magyarország egykori részének.

A késő középkorban tartományi státust élvező Erdélyt az oszmán támadások terelték a kényszerű önállósodás pályájára. Az államapparátus lépésenkénti kialakítása ellenére nem változott a magyar Koronához tartozás tudata: a váradi, a gyalui, a nyírbátori és a speyeri szerződés egyaránt a közeli jövőre tervezett, a nyugati országrészből kiinduló országegyesítés jegyében született. A fordulópont az 1570-es évekhez köthető. Báthory István megszilárdította a Királyságtól való különállást, felismerte és politikai örökségeként hagyományozta tovább az önálló Erdély létezésének szükségességét és kereteit. A kortársak ekkor kezdték az erdélyi uralkodót fejedelemnek, az országot fejedelemségnek nevezni. Ugyanekkor a királyság hagyományait öröklő nyugati országrész számára Erdély egyesítendő országrészből ellenséggé vált: várrendszert alakítottak ki vele szemben, és harmincadhelyeket állítottak fel a határon.

A megosztottság következményeként a 17. század elejétől épült ki Erdély politikai legitimációja és sajátos kulturális identitása. A tizenötéves háború és a sikertelen országegyesítési kísérlet tapasztalatai alapján a Bocskai-szabadságharc végére formálódott ki az Erdély történeti szerepéről vallott felfogás. Míg a királyságbeli politikusok, élükön Illésházy Istvánnal úgy látták, a bécsi béke elég garanciát jelent a nemzet szabadságainak megtartására, az önálló Erdély fennmaradása ezért szükségtelen, addig Bocskai érvelése szerint a nemzet szabadságait, sőt a nemzet egységét hosszú távon éppen a politikai megosztottság által, Erdélyre támaszkodva lehet biztosítani. Az immár távlati célként megfogalmazott egység csak egy majdani magyar uralkodó vezetésével, nem pedig a Habsburgok fősége alatt valósulhat meg. Bocskai elgondolását még radikálisabb formában fogalmazta meg Bethlen Gábor. Végrendeletében az idegen király megválasztása tűnik fel a magyarokat ért minden baj forrásaként. Ebből azonban már nem pusztán az a következtetés adódott, hogy – Bocskai szavaival – „mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani” (Bocskai István: Testamentomi rendelés. In: Magyar gondolkodók, 17. század. Vál., a szöveget gond., jegyz.: Tarnóc Márton. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., [1979.] 14.), hanem az is, hogy Erdélynek szinte kötelessége megmaradni a szultán védelme alatt, hisz e nagyhatalmi háttér nélkül aligha volna lehetséges fellépni Bécs ellen, a nemzet szabadságainak védelmében. Erdélynek a rendi jogokat és a vallásszabadságot védő funkcióját fejezte ki I. Rákóczi György, amikor 1644-45-ös hadjárata idején – a magyar rendek kérésére, ám saját költségén – kinyomtatta a bécsi és a zsitvatoroki békék szövegét, valamint az 1617-es megállapodást a Habsburgok magyarországi és csehországi örökös utódlásáról; e dokumentumok önmagukban igazolták az uralkodó elleni támadás jogosságát.

A szereptudat kialakulásával párhuzamosan rögzült egy sajátos múltszemlélet: a szerzők az erdélyi történelemnek saját belső logikát tulajdonítottak, ami a magyarországi események felületes ismertetésével is megérthető és megírható. Baranyai Decsi János még a teljes magyar történelem megírását tűzte ki célul, Szamosközy viszont már jobbára Erdélyről írt, Szalárdi János és Bethlen Farkas pedig kimondottan Erdély történetével foglalkozott. Az elbeszélés fonalát pusztán azért vezették vissza 1526-ig, hogy magyarázzák a fejedelemség önállósodásának körülményeit. Beszédes tény, hogy az olvasók figyelmét ekkor már fel kellett hívni arra, hogy Erdély egykor Magyarország része volt. Bár maradtak olyan emlékezeti helyek (így például a Szent László-hagyomány, a várnai csata és a Hunyadi Mátyás alakja köré szövődő legendárium), amelyeken továbbra is osztozott a két országrész, mások viszont (így elsősorban a mohácsi csata) az erdélyi köztudatban jelentőségüket veszítették. Hiszen – Tóth Zsombor frappáns megfogalmazásával – Erdélynek

„nincs szüksége Mohácsra (…), mert a XVII. században már saját történelmi tapasztalataira, emlékeire/emlékezéseire hagyatkozva artikulálhatja a jellegzetesen erdélyi múltról szóló nagyelbeszélést” (Tóth Zsombor: A történelem terhe. Antropológiai szempontok a kora újkori magyar írásbeliség textusainak értelmezéséhez. Komp-Press – Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2006. 40-41.)

A történeti szereptudat és a sajátos múltszemlélet kialakulásával párhuzamosan Erdély jogélete is a Királyságétól eltérő úton fejlődött. Bethlen Gábor, valamint I. és II. Rákóczi György idején zajlott az 1540 után elfogadott artikulusok egységes törvénykönyvbe szerkesztése, mely hosszas bizottsági munka, majd az országgyűlési felülvizsgálat és a fejedelmi megerősítés után 1653-ban jelent meg. A sajátos erdélyi jogrend így megszilárdult, és a közjogi elkülönülés immár szimbolikus formában is kifejeződött. A késő középkor óta a magyar állam területi és intézményi egységét a Szent Korona fejezte ki, és a magyarországi politikusok a 16-17. század során is rendre ebben az értelemben hivatkoztak rá. Az erdélyiek szemében ugyanakkor ez a kapocs egyre inkább meggyengült, míg végül a 17. század második felének szerzői a saját jelenükből visszapillantva többé nem tekintették a Korona tagjának az 1540 vagy 1571 utáni Erdélyt. Szalárdi János és Bethlen János történeti művében csaknem ugyanazokkal a szavakkal úgy fogalmazott, hogy „elszakadtunk Magyarország koronájától” (Bethlen János: Erdély története, 1629-1673. Ford.: P. Vásárhelyi Judit, utószó, jegyz.: Jankovics József. Balassi, Bp., 1993. 217.; Szalárdi János siralmas magyar krónikája. Sajtó alá rend., bev., jegyz.: Szakály Ferenc. Magyar Helikon, 1980. 72.), és Cserei Mihály is így írt a 16. századra visszatekintve:

„így szakada el Erdély a magyar Koronától és különös titulus alatt fejedelemség alá juta” (Cserei Mihály: Erdély históriája, 1661-1711. Sajtó alá rend., bev., jegyz.: Bánkuti Imre. Európa, Bp., 1983. 67.).

Apor Péter a török elleni győztes hadjáratokat több évtizedes távlatból felelevenítve fogalmazott:

„in anno 1687 az pogány török igája alól felszabadula, dicsőségesen visszamene édes hazánk az angyali apostoli szent magyar korona alá”. (Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae. In: Magyar emlékírók, 16-18. század. Vál., a szöveget gond., jegyz.: Bitskey István. Szépirodalmi, Bp., [1982.] 675.)

A történeti tapasztalatokon alapuló szereptudat és a közjogi önállóság tudata alapozta meg a 17. század utolsó harmadában kialakuló transzilvanizmust. Bethlen Miklós szemében Erdély „a két birodalom köziben Istentől önnön magától építtetett torony” (Bethlen Miklós: Olajágat viselő Noé galambja. Idézi: Tóth Zsombor: Emlékirat és patriotizmus: Bethlen Miklós és Cserei Mihály patriotizmusa. In: Nyelv, lelkiség és regionalitás a közép- és kora újkorban. Szerk.: Gábor Csilla – Korondi Ágnes – Luffy Katalin – Tóth Zsombor – Balogh F. András. Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2013. 369.), melyet a magyar történelemtől egészen különállónak tekint. Cserei Mihály még radikálisabban szakított a középkori Magyarország „közös” történetének felfogásával, a védőbástya-toposszal, az ország három részre szakadásának értelmezésével (sőt, a protestánsokat üldöző II. Lajos elestén kimondottan élcelődött). Nála a felekezetileg meghatározott különállás is hangsúlyosabban jelent meg, az „igaz egyház” sokkal inkább azonosult Erdéllyel, és az erdélyi embert erkölcsileg is a magyarországi felett állónak érezte:

„Erdélynek mindenkor Magyarországból magyar fiaktól történt veszedelme (…) Soha nem akart Erdély találni a maga dolgainak folytatására capax személyeket, örökké a magyarországi vertumnusi természetű fiakot admirálta (…) azért vesztők el mind a fejedelemséget, mind a szabadságot.” (Vertumnus római istenség az évszakok változását, majd elvontabb értelemben magát a változékonyságot jelenítette meg. Míg tehát a magyarországi politikusok rendre az erdélyieket vádolták állhatatlansággal, kiismerhetetlenséggel, sokszori szószegéssel, Cserei éppen ezeket a vádakat fordította visszájukra.) (Cserei Mihály: Erdély históriája i.m. 61.)

A transzilván eszmeiség felől tekintve nem meglepő, hogy az erdélyi politikai elit a 17. század végére nem az ország újraegyesítéséért, hanem éppen ellenkezőleg, az önálló államiság átmentéséért tett emberfeletti erőfeszítéseket. (Ennek hátterében persze húsba vágó történeti-politikai tapasztalatok húzódtak meg: egyfelől az 1657-1664 közötti fejedelemválság mint a Porta elleni „rugódozás” szomorú következménye, másfelől pedig az 1670-es években a Királyságban elszenvedett felekezeti sérelmek lélektani hatása sejlik fel). Az alapkérdéseket illetően az erdélyi politikusok lényegi eredményeket tudtak elérni. Az 1685 és 1690 közötti tárgyalások során alapvetően sosem kérdőjeleződött meg Apafi Mihály fejedelmi pozíciója és a fejedelmi méltóság átörökítése legalább az ő fiára, és hasonlóképpen állandó tárgyalási alap volt a belső jogrend megőrzése, különösen a négy bevett vallás egyenjogúsága. Kérdéses volt viszont, hogy mikor történjen meg a török szövetség felmondása és a Habsburg-fennhatóság kinyilvánítása, hogy elkerülhető legyen a Porta büntetése. Hasonlóan az aktuális erőviszonyok függvényeként rendezték, hogy hogyan menjen végbe az ország katonai megszállása (melyik várakba mekkora német őrség kerüljön, Erdély milyen mértékű élelmezéssel, beszolgáltatással, hadisarccal tartozzon), hogy ne terheljék túl a kivérzett helyi társadalmat. Végül közjogi viták tárgya volt a Magyarországhoz tartozó, de facto mégis Erdély részét képező Partium sorsa.

Míg a politikai és jogi dokumentumokban markánsan megjelenik az erdélyi országtudat és az államiság fenntartására irányuló törekvések reprezentációja, meglepő, hogy – a korban rendkívül fontos szeret játszó és a politikai irodalomnak is integráns részét képező – egyházi irodalom ugyanekkor nagyon ritkán és felemás módon reflektált erre a kérdéskörre. A szakirodalom Medgyesi Pál kapcsán azt hangsúlyozta, hogy a prédikációiban, szem előtt tartva a területi, politikai megosztottságot, mindig két haza tűnik fel, de ebben a két hazában egy nemzet él, amelyet a közös származás, a közösen elkövetett bűnök és a közös történelmi sors egyesít. Medgyesi szóhasználata azonban nem teljesen következetes. 1658-ban megjelent kötetének elöljáró beszédében legalábbis Magyarország egyetlen földrajzi-történeti egységként jelenik meg:

„e’ mi hajdan tejel mézzel folyo Pannonianc, az eleinten nagy hirö nevű, de már ma szintén el-czondorlott, el-becsmellődött Magyar Ország…” (Medgyesi Pál: Sok Jajjokban, s’ bánatos szivel ejtett könyhullatásokban merült, és feneklett, szegény igaz Magyaroknak, egy-néhány keserő Siralmi. Rosnyai János, Sárospatak, 1658. RMK I. 934. (:)2r.)

Eszéki Istvánnak a lemondott fejdelem, Rhédey Ferenc temetésén elmondott beszédében Erdély szintén a magyar haza részeként tűnt fel:

„Vagyon hát kit siratnod, igye fogyott szegény Haza; közelebb nemes Erdély Országa…” (Eszéki István: Halotti magyar oratio (…) groff Rhedei Ferencz urunknak meg-hidegedet tetemének utolsó érdemlet tisztessége meg-adásának okáért. Rosnayi János, Sárospatak, 1668. RMK I. 1075. 35.)

Ugyancsak Rhédey temetésén hangzott el Szántai Pócs István prédikációja, melyben ismét a szóhasználat következetlensége tűnik fel. Míg a haza költői megszólításakor határozottan elkülöníti a két országrészt:

„meg-szégyenlenéd magadat Erdély s-Magyar Ország”, néhány sorral később már egyetlen hazáról szól: „czondollottságodat szégyenlem, betegségedet jajgatni nem tudó Magyar-haza!” (Szántai Pócs István: Halotti praedikatio, Mellyet tött Szantai Poóts István… nehai groff Redai Ferencz urnak… meg-hidegedett teste felett. Rosnyai János, Sárospatak, 1668. RMK I. 1074. 19.)

A két országrész viszonyára Apafi Mihály tábori prédikátora, Nagyari József reflektált leginkább következetesen, az ószövetségi zsidóság kettészakadásának, a bálványozásra hajló Izrael és az igaz hit mellett megmaradt Júda szembenállásának példáját alkalmazva.

„Az Samariai hegy is nem valaszthattya meltan el Judat es Izraeltul mert ugyan csak Attyafiak (…). Az mondhatom en: Mit tucz vele Erdely országa talam az Ur Isten azért adot neked ily sok esztendőktűl fogvan valo békességet csendességet az Hatalmasnak Szarnyai alatt, hogy az te nyomorult Atyádfianak az Magyar Nemzetnek illyen nagy inségében szolgálly!” (Nagyari József tábori prédikációi. Sajtó alá rend., bev., jegyz.: Győri L. János. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2002. 114.)

A párhuzam, amely végigvonul az 1683-1685 folyamán keletkezett prédikációkon, alkalmat nyújtott Erdély történeti szereptudatának teológiai értelmezésére, és egyúttal a másik hazában élő, hitetlenségben elmerült, mégis testvéri nemzettársakkal szembeni felsőbbrendűség kifejezésére. A jócskán meggyengült Erdély azonban ekkor már nem feltétlenül tekinthette feladatának a Királyság melletti tevőleges kiállást, akár a fegyveres harc vállalásával; szerepének pusztán azt tekintették, hogy saját történeti sorsával példát adjon, megtérésre intse a másik haza fiait. Ahogyan Apafi udvari lelkésze (egyben Nagyari apósa), Tofeus Mihály fogalmazott 1682 tavaszán:

„Magyar Országnak mellette Erdély, az által taníttya az Isten ezt ma, hogy dicsőicse az Istent, ha nem dicsőíti, meg-dicsőíti az Isten magát ebben-is…”  (Tofeus Mihály: A’ szent soltarok resolutioja. [Veresegyházi Szentyel Mihály], Kolozsvár, 1683. RMK I. 1302. 859.)

Bár a 17. század végén Erdély meghatározó politikai erői egyöntetűen elutasították a Magyarországgal való egyesülést, az unió kérdésében fokozatosan enyhültek az álláspontok. A különállás fenntartása mellett a rendi nemzetként élvezett jogaikat féltő székelyek egy része és a szászok, valamint a felekezeti egyenjogúság csorbításától tartó protestáns lakosság nagy része foglalt állást. Az unió kérdése a modern nemzetté válás folyamatával túlhaladottá vált, a kiegyezéssel pedig politikai és közjogi szempontból is megoldódott.

Erdős Zoltán

Idézett és további felhasznált irodalom

Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae. In: Magyar emlékírók, 16-18. század. Vál., szöveggond., jegyz.: Bitskey István. Szépirodalmi, Bp., [1982.] (Magyar remekírók) 585-694.

Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI-XVII. századi magyarországi történetírás történetéből. Kézirat gyanánt. MTA Könyvtára, Bp., 1975.

Benda Kálmán: A magyar nemzeti hivatástudat története (a XV-XVII. században). Bp., 1937.

Bethlen Gábor: Végrendelete (1629). In: Magyar gondolkodók, 17. század. Vál., a szöveget gond., jegyz.: Tarnóc Márton. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., [1979.] (Magyar remekírók) 104-119.

Bethlen János: Erdély története, 1629-1673. Ford.: P. Vásárhelyi Judit, utószó, jegyz.: Jankovics József. Balassi, Bp., 1993.

Bethlen Miklós: Élete leírása magától. In: Kemény János és Bethlen Miklós művei. A szöveget gond., jegyz.: V. Windisch Éva. Szépirodalmi, Bp., [1980.] (Magyar remekírók) 399-981.

Bocskai István: Testamentomi rendelés (1606). In: Magyar gondolkodók, 17. század. Vál., a szöveget gond., jegyz.: Tarnóc Márton. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., [1979.] (Magyar remekírók) 9-22.

Cserei Mihály: Erdély históriája, 1661-1711. Sajtó alá rend., bev., jegyz.: Bánkuti Imre. Európa, Bp., 1983. (Bibliotheca historica)

Eckhart Ferenc: A szentkorona-eszme története. MTA, Bp., 1941.

Erdős Zoltán: A premodern nemzetfogalom szerkezeti vázlata. Historiográfiai megközelítés. (Kézirat). Pécs, 2017.

Eszéki István: Halotti magyar oratio (…) groff Rhedei Ferencz urunknak meg-hidegedet tetemének utolsó érdemlet tisztessége meg-adásának okáért. Rosnayi János, Sárospatak, 1668. (RMK I. 1075 = RMNy 3479)

Gooss, Roderich: Österreichische Staatsverträge. Fürstentum Siebenbürgen (1526-1690). Wien, 1911. (Veröffentlichungen der KOmmission für Neuere Geschichte Österreichs, 9.)

Kármán, Gábor: Transylvania Between the Ottoman and Habsburg Empires. In: Statehood Before and Beyond Ethnicity. Minor States in Northern and Eastern Europe, 1600-2000. Eds.: Eriksonas, Linas – Müller, Leos. P.I.E. – Peter Lang, Brussels, 2005. (Multiple Europes, 33.) 151-158.

Klaniczay Tibor: Hungaria és Pannonia a reneszánsz korban. Irodalomtörténeti Közlemények, 91-92 (1987-88): 1-2. sz. 1-19.

Luffy Katalin: „Romlás építőinek fognak neveztetni”. Prédikátori szerepek és alkalmi beszédek az Erdélyi Fejedelemség válsága idején. Debreceni Egyetemi Kiadó, 2015. (Csokonai Könyvtár 56.)

Medgyesi Pál: Sok Jajjokban, s’ bánatos szivel ejtett könyhullatásokban merült, és feneklett, szegény igaz Magyaroknak, egy-néhány keserő Siralmi. Rosnyai János, Sárospatak, 1658. (RMK I. 934 = RMNy 2796)

Nagyari József tábori prédikációi. S.a.r., bev., jegyz.: Győri L. János. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2002. (Csokonai Könyvtár. Források 9.)

Oborni Teréz: Udvar, állam és kormányzat a kora újkori Erdélyben. Tanulmányok. ELTE Eötvös Kiadó, Bp., 2011. (Udvartörténet kötetei)

Oborni, Teréz: State and Governance in the Principality of Transylvania. Hungarian Studies, 27(2013): 2. sz. 313-324.

Oborni Teréz: Erdély helyzetének megítélése a török elleni visszafoglaló háború idején (1683-1699) a magyar történeti szintézisekben. In: Művészet és mesterség. Tisztelgő kötet R. Várkonyi Ágnes emlékére. I. kötet. Szerk.: Horn Ildikó – Lauter Éva – Várkonyi Gábor – Hiller István – Szirtes Zsófia – Balogh Zsuzsanna – Pásztor Katalin – Tamás Máté. L’Harmattan, 2016. 643-662.

Oborni Teréz: Erdélyi országgyűlések a 16-17. században. Országgyűlés Hivatala, Bp. 2018. (A magyar országgyűlések története)

Pál Judit: Unió vagy „unificáltatás”?  Erdély uniója és a királyi biztos működése (1867-1872). Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2010. (Erdélyi tudományos füzetek, 267.)

Pálfi Ádám: A (ki)útkeresés viszontagságos évtizedei a királyi Magyarországon és Erdélyben. Újkor.hu, 2021. szept. 6.

Péter Ágnes: A Diploma Leopoldinum keletkezésének története. Belvedere, 17(2005): 3-4. sz. 3-17.

Péter Katalin: Bethlen Gábor magyar királysága, az országegyesítés és a Porta. Századok, 117(1983): 5. sz. 1028-1060.

Péter Katalin: Az erdélyi országgyűlés a kora újkori magyar fejlődésben. In: Benda Kálmán – Péter Katalin: Az országgyűlések a kora újkori magyar történelemben. MTA Történettudományi Intézet – Országos Pedagógiai Intézet, Bp., 1987. (Előadások a Történettudományi Intézetben, 6.) 13-23.

Péter Katalin: A haza és a nemzet az ország három részre hullott állapota idején. Folia Historica, XVIII (1993). Főszerk.: Kovács Tibor. Magyar Nemzeti Múzeum, Bp., 1993. 13-32.

R. Várkonyi Ágnes: Az önálló fejedelemség utolsó évtizedei (1660-1711). In: Erdély története, II. kötet. Főszerk.: Köpeczi Béla. Akadémiai, Bp., 1986. 784-970.

R. Várkonyi Ágnes: Europica varietas – Hungarica varietas. Tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Bp., 1994.

R. Várkonyi Ágnes: „…Jó Budavár magas tornyán…” A magyar államiság szimbólumairól Mohács után. In: Hagyomány és történelem. Ünnepi kötet Für Lajos 70. születésnapjára. Szerk.: Gebei Sándor. Eger, 2000. 77-100.

Szabó András Péter: „De profundis”. Nemzeteszmék az 1657 utáni évek erdélyi válságában. Századok, 146(2012): 5. sz. 1085-1160.

Szalárdi János siralmas magyar krónikája. Sajtó alá rend., bev., jegyz.: Szakály Ferenc. Magyar Helikon, 1980. (Bibliotheca Historica)

Szántai Pócs István: Halotti praedikatio, Mellyet tött Szantai Poóts István (…) nehai groff Redai Ferencz urnak (…) meg-hidegedett teste felett. Rosnyai János, Sárospatak, 1668. (RMK I. 1074 = RMNy 3482)

Szász, Carolus: Sylloge Tractatuum… Claudiopolis, 1843.

Teszelszky, Kees: Az ismeretlen korona. Jelentések, szimbólumok és nemzeti identitás. Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2009. (Historia pro futuro)

Tofeus Mihály: A’ szent soltarok resolutioja, Es azoknak az erdelyi fejedelmi evangelica reformata, udvari szent ecclesiara, lelek es igassag szerint valo szabasa. [Veresegyházi Szentyel Mihály], Kolozsvár, 1683. (RMK I. 1302)

Tóth Zsombor: The making of… Hogyan készül(t) Mohács… In: A történelem terhe. Antropológiai szempontok a kora újkori magyar írásbeliség textusainak értelmezéséhez. Komp-Press – Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2006.

Tóth Zsombor: Emlékirat és patriotizmus: Bethlen Miklós és Cserei Mihály patriotizmusa. In: Nyelv, lelkiség és regionalitás a közép- és kora újkorban. Szerk.: Gábor Csilla – Korondi Ágnes – Luffy Katalin – Tóth Zsombor – Balogh F. András. Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2013. 365-391.

Várkonyi Gábor: Tündérkedések – a transzilvanizmus kora újkori kezdetei. Magyar Művészet, 6(2018): 4. sz. 131-135.

Várkonyi Gábor: Útkeresés a XVII. században, I-II. rész. A beszélgetést vezeti: Bayer Árpád. Digitális Legendárium, Griffsider, 2020. nov. 4. és 2020. nov. 14. (2021.09.10.)

Ezt olvastad?

Ünnepek, emléknapok és kerek évfordulók 2024-ben

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt

X