„Az események mögött mindig több ember áll, akik valójában alakítják azokat” – interjú Novák Ádámmal

Novák Ádám az Újkor.hu indulása óta tagja a portál szerkesztőségének, ahol kezdetben, 2014-től 2017-ig az Országjáró rovatot vezette, 2017 óta pedig a Lapozó rovatot gondozza. A Debreceni Egyetemen szerezte történelem alap-, és mesterszakos végzettségét, majd 2018-ban ott védte meg A terebesi Perényi család működése a kezdetektől 1458-ig, különös tekintettel Perényi János tárnokmesterre című doktori (PhD) értekezését is. Dolgozott Kassa Város Levéltárában, az MTA–DE „Magyarország a középkori Európában” Lendület Kutatócsoportban, tavaly augusztus óta pedig a debreceni Déri Múzeum munkatársa. Novák Ádámmal pályájáról, kutatásairól, az Újkor.hunál végzett munkájáról és terveiről Szőts-Rajkó Kinga beszélgetett.

Az Újkor.hu 2014 nyarán indult, idén öt éves lesz. Szeretnénk, ha olvasóink jobban megismerhetnének minket, ezért interjú-sorozatot indítottunk, hogy megszólaltassuk szerkesztőségünk tagjait. A sorozat első részeként főszerkesztőnk, Szőts Zoltán Oszkár szólalt meg. Másodikként Mozgókép rovatunk vezetőjét, Árvai Tündét ismerhették meg jobban. Korábban pedig Szőts-Rajkó Kingával és Katona Csabával olvashattak beszélgetéseket.

Újkor.hu: Mikor kezdtél el érdeklődni a történelem iránt? Volt-e valamilyen meghatározó olvasmány-, filmélményed? Milyen hatások tereltek a történelem felé leginkább?

Novák Ádám: Már gyerekként is nagyon kíváncsi voltam. Szívesen lapoztam mikóházi otthonunk enciklopédiáit az Ablak–Zsiráftól a komolyabb szótárakig, de be kell vallanom, a matematikát jobban szerettem általános iskolában az olvasásánál, sőt a középiskola első évében sem voltam osztályelső történelemből. Aztán valami megváltozott, amikor tizenöt-tizenhat éves lettem. Talán nagy szerepet játszott ebben a M.A.G.U.S. szerepjáték, amit gyerekkori jóbarátaimmal játszottam hétvégenként. Ez egy középkori fantasy világba vitt el, és néha sikerült különösen elmélyedni benne. Aztán történelemórán is túlhaladtunk az australopithecuson, az osztrakiszmoszon, valamint Marius katonáit is elhagytuk, és a 10. osztályban a honfoglalás után megalapítottuk a Magyar Királyságot. Egyszerre minden betű (kis, nagy, félkövér, dőlt, fekete, kék) érdekes lett a történelem tankönyvben. Azon kaptam magam, hogy délutánonként előrelapozgattam a még nem tanult leckékhez, és nemcsak a képeket nézegettem, hanem a forrásokat is elolvastam… Ennek eredményeként kivágtam a rezet, amikor talán órai beszélgetésért járó büntetésként ad hoc be kellett számolnom az osztály előtt a még „nem leadott” mohácsi csatáról, Brodarics István visszaemlékezése alapján. Ezen nemcsak kedves emlékű tanárnőm, de magam is meglepődtem.

Aztán jött 2005 húsvétja, amikor a már említett jóbarátokkal látogatást tettünk Füzér várában, és részt vettünk egy hagyományőrző rendezvényen. Pár héttel később mi is beléptünk a Füzéri Várvédő Egyesületbe, ahol lelkes, de amatőr középkori hagyományőrzőként már nemcsak asztal mellett, egy elképzelt világban foghattunk kardot, pajzsot, hanem a valóságban is. Azt hiszem, ekkor mondtam le arról, hogy építészmérnök vagy villamosmérnök legyek, édesapám nagy bánatára. Fakultációnak a történelmet választottam (a matematika és a fizika mellé), amit változó gyakorisággal, de rendkívül érdekesen Hörcsikné Balla Katalin tartott egy maroknyi, elvetemült diáknak a saújhelyi (!) Kossuth Lajos Gimnáziumban.

Pünkösdi mulatság a Füzéri várban 2010-ben, haditorna előtt. Fotó: Négyesi Nikolett

Hogyan kerültél történelem szakra, és milyen élményeid voltak?

Bár a fizikát megtartottam érettségi tantárgyként, a mérnöki szakok már kiestek. A történelem kapcsán sokáig volt még a kalapban a politológia is – az ezt művelők ekkoriban sokat szerepeltek a tévében –, de kiváló érettségi eredményem ellenére végül nem vettek fel a Corvinus Egyetemre, így maradt Debrecen, a történelem szak. Kellően távol és egyszerre közel az otthonomtól, s családomtól, a barátoktól, az Egyesülettől. A bolognai képzés első kísérleti nyulaiként sajátos képzésben vehettünk részt. Tanáraink sokakat lebeszéltek a „minor” szakok felvételéről, inkább a specializációk és szakirányok felé tereltek. Abból az évfolyamból öt-hat évvel később több mint negyven egyszakos történész került ki, akinek nincs tanári képesítése. A válság után pár évvel rendkívül „piacképeseknek” éreztük magunkat… De ha már egy szakot kellett hallgatnunk, akkor többen belevetették magukat a tudományba. Elfogultság nélkül mondhatom, jórészt szorgalmas és jóképességű évfolyamtársaim voltak. Én az előbbi erénnyel akkoriban nem rendelkeztem. Nagyon sok élményben volt részem az első két-három évben, kár, hogy nem emlékszem mindenre. Persze BA záródolgozatomat elkészítettem, és jeles osztályzattal védtem meg. Témának nem választhattam mást, mint „Füzér várának stratégiai szerepét a Perényiek korában”. A téma kijelölte Bárány Attila – akkor még – adjunktust témavezetőmnek, aki magas elvárásairól volt hírhedt. Neki köszönhetem végeredményben, hogy változtattam a tanuláshoz való hozzáállásomon: ma is visszacseng a fülemben: „a mesterképzéshez ez kevés lesz”. Azóta tudom, hogy elég lett volna, de egyben az jelentette volna a végállomást is. Szüleimen, feleségemen kívül témavezetőmnek köszönhetem, hogy végül szakmámmá vált ez a tudomány.

Mesterképzés alatt gazdaság- és társadalomtörténet specializációra kerültem, annak ellenére, hogy művészettörténetre jelentkeztem: az ugyanis nem indult. Egyáltalán nem bántam meg. Szeminarizálhattam Németh György tanár úrnál, akinél előadást is szívesen hallgattam. A csütörtök délutánokat akkor nehezen éltük meg Erős Vilmos tanár úrnál (előadás után gyakorlat), de utólag bebizonyosodott, hasznosak voltak a historiográfiai alapok, amikre később lehetett építeni. Igyekeztem mindenkitől tanulni, különösen Papp Klárától, Papp Imrétől, Forisek Pétertől, Györkös Attilától, olykor Pallai Lászlótól. Az idősebb professzorokat, mint Orosz Pista bácsit és ifj. Barta János tanár urat is szívesen hallgattuk, igaz, ők leginkább remek anekdotákkal oktattak minket.

Melyik korszáknál maradtál végül?

A nagyobb történeti korszakok közül a középkortörténet lett a befutó. Kezdetben talán „a romantikus lovagkor” képzete ragadott magával, várakkal, kardokkal és címerekkel. Később azonban felismertem: engem zavar egy probléma forrásbősége, mert igyekszem teljességre törekedni, egy adott témakörhöz mindent összegyűjteni. A későbbi korszakok forrásadottsága sokkal kiterjedtebb, gondoljunk csak a 20. századra. Elsősorban a magyar középkor érdekel, de ez egyszerre kényszerű választás is. Sajnos idegennyelvi kompetenciám – a latin mellett – az angolra és egy kis németre korlátozódik. Véleményem szerint az egyetemes középkori kutatáshoz legalább két idegennyelv magabiztos használata szükséges, további két, akár három nyelven való olvasással. A késő középkor iránti elköteleződés pedig a Füzér–Perényi család vonalon alakult ki. Disszertációmat a terebesi Perényi család első hat generációjának történetéből írtam. Különös figyelmet szenteltem Perényi János tárnokmesternek, aki korszakának meghatározó politikusa volt az 1430-as évektől 1458-as haláláig. Általa kerültem kapcsolatba az 1440-es és ’50-es évek történetével, ami szerintem páratlanul izgalmas, és méltatlanul alulkutatott időszak. Persze a történettudomány azért hagyta sokáig parlagon, mert a Zsigmond-kor és a Mátyás-kor közé ékelődött  két évtized forrásanyaga sokkal szűkebb és más szerkezetű is. Ez a sajátosság és a köztörténeti események változatossága, a társadalom fejlődésének folyamata számomra különösen érdekes. A Tűz és Jég dala (George R. R. Martin) első néhány kötetéhez tudnám hasonlítani, persze mágia nélkül. Szerintem nem hiába vágott bele Bán Mór a Hunyadi-regényfolyamba, az alap megvan hozzá.

Másik kutatási területem is elsősorban ehhez a korszakhoz köthető. Pecséttannal, sokpecsétes oklevelekkel foglalkozom, ennek eredményeivel már sokszor terheltem az Újkor.hu olvasóit. A témaválasztás indíttatására hadd elevenítsek fel egy néhány hónapos felismerést. Első egyetemi évemben szerettem volna a kötelező segédtudományi kurzusként teljesíteni a heraldikával foglalkozó szemináriumot. Sajnos nem indult. Mint már említettem, művészettörténeti mesterképzésre jelentkeztem volna. Sajnos ez sem indult. Aztán Perényi János tárnokmester pecséthasználata során elkezdtem beleásni magam a pecséttani irodalomba, sorra jöttek a megválaszolandó kérdések. Az elmúlt két évben pedig azon kaptam magam, hogy pecséteken keresztül címereket határozok meg, és bükkfanyelven művészeti leírást adok meg egy-egy pecsétről.

Ljubljanában, a Szlovén Nemzeti Levéltárban 2015-ben. Fotó: Árvai Tünde

Mit tartasz a legfontosabb publikációdnak és miért?

Publikációim közül nem tudok csupán egyet kiemelni, inkább mindkét fő kutatási témámból egyet-egyet. A Perényi család történetére vonatkozóan az Agrártörténeti Szemlében megjelent birtoklástörténeti áttekintést gondolom a legjelentősebbnek, bár disszertációmban számos ottani tévedésemet javítottam. Pecséttani szempontból pedig a nemrégiben megjelent, több szerkezeti egységből álló Középkori magyar pecsétek Varsóból című kiadványt tartom a legjelentősebbnek, amely nem csupán az én munkám gyümölcse, de azt az irányt mutatja, amit én ezzel a kutatási témával be szeretnék járni. Bízom benne, hogy egy hasonló szerkezetű kiadványt is meg tudok majd jelentetni idővel az 1439 és 1457 közötti időszakra vonatkozóan – remélem kevesebb nyomdahibával.

Van olyan közkeletű félreértés, amelyet mindenképpen érdemes lenne tisztázni a korszakoddal kapcsolatban?

A 15. század kapcsán számos hamis toposzt tártak fel a kutatók, ezeket nálam sokkal jártasabb kollégák igyekeznek írtani is a köztudatból. Ilyen például Dugovics Titusz személye vagy II. Ulászló megítélése, esetleg Mohács toposza. Emellett számos téves felvetés tartja még ma is szilárdan magát Zsigmond királlyal kapcsolatban, de az 1440-es, ’50-es évek kapcsán is, melyek a nemzeti romantikus történetírás plántált olyan mélyre, hogy csak sűrű forrásfeltárással cáfolhatók. Ma már például sokkal árnyaltabb a kép Luxemburgi Zsigmond „herdáló birtokpolitikájáról” vagy az 1440-ben kialakult „Habsburg- és nemzeti pártról”. Magam elsősorban azt tartom fontosnak hangsúlyozni, hogy az események mögött mindig több ember áll, akik valójában alakítják azokat. Ha őket jobban megismerjük, akkor az események megítélése is árnyalható, jobban megérthető. Ezért választottam családtörténetet disszertációm témájául, ezért fektettem nagy hangsúlyt egy személyre, és ezért gyűjtöm egy korszak pecsétjeit, hogy ezeken keresztül még több adalékot használhassunk fel az életpályák leírásához.

A Sárospataki Református Kollégiumban a Perényiek címerével

Az egyetem alatt dolgoztál? Milyen tapasztalatokat szereztél?

Egyetemi éveim alatt számos diákmunkát végeztem: festettem biciklikorlátot, csomagoltam lecsókolbászt, és voltam fitneszteremben recepciós is. Ezek mind-mind arra vezettek rá, hogy inkább a szakmában helyezkedjek el. A szakmai tapasztalatok közül elsősorban kettőt emelnék ki. Elsőként és leginkább meghatározóként a Kassa Város Levéltárában töltött gyakorlati hónapokat említeném meg. A Titkos Levéltár Mohács előtti anyagát digitalizáltam, eközben több mint ezer oklevelet foghattam kézbe. A legáltalánosabb irattípusok átfogó képet adtak a nagybetűs „forrásokról”, az unikális darabok pedig utánjárásra sarkalltak. Közel ötszáz pecsétet dolgoztam fel ezalatt. Ez a pár hónap egyszerre rendszerbe helyezte mindazt a kusza tudáshalmazt, amit addig megszereztem. Igazi fordulópontnak tekintem. A másik fontos dolog a PhD-képzés során a Történelmi Intézetben végzett kisegítő munka volt. Ezalatt konferenciák, kerekasztalok szervezését, a könyvtárrendezést, a zárthelyi-íratást, a beugró óratartást, a protokoll eseményeken való részvételt értem, amik a szakma mindennapjait ismertették meg velem. Ezt gyakran unalmas, terhes, időt rabló munkának tartottam, de sok mindent tanultam belőle, amit feltehetően egész életemben hasznosítani fogok. Szerencsésnek mondhatom magam, mivel a PhD-képzést követően rögtön szakmám szerint helyezkedhettem el Bárány Attila jóvoltából az MTA–DE „Magyarország a középkori Európában” Lendület Kutatócsoportban. Tavaly augusztustól pedig a debreceni Déri Múzeum Numizmatikai Gyűjteményéért felelek történész-segédmuzeológusként, amiért hálás vagyok a sorsnak és persze az igazgatóságnak, amiért bizalmat szavaztak nekem. Egy újabb forrástípussal kerülhetek közvetlen kapcsolatba nap mint nap, ráadásul vidéki mércével mérve az egyik leggazdagabb gyűjteményben.

Kassa Város Levéltára előtt 2018-ban. Fotó: Bacsa Balázs Antal

Mikor csatlakoztál az Újkor.hu szerkesztőségéhez?

Szőts Zoltán Oszkár későbbi főszerkesztővel 2013-ban, a DOSz TePo-ban ismerkedtem meg. Akkor még nem sejtettem, hogy a szervezethez való csatlakozásom leginkább kézzel fogható hozadéka az Újkor.hu lesz. Zoltán kért meg, hogy csatlakozzam hozzájuk. Először nem is tudtam, mit is akarunk ebből kihozni. 2014 nyarán az indulás után többször el is gondolkodtam: kell-e ez nekem? A válasz könnyen kitalálható, hisz azóta is itt vagyok. Felismertem fontosságát a tudományos ismeretterjesztésnek, és megismertem saját, és az utánam következő generáció sajátosságát: mindent az interneten keresünk. Jobb, ha olyat találunk/találnak, ami biztos forrásból való, mint olyat, ami százötvenéves állításokat, következtetéseket tartalmaz, és sokszor torzítja az igazságot.

Mik a legnagyobb kihívások a rovatoddal kapcsolatban?

Kezdetben az Országjáró rovatot szerkesztettem, ami a „vidéki” rendezvényekre összpontosított beszámolók, ajánlók formájában. Célul tűztem ki, hogy a vidéki intézmények is annyi teret kapjanak, mint a fővárosiak. Úgy gondoltam, hogy egy ilyen portál a legjobb lehetőség egy múzeum, egy egyetemi tanszék, egy levéltár, egy tájház programjának bemutatására, hiszen országos érdekeltségű, és ingyen kínáltuk. Több éves munka során rá kellett jönnöm, és be kellett látnom, hogy ezt nagyon kevesen ismerték fel rajtam kívül. 2017-től a Korzó rovat kettéválásával megnyertem a Lapozó rovatot, ami nagyon hálás rovat. Több tucat rendszeres és alkalmi szerző munkájára számíthatok, kis túlzással elhalmoznak a cikkekkel. Különösen igaz ez, mióta rendszeresen teszünk közzé recenziós felhívást, ami partnereinknek köszönhetően mindig tartalmaz friss köteteket. Sajnos a folyóiratszámok ismertetése egyre ritkább, ezúton is felhívom a leendő szerzőink figyelmét, hogy szívesen veszünk ilyen írásokat is.

Milyen pozitív élmények értek a lap szerkesztése során?

Jó látni, hogy bár nem vagyok szőrősszívű szerkesztő és korrektor, megjegyzéseim révén talán hozzásegítettem egy-két visszatérő szerzőt a gördülékenyebb szövegalkotáshoz. Általánosságban pedig hetente, havonta kapunk egy-két elismerő, őszinte szót a munkánkkal kapcsolatban, ezek mindig jól esnek. Év elején pedig Budapesten jártam, ahol a metrón telefonon valaki az Újkor.hut olvasgatta, épp a legfrissebb Lapozó cikket. Az feldobott.

Mit csinálsz még a szabadidődben?

Sokszor kérdezik: mi a hobbid? Igazából a hobbim a szakmám, sajnos sokszor az emberi kapcsolataim rovására. Sok szakmai tervem és megbízásom van, ami jórészt kitölti a szabadidőmet. Gyakran viszont erőszakkal robbantom ki magam a munkából. Ebben nagy segítségemre van feleségem, Árvai Tünde, akivel rendszeresen kirándulunk – természetesen előszeretettel vesszük célba a középkori várakat. Hetente egyszer társasjátékest van, az kellemes lazítás. Nagy általánosságban pedig az életem meghatározó része egy civil szervezetben való munka. Sajnos a hagyományőrző csapattal egyre kevesebbet tudok mozdulni, de 2015-ben komolyan elkezdtem foglalkozni a 2011-ben alapított Járom Kulturális Egyesülettel. Sok szakmai átfedés van itt is, de más oldalról közelítünk. Kirándulásokat, előadásokat, konferenciákat, vetélkedőket szervezünk debreceni fiatalok számára. Tartottunk kézműves foglalkozásokat, rendhagyó történelemórákat, és kiadványokat, köteteket szerkesztettünk. A legbüszkébb ezzel kapcsolatban arra vagyok, hogy tavaly az egyesület tagjai megvalósították a debreceni egyetemi kollégisták számára a K-Olimpia 2018 vetélkedő sorozatot több mint háromszáz diák részvételével, és hogy évente egy-két többnapos hallgatói kirándulást szerveztünk Erdélybe, Krakkóba, Nagyváradra, Kassára és Zemplénbe.

Hallgatói kiránduláson Körösfőn 2017-ben

Min dolgozol most és mik a terveid a továbbiakban?

Bár tavaly óta nem vagyok a Lendület Kutatócsoport hivatalos munkatársa, a futó projektekben továbbra is részt veszek. A Kutatócsoport támogatása idén nyáron lejár, így más szintre helyezzük működésünk intenzitását. Még ezelőtt szeretném kihozni a Fontes Memoriae Hungariae III. füzetét, melyben a Varsóban őrzött magyar vonatkozású oklevelek teljes szövegű kiadását folytatjuk. Ezúttal az 1438 és 1490 közötti időszak anyaga kerül kiadásra. Május második felében lehetőségem van előadni a horvátországi Kutinában a 16. Castrum Bene konferencián.  Felkérést kaptam egy tanulmány megírására a Zgodovinski časopis című szlovén folyóiratba, aminek mihamarabb szeretnék eleget tenni. A Múzeumban természetesen folytatom a munkám, a tavaly októberben útjára indított Hónap Érme sorozat újabb darabjai várhatóak. Ősszel szeretném doktori értekezésem szövegét kötetté dolgozni, és felkeresni egy kiadót, ami vállalná a kiadást, s ezzel lezárni egy hosszú kutatói munkát, és teret engedni másnak: elsősorban a sokpecsétes oklevelek feldolgozásának, a lengyel oklevélkiadás folytatásának. Szeretném feldolgozni Perényi Miklós lovászmester életét is. Úgy érzem vele még adós vagyok a terebesi Perényiekkel kapcsolatban. Aztán ember tervez, Isten végez.

Szőts-Rajkó Kinga

Ezt olvastad?

2023. március 3-án rendezték meg a Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének idei Történettudományi Hallgatói Konferenciáját. A Debreceni Egyetem főépületében zajló tudományos
Támogasson minket