Az információs társadalom és a történettudomány – interjú Z. Karvalics Lászlóval (2. rész)

Z. Karvalics László az információs társadalom elméleti és gyakorlati oldalának, az információtörténet, az információpolitika és információstratégia kérdéseinek nemzetközileg is elismert kutatója és tudományszervezője. A Szegedi Tudományegyetem habilitált egyetemi docensével, a történettudományok kandidátusával Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett.

Z. Karvalics Lászlóval cikkünk múlt heti, első részében elsősorban karrierje, és információtörténet iránti érdeklődése kialakulása kapcsán beszélgetünk. A mai második részben az információtörténet elméleti megközelítéséről, valamint az információs társadalom kialakulásáról és kihívásairól lesz szó.

Újkor.hu: Mondhatjuk azt, hogy az információtörténeti közélet motorja is vagy? Gondolok itt a Magyar Történelmi Társulat Információtörténeti Szakosztályára vagy a Szegedi Információtörténeti Műhelyre. Ezeket a feladatokat mind azért vállaltad, hogy segítsenek az információtörténeti kutatásban, illetve hogy össze tudd fogni a tág értelemben ezzel foglalkozó kollégákat?

Z. Karvalics László: Az információtörténeti útkeresésnek mindig is közösségi beágyazása volt. Már a rendszerváltlás környékén is egy tágabb, a Bölcsészettudományi Karon kívüli kutatói közösséget szólítottunk meg, és nagyon sok „külsős” jött el ezekre a műhelykurzus jellegű foglalkozásokra. Egészen különleges embereket tudtunk vendégül látni, például Thomas Sebeokot, a szemiotika óriását, vagy Szathmáry Eörs biológust, aki az evolúció nagy lépéseit a nyelv kialakulásáig egységes nézőponttal, a komplexitás és a szervezettség növekedését lehetővé tévő információtárolási és átadási mechanizmusokkal magyarázta. A kezdetektől közösségben gondolkoztunk és eleve egyértelmű volt, hogy az információtörténelemmel foglalkozni az nem „egyemberes” feladat. A ’90-es évek közepén egy pályázattal próbáltunk információtörténeti kabineteket létrehozni minden helyen, ahol folyt történészképzés. Az volt a cél, hogy mindenhol legyen valaki, aki információtörténettel foglalkozik, szemináriumot tart vagy szakdolgozati témákat ad ki ezen a területen. Ez nem sikerült, így aztán, amikor Szegedre kerültem és néhány szellemi társra akadtam a történészek között, viszonylag gyorsan egyértelművé vált, hogy meg kell próbálni a hálózatosodást ott is. Így jött létre a Szegedi Információtörténeti Műhely, nem utolsó sorban Hunyadi Zsolt, Felföldi Szabolcs, Vér Márton, Hegyi Ádám és mások hathatós közreműködésével. Amikor a Magyar Történelmi Társulat meg akarta újítani szakosztályait, egykori témavezetőmben, Kardos Józsefben felvetődött, hogy lehetne egy információtörténeti szakosztály is. Így a spontán hálózatosodást, amit levelezőlista formájában hosszú évek óta, a szegedi műhelytől függetlenül is műveltünk, a Magyar Történelmi Társulat alá is be tudtuk csatornázni. Ez az információtörténeti kutatással foglalkozó informális network sokkal gazdagabb, mint amit a Szegedi Információtörténeti Műhely és a Magyar Történelmi Társulat információtörténeti szakosztálya jelent. Ugyan a hírcsere lehetne intenzívebb, de így is hatvanöt tagú a levelezőlista jelenleg. Az igazán nagy hatást abban vélem felfedezni, hogy egyre többen határozzák meg saját kutatói identitásukat, vagy annak egy részét az információtörténet felől. Olyanok is, akiknek a kutatóvá válásához nagyon keveset tett hozzá, hogy van egy ilyen hálózatosodás és saját maguktól, autonóm módon jutottak el ide és építették fel a saját kutatói korpuszukat, mint például Novák Veronika, akinek nemzetközileg is figyelemre méltóan invenciózus és következetesen továbbépítkező az életműve. (Egyébként ő volt az, aki hosszú idő után újra információtörténeti kurzusokat indított az ELTE-n). A hálózatosodás eredményeként konferenciák, tanulmánykötetek jönnek létre, és minden ilyen alkalom óriási élmény, hiszen így látható, hogy milyen sokan és milyen magas színvonalon foglalkoznak olyan témákkal, amelyeknek a kimenete becsatlakoztatható az információtörténeti gondolkodásba.


Hunyadi Zsolttal egy nemzetközi konferencia (ICININFO, 2011) információtörténeti szekciója előtt (Kósz, Görögország)

Az információtörténet mennyiben jelent mást és mennyivel jelent többet, mint a hagyományos politikai köztörténet, amit a legtöbben tanulnak és művelnek?

Ahogy a politika a társadalomnak egy alrendszere, a politikatörténet is csak a társadalomtörténet egy fejezete vagy része. Gyakorlatilag a történetírás története nem más, mint az egyirányú politika- vagy eseménytörténeti interpretációkon túllépő újfajta megközelítések felfedezése. Már az is módszertani innováció volt, hogy termékenyen vizsgálható a gazdaság, a kultúra, a mindennapok vagy akár a természeti környezet története is. Újra és újra nagybetűs „tárgyak” fogalmazzák meg, hogy „történész, velünk is foglalkozz, mert ha ezt megteszed, akkor ugyanarról a dologról másképp tudsz beszélni” – a mikrotörténelemtől a pszichohistóriáig. De eközben innováció a holisztikus szemléletmód is, amely valamennyi lehetséges szempontot együtt próbál tárgyalni, hogy adott történeti problémákat a maga teljességükben vehessen szemügyre. Mivel az információs folyamatok minden alrendszert átjárnak, az információtörténeti „nyersanyag” és módszer egyszerre támogatja a holisztikus megközelítést, kerülhet változatos formában szinte minden, specializált tárggyal foglalkozó irányzat fegyvertárába, miközben saját magát tárgyként megjelenítve is óriási kutatási felületet nyit.

Ahogy Szathmáry Eörs az élő rendszerek, James R. Beniger, Az irányítás forradalma című könyv szerzője a társadalom egész működését és azon belül az egyes emberek és csoportjaik viselkedését legátfogóbban az egyensúlyt és irányíthatóságot teremtő kontrollstruktúrák vizsgálatával tartja leírhatónak. Ha megértjük azt, hogy hányféle kontrollstruktúra abroncsozza össze a társadalmat, azonnal világossá válik például, hogy a politika, az állam, a jog vagy az erőszakszervezetek által közvetített formákon kívül is óriási és bonyolultan egymáshoz kapcsolódó kontrollszövevényt látunk, amelynek a nyelv mellett a hagyomány, a szokások, a divat, a mértékrendszerek, a táplálkozás, az energiafelhasználás lehetőségei, de még akár egy életfunkció támogatását szolgáló eszköz használati vagy intézmény igénybe vételi módja is része. (Norbert Elias is ezért kapcsolhatta össze banális kontrollstruktúrácskák változásait a civilizáció folyamatával). Azonban minden kontrollciklus információs folyamatokon keresztül fut le, kibernetikai értelemben irányításon, vezérlésen, visszacsatoláson, koordináción és kooperáción alapul. Enélkül a látásmód nélkül nagyon nehéz korszerű és elmélyült, holisztikusan is érvényes társadalom-, gazdaság- vagy politikatörténetet írni. Most éppen az első világháború információtörténetével foglalkozom, ebből kiemelnék egy példát, a fentieket illusztrálandó. Minden további nélkül tekinthetjük úgy az első világháború egyes, az eseményközpontú történetírásból jól ismert jellegzetességeit, mint egy irányítástörténeti válságjelenség-folyamat részeit. Ez a folyamat nem érthető meg a 19. század utolsó harmadával induló átfogó világtörténelmi változás értelmezése nélkül. A vasúttal, a távíróval, a telefonnal, az irodák gépesítésével felgyorsult a javak, az emberek és az információk áramlása, és szükségszerűen új szintre kellett emelkedniük a társadalom vezérlési folyamatainak is. Miközben a modern nagyvállalatok egészen gyorsan optimalizálták a folyamataikat a kemény piaci verseny miatt, professzionális irodákat, hatékonyabb termelésszervezést és piaci kommunikációs csatornákat építve és karbantartva, addig a saját korábbi sikereikkel legitimitást szerző tohonya nemzetállamok jellemzően elképesztő fáziskéséssel reagáltak arra az időnyomásra, amit a megváltozott világ jelentett. Olykor sikeresen vettek át gyakorlatokat a gazdaság szereplőitől, de voltak olyan alrendszerek is, ahol évtizedes késésben maradtak a világhoz képest. Még ahol jó érzékkel modernizáltak és állítottak a céljaik szolgálatába (információ)technológiai megoldásokat, ott sem voltak sok esetben képesek ennek megfelelően átformálni a működést vagy a gondolkodást, és az első zavarok láttán azonnal visszatértek a „régihez”. Csak az első világháború tudta a modernizációs kényszert az azonnali stratégiai fejlesztés reflexiós terébe helyezni a túlélés imperatívuszán keresztül. A katonaság alrendszerei elképesztő tempóban kezdtek alkalmassá válni arra, hogy saját kontrollválságukat innovációkkal ellensúlyozzák és a háború után alkalmassá tegyék erre saját kormányaikat is. Enélkül a háttérdimenzió nélkül a szarajevói merénylettől a hadüzenetig tartó eseménysor százféleképpen szervezhető kronologikus rendbe, de az nem derül ki, hogy például a merénylet előtti, közbeni és utáni kalamitások hogyan tükrözik a politikai rendszer inadekvátságát, amelynek azok az eszközei már megvoltak, hogy sürgönyöket küldjön gyorsan, egyszerűen szinte bárhonnan szinte bárhova, de a megfelelő döntésekben kifejezett feldolgozási képessége még nem tudott igazodni mindehhez.

Ha információtörténetileg nézzük az egyetemes történetet, akkor el kéne térni szerinted az iskolában tanult hagyományos korszakolástól?

Bizonyos vonatkozásaiban igen, de azért talán még nem az iskolában, hanem csak a szakmai diskurzusokban. Nézzük például a kontrollstruktúrákat. Beniger azt mondja, hogy a 19. század elhozta az úgynevezett bürokratikus kontroll forradalmát. Most a 21. század elején ennek a korábban sikeres kontrollstruktúrának a végét éljük, válságát érzékeljük, szinte bárhová tekintünk. A világ, akárhonnan nézzük és akárhogyan is fogalmazzuk meg, egy új kontrollforradalom (és annak híján a káosz vagy alacsonyabb szintű szervezettségi szintre való visszazuhanás) felé sodródik. Az irányítás új, egyelőre csak normatívan megjeleníthető „posztbürokratikus” struktúráit nemrég próbaképp izokratikus kontrollnak neveztem el. S mivel Beniger az irányításnak a bürokratikus kontroll előtti szakaszára sem alkotott kifejezést, egy ideje igyekszem bevezetni erre is egy jó terminust, az arisztokratikus kontrollt. Ezzel azonban a bürokratikus kontroll százötven évével szemben több ezer éves, modell-szerűen osztatlan óriási kontrollkorszakot definiálunk. A korai ókori magaskultúrák, az első hierarchizált társadalmak már eszerint működtek, és ettől kezdve egészen a 19. század végéig, amíg válságba nem került, ez volt jellemző, ez tudta újra és újra kiigazítani a kisebb, kezelhető méretű kontrollzavarait. Tehát a benigeri kontrollstruktúra-elmélet alapján a hagyományos ókor, középkor és újkor egybe tolódik. Viszont izgalmas módon a pre-arisztokratikus kontroll világa is létezik ezen az időegyenesen, ami – talán némi meglepetést okozva – szintén izokratikus kontrollformának tekinthető (csak a közösségek kicsiny mérete miatt közvetlen és nem mediatizált formában). Az egyetemes történelem e kontrollstruktúrák szerinti felosztása nemcsak újrarendezi némileg a bevett korszakolást, de hihetetlenül termékeny vitateret nyit annak, hogy ennek alapján illesszünk egymás mellé korábban „képpé” nehezen összeálló fragmentumokat, vagy ennek fényében nyissunk újra régi vita-narratívákat a történelem természetéről.

Felfigyelhetünk arra is, hogy van egy egészen különleges ritmusa annak, ahogy az egyre bonyolódó és egyre összetettebbé váló társadalmak az információs folyamatok jobb uralása révén teszik magukat alkalmassá arra, hogy irányítási funkciójukat ellássák. A beszéd kialakulása egybeesik a társadalomtörténet kezdetével, az írásé az ókori magaskultúrák kialakulásával, a könyvnyomtatásé az újkor, az elektronikus kommunikáció pedig a modernitás kezdetével. Az információtörténeti ritmus jobban igazodik a köztörténeti ívhez, de kétségtelen, hogy valóban az egész világtörténetre másképpen kell tekintenünk. Nemcsak a mikro-, hanem a makrotörténeti irány is nagyon izgalmas, hiszen az információs folyamatok a hominidákat is jellemezték, sőt, gyakorlatilag a többsejtűek kialakulásától kezdve az élőlények kialakulását is leírhatjuk információs folyamatok mentén, ráadásul hasonló elvek, ciklusok, logikák mentén működtek. Emiatt az információtörténeti gondolkodásmód „nagy történeti” kiterjesztése nagyon izgalmas új irány. A Világtörténet című folyóiratban ezt próbáltam egy nagyobb lélegzetű tanulmányban bemutatni tavaly.


Egy sokáig menedékhelyként szolgáló kappadókiai mészkőbarlangban

Milyen kutatásokat végzel jelenleg?

Belevágok egy nagydoktori cselekménybe. Noha népszerű vagy tankönyvszerű összefoglalást adtam már az információtörténelemről, régóta töprengek rajta, hogy miről szóljon az az átfogó, szintetikus munka, amelyet eléggé összetettnek és innovatívnak tarthatok, és remélni tudom, hogy a történésztársadalom is így tekintsen rá. Nemrég lettem csak biztos benne, hogy erős köztörténeti beágyazást kell adnom annak, amivel foglalkozom, s úgy döntöttem, hogy a Beniger által bürokratikus kontrollforradalomnak nevezett ciklus teljes folyamatát próbálom történetírói eszközökkel megragadni, 1870-től nagyjából 2020-ig, egy 150 éves periódusban gondolkodva, azt „hosszú 20. századként” kezelve. Annál is inkább, mert mint korábban említettem, a bürokratikus kontroll válságban van. Egyre több jel utal arra, hogy képtelen arra, hogy ellássa a maga irányítási feladatait és ezért teljes életciklusának egységes szempontú leírása talán adalékokat is szolgálhat a bürokratikus kontrollt felváltó kontrollstruktúra kereséséhez. Így aztán teljesülhet az is, ami a történésznek mindig is feladata volt: azáltal, hogy új megvilágításban láttat múltbeli dolgokat, mégiscsak a jelen és a jövő kulcskérdéseihez tud hozzászólni.

A jelen információs társadalmát sokan az információtechnikai forradalommal magyarázzák. Te sokszor hangsúlyoztad már, hogy ez téves megközelítés. Miben látod az információs társadalom lényegét?

Amikor ilyen magas absztrakciós szintű fogalom kapcsán teszünk állításokat, borzasztó fontos azoknak a modalitásoknak a megjelentetése, amiken belül az állításainkat tesszük. Az, hogy egy korszakot valami jellemez és fellelünk benne valamit, ami jellemző rá, mint például, hogy az eszközök egyfajta forradalmát látjuk, nem azonos azokkal az okokkal és tényezőkkel, amelyek miatt egy korszakot sajátlagosan elnevezünk. Két évtizede harcolok az ellen a megközelítés ellen, ami arra egyszerűsíti le az információs társadalom létét, mibenlétét és megszületését, hogy hirtelen nagyon sok technológiát kezdtünk használni, amiken keresztül nagyon sok információ áramlik, és a hozzáférés kiszélesedett. Az információs társadalom evvel szemben alapvetően a termelésnek, a foglalkoztatásnak, a fogyasztásnak és a világhoz való személyes viszonynak egy teljesen új korszaka, ami egészen határozott kontúrokkal választható el az ezt megelőző történeti periódustól, amit közönségesen ipari korszaknak vagy ipari társadalomnak nevezünk. Az egyébként, hogy milyen jellemzői vannak, és mi alapján választották ki némely pionírok az információs jelzőt az új társadalmi állapot megjelenítésére, az más tészta. Amikor az információs társadalom a valóságban és fogalomként is megszületett, volt egy nagyon tiszta formációelméleti dimenziója. Számosan figyeltek ugyanis fel az ’50-es évek végén a különböző területeken tevékenykedő tudósok közül arra, hogy a társadalom működése alapjaiban változott meg a korábbihoz képest. Sokáig emiatt csak posztindusztriális társadalomnak nevezték az új állapotot. A tudományos diskurzus, amelynek során fő jellemzőit meghatározták és új modellt építettek belőle, évtizedekig tartott. Ezután az információs társadalomnak ezt az alapvetően formációelméleti interpretációját részben a politika, részben az újságírás elkezdte fellazítani, alaktalanná tenni, a kifejezést alacsonyabb rendszerszintű változások leírására használva. Azt gondolom egyébként, hogy a most megírni tervezett szintézissel talán sikerül ebben a vitatérben is megnyugtató módon elrendezni a fogalmakat és az alap-összefüggéseket.

A beszélgetés első része itt olvasható.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

Március 8. környékén hirtelen nagyobb érdeklődés övezi a nőtörténetet. Ha anno az iskolák szervezésében lehetett közös filmnézéssel megemlékezni az 1848–1849-es
Támogasson minket