Az irigyelt politikatörténet – Pritz Pál: 100 év. A trianoni Magyarország képes története

Pritz Pál a trianoni békeszerződés századik évfordulóján meglehetősen impozáns kötettel jelentkezett. Megjelenését tekintve gyakorlatilag egy albumról van szó: A3-as méretű, védőborítóval ellátott könyv, melynek 305 oldalát fényes papírra nyomtatták, ezek pedig 350 illusztrációt tartalmaznak, ráadásul ennek közel fele színes kép. A szerző eddigi munkái közül ez az eddigi legdíszesebb darab, de hozzá kell tenni, hogy nem csak külleme miatt lóg ki az életműből. A Kossuth Kiadó gondozásában megjelent kötet ugyanis az egész jelenkori magyar történelmet átfogja, szemben Pritz korábbi munkáival, melyek időhatára rendszerint 1945-ig tartott.

Mednyánszky László: Szerbiában (Kép forrása: mek.oszk.hu)

A szerzőt nem hiszem, hogy az oldal olvasóinak hosszan kellene bemutatni: a huszadik századi diplomáciatörténet kiemelkedő kutatójáról, Bárdossy László miniszterelnök biográfusáról van szó, aki immár két évtizede az MTA doktora. Eddigi témái mellett az utóbbi években rendszeresen publikált történelemelméleti írásokat, melyekben hol a posztmodern történetírói attitűddel, hol pedig az objektivitás mítoszával kapcsolatos kételyeit fogalmazta meg. Mindemellett történetíróként mindig törekedett a megfelelő távolságtartásra. Ez a mű azonban kivételt jelent.

Nagyon vártam már a kötet kézhez vételét, melynek bevezető tanulmányát hónapokkal korábban a BBC History magazinban olvastam. A szöveg alapján már sejthető volt, hogy ezzel a munkával a szerző amolyan értéktelített összegzésre készül – és valóban!

De előbb ejtsünk szót az olvasó számára zavarónak ható dolgokról. Ezek közül a legfeltűnőbb a hivatkozások és a hagyományos bibliográfia hiánya. Elhagyásukról már az előszóban tájékoztat bennünket a szerző, s ebből nyilvánvalóvá válik, hogy a kiadvány jellege miatt nem akarta szövegét lábjegyzetekkel terhelni. Irodalomjegyzék helyett rendhagyó módon egy olyan szerzők névsorát olvashatjuk, akiknek munkájából a szerző élete során sokat tanult (és akad köztük olyan is, akitől nem, bár ezt természetesen nem emelte ki).

A törzsszöveg mellett rengeteg forrásrészletet is olvashatunk, melyeket a szerkesztő általában barnás háttérrel, eltérő betűtípussal szedett. Ezek mellé azonban jócskán kerültek magyarázó jellegű szövegek is a szerzőtől, melynek formázása ugyanígy néz ki, ezért nehéz elkülöníteni a forrásszövegektől. Ráadásul a képaláírások is tartalmaznak plusz információt, így az egyes oldalakon a törzsszöveg-forrásszöveg-képaláírás hármasa meglehetősen kakofón hatást kelt.

A kötet fő vonala a politikatörténet, melyet a szerző büszkén vállal, mondván, hogy a posztmodern történetírás korában ezt a műfajt sokan lesajnálják, valójában azonban inkább irigylik, hiszen a történelem iránt érdeklődőket is elsősorban a politikum vonzza. Az arányok azonban meglepőek: a rövid, de mozgalmas századelővel öt fejezet foglalkozik, míg az 1945 utáni időszakra három fejezet jut. Ez nyilván abból fakad, hogy a szerző elsősorban a második világháborúval bezárólag folytatott alapkutatásokat, így erről több a mondanivalója is. Be kell valljam, hogy itt voltam talán a leginkább csalódott, mert titkon vártam, hogy a háború utáni időszakról (és főként napjainkról) olvashatok elemzést a megszokott Pritz Pál-i stílusban. Az arányok eltolódásának azonban lehet egy másik oka is, mégpedig az, hogy az 1945 előtti időszakban találjuk meg azokat a személyeket, akikre a szerző politikai eszményként tud tekinteni.

Végigjárva ugyanis a magyarság elmúlt száz esztendejét, Pritz úgy látja, hogy a kisiklások és kényszerpályák között az 1918-1919-es köztársasági kísérlet jó minta lehetett volna a későbbi korok számára egy polgári demokratikus berendezkedés megvalósításához. A század politikusai közül a szerző érezhetően Jászi Oszkárral és Károlyi Mihállyal szimpatizál. Előbbinek egy kevéssé ismert, 1947-es beszédét is közli, ami nemcsak azért érdekes, mert a Martinovics páholyban hangzott el, hanem mert politikai végrendeletnek is beillik. Ebben Jászi kifejti, hogy erkölcsi alap nélkül nem lehet polgári demokráciát kiépíteni, hiánya új osztályuralmat eredményezhet.

A Magyar Nemzeti Tanács 1918 november 16-án kikiáltotta a köztársaságot (Kép forrása: Wikipedia)

Pritz szerint Károlyi Mihály „helyesen ismerte fel, hogy az ország polgári demokratikus átalakulása van napirenden, de azt képtelen volt meglátni, hogy a történelem kegyetlen természete jegyében azt antant számára szinte teljesen lényegtelen az irányukban addig követett, számukra előnyös politikája.”

Nem kezeli tehát kritikátlanul a „vörös gróf” alakját, de korántsem gondolja országvesztőnek, ahogy az mostanában (ismét) dívik. Sőt: kijelenti, hogy 1947-ben őt kellett volna a második köztársaság elnökévé választani, mert vele Rákosi Mátyás nem bánhatott volna úgy, mint Tildy Zoltánnal.

Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a szerző eszményképe a stabil erkölcsi alapokon álló polgári demokratikus berendezkedés, az ún. „valódi népi demokrácia” (ami nem tévesztendő össze azokkal a – főként második világháború utáni – államalakulatokkal, ahol a „népi” inkább fosztóképzőként működött).

Külön meglepett, hogy Pritz a huszadik században négy politikust tartott alkalmasnak az államférfi jelzőre: Tisza Istvánt, Bethlen Istvánt, Teleki Pált és Kádár Jánost. Tisza esetében minden bizonnyal látta, hogy az OsztrákMagyar Monarchia recsegő-ropogó intézményrendszere nem fogja elbírni a világháborút, míg korlátait saját maga építette meg azzal, hogy görcsösen ragaszkodott az állagőrző liberalizmushoz. Bethlenről alkotott véleménye is felemás: amellett, hogy nagy érdemeket vívott ki az ország Európába történő visszaillesztésében, Pritz szerint ezzel együtt nem szabad elfelejteni, hogy  a grófnak hazánk két világháború közötti külpolitikai orientációjában is nagy felelőssége volt. Telekit azért tartja méltónak az államférfi jelzőre, mert második miniszterelnöksége idején vállalta azt a reménytelen küzdelmet, amivel egyszerre akarta a trianoni csonkaságot enyhíteni és megőrizni a nyugati világ jóindulatát. Véleménye Kádár esetében a legérdekesebb, aki Pritz szerint megvásárolta legitimitását a magyar társadalomtól. Bár 1956 után kemény kézzel restaurálta a kommunista rendszert, azt is jelezte, hogy itt nem egy terrorrezsimet kíván felépíteni, majd a későbbiekben meglehetősen nagy mozgásteret alakított ki az országnak. A fix árak és a lassú életszínvonal-növelés politikájának kádári receptje hosszú ideig működött is, de a politikus azt már nem tudta tudomásul venni, hogy a nyugati világ minden értelemben lehagyta a keletet.

Kádár János és II. János pál pápa találkozása 1977. június 9-én. (Utószínezett fényképfelvétel.)

A kötet záróképeként a gyorskorcsolyában hírnevet szerzett kínai-magyar Liu testvérpárt láthatjuk. Az üzenet aktuális: a globális világban sok mindent újra kell értelmeznünk, és ebbe a nemzet és az etnikum is beletartozik. Ahogyan a szerző is idézi Németh Lászlót: „a magyarságnak vagy európai problémákat kell magára vennie – vagy a maga problémáiban is alul marad.”

Pritz Pál: 100 év. A trianoni Magyarország képes története, Kossuth Kiadó, Budapest, 2020, 304 lap. (A kép forrása a kiadó weblapja.)

Igazi ajándéknak való könyvről van szó, amely ideális lehet azok számára, akik az elmúlt száz év eseményei iránt érdeklődnek.

Bárány Balázs

 

Ezt olvastad?

November elején jelent meg a mozikban a trianoni békét feldolgozó film Béke a nemzetek felett címmel, mely egy dokumentarista játékfilmben
Támogasson minket