Az irodalom és a történelem határterületein – Interjú Agárdi Péterrel

Agárdi Péter József Attila-díjas irodalom- és művelődéstörténész, egyetemi tanár, könyvtáros, az 1970-es években indult magyar bölcsésztudós-nemzedék egyik emblematikus, sokoldalú képviselője. Több mint húsz szakkönyve jelent meg, főbb kutatási területei a magyar barokk eszmetörténete, az 1930-as évek eszme- és irodalomkritikai irányzatai, az 1970-es évek magyar irodalma, illetve József Attila pályája és kritikai recepciója, de igen sokat foglalkozott könyvtárüggyel, közművelődéssel, kultúrpolitikával is. Az irodalom és a történelem határterületén működő kutatónak gondolja magát, volt többek között a Pécsi Tudományegyetem Könyvtár Tanszékének vezetője, a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumának elnöke, illetve a Lukács György Alapítvány kuratóriumának elnöke. Sokrétű szakmai pályájáról, kutatásairól Kántás Balázs történész-levéltáros beszélgetett vele.      

Újkor.hu: Miért és hogyan lettél irodalomtörténész?

Agárdi Péter: Az általános és középiskolában a nyári kötelező olvasmányok naplóba beírandó ismertetéseihez magyartanáraim ajánlották, hogy nézzek utána a regényekkel (pl. Móricz Zsigmond, Jókai Mór) foglalkozó szakirodalomnak és hivatkozzam is rájuk. Ez indított el a könyvtárakba, persze csak pár szaktanulmány elolvasása erejéig. Az egyetemen ez az érdeklődés már szenvedélyemmé vált, és egy-egy (17−18, majd 20. századi) téma kutatásából 1968-tól kezdve publikáltam, továbbá kortárs irodalomkritikákra is vállalkoztam.

Harmadikos gimnazista koromban a pályaválasztási tanácsadó szakember a magyar−népművelés egyetemi szakpár választását javasolta, mert kultúraközvetítői, tanári képességeket is megérzett bennem. Előfelvett lettem, de az egyéves várakozás alatt a népművelés alapszak megszűnt, a magyar mellé így a könyvtár szakot választottam, s ez a kettősség, az irodalomtörténeti kutatás és a közművelődés iránti érdeklődés dualizmusa egész pályámat végigkíséri. Hasznomra volt a könyvraktárosi és segédkönyvtárosi munkával eltöltött év.

Némi öniróniával fogalmazva: kettős kötődésű lettem, egyik terület sem vált „főhivatásommá”, életformámban „rivalizáltak” is egymással, hol az egyikre, hol a másikra jutott több időm. Így volt ez, amikor – kutató énemmel − az MTA Irodalomtudományi Intézetben dolgoztam (a híres Eötvös Kollégium könyvtárának vonzáskörében), majd az 1990-es évektől a Pécsi Tudományegyetemen, később az MTA Lukács György Archívumában. És akkor is, amikor – másik, gyakorlati munkát folytatva − a művelődéspolitika intézményeiben (külsős rádióriporter, az MSZMP KB kulturális osztálya, Magyar Rádió elnöksége, folyóirat-szerkesztőségek) dolgoztam.

Miért lettél József Attila-kutató?

Amikor 1970 őszén az egyetem elvégzése után az MTA Irodalomtudományi Intézetébe kerültem, egyik első kutatási feladatul József Attila korabeli baloldali kritikai recepciójának elemzését kaptam. Ehhez ott és akkor komoly segítségemre volt a tapasztalt Bokor László, aki igyekezett összegyűjteni, sajtó alá rendezni az egykori szövegeket, és én betekinthettem a készülő terjedelmes kéziratba. A könyv – Bokor László korai halála miatt − végül is Tverdota György szerkesztésében és alapos jegyzeteivel látott napvilágot (Kortársak József Attiláról, Bp., Akadémiai Kiadó, 1987, I–III. kötet).

Erről a gazdag szövegkorpuszról, illetve a költő egykori fogadtatásáról több tanulmányom is megjelent, s ez vezetett el eredeti kutatási témáimhoz, mindenekelőtt az egykori barát és kritikus Fejtő Ferenchez. Nem tartom azonban magamat József Attila-specialistának, bár sokat foglalkoztam vele, írtam és írok róla, sőt, részt vettem a költő 1930 és 1937 közötti tanulmányai és cikkei szövegkritikai kiadásának szerkesztésében, jegyzetelésében (szerk.: Tverdota György és Veres András; Bp., József Attila Társaság − L’Harmattan, 2018.). Elsősorban eszme-, recepció-, kultusz- és kritikatörténeti szempontból érdekel munkássága; verselemzéseket, esztétikai, poétikai jellegű, hagyományosan irodalomtörténeti tanulmányt viszont keveset írtam róla. 2022. szeptember végén, amikor interjúdra elkezdtem válaszolni, éppen Makón voltam József Attila-kutató kollégákkal, hogy az éppen száz évvel ezelőtt megjelent Szépség koldusa című kötetről, illetve az ifjú József Attiláról konferenciázzunk.

Milyen volt a rendszerváltás előtti időszakban Aczél György munkatársaként dolgozni, hogyan emlékszel erre az időszakra? 

Jóllehet 1975-től tíz évig dolgoztam az MSZMP Kulturális Osztályán, Aczél György csak 1982-től három évig volt a közvetlen főnököm. Viszont a leváltása és az én Magyar Rádióba kerülésem után, 1985-től a haláláig (1991) személyes – a hivatali függőségtől mentes − kapcsolatom alakult ki vele, ami egy nagyon izgalmas, bensőséges élményekkel átszőtt időszak volt a számomra. Magáról az Aczél-korszakról meglehetősen sokat írtam, nyilatkoztam, hosszabb interjúkat is adtam; az időszakot törekedtem az 1990 utáni perspektívában művelődéstörténeti kontextusba helyezni, bár elkötelezettségem nem tehet teljesen objektívvé. A Kádár-korszakban baloldali kultúraközvetítőként vállaltam a „középfunkcionáriusi” szerepet, sok tapasztalatot szereztem, számos progresszív vállalkozásban vehettem részt, de természetesen az egypártrendszerből, a nemzetközi kötöttségekből, a politikai kényszerpályából és a személyes korlátaimból adódóan megannyi tévedéssel. Önérzetem nem engedi, hogy megtagadjam ezt az 1975 és 1990 közötti másfél évtizedet, annál is kevésbé, mivel „jó”, maradandó ügyekben is részt vehettem, de persze van, amire önkritikusan kell visszatekintenem, és van, amit személyesen is bánok.

Hogyan lettél egyetemi tanár és a Pécsi Tudományegyetem Könyvtár Tanszékének vezetője?

1991-ben hívott Koltai Dénes (nemrég, 2022-ben hunyt el) Pécsre, a Janus Pannonius Tudományegyetemre művelődéstörténeti, kulturális és médiapolitikai tantárgyakat oktatni. Amikor egy évtizeddel később el akarta indítani a Dunántúl első egyetemi szintű informatikus-könyvtáros képzését, lévén, hogy könyvtár szakos diplomám is volt, az ezredforduló táján engem kért fel ennek a szaknak és tanszéknek a létrehozására, megszervezésére. Ennyiben, három évtized múltán visszatértem a magyar szak melletti másik végzettségemhez, sok új ismeretre, innovációra nyitottan, szinte újratanulva ezt a szakmát. Nagyszerű segítőkkel, Varga Katalinnal és Csapó Edittel kezdtük meg a munkát – a szak azóta is igényesen működik, immár egykori hallgatóm vezetésével.

Sokrétű irodalomtörténészi, művelődéstörténészi, kultúrpolitikai szakértelmiségi életművedből melyiket tartod a legfontosabb szakkönyvednek?

Nehéz választani, mert túl sok minden érdekelt, s érdekel. Számos munkába, gyakorlati feladatvállalásba kaptam bele, mindig is foglalkoztatott a kultúrpolitika, a baloldal ideológiai spektruma és a tömegkommunikáció, de főhivatású kultúrpolitikus soha nem akartam lenni, s nem is lettem. Ez a kettősség talán hátrányára vált irodalomtörténészi pályámnak, tudományos teljesítményemnek, de szerves következménye eredendő közművelődési érdeklődésemnek és tanári-mentori alkatomnak. Ha már választani kell könyveim közül, innovatív munkámként az 1970-es években, az Irodalomtudományi Intézetben megkezdett és kandidátusi disszertációvá fejlesztett Fejtő-monográfiámat és „posztumusz” folytatását említhetem: Értékrend és kritika. Fejtő Ferenc irodalomszemlélete a 30-as években. Bp., Gondolat, 1982., valamint Fejtő Ferenc testamentuma. Bp., Kossuth, 2009. Negyedszázados pécsi egyetemi tanárságom művelődéstörténeti szintéziskísérlete pedig: Nemzeti értékviták és kultúrafelfogások 1847–2014. Bp., Napvilág, 2015.

Mi a véleményed az irodalomtörténet és a történelem kapcsolatáról, az irodalom történelemformáló szerepéről? Munkásságodat ismerve nem lehet mondani, hogy ne lennél legalább művelődéstörténész is…

Igen, engem – talán szubjektív okokból is – elsősorban a két szféra találkozása, egymásra hatása érdekel, az irodalmi eszmetörténet és a művelődéstörténet. Munkáim nagy része ezen a határterületen született. Az évtizedek során meggyőződésemmé érett, hogy – egyrészről − a korszerű értelemben vett magyar nemzet jelentős mértékben irodalmi fogantatású (ez leginkább a felvilágosodás és a reformkor idején érhető tetten), ugyanakkor – másrészről − a magyar irodalom legelevenebb, legértékesebb vonulatai az alkotók egyéni tehetsége és sorsa révén a történelem kihívásaiból nyertek ihletet.

A magyar kultúra irodalomcentrikussága, illetve erős történelmi átitatottsága olykor persze egyoldalúságokkal, hiányokkal is járt, de nem igaz, hogy ez a több évszázados kettős kötődés eleve a művészi-irodalmi progresszió, az „esztétikai” érték ellen fordult volna. Ellenkezőleg: nem hátrány, hanem nemzeti kultúránk sajátszerűségének ösztönzője, sőt garanciája és hitelesítője lett. Nem hiszek az irodalom steril, kontextusoktól, diskurzusoktól és referenciáktól mentes, kilúgozott „nyelvi” autonómiájában, ugyanakkor természetesen az előbbiek nem legitimálhatják a harsány tehetségtelenségek, a konjunkturális divatok, a minőségi kontraszelekciók hullámait – akár „nemzeti”, akár „liberális” címkék alatt.

Közhelyes kérdés, de min dolgozol most?

Folytatom a József Attila-recepcióval foglalkozó kutatásaimat; legutóbb az irodalomtörténész Király István (1921−1989) négy évtizeden során változó hangsúlyú József Attila-írásait, -nyilatkozatait elemeztem recepciótörténeti szempontból, a korabeli ideológiai és politikai kontextusukkal együtt.

Továbbra is foglalkoztat a 20. század baloldali ihletettségű kritikai írástudása, a Kádár-korszak művelődés- és ideológiatörténete; ezekhez kapcsolódó tanulmányokat, portrékat, „adalékokat” tervezek Lukács Györgyről, Fejtő Ferencről, Királyról, Pándi Pálról és másokról.

Kántás Balázs

Ezt olvastad?

A Tomb Raidertől a brit–magyar diplomácia történetéig – interjú M. Madarász Anitával

A 28. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg M. Madarász Anita Kulturális csatatér. Brit–magyar diplomácia, 1945–1970 című könyve. A kötet a

X