„Az önszerveződés létszükséglete az értelmiségnek” – a Mika Sándor Egyesület

A Mika Sándor Egyesület egyik célja, hogy hasznot hozzon a magyar művelődésnek, s megmutassa a tudomány eredményeit a világnak – például nemzeti sorskérdéseink kapcsán. Mintának tekintik az Eötvös Collegiumot, de nem gondolják, hogy zárt elitista klub lenne, az ELTE Bölcsészettudományi Karáról úgy vélik, kulcsfontosságú a véleményformáló értelmiség nevelésében, noha a hallgatókat nem készíti föl párbeszédre és értékalapú ismeretközlésre. Egy történész műhely hagyományaihoz igazodnak, tagjaik között mégsem kizárólag történészek vannak, horizontjuk pedig a civil önszerveződésben megmutatkozó kurázsi, tágabban pedig a közép-európai szabadságeszme. Nagyinterjú a Mika Sándor Egyesülettel, az Eötvös Collegium Történész Műhelye Volt Tagjainak Szövetségével az Eötvös Collegium alapításának évfordulójára meghirdetett EC125 című, online rendezvénysorozatuk alkalmából.

A Mika Sándor Egyesület tagjainak csoportja 2021. októberben. Guggoló sor: Bojtos Anita, Simonkay Márton, Pál Zoltán, mögöttük áll Isó Emese, Isó Gergely, Szabó Melinda, Arató Ágnes, Kovács Dóra, Arató György, László Gábor. Virtuálisan jelen van: Nagyné Farkasvölgyi Noémi, Nagy Gábor, Salamon Gáspár és Salamon Júlia Ella, Arató Anna, Nagy János.

Torda Eszter (a továbbiakban TE): Az elmúlt időszakban nagyobb hangsúlyt kaptak az ismeretlen századfordulós nevek az egyesület kommunikációjában. Miért fontos ez számotokra?

Simonkay Márton: Azért, mert átadunk egy önmagunkon túlmutató üzenetet arról, hogy miért és hogyan érdemes a bölcsészettudományt gyakorolni Magyarországon. Ennek kézzel fogható jele, hogy Mika Sándor, több történészgeneráció elfeledett mestere, a magyar történettudomány egyik leghitelesebb személyisége helyet kapott az ELTE Történeti Intézetének professzori galériájában. A képe mostanra látható a Szekfű Gyula Könyvtár falán. Számunkra és barátaink számára, akik az emlékszemeszter eseményeire eljöttek, ez sokat jelent.

TE: „Barátaink számára” – pontosan kik a barátaitok, s hogyan alakultak ki ezek a kapcsolatok?

Bojtos Anita: 2013-ban alakultunk diákközösségből kulturális egyesületté. Eredeti kapcsolataink többségét – tanárainkkal, az Eötvös Collegium Baráti Körével, volt iskoláinkkal, szakmai és egyházi közösségeinkkel – ez csak erősítette. És persze nem vagyunk egyedül a szellemi életben sem.

Arató György: Az értékközösség alapján az egyetemeken, szakmánk intézményeiben, a történelmi küldetésű civil szervezetek és fórumok között vannak szövetségeseink. Kiemelném a kádári diktatúra lebontásában részt vevő Bethlen Gábor Alapítványt és Hitel folyóiratot a legrégebbiek közül.

Pál Zoltán: A Mika-egylet egy baráti társaság is, hiszen együtt nőttünk föl – ki mennyire… – az Eötvös Collegium hajdani Történész Műhelye körül. Összetartozásunk szakmai alapú, de amikor kevesebb időnk jut közös munkára, a régi diákélmények is elég erősek ahhoz, hogy bárhová sodorjon is az élet, tudjuk: lélekben és lehetőségek tekintetében karnyújtásnyira vagyunk egymástól. Ez jó érzés.

Borsodi Csaba, az ELTE BTK Történeti Intézet igazgatója köszönti az Intézet OTDK-helyezetteit a Mika Sándor 160 emlékszemeszter lezáró ünnepségén a Szekfű Gyula Könyvtárban 2019. május 23-án. Körben a Németh László Gimnázium diákjaival készített történelmi sétafüzet és kiállítás anyaga (A Collegium szellemének nyomában, Mika Sándor Egyesület, 2019 – letölthető a linkre kattintva.)

TE: Felmerül a kérdés, hogyha ezek a barátok, ismerősök és kapcsolatok mind eljönnének a rendezvényeitekre, be sem férnétek például az ELTE BTK Szekfű Gyula Könyvtárába. Egy-egy ilyen eseményen általában mennyien vesznek részt?

Isó Gergely: Jelenleg természetesen nem tartunk rendezvényeket, csak az online térben tartjuk a kapcsolatot. Egyébként változó. A létszám rendezvényenként két tucat és kétszáz vendég között mozog, de többnyire negyvenen-ötvenen stabilan el szoktak jönni. A Petőfi Irodalmi Múzeumban három éve rendezett Keresztény társadalmi mártírium 1944–1956 című konferenciánk közel 300 fős volt, a többi, ami az ELTE-n van, inkább átlagos látogatottságú. A negyven-ötven fő egyébként bölcsész viszonylatban jó: manapság jóval kevesebben járnak egyetemi rendezvényekre, mint 1956-ban vagy a rendszerváltoztatáskor.

TE: Lehetséges, hogy ennek az az oka, hogy a tudomány ma egyre kevesebb ember érdeklődését kelti fel?

Csermelyi József: Nem hisszük, hogy így lenne. A világ fogékony az új ismeretekre, az érdekes témákra és azokra a dolgokra, amelyek az identitásába vágnak – például egy nemzeti ünnep vagy egy évforduló apropóján. Az egyesületnek éppen az az egyik célja, hogy a bölcsészettudomány vélt vagy valós elefántcsonttornyából kimászva hasznot hozzon a magyar művelődésnek, a tudomány eredményeit megmutassa a világnak, akár nemzeti sorskérdéseink kapcsán is. Hisszük, hogy a történettudomány révén a múltban értékeket tudunk találni – felelősségünk van a hiteles emlékezés fenntartásában.

A Salamander karddal vezényelt, latin nyelvű, sörös „áldomás”, amely a középkori és barokk egyetemi hagyomány része volt. A tűzben éghetetlen mitikus szalamandra által jelképezett deákos értelmiség eszménye jegyében, a történettudomány társadalmi céljáról rendezett konferencia (2019. április 11.) után szűkebb körben jelképesen visszahonosítottuk az ELTÉ-re is ezt a nemes rítust – köszönet az Egyetemi Könyvtárnak és a Rizmajer Sörfőzdének a támogatásért!

TE: A nagy előadótermekben beszélnek professzorok olyan témákról, amelyeket ti egymás között vitattok meg. Az egyetemen nem tűnhet ez köldöknézésnek, zárkózottságnak?

Arató Ágnes: Szerintem van arra igény, hogy a magyarság lelkiállapotáról, történelmünk máig ható közösségi traumáiról beszélgessünk, és vállaljuk ennek a közéleti tétjét. Úgyhogy visszakérdezek: miért kellene mindent tekintélyelvűen centralizálni? Vannak viták, amelyek nem dőlhetnek el professzorok nagyelőadásain. Az önszerveződés létszükséglete az értelmiségnek! A közösségben való gondolkodás ugyanis motivációt, perspektívát tud adni, több lesz tőle az ember. Az ember megtanulja, hogyan lépjen túl önmagán, hogyan fordítsa szellemi-lelki javait a közösség építésére. Mi sokfélék vagyunk; az ország különböző részeiből, különböző családi háttérből jövünk, más-más a felekezeti meggyőződésünk, érdeklődésünk szerteágazó. A közös bennünk az a felelősségérzet, hogy az életünket közvetlenül befolyásoló társadalmi kérdésekről, a jelenünket érintő – de a múltba visszanyúló – sorskérdésekről beszélni akarunk.

Isó Gergely: Az egyesületünk által felkarolt témák számunkra az egyetemi curriculum kiegészítését is jelentik. Az ELTE Magyarország legfontosabb és legnagyobb hagyományú egyeteme, de még itt is vannak olyan témák, amelyek ugyan nemzeti sorskérdések, de nem vagy csak érintőlegesen volt lehetőségünk a szemináriumokon megismerkedni velük.  Fájóan keveset hallhattunk például a népi mozgalom hatásáról vagy az egyházüldözésről.

Bojtos Anita: Amikor engem fölvettek a Bölcsészkarra, az akkori dékán, Dezső Tamás azzal fogadott bennünket, hogy legyünk tudatában: a magyar bölcsészkarokon képzik hazánk és a szomszédos országok véleményformáló értelmiségét. Ehhez képest ma egyre több helyen látjuk, hogy kiüresednek és ellehetetlenülnek a tudományos munkát biztosító intézményes formák: a bölcsészeket érintő, fokozódó forráshiánytól kezdve a közélet és politika értetlenségén – rosszabb esetben ellenségességén – át az értelmiségi öntudat és vízió hiányáig.

Athleta Patriae – a Szent László királyra vonatkozó arcrekonstrukciós és liturgiatörténeti tudományos újdonságok bemutatása a Hitel folyóirattal közös esten 2018. májusban, a Barabás Villában. Az asztalnál Lukácsi Zoltán, a győri Szent László fejereklyét vizsgáló kutatócsoport vezetője, a Győri Hittudományi Főiskola rektora; Bojtos Anita; Medgyesy S. Norbert liturgiatörténész, művelődéskutató, tanszékvezető (PPKE), Czibolya Gábor, a Szent László év főszervezője, Móser Zoltán fotóművész, néprajzos, akadémikus, Arató György.

TE: Mit értetek ezalatt?

Isó Emese: Azt az érzést, hogy a bölcsész értelmiségi tud és akar hatni szakmai munkájával a társadalomra, de ez politikai és szociális ellenkezésbe ütközik.

Nagy János: A helyzet nem könnyű, mert az egyetemi képzés kutatásmódszertanra ugyan fölkészít, de értékalapú ismeretközlésre, párbeszédre nem. Pedig a bölcsészt odakint sok szempontból érdektelen társadalom és szakmai közösség várja – a párbeszédet nekünk kellene kezdeményeznünk.

Isó Emese: Ma az intézményi kultúra alig ad teret a hivatástudatnak, és ez fiatal diplomásként kiábrándító. A társadalmi hivatástudat a diákságban persze ma is létezik – enélkül nem lennének például tanárszakosok a bölcsészkarokon, vagy múzeumba járó fiatalok –, csak meg kellene találni a felkészítés korszerű formáit. Erre nem sok kezdeményezést látunk magunk körül az egyetemi világban.

„Szabadon szolgál a szellem” – az Eötvös Collegium jelképe, a díszes neoromán bélletes porticus, a lépcsőn Bojtos Anita, a Collegium örökségét ápoló két szervezet, a Baráti Kör és a Mika Egyesület elnökségi tagja.

TE: Mit gondoltok, közösségi szinten elérhető bármilyen változás azzal kapcsolatban, hogy a tudományos és az egyetemi lét is tele van össze nem érő csoportokkal?

Isó Gergely: Lelombozó lenne, ha pályakezdőként belharcokhoz kellene viszonyítanunk magunkat. Értelme sem lenne elindulni, megalázó lenne egy lépést is tenni ilyen törésvonalak és táborok között. Ha az ember hisz valamiben, akkor azért tennie kell, amíg lehet.

Pál Zoltán: Figyelembe kell venni a szekértáborokat, de a horizonton eközben ennél fontosabb problémák is vannak. Például, hogy társadalmi méretekben romlik a hatalommal való beszéd módja, a tudósok, a kultúra, a művészet emberei szorulnak ki a nemzet dolgainak vitájából, ezzel párhuzamosan az értelmiség szitokszóvá válik a közbeszédben. Ennek nagyon rossz következményei vannak a nemzet közérzetére nézve – ez a kettő mindenütt a világon összetartozik.

Arató György: Ha megszűnnek vagy eljelentéktelenednek a kritika intézményes és közösségi fórumai, vagy ezek a fórumok fölélik saját erkölcsi tőkéjüket mondjuk azzal, hogy nem becsülik meg saját embereik lojalitását

Bojtos Anita: – például magasabb bért kap egy kezdő buszsofőr, mint egy egyetemi adjunktus –,

Arató György: … igen, tehát ha az értelmiségieket foglalkoztató munkahelyek visszaélnek a rendelkezésükre álló szellemi erő áldozatkészségével, akkor a több lehetőséggel rendelkezők kiperegnek a rendszerből, elmennek, és jön a kontraszelekció. Látjuk évtizedek óta. Végsősoron ez a diskurzus lehetőségeit szünteti meg, tehát megszűnik maga az értelmiség is: maradnak többé-kevésbé elszigetelt értelmiségiek, de értelmiség mint a társadalom jellegét tömegével befolyásolni képes réteg nem lesz. Pontosabban a meghatározó az egyes értelmiségieknek a hatalomhoz, nem pedig az egymáshoz való viszonya lesz. Rosszemlékű keleti despotizmusokat idéz ez a veszély, és minél hajlamosabb rá a bennünket körülvevő világ, nekünk annál inkább beszélgetnünk kell egymással hagyományról, múltról, emlékezetről. Ebből kötelességek is adódnak stílusra, témákra nézve – és igen, ha az ember jobbat akar, vállalnia kell a véleményét, ez nem érzelmi kérdés. A közös kihívásokra akarunk elsősorban tekintettel lenni. Persze, mi is látjuk a klikkesedést. De mi a tanárainktól azt tanultuk, hogy a szekértábor-logika megbosszulja magát. A tudomány és a kultúra intézményesen és hálózatosan működik jól: az intézmények alapja a szakmaiság, a hálózatosság pedig a tágabb, nemzeti közösségért való felelősségvállalás miatt fontos. Ez együtt teremti meg a hitelességet.

Arató Anna: A hálózatosságnak része a nemzetközi nyitottság is, amely más országok bölcsészettudományi vérkeringésével is összeköt minket. Saját szakmai közegünkben sokszor évtizedek óta megmerevedett szekértáborhatárok vannak – de az országhatárokon átívelő kapcsolatrendszer horizontot ad mindenkinek a határokon való felülemelkedésre. Ez azért fontos, mert olyan értékteremtésre ad lehetőséget, amelynek során nem csupán a szűken vett történettudomány, hanem bizonyos társtudományok felé nyithatunk. Ilyen többek között az irodalomtudomány is – középkorász költészettani végzettségemet tekintve magam is sokkal közelebb állok a filológiához, mint a klasszikus értelemben vett történettudományhoz. Rengeteget tanulok az egyesületen belül a történész programokon, de ugyanígy terepe van a közösségi tevékenységünkben azoknak a rendezvényeknek is, amelyeken a nyelvész, irodalmár, társadalomtudomány, vagy akár más bölcsészettudományi ág érdeklődőire tarthatunk számot. A nemzetközi – ausztriai, franciaországi, németországi, lengyelországi kapcsolattartás – arra is lehetőséget ad, hogy az előttem szólók által említett általános társadalmi átrendeződésekkel és elvárásokkal kapcsolatosan megélt nehézségeink mentén egymásra találjunk.

Az egyesület tagjainak csoportja az Eötvös Collegium épülete előtt, a Collegium zászlójával: Pál Zoltán, Csermelyi József, Arató Ágnes, Isó Gergely, Arató György, Simonkay Márton, távolabb ül Nagy János.

TE: Az egyesületet a szabadidőtökből hoztátok létre. Hányan dolgoznak közületek az egyetemen vagy tudományos intézetekben?

Isó Emese: Ez nehéz kérdés – nem sokan. Mégis úgy gondoljuk, hogy egy civil közösség adekvátabb válaszokat képes adni az egyes intézményi vagy társadalmi problémákra, mint a nehézkes, és szigorúan csak a tudományos publikációk mennyiségi mutatóira figyelő kutatóintézetek és egyetemek. Az egyesület egy jó forma, és éppen az önszerveződés okán szenzora lehet a társadalom változásainak. A tagok között sokan vagyunk, akik a tanítást, a hallgatókkal közös műhelymunkát tartjuk a legfontosabb fórumok egyikének, és szerencsére óraadóként lehetőségünk is van tanítani – így egyszerre látjuk egyébként a felsőoktatási intézmények szabta keretek előnyét és hátrányait is. A többség kutatóként tevékenykedik, sokszor a teljes munkaidős állása mellett: intézményi háttér ehhez nem mindenkinek adatik meg. Ami könnyebbé teszi a helyzetünket, az az, hogy számos ösztöndíj segíti a munkánkat, és alapvetően a munkahelyeink is támogatóak az efféle elhajlásainkban.

Bojtos Anita: Igen, ezt én is megerősítem.

Arató Anna: Nem titok, hogy a mai tudományos életben egyébként valóban nehezen találhat magának helyet egy fiatal pályakezdő. Fontosnak tartjuk viszont azt is, hogy nemcsak az egyetemi vagy tudományos intézetekben, a közgyűjteményekben vagy az iskolában állhat az ember a miéinkhez hasonló kezdeményezések szolgálatába. Az oktatói–kutatói pálya sok szempontból nem tartozik a mai világban a „piacképes”, vonzó alternatívák közé, és illúziók nélkül mondhatjuk, hogy ez a közeljövőben valószínűleg nem is fog megváltozni. Ha kortársainknak, és általában véve a szellemi közösségünkből sokaknak nem sikerül is rövid- vagy középtávon ebben a közegben megélhetésszerűen elhelyezkednie, számos olyan pályalehetőség áll előttünk, amelynek révén közvetve is dolgozhatunk a szakmánkért, remélve, hogy ezzel együtt a magyar tudományos élet számára is hasznosak maradunk. Ilyen kifutási lehetőség akár az államigazgatásban, akár a nyelv- és szaktudás mentén a különböző diplomáciai testületeknél, vagy kormánytól független nemzetközi szervezeteknél való elhelyezkedés, ahol van olyan szellemi szabadság, amelyet az ember örömmel és szívesen fordít a szabadidejében is a tudományos érdeklődésére. (Tehát fontos, hogy a hangulat megmaradjon az alkotáshoz.) Persze nehéz „kettős életet” élni, sok energiát kíván – ilyenkor az alkotómunka is lassabb, és a saját ütemében halad. De megéri, és a szellemi teremtőerő lelkileg is kárpótol a fizikai fáradozásért.

Bojtos Anita, Arató Ágnes, Simonkay Márton, Csermelyi József, Nagy János, Pál Zoltán, Isó Gergely.

TE: Véleményetek szerint napjainkban pozitív vagy negatív csengése van a civil szónak?

Arató György: Nem foglalkozunk pártpolitikával. Számunkra a civil szó elsősorban kurázsit jelent. Ebben az országban, ahol az országimázs nemesebb hagyományai 1848-ra és 1956-ra, meg a kereszténység védőbástyája-tudatra mennek vissza, az önszerveződő közösségek iránti igény történelmi jelenség. Az állam itt, Közép-Európában soha nem tudta lefedni a nemzetet, a nemzet többnyire nagyobb az államnál, akkor is, ha az állam megpróbált ránőni, vagy azonosulni vele. A közép-európai ember szabadságérzetének egyenrangú komponense az, hogy hisz az egyéniség történelmi szerepében, és otthonosan érzi magát a közösségi megmozdulások hagyományában. A magyar történelem legfontosabb hagyományainak egyike pedig az önkormányzatiság.

Bojtos Anita: És mi lenne ennek legfontosabb közege az értelmiség számára, ha nem az egyetem? Persze, az egyetemisták között is voltak mindig olyanok, akik nyilakat és idegen szavakat tettek a zászlajukra, és próbálták elhitetni, hogy bakancsos menetelőkből jólfésült értelmiségiekké lehet válni. Mint ahogy voltak olyanok is, akik a civil szót a KISZ-es meg HÖK-ös karrierrel azonosítják – nem kétséges, hogy jól keresnek vele –, de számunkra az önszerveződés nem ezt jelenti.

Nagy János: Minden programunkkal olyan témákra, kulcsproblémákra, emlékezeti kérdésekre akarjuk fölhívni a figyelmet, amelyek történetileg meghatározók a magyar nemzettudatban, időn és téren átívelve hatnak, és ezért etikai és társadalmi vonatkozásuk van, és élesztik a közösségi felelősségérzetet. Ennek a munkának természetes közege az egyetemi világ, ahonnan jövünk, és ahová tartozunk, és reméljük, hogy az idetartozáshoz nem kell a gondolat tisztaságánál több.

„Minden magyar felelős minden magyarért!” – Az egyesület tagjainak csoportja Szabó Dezső-szobránál a Gellért-hegyen. Szervátiusz Tibor alkotása az Eötvös Collegium Történész Műhelyének fontos közösségi helyszíne volt diákkorukban.

TE: Idén ünneplitek az az Eötvös Collegium alapításának 125. évfordulóját. Készültök valamilyen programmal az eseményre?

Arató György: Többszáz aktív végzettje van a Collegiumnak a magyar és a nemzetközi életben. Ők nem az 1945 előtti híres és jól dokumentált elitképzőbe jártak, de nem kisebb erővel formálják a maguk kulturális közegét a régieknél. Egy iskola önazonossága szempontjából ez rendkívüli szellemi tőkének számít, hiszen a Collegium egy élő közösség, többé-kevésbé mindenki, aki ide járt, büszkén és jó szívvel gondol vissza rá. A Collegium nem csupán az egyetemistákat képző ELTE-tagintézmény, hanem egy sokkal nagyobb társadalmi közeg is, amelyhez az itt „felnőtt” emberek sokasága tartozik. Határozott szellemi azonosságtudata van, és az általa ismert hagyomány ma is releváns mondanivalóval rendelkezik kulturális kérdésekben. A volt kollégistáknak számos nemzedéki közösségük van, őket akarjuk megszólítani. Elindítottunk egy kérdőívet az 1956 utáni generációk önképének és kulturális pozícióinak felmérésére. Ilyen átfogó vizsgálat a második világháború utáni jubileum óta nem készült, pedig nem tét nélküli a dolog a magyar értelmiség jellegzetességei szempontjából. Reméljük, sokan válaszolnak rá, és kirajzolódik egy valóságosabb összkép a Collegiumról, mint ami közismert. A kommunista diktatúra lebontásában résztvevő kollégista nemzedékek emlékeiből és emlékezetéről is készül egy kötet, amelyet egyesületünk szintén támogat, a Hitel folyóirat májusi számában fognak belőle megjelenni kitűnő részletek. Igyekszünk a Collegiummal kapcsolatos történelmi közhelyeket is szakmai alapon tisztázni: például hogy nem Eötvös Loránd az alapító, hiszen 1895-ben nem ő volt a vallás- és közoktatásügyi miniszter, hanem Wlassics Gyula, aki a királlyal, Ferenc Józseffel hagyatta jóvá az általa jegyzett alapítói szándékot. A Collegium nem családi biznisz volt 125 éve sem. Egyszer talán az épület előtti emlékművön is kijavítják a kínos tévedést. A Collegium és az európai kultúra kapcsolatáról pedig kisfilmeket forgatunk, hamarosan ezek is elérhetőek lesznek.

„Hagyomány – Műhely – Utánpótlás”. Sonkoly Gábor dékán, Borsodi Csaba intézetigazgató és Hóvári János, az Eötvös Collegium Baráti Köre elnöke leleplezi Mika Sándor portréját az ELTE BTK Történeti Intézet Szekfű Gyula Könyvtárában a Mika Sándor 160 emlékszemeszter nyitórendezvényén, 2019. február 12.

TE: Az Eötvös Collegiumról sokaknak egy zárt, elitista klub jut az eszébe, ám ti mégis folyamatosan a Collegiumra hivatkoztok…

Nagy János: Pedig beugorhatna Mika Sándor, Kodály Zoltán, Szabó Dezső, Benda Kálmán, Klaniczay Tibor vagy éppen a rendszerváltás szellemi hátországa is.

Isó Emese: Bár nem végeztünk mindannyian a Collegiumban, számunkra ez inkább egy közös eszmei örökség, amihez mindennap igyekszünk igazodni.

Isó Gergely: A Collegium nem falanszter. Néha szerepet tévesztett idomárok és szemfényvesztők megpróbálnak belőle szakbarbár gittegyletet és látványpékséget csinálni, de őket elsöpri az idő, gyökeres hatásuk még sohasem volt. Marad az előbbi névsorral is fémjelezhető szellemi minőségigény, ez a Collegium. Meg a tanárok és a tagság közti személyes bizalom mint szemlélet és stílus a tudományos életben. Hogy ez létezzen, ahhoz valóban ellenőrzött kiválóság kell, ennyiben valóban elitről van szó.

Arató György: Hozzáteszem: a Collegium a múltban nemcsak ezért volt – amikor az volt – a magyar kultúra ügyének fontos motorja, hanem mert szervezeti és mindennapi életében a nagy szakok, a társadalom önképével tényleges kapcsolatban álló diszciplínák voltak meghatározók: történelem, irodalom, a magyar és élő nagy idegen nyelvek filológiája. Valaha a latin is ilyen volt. Csak kontrasztként: Tóth Gábor igazgatónak 1956 és 1984 között például eszébe sem jutott volna pedagógiaelméleti profilt adni az újjáépülő Kollégiumnak, pedig neki ezen a kicsi terepen volt a tudományos vadászterülete, és pártkapcsolataival akár ezt is megjátszhatta volna – de nem tette, mert nem tévesztette össze önmaga és barátai karrierjének építését a rá bízott intézmény érdekeivel és hagyományával.

1974-ben állították az 1848/49-es Bécsi Légió emléktábláját az akkori Eötvös kollégisták az értelmiség szabadságharcos szerepére emlékezve. A diktatúra rendőrsége által megfigyelt ünnepségek a kádárizmus elleni tiltakozás jelképeivé váltak. Ifjabb és örökifjú kollégisták, köztük a Mika Sándor Egyesület tagjai az emléktábla szokásos éves ünnepélyes megkoszorúzása után 2019. március 15-én.

Bojtos Anita: Mint a mai magyar kulturális életben sokan mások, mi is a Collegiumból jöttünk. Ha úgy tetszik: az Eötvös Collegium ugyanolyan sokszínű, mint a magyar értelmiség, legfeljebb kicsit mások a hangsúlyok. Jellemző, hogy az „elit” szó 1948-ban, 1984-ben és ma is böki az irányított közvélemény csőrét. Régen az ideológiai doktrinéria jött szembe, ma a populista fűnyíróelv. A Collegiumnak nem ebben a sokszor föllángoló vitában ismerszik meg a lényege. A Collegium történelmi üzenete alighanem az, hogy a tudomány és a közszolgálatiság nem törvényszerűen két külön világ, a rosszul fizetett értelmiség társadalmi lehetőségeit tekintve sem. Mert ahogy Kodály Zoltán fogalmazott: „Sokkal fontosabb, hogy ki az énektanár Kisvárdán, mint hogy ki az Opera igazgatója”. Szerintünk ma a sikeres nemzetépítés elképzelhetetlen közfeladatot vállaló, tudományos munkát is végző értelmiségiek nélkül. A többi csak hab a tortán.

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket