Az orosz levéltárakban „néha meglepő dolgokkal találhatja szemben magát az ember” – interjú Kolontári Attilával

Kolontári Attila történész Magyarország és a Szovjetunió kapcsolatait kutatja. Számos alkalommal járt orosz levéltárakban, az ott feltárt dokumentumokból két forrásgyűjteményt adott közre, valamint több cikket és tanulmányt publikált – írásaival rendszeresen találkozhatunk a szakfolyóiratokban. Kolontári Attilával pályájáról, oroszországi tapasztalatairól és kutatásairól beszélgettünk.

Újkor.hu: Milyen iskolai vagy olvasmányélményeid alakították ki benned a történelem iránti érdeklődést?

Kolontári Attila: Itt igazából mindenekelőtt a családi hátteret kell kiemelnem, édesapám történelem–orosz szakos tanár volt, annak idején ő maga is az ELTÉ-n végzett. Édesanyám pedig magyart és oroszt tanított. Gyerekkoromban szerettem olvasni, kedveltem a történelmi regényeket, ha jól emlékszem, második osztály után egy nyári szünetben kiolvastam az Egri csillagokat. Máig elevenen él bennem, hogy apu esti mese gyanánt Petőfi Lenkei százada című versét szavalja nekünk, vagy huszadszor meséli el kérésemre, hogyan foglalta el Hunyadi Nándorfehérvárnál a török ágyúállásokat. Általános iskolában és gimnáziumban is szerencsém volt, kiváló történelemtanáraim voltak, akik csak tovább fokozták bennem a történelem iránti érdeklődést. Szakkörre jártam, fakultáltam, részt vettem történelemből és oroszból is az OKTV-ken. Úgyhogy, amikor eljött a felvételi ideje, nem volt kérdés számomra, hogy milyen pályát válasszak.

Egyetemi tanulmányaidat az ELTE-n végezted. Kik voltak, mely tanáraid gyakorolták rád a legnagyobb hatást?

Fiatal, elsőéves egyetemistaként 1988 őszén még hallgattam a tragikus sorsú Szűcs Jenő előadásait, máig fülembe csengenek Kákossy László szavai, még a hanghordozása is, ahogy Ipu-Wer intelmeiből idéz: „Az ország megfordul, mint a fazekaskorong teszi”. Nagyon szerettük Lőrincz Barnabás óráit az ókori Róma történetéből, imponált nekünk hatalmas tárgyi tudása, embersége. 1988 őszén a szöuli olimpia idején épp a principátus történetéből tartott előadást, amikor Egerszegi Krisztina az olimpiai aranyéremért úszott. Elővett a táskájából egy kisrádiót, bekapcsolta és az évfolyamelőadás keretében meghallgattuk a közvetítést, majd az örömujjongás után folytattuk Róma történetét. A középkor és újkor történetéből szívesen emlékszem vissza Granasztói György, Poór János, Magyar István Lénárd, Gergely András, Urbán Aladár, Tőkéczki László, Gerő András óráira, vagy éppen a vizsgákra, szemináriumi dolgozatokra. A 20. századi magyar történelemből Gergely Jenő, Izsák Lajos, Romsics Ignác láttak el olyan munícióval, melyet mindmáig jól tudok hasznosítani. Romsics Ignác óráit különösen szerettük, folyamatosan dolgoztatott minket, olyan tanáregyéniség volt, akinél rengeteget tudtunk tanulni még a hibáinkból is. Az orosz és szovjet történelem rejtelmeivel és sorskérdéseivel Filippov Szergej, Szvák Gyula, Krausz Tamás és Gecse Géza ismertetett meg engem és a hozzám hasonló érdeklődőket.

Azt hiszem, a fenti névsorból is látható, hogy olyan emberektől tanulhattam, akik bár különböző habitusúak, világlátásúak, de mégis szakmájuk iránt elhivatott, témájukhoz kiválóan értő oktatók (voltak). Többen közülük nyugdíjas koruk ellenére ma is aktívak, de sajnos sokan már nincsenek közöttünk. Volt, akit elképesztő lexikai tudásáért, másokat szuggesztív előadásmódjukért vagy éppen precízen felépített, a legapróbb részletekig kidolgozott óráiért kedveltünk.

Történelem–orosz szakosként milyen volt megélni a rendszerváltozás időszakát?

A rendszerváltás éppen egyetemista éveim alatt zajlott. Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor kicsit elmentek mellettem az események. Több csoport- és szaktársam az idők szavát érezve váltott a tanulmányaiban. Az orosz mellett vagy helyett más nyelvet kezdtek tanulni, de olyan is volt, aki teljesen pályát módosított és például jogi vagy közgazdaságtudományi végzettséget szerzett. Én maradtam az orosznál és a történelemnél, igazából mai szemmel visszanézve magam sem tudom, hogy miben bíztam, hiszen nyilvánvaló volt, hogy az orosz nyelv elveszíti a keleti blokkban addig betöltött lingua franca státuszát, megszűnik kötelező tantárgy lenni és nem lesz szükség annyi orosz tanárra. Ha jól emlékszem, az orosz szakon 1988-ban körülbelül 80-an kezdtünk, különböző szakpárosítással. A közoktatásban dolgozó orosz nyelvtanárok átképzése is megindult. Utólag visszatekintve, hatalmas szerencsém volt, hogy az egyetem elvégzését követően, 1996-ban felvételt nyertem a PTE (akkor még JPTE) BTK Történelem Doktori Programjára. Ez volt az a fordulat életemben, ami a tudományos pályán elindított. Ebben oroszlánrésze volt egykori tanáromnak, később kollégámnak, Bebesi Györgynek, akivel immár negyedszázados szoros barátság és munkakapcsolat fűz össze minket, és akinek külön hálával tartozom azokért az eredményekért, melyeket eddigi pályafutásom során elértem. Neki köszönhetem azt is, hogy mostani kutatói pályafutásom nagy része az általa alapított és vezetett MOSZT Kutatócsoport keretein belül zajlik. (A PTE BTK TTI keretein belül 2004 óta működik a Modernkori Oroszország és Szovjetunió Történeti Kutatócsoport, a műhely elnevezése kreatív fiataljainkat dicséri, a kutatócsoport nevének rövidítése MOSZT, oroszul hidat jelent.) Tehát nem kellett feladni fiatalkori terveimet, azzal foglalkozhatok, ami érdekel, amit szeretek. A történelem–orosz szak elvégzése így nem zsákutcát jelentett az életemben, hanem olyan alapot, amire a továbbiakban építkezni tudtam.

1989-től kezdve több alkalommal jártál a Szovjetunióban/Oroszországban. Milyen volt megtapasztalni szinte egyszerre a magyar és az orosz rendszerváltást?

1989-ben első éves egyetemistaként még a peresztrojka kései időszakában lévő Szovjetunióban tanultam egy szemesztert részképzésen a Leningrádi Állami Egyetemen. Bár „egy blokkba” tartoztunk, mégis sokszor az volt az érzésem, mintha egy másik bolygón járnék, a szovjet mindennapokban az élet számos területe – így akár egy bolti bevásárlás vagy a tömegközlekedés – teljesen más logika szerint működött, mint ahogy azt addig megszoktam. Egyébként ezt az időszakot egy sajátos szellemi pezsgés jellemezte, a szovjet társadalom akkor szabadult meg a cenzúra, az ideológiai indoktrináció béklyóitól, megindult a szembenézés a totalitarizmus örökségével. Emlékszem például, hogy a Nyevszkij sugárúton, a Kazanyi Székesegyháznál esténként sajátos Hyde Park Corner működött, szovjet kiadásban, ahol az emberek lázasan vitatták a napi politika eseményeit, vagy éppen a jövőről fejtették ki elképzeléseiket. Aztán a kilencvenes évek jelcini Oroszországa egyszerre jelentette az emberek számára a növekvő szabadságot, a kibontakozó orosz vadkapitalizmus világát az eliten belül dúló hatalmi harcokkal, az állami tulajdon privatizációjával, maffiaháborúkkal, romló közbiztonsággal, inflációval és növekvő szegénységgel. Mindennek jeleit magunk is érzékeltük kinti tartózkodásaink során, bár korántsem akkora mértékben, mint a helyiek. Az 1990-es években az oroszországi inflációból is kaptunk ízelítőt. Egy autós utazás során hazafelé például az orosz–belorusz határon egy nagy köteg orosz rubelt váltottunk át egy másik nagy köteg belorusz rubelre, az egész „tranzakció” körülbelül egy csomag cigaretta vagy egy doboz csokoládé értékét tette ki. 1998-ban szintén hosszabb időt töltöttem Moszkvában, amikor a pénzreform zajlott, vagyis az inflálódott bankjegyek végéről levágtak három nullát, így lett például a 100 000 rubeles címletből 100 rubel. Az adott évben a régi és az új pénzek párhuzamosan voltak forgalomban, az árakat mindkettőben kiírták. Előfordult, hogy új bankjeggyel fizettem, de régiben kaptam a visszajárót, vagy fordítva. Szóval erre is oda kellett figyelni.

A történelem „fő sodrához” legközelebb talán 1993 őszén kerültünk. Ekkor Szentpéterváron voltunk részképzésen, így tanúi lehettünk a szeptember–októberi, fegyveres harcokig fajuló hatalmi válságnak az elnök és a törvényhozás között. Október 3-án este a kollégium halljában épp a híradót néztük a tévében, amikor a műsorban előbb fegyverropogás hallatszott, majd fegyveresek tűntek fel a stúdióban. A Jelcin által feloszlatott Legfelsőbb Tanácshoz és a Népi Küldöttek Kongresszusához hű egységek megpróbálták elfoglalni az osztankinói tévéállomás épületét. A történtek után került sor a parlament épületének, az úgynevezett Fehér Háznak az ostromára, ennek jól ismert képei bejárták a világsajtót. Csak az érdekesség kedvéért, az elnök oldalán többek között a Moszkva közelében állomásozó tamani és a kantemirovi gárdahadosztályok egységei vettek részt az eseményekben, melyek a Sztálin halála utáni hatalmi harcokban, Berija eltávolításában is kulcsszerepet játszottak. Ami a mi szempontunkból érdekes, hogy mi még a krízis kirobbanása előtt terveztünk egy moszkvai utazást Szentpétervárról, már megvettük a vonatjegyeket is. Élénk vita kezdődött, hogy a megváltozott helyzetben vállaljuk-e az utazást vagy se, a csoport a kérdésben kettészakadt. Én végül is azok közé kerültem, akik egyfajta „katasztrófa-turizmus” jelleggel nekivágtak az útnak. Moszkvában még érvényben volt a szükségállapot és az éjszakai kijárási tilalom, a nehézfegyverek nagy részét már visszavonták az utcákról, de a fontosabb csomópontokon még lehetett páncélozott harcjárműveket látni, és mindenhol fegyveres járőrök cirkáltak, éjszakánként még egy-egy lövést lehetett hallani. Moszkvai ismerőseink megmutatták a harcok helyszíneit, így közvetlen közelről láthattuk a Fehér Ház koromfekete falait is. Végül épségben és sértetlenül érkeztünk vissza Szentpétervárra.

A doktori disszertációdat a magyar­–szovjet diplomáciai, politikai kapcsolatok 1920–1941 közti történetéből írtad. Miért pont erre a témára esett a választásod?

Az elhatározás jó negyedszázaddal ezelőtt témavezetőimmel, Ormos Mária professzorasszonnyal és Bebesi Györggyel egyeztetve született meg, a döntésnek pedig praktikus okai is voltak. Mindenképpen orosz, szovjet vonatkozású témát szerettem volna választani. Ugyanakkor egy oroszországi levéltári kutatóút megszervezése mindig időigényes, az engedélyek beszerzése, költségek előteremtése sokszor hónapokat vesz igénybe, és a siker egyáltalán nem garantált. Így igyekeztünk olyan témát találni, amit a rendelkezésre álló időben itthon is kutatni tudok. (Az internet akkor még eléggé gyerekcipőben járt ezen a téren, nem léteztek még a ma már akár otthonról is elérhető levéltári, szakirodalmi adatbázisok.) A két világháború közötti magyar–szovjet kapcsolattörténet vizsgálata ebből a szempontból kézenfekvőnek látszott. Ráadásul, amíg a téma magyarországi levéltári anyaga viszonylag jól feltárt, illetve korlátozások nélkül kutatható volt, az orosz forrásbázisról ugyanezt egyáltalán nem lehetett elmondani. Ebből az alaphelyzetből kiindulva a kutatás igen érdekesnek ígérkezett. Különösen azt tartottam izgalmasnak, ha ugyanarról találkozóról, eseményről sikerült a magyar és a szovjet követi jelentést, beszámolót vagy éppen követutasítást is megtalálni, így össze lehetett vetni a két fél álláspontját, tárgyalási stratégiáját, azt, hogy mit tartottak érdemesnek lejegyezni, vagy éppen mit hallgattak el. A feltárt forrásanyagból jól látszik, hogy a korszak egészében meglévő ideológiai antagonizmus mellett mind magyar, mind szovjet részről volt törekvés a vélt vagy valós kölcsönös érdekek és előnyök alapján történő reálpolitikai együttműködésre. Disszertációmat 2006-ban védtem meg Pécsen, utóbb – némileg rövidítve – könyv formájában is megjelent, magyarul a Napvilág Kiadónál, angolul pedig az Atlantic Research and Publications kiadásában az Egyesült Államokban.  

A kutatómunka kapcsán még egy fontos mozzanatot mindenképpen ki kell emelnem, aminek későbbi pályafutásomra is nagy hatása volt. A két világháború közötti magyar–szovjet kapcsolatrendszert egymással párhuzamosan kutattuk Seres Attilával, néhány hónap különbséggel szinte egyszerre védtük meg disszertációnkat, ő az ELTÉ-n, én a PTE-n. Mindig komoly derültséget okozott Moszkvában, amikor együtt mutattak be minket valakinek ugyanazon szavak kíséretében: „Ő Attila, Magyarországról, a két világháború közötti szovjet–magyar kapcsolatok történetével foglalkozik”. Végül, hogy meg tudjanak különböztetni bennünket, én lettem a „malenkij”, ő pedig a „bolsoj” Attila, mivel jó fél fejjel magasabb nálam. Szakmai kapcsolatunkból nagyon hamar szoros barátság lett, Attilában nemcsak kiváló kutatót, de remek barátot ismertem meg. Néhány éve közösen jelentettük meg a Rákosi Mátyás börtönéveivel kapcsolatos, orosz levéltárakban általunk feltárt dokumentumokból egy válogatást „A Komintern »védőszárnyai« alatt” címmel, és jelenleg is több projektben dolgozunk együtt.

Ha már a doktori disszertáció és képzés szóba került, akkor mindenképpen szólni kell arról, hogy a JPTE–PTE Történelemtudományi Doktori Iskolájában is kiváló történészektől leshettem el a szakma mesterfogásait: Ormos Máriától, Majoros Istvántól, Harsányi Ivántól, Polányi Imrétől, Gyarmati Györgytől, Fischer Ferenctől és a már korábban említett Bebesi György barátomtól. A doktori képzés okán az ELTE mellett a Pécsi Tudományegyetemet is alma materemnek tekintem, itt habilitáltam 2015-ben és napjainkban is számos szállal kötődöm a PTE BTK Történettudományi Intézetéhez.  

Mennyire könnyen kutatható a sztálini korszak diplomáciája? Milyen nehézségekbe ütközhet egy magyar kutató Oroszországban?

Oroszország a levéltári kutatások szempontjából nehéz terepnek számít. Máshogy épül fel a levéltári struktúra, mint nálunk. A szovjet diplomáciatörténet és külpolitika kutatásával kapcsolatos dokumentumok zöme az Orosz Föderáció Külügyi Levéltárában található. Az intézmény nem az orosz levéltárak felett egyfajta ernyőszervként működő Szövetségi Levéltári Ügynökség (Roszarchiv), hanem az Orosz Föderáció Külügyminisztériuma Dokumentációs Főosztályának irányítása alá tartozik. A levéltárba nem lehetetlen kutatási engedélyt szerezni, azonban a szó klasszikus értelmében vett kutatómunkát végezni nem lehet. A fondjegyzéken túl nincsenek a kutatók számára hozzáférhető mutatók, iratjegyzékek, a kutatási téma ismeretében az adott fond referense lényegében saját hatáskörében dönti el, hogy mit ad ki, vagy mit nem ad ki a kutatónak. Az általános tapasztalat az, hogy idővel, ha valaki rendszeresen visszatérő kutató lesz, egyre több anyagot adnak neki. Nekem is sikerült a magyar–szovjet kapcsolatok történetéből korábban nem ismert dokumentumokat feltárnom. Persze néha egészen meglepő dolgokkal találhatja szemben magát az ember. Volt, mikor ismételt átnézésre kértem ki egy korábban már látott dossziét, mire közölték, hogy azt nem adhatják ki, mert újra titkosították. Volt magyar kolléga, akinek azzal adták ki az anyagot a kutatóterembe, hogy elolvashatja ugyan a dokumentumokat, de sem jegyzeteket nem készíthet, sem fénymásolatot nem rendelhet belőlük. Nagyon sok függ tehát a szerencsétől és kitartástól, és a fenti körülmények miatt a munka hatékonysága sem mérhető össze mondjuk egy nyugat-európai levéltári kutatóútéval.

És akkor ott vannak azok a levéltárak, ahová egyszerű földi halandónak, főleg, ha külföldi, szinte lehetetlenség bejutnia: a vezérkar levéltára, az FSZB archívuma, vagy éppen az Elnöki Levéltár. A Roszarchiv alá tartozó levéltárakban lényegesen jobb a helyzet, ezekben folyamatos a levéltári anyagok visszaminősítése, sokkal használhatóbbak az iratanyaghoz készített mutatók és könnyebb hozzájutni a dokumentumokhoz is.

A doktori képzést követően az Illyés Gyula Pedagógiai Főiskolán tanítottál. Milyen tárgyakat oktattál? Milyen volt egy főiskolán tanítani az ELTE-n és a PTE-n folytatott tanulmányaid után?

2001-ben egy hosszú folyamat eredményeképp kerültem a szekszárdi Illyés Gyula Főiskolára. Budapesten Diószegi István nyugdíjba vonult, az ő helyére került az ELTÉ-re Pécsről Majoros István, őt az addig Szekszárdon oktató Bebesi György váltotta a PTE BTK Újkortörténeti Tanszékén, én pedig az ő megüresedett álláshelyét kaptam meg. Olyan volt az egész, mint egy lassan dőlő, négy elemből álló dominósor. Nagyon örültem a lehetőségnek, hiszen akkoriban már két éve (doktoranduszi ösztöndíjam lejártát követően) alkalmi munkákból éltem. Ebben volt óraadás Szekszárdon, de részt vettem a Békés Csaba által akkor alapított Hidegháború Történeti Kutatóintézet projektjeiben is. De előfordult, hogy segédmunkásként dolgoztam az építőiparban egy, még egyetemi éveim alatt megismert, ponyva- és sátorszerkezeteket építő cégnél. Ha valaki például az egyiptomi Hurghada repülőterére téved, ott a sátorszerkezetes belföldi terminálban az én kezem munkája is benne van. Több hetes egyiptomi tartózkodásunkba kulturális, országismereti programok is belefértek, ekkor jutottam el például a Királyok Völgyébe, Karnakba és Luxorba, olyan helyekre, ahová enélkül a munka nélkül valószínűleg sohasem.

Szekszárdon közismereti tárgyakat (Magyarország története, művelődéstörténet, honismeret) tanítottam a pedagógusképzésben. Ennek megvolt a maga előnye. Igaz ugyan, hogy ezek időben s térben gyakran távol estek a kutatási területemtől, de így sokszor olyan korok és kérdéskörök szakirodalmát, valamint újabb kutatási eredményeit is nyomon követtem, melyekkel egyébként nem foglalkoztam volna. Kihívást jelentett az is, hogy olyan tárgyak iránt felkeltsem és fenntartsam a hallgatói érdeklődést, melyek a tanító- és óvodapedagógus képzésben nem tartoztak a szorosabb értelemben vett szaktárgyak közé. Módszertanilag és pedagógiailag is nagyon sokat profitáltam ezekből az évekből. Hozzá kell tennem, hogy egy nagyon jó és inspiráló tanszéki kollektívába kerültem a társadalomtudományi tanszéken, tanszékvezetőmtől, Várady Zoltántól minden segítséget és támogatást megkaptam, hogy pályakezdőként oktatói feladataimat és kutatómunkámat össze tudjam egyeztetni.

Ezt követően a magyarországi orosz fehéremigrációval kezdtél foglalkozni. Mi inspirált történetük feltárására?

Ebben az esetben talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy a téma talált meg engem. 2007-ben a már korábban említett „Rákosi és a Komintern” témában kutattunk Moszkvában Seres Attilával. Alekszandr Sztikalin barátom, az akadémia Szlavisztikai Intézetének főmunkatársa, az Oroszországban kutató magyar történészek pártfogója és legfőbb támasza, meghívott, hogy az intézetükben rendezett konferencián tartsak előadást a magyarországi orosz fehéremigrációról. Érintőlegesen már korábban is találkoztam a kérdéskörrel levéltári dokumentumokban, gondoltam, össze tudok róluk szedni egy tanulmányra való anyagot, de többre igazából nem számítottam. Az előadásomat követően, ha már kint voltam, a levéltárakban Rákosi mellett az emigráció témakörének is igyekeztem utánajárni. Nem kis meglepetéssel tapasztaltam, hogy a viszonylag nem túl nagylétszámú magyarországi orosz emigráns kolóniáról komoly mennyiségű levéltári anyag maradt fenn. Eddig négy magyar és négy oroszországi levéltárban sikerült feltárnom releváns dokumentumcsoportokat, de van velük kapcsolatos anyag a Hoover Intézet archívumában is (hogy ez utóbbihoz sikerül-e hozzájutnom valaha, az még a jövő titka). A levéltári anyag mellett legalább ugyanolyan fontos a korabeli újságok áttanulmányozása. Az eddigi vizsgálatokból úgy tűnik, hogy az itt élő oroszokra létszámukhoz képest kiemelt sajtófigyelem irányult, az újságok lapjairól származó információk pedig számos fontos és érdekes adalékkal egészítik ki a levéltári dokumentumokból kihámozható képet.

Számomra az igazán izgalmas ebben a témakörben az, hogy olyan anyagokkal dolgozhatok, melyeket még korábban senki nem vizsgált, vagy nem ebből a szempontból. A számos levéltárból és a sajtóból származó adatok segítségével apró mozaikokból lehet összerakni a két világháború közötti magyarországi orosz fehéremigráció keletkezéstörténetét, bemutatni összetételét, a kolónia mindennapjait, feltérképezni az emigráció elitjének társadalmi kapcsolatrendszerét, amely számos ponton rokoni vagy egyéb szálakkal fűződött a magyarországi elithez. Az 1920-as, 1930-as években olyan orosz családok tagjai találtak hosszabb vagy rövidebb időre menedéket Magyarországon (mint például a Golicin, az Obolenszkij vagy a Volkonszkij hercegi családok leszármazottjai), melyek a megelőző évszázadokban meghatározó szerepet játszottak a birodalom irányításában. Itt csak néhány apró, érdekes epizódot említenék. Az orosz emigránsoknak 1924-ig hivatalos diplomáciai képviselete működött Magyarországon; Prónay Pál többször felajánlotta saját maga és emberei szolgálatait Pjotr Vrangelnek egy bolsevikellenes hadjárat esetére; tudunk olyan, Zsolnay Júlia által festett vázáról (egy bő évtizede egy internetes aukción 600 ezer forint volt a kikiáltási ára), melynek a felirata csak az orosz emigráció belső küzdelmeinek ismeretében értelmezhető; nemrég egy kis dél-dunántúli falu temetőjében sikerült rábukkanni egy Magyarországon 1927-ben elhunyt orosz herceg sírjára. A két világháború között itt élő oroszok iskolát, templomot tartottak fenn, létrehozták és működtették saját szervezeteiket, ezek betagozódtak az emigráció egészét átfogni igyekvő struktúrákba (ez az intézményhálózat a kor viszonyaihoz és az anyagi lehetőségekhez képest olyan fejlett volt, hogy egyes kutatók az emigráció kapcsán egyenesen „külföldi Oroszországról” /Zarubezsnaja Rosszija/ beszélnek a jelenség kapcsán).

Az orosz emigráció témaköre iránt a peresztrojka időszakától, még inkább a Szovjetunió szétesésétől nőtt meg az érdeklődés. Az emigráció történetének, szellemi, kulturális örökségének kutatása önálló irányzattá nőtte ki magát az orosz történettudományon belül. Sok történész nagyrészt vagy kizárólag erre specializálódott. Két éve kiadtak egy életrajzi lexikont „Isszledovatyeli Russzkogo zarubezsja” („Az orosz külföld kutatói”) címmel, amiben 160, többségében orosz, kisebb részben külföldi kutató mellett egy szócikk erejéig én is helyet kaptam. Vagyis, kicsit engem is közéjük tartozónak éreznek, rendszeresen hívnak konferenciákra, kérnek tőlem írásokat a témában.

Szóval abból, amit annak idején egyetlen tanulmány erejéig szóló vállalkozásnak gondoltam, lassan másfél évtizede tartó kutatómunka lett. És még mindig van bőven tennivaló ezen a téren. Egyébként az emigráció témaköre iránt a magyarországi orosz közösség is érdeklődik, kicsit úgy fogják fel, mint saját történelmük részét, holott a ma itt élő oroszok és az egykori emigráció között igazából nincs leszármazási kapcsolat.

Ha oroszul tudó történelem szakos hallgató érdeklődne, akkor a két világháború közötti orosz történelemből milyen feldolgozatlan témát ajánlanál?

Itt mindenképpen érdemes figyelembe venni a korábban részletezett kutatási lehetőségeket. A Komintern története, annak különböző aspektusai kimeríthetetlen témát jelentenek. Szintén érdemes kutatni a VOKSZ (Vszeszojuznoje obscsesztvo kulturnih szvjazej sz zagranyicej) iratanyagát. A szervezet a külfölddel fenntartott kulturális és tudományos kapcsolatokat irányította, többek között ő foglalkozott a Szovjetunióba meghívott külföldi tudósok, művészek útjának és programjának megszervezésével. Szerepe és jelentősége természetesen jóval túlmutatott a kulturális és tudományos kapcsolatok témakörén, és olyan területekre is kiterjedt, mint a propaganda és a hírszerzés. A VOKSZ szervezte és bonyolította például a két világháború közötti időszakban Fettich Nándor régész–őstörténész, valamint a közigazgatási jog nemzetközileg is elismert professzora, Magyary Zoltán szovjetunióbeli útját is. Ezt a két epizódot Seres Attila és Babus Antal részletekbe menően feltárták, de érdekes lehet például egy magyar nyelvű szervezet-történeti munka megírása, vagy más személyek, relációk vizsgálata.

A Kaposvári Egyetemen folytattad karrieredet, és külföldi hallgatókat is képeztél. Milyen kihívásokkal és lehetőségekkel kecsegtetett az kaposvári oktatás?

Kezdetben Kaposváron is közismereti tárgyakat oktattam a pedagógusképzésben. Majd sikerült elindítani a nemzetközi tanulmányok szakot, amelyen az első néhány magyar évfolyamot követően külföldi hallgatókat kezdtünk el angolul oktatni. Nekem ez igazi mélyvíz volt, hiszen az angol csak a második idegennyelvem az orosz után. Angolból messze nem rendelkeztem olyan tudásszinttel és akkora gyakorlattal, mint oroszból (volt belőle egy alig használt középfokú nyelvvizsgám). Így, különösen az első időben rengeteget kellett készülnöm egy-egy órára, volt olyan félév, hogy 3-4 angol nyelvű tárgyam is volt. Bár sokszor embert próbálónak éreztem a kihívást, utólag azt kell mondjam, megérte, hiszen angoltudásom rengeteget fejlődött az évek alatt, habár még messze van a kívánatostól. Egyébként, mivel a Stipendium Hungaricum-ösztöndíjas hallgatók között szinte minden évben voltak, akik valamely posztszovjet köztársaságból érkeztek és beszélték az orosz nyelvet, nekik oroszul is tartottam órákat. Ha időnként egy-egy magyar nyelvű tárgy is „becsúszott”, akkor előfordult, hogy három nyelven is tanítottam egy szemeszterben.

Most ez az állapot megszűnt, mivel a modellváltással kapcsolatos változásokat az egyetemen első körben egy 13%-os leépítési hullám kísérte, amelynek során tőlem is kénytelenek voltak megválni, jelenleg a felmondási időmet töltöm. Kicsit sajnálom, hogy így alakult, hiszen 13 nagyszerű évet töltöttem el a Kaposvári Egyetemen, az ország egyik legszebb campusán. Ugyanakkor azonban inkább lehetőségként tekintek az új helyzetre, lehetőséget látok benne a változásra, változtatásra. Bízom abban, hogy 20 év felsőoktatási és közel 25 év kutatói tapasztalattal, habilitált egyetemi oktatóként sikerül megmaradnom ebben a szférában.

Több orosz egyetemen voltál vendégoktatóként, előadóként. Milyen benyomások értek az orosz felsőoktatásról?

Annyiban pontosítanám a kérdésben foglaltakat, hogy több oroszországi egyetemen is vettem részt konferencián (Kazanyban, Moszkvában, Pjatyigorszkban), de igazából vendégoktatóként csak az Észak-Kaukázusi Szövetségi Egyetemen (ÉKSZE) voltam, Sztavropolban. Az egyetemek világát, kutatási területemből és kapcsolatrendszeremből adódóan elsősorban rajtuk keresztül, azon belül is a társadalomtudományi szférában ismerem. Úgy vettem észre, kicsit ők is hasonló cipőben járnak, mint a magyar felsőoktatás, vagyis állandóan kísérleteznek rajtuk, folyamatosan átszervezik őket, a leépítések veszélye az ő fejük felett is Damoklész kardjaként lóg. A nemzetközi rangsorban néhány nagy egyetemük valamivel jobban áll, mint a magyarországiak. A Lomonoszov Egyetem például tavaly a 189. helyen állt a Times Higher Education listáján (az ARWU-n még ennél is előbbre, a 93. helyen végzett). A legjobb 1000-ben 15 egyetemük volt.

Ott a képzés és oktatás mellett az egyetemek egyfajta nevelő, szocializáló funkciót is betöltenek. Az ÉKSZE például kifejezetten nehéz közegben működik, a soknemzetiségű, számos vallást és etnikumot felölelő kaukázusi régióban. Az orosz hallgatók, legalábbis amennyire én megismertem őket, érdeklődőek, tisztelettudóak, szorgalmasak, komolyan veszik feladatukat, megbecsülik azt, hogy egyetemre járhatnak. Sokuk számára ez valóban a társadalmi felemelkedés esélyét jelenti.

Az oroszországi egyetemek is, más országok felsőoktatási intézményeihez hasonlóan igyekeznek nyitni a világra, folyamatosan szélesítik nemzetközi kapcsolatrendszerüket. Én ezt elsősorban az Észak-Kaukázusi Szövetségi Egyetem példáján láttam, amely korábbi munkahelyem, a Kaposvári Egyetem partneregyeteme volt, és nekem aktív szerep jutott az egyetemközi kapcsolatok alakításában. Az orosz egyetemek külföldi kapcsolatrendszere kettős irányultságot mutat. Egyrészt a „közelkülföld” (a volt szovjet tagköztársaságok) felsőoktatási intézményeivel ápolnak szoros kapcsolatokat (ennek személyi, intézményi gyökerei sokszor még a szovjet korszakra nyúlnak vissza); de partnerintézményeik között számos nagy, nyugati egyetem is megtalálható, mint a La Sapienzia Egyetem, a Heidelbergi Egyetem, az Oregoni Egyetem. Magyarországról a volt Kaposvári Egyetem mellett a Corvinus Egyetemmel kötöttek együttműködési megállapodást. Az együttműködés közös képzési programokban, közös diplomák kiadásában, oktató- és hallgatócserében, közös kutatásokban nyilvánul meg. Ma már az orosz nyelvismeret hiánya sem feltétlenül jelent akadályt ezen a téren, hiszen a hallgatók és oktatók jelentős része beszél angolul, és sokat tesznek azért, hogy ezen a téren a helyzet tovább javuljon. Az ÉKSZE-ről például néhány éve 100 oktatót az egyetem költségén egy évre kiküldtek szakmai és nyelvi továbbképzésre vezető nyugati egyetemekre. Persze azért szívesen veszik, ha az ember oroszul kommunikál velük, ez a kapcsolatépítés terén jelenthet pluszt előnyt.

A sztavropoli kollégákkal való közös munkának egyik legfontosabb tanulsága az volt számomra, hogy minden együttműködési megállapodás annyit ér, amennyit a „rendszer végpontjai”, az ott dolgozó oktatók, kutatók belefektetnek időben, energiában, kutatásban, publikációkban. Rajtuk áll vagy bukik egy-egy ilyen vállalkozás sikere. Több esetben voltam tanúja látványos és reprezentatív körülmények között aláírt szándéknyilatkozatoknak, melyekből végül semmi nem lett. Nekem szerencsém volt, mert a Kaposvári Egyetem korábbi vezetéséből Szávai Ferenc rektor úr fontosnak tartotta a sztavropoli kapcsolatot, és minden tőle telhető támogatást megadott ennek fejlesztéséhez. Ennek hozadéka számos közös konferencia volt, de jártak nálunk Kaposváron sztavropoli egyetemi hallgatók is. A legígéretesebb kezdeményezésnek azonban egy kiadványsorozat indítása bizonyult: Oroszország és Magyarország az európai történelem keresztútjain címmel. Eddig három kötetet adtunk ki Sztavropolban zömmel orosz, kisebb részben angol nyelvű tanulmányokkal a magyar–orosz kapcsolattörténetről. Bár a Kaposvári Egyetem megszűnésével az együttműködési megállapodás érvényét vesztette, de remélem, azért más keretek között sikerül majd sztavropoli barátaimmal lehetőséget találnunk a kiadványsorozat folytatására.

Jómagam hat alkalommal voltam az észak-kaukázusi régióban, a szakmai programon túl ezek a kirándulások mindig óriási kulturális élményt is jelentettek. Egy alkalommal Karacsáj–Cserkeszföldre vittek minket kirándulni, ahol megnézhettük az Alán Birodalom és a korai kaukázusi kereszténység egykori központjának, Arhiznak a maradványait, de volt, hogy a kiszlovodszki gyógyforrásokat és üdülőhelyet mutatták meg nekünk vendéglátóink.

Milyen kutatási témán, projekten dolgozol jelenleg? Milyen kutatási terveid vannak a jövőre nézve?

A magyarországi orosz emigráció történetét kutatva szembesültem azzal, hogy a két világháború között Budapesten intenzív orosz kulturális élet volt. Olyan világsztárok fordultak meg itt, mint Fjodor Saljapin, a moszkvai Művész Színház emigrációba szakadt társulata, a Gyagilev-féle cári balettből alakult különböző együttesek, a doni kozákok énekkara Szergej Zsarov vezetésével, vagy a kor neves orosz filmszéneszei közül Ivan Mozzsuhin és Olga Csehova. Fellépéseik rendszerint telt ház előtt zajlottak, a közönség lelkesen ünnepelte őket. Vagyis hazánkban nagyon komoly kereslet volt ezekre a produkciókra. Az újságok hasábjain olyan személyek írtak róluk – többnyire elismerő – kritikákat, mint Kosztolányi Dezső, Tóth Aladár, Karinthy Frigyes, Pásztor Árpád stb. A magyar fővárosban két orosz étterem is működött, az Ermitázs és a Kreml. A magyar rádió heti rendszerességgel közvetített balalajka-koncertet az itteni orosz emigránsokból alakult zenekarok előadásában. Ez még egy olyan témakör, ami részleteiben feltáratlan, és amit, szerintem mindenképpen érdemes megírni. Jelenlegi munkámban ez az egyik „fő csapásirány”.

Dolgozom továbbá egy monográfián az 1938–1939-es szovjet külpolitikáról, melynek fókuszában természetesen a szovjet–német megnemtámadási szerződés áll. Nemrég bekapcsolódtam egy, a Komintern kutatásával kapcsolatos projektbe, ami azért sem idegen tőlem, mert Rákosi börtönévei kapcsán dolgoztam az SZKP egykori pártarchívumában (ma Orosz Állami Társadalom- és Politikatörténeti Levéltár) Komintern anyagokkal, másrészt a Komintern a szovjet külpolitika vizsgálatánál is többször „látókörömbe került”. A szakirodalomban szokás kétszintes szovjet külpolitikáról beszélni. Az egyik szintet a Külügyi Népbiztosság által menedzselt hivatalos államközi kapcsolatok jelentették. Mindaz, ami ezen keretek közé nem fért be: propagandatevékenység, munkásmozgalmi akciók szervezése, a kommunista pártok tevékenységének irányítása – a Komintern hatáskörébe tartozott. A Külügyi Népbiztosság és a Komintern között gyakran voltak hatásköri villongások, éles konfliktusok. Sztálin egyszemélyi hatalmának kiépülésével párhuzamosan mindkét szervezet a főtitkár akaratának engedelmes végrehajtójává vált. A nemzetközi kommunista mozgalom érdekei többnyire alárendelődtek Moszkva vélt vagy valós hatalmi érdekeinek. A témát ebből a szempontból is izgalmas vizsgálni.

Persze sok minden függ attól, mit hoz a jövő, hol sikerül majd elhelyezkednem, de ismétlem, ezen a téren próbálok optimista lenni és a meglévő feladataimra koncentrálni.

Máté Zsolt

A cikkben szereplő fényképeket Kolontári Attila bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

NATO 25 – Magyarország negyed évszázada a NATO-ban

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A

X