Az ostrom utáni helyreállítástól a levéltári digitalizálásig – Borsa Iván emlékére

2006. február 1-én, életének 89. évében hunyt el Borsa Iván (szül. 1917. augusztus 23.), a magyar levéltárügy meghatározó alakja, aki középkorkutatóként is jelentős életművet hagyott maga után. 1940-ben szerzett történelem-latin szakos doktori diplomát a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen, disszertációja, amelyet Az erdélyi vajdák igazságszolgáltató és oklevéladó működése 1526-ig címmel jelentetett meg, máig idézett munkának számít. Első munkahelyén, a Fővárosi Levéltárban a Budapest történetének okleveles emlékei című oklevéltár munkálataihoz alkalmazták, a Fővárosi Levéltárban töltött közel két év alatt azonban főként hivatali jellegű feladatokat kapott. A levéltárosi munka Borsa életében az elkövetkező évtizedekben rendre felülírta a történészi terveket, hosszú pályafutása azonban végül lehetővé tette számára, hogy mindkét szakmában teljes életművet hagyjon maga után.

1942 nyarán került az Országos Levéltárba, néhány hónap elteltével azonban behívták katonai szolgálatra. 1945 februárjában szovjet hadifogságba esett, ahonnan hét hónappal később, szeptember elején szabadult. A focsani fogolytáborból hazatérve azonnal munkára jelentkezett az ostrom során súlyosan megrongálódott levéltárban, ahol ezután két éven át irányította a helyreállítással kapcsolatos munkálatokat. A legfontosabb feladatot két nagy középkori oklevélgyűjtemény, a levéltár Diplomatikai Levéltár nevű anyagának, valamint a Magyar Nemzeti Múzeum Törzsanyagának egyesítése jelentette. A Borsa által kialakított új rendszer világos volt és egyszerű: minden oklevél külön sorszámot kapott és külön borítékba került, tárolásuk egyszerű számsorrendben történik. Az így kialakított Diplomatikai Levéltár nagy előnye, hogy a gyűjtemény korlátlanul bővíthető, az anyag a raktárban azonnal előkereshető, gyarapodáskor sincs szükség újrarendezésére.

A Diplomatikai Levéltár egész életében a szívügye maradt, az újabb és újabb feladatok azonban néhány év elteltével elszólították referenciájából. 1950 októberében megbízták a frissen megszervezett Levéltárak Országos Központjának a vezetésével, amely a törvényhatósági levéltárak szakmai irányítására jött létre, de szakmai felügyeleti joggal rendelkezett az egyházi levéltárak felett is. Az 50-es évek nem kevés diplomáciai érzéket követelt azoktól, aki vezetői beosztásban a szakmai érdekeket kívánták érvényesíteni, Borsa Iván azonban sikerrel vette az akadályokat. Ilyen sikeres ötlete volt például az úgynevezett „kettős zár alá vétel” elve – az egyik kulcs a megyei levéltár igazgatójánál, másik az egyházi levéltárosnál –, amellyel elkerülhetővé tette a római katolikus levéltárak anyagának államosítását. Ezekben az években sokat tett a magyar levéltárak mélypontra került nemzetközi kapcsolatainak felélesztéséért, és néhány év alatt a nemzetközi levéltárügynek is nagy tekintélyű képviselőjévé, majd egyik vezetőjévé vált. A Nemzetközi Levéltári Tanács vezetőségének tagjaként többek közt Japánban, Indiában, Mongóliában is megfordult. Utazásai többnyire nem egyszerű tanulmányutak voltak, szakértőként részt vett az adott országok levéltári rendszerének átalakításában, így például az 1970-es években UNESCO-megbízottként részt vállalt a török levéltárügy modernizálásában.

1957 szeptemberében visszakerült az Országos Levéltárba, és átvette a mikrofilm-osztály vezetését. A főigazgató, Ember Győző nem véletlenül választotta öt a feladatra. Borsa már 1955-ben, egy külföldi folyóiratban olvasott tanulmány hatására felvette a kapcsolatot az Egyesült Államokban működő mormon egyház genealógiai társaságával, akik családi kapcsolatokra vonatkozó anyagok, elsősorban anyakönyvek mikrofilm-másolatait gyűjtötték, főként Európában. Borsa elgondolása logikus, ugyanakkor – az 50-es évek kül- és belpolitikai viszonyai közepette – meghökkentően rendszer-független volt: a mormonok biztosítják a felvételek elkészítéséhez szükséges mikrofilm-laboratórium felszerelését, a levéltár cserében filmre veszi az állami anyakönyvezés bevezetése (1895) előtti egyházi anyakönyveket, amelyekről egy másolatot megőriz. A mormon-akciónak köszönhetően az Országos Levéltár költség nélkül jutott az anyakönyvek másolatához, és egyúttal Európa akkor legjobban felszerelt mikrofilm-műhelyéhez. A kiváló technikai háttér lehetőséget biztosított arra, hogy folytatódjon a Diplomatikai Levéltár állománygyarapítása. Az előbb a szomszédos országokban, majd a római gyűjteményekben folytatott feltárás, mikrofilmezés eredményeként ezek a források az Országos Levéltárban is elérhetővé, kutathatóvá váltak. Az egyre nagyobb anyag könnyebb használhatósága érdekében született az újabb ötlet: a DL mintájára a mikrofilmekből Diplomatikai Fényképgyűjteményt kell kialakítani.

„Mindazok tehát, akik ma és a jövőben a magyar középkor levéltári forrásaihoz nyúlnak, Borsa Iván alkotását fogják használni, és nem volna helyes, ha ez valaha feledésbe merülne” – írta nyolcvanadik születésnapi köszöntőjében Engel Pál.

Borsa Iván persze nem csupán megkönnyíteni szerette a tudományos kutatásokat, de művelni is, ha időt tudott rá szakítani. Amíg azonban aktív dolgozója volt a levéltárnak, történelmi tárgyú írást viszonylag keveset publikált. Helyzetéből és munkalehetőségeiből adódóan végül a forráskiadás lett az a terület, ahol a legjelentősebb műveket készítette. Az 1950-es években fogott hozzá a Szentpétery Imre által elindított Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke című sorozat IV. László okleveleit tartalmazó kötetének elkészítéséhez. A könyv 1961-ben jelent meg, s még abban az évben nekilátott az utolsó, III. András okleveleit tartalmazó kötet munkálataihoz is, ezt azonban csak évekkel később, 1987-ben, már nyugdíjasként sikerült befejeznie. A továbbiakban számos forráskiadvány folytatásában, befejezésében vett részt: közülük a legjelentősebbek az egy-egy önálló kötetben napvilágot látott családi levéltárak, a Szent-Ivány, Balassa, Justh, valamint – egy kötetben – az Abaffy, Dancs és Hanvay családok középkori okleveleit regesztákban közlő könyvek. Mályusz Elemér felkérésére, már nyugdíjasként vette át a Zsigmondkori oklevéltár munkálatainak irányítását, és folytatta azt egészen haláláig. A Mályusz által kiadott első két kötet után, több évtizedes szünetet lezárva, 1993-ban jelent meg a már Borsa Iván által szerkesztett harmadik kötet, és a következő években egyenletes ütemben jelentek meg az újabb kötetek – az utolsó kötet, amelynek a címlapján még (társ)szerkesztőként szerepel a neve, az 1422-es év okleveleit tartalmazó kötet 2004-ben került ki a nyomdából.

Áttekintve hosszú életpályáját, szembetűnő, hogy bármihez is nyúlt, legyen az forráskiadvány vagy levéltári rendszer, fotólabor vagy fondjegyzék, munkájának gyümölcse minden esetben sokak munkáját könnyítette és könnyíti meg mindmáig. Nyitottságára, minden új iránti fogékonyságára jellemző, hogy már a számítógépek elterjedése előtt, 1970-ben javaslatot készített a DL gépi segítséggel történő feldolgozására – a megvalósításra csak a személyi számítógépek megjelenésével, a 80-as években nyílt lehetőség.

Életének csupán egyetlen olyan területe akadt, ahol nem sikerült teljes pályaívet befutnia: ez a terület az oktatás volt. Borsa Iván nagyon szeretett volna tanítani, szerette volna egyre gyarapodó elméleti és gyakorlati tudását átadni az újabb generációknak, erre azonban ritkán, rövid ideig és akkor is csupán kis óraszámban nyílt lehetősége. Háromszor kezdett oktatói munkába: 1949-től négy évig tanított az ELTE BTK-n latin oklevélolvasást – köztük olyan hallgatóknak, mint Gerics József, akiről maga mesélte, hogy már egyetemistaként jobban tudott latinul, mint bármelyik tanára – majd közel három évtizednyi szünet következett. Az 1970-es évek végén az öt évessé vált levéltáros képzésben a tanszéket vezető Sinkovics István újra óraadónak kérte fel. Elméleti és gyakorlati tárgyakat egyaránt tanított: oktatott levéltári technikát, paleográfiát, az oklevélírás fejlődését. Miután azonban a Segédtudományi Tanszék vezetését Kállay István vette át, ezek az órák is véget értek. A harmadik újrakezdésre két évtized elteltével, az 1990-es évek végén került sor. A kezdeményező ezúttal nem az ELTE, hanem az időközben alakult Pázmány Péter Katolikus Egyetem volt, ahol Borsa a medievisztika program hallgatóinak tanított oklevélolvasást, és tartott órát a forráskiadás elméletéről és gyakorlatáról. Túl a nyolcvanon még mindig lelkesen várta a hallgatóit, akiket ezúttal már a lakásán fogadott.

Évtizedeken keresztül töltött be vezető tisztségeket, mint a Magyar Országos Levéltár főigazgató-helyettese vonult nyugdíjba. Szigorú ember hírében állt – miután egy évvel az egyetem után a munkatársa lettem, nekem is feltette a kérdést a korabeli MOL másik legendás alakja, a fiatalokat mindig tegező Kenéz Győző: „Hallom, Rettegett Ivánnál dolgozol. Hogy bírod?” –, de valójában ösztönzően hatott munkatársaira. Csupán két évig dolgoztam Borsa Iván mellett, részben a Zsigmondkori oklevéltár készítésével kapcsolatos feladatokon, részben a Diplomatikai Levéltár és Diplomatikai Fényképgyűjtemény számítógépes feldolgozását előkészítő munkákon. Ez a rövid, de intenzív időszak volt az én privát doktori iskolám, ahol egyszerre részesültem oklevél-olvasási, oklevéltani, latin nyelvi, történeti, segédtudományi és gyakorlati levéltárosi képzésben a szakma egyik legkiválóbb és minden bizonnyal legönzetlenebb tudójától. Gyakran hallhattam tőle nemcsak történeti, de levéltártörténeti, elméleti kiselőadást is. Mesélt a Mályusz-iskoláról, a háború utáni iratmentésről, a határon túli levéltárak magyar anyagáról, a békeszerződések vonatkozó passzusainak születéséről, illetve az azt megelőző tárgyalásokról, a bécsi Collegium Hungaricum régi épületének elvesztéséről, Pásztor Lajosról és a vatikáni anyagról, a kolozsvári kutatás helyzetéről – a sort még hosszan folytathatnánk.

Borsa mellett a gyakorlatban, valahogy ahhoz hasonlatosan szerezhettem ismereteket, ahogy a középkor írástudói adhatták át tudásukat az újonnan érkezett jegyző-tanoncnak, s hozzám hasonló módon kaptak személyre szabott képzést utánam következő közvetlen kollégái, Rácz György, majd C. Tóth Norbert is. Ha válaszolni kellene a kérdésre, milyennek láttam őt közelről, négy jellemző vonást emelnék ki. Mindenekelőtt megbízható, alapos és sokoldalú tudása jellemezte, amely a nap 24 órájában, készülés nélkül is alkalmassá tette sokirányú feladatai ellátására, és amelyet a világ legtermészetesebb módján, minden hivalkodás nélkül használt. Jellemezte a munkáját minden területen meghatározó rendszerezési, rendteremtési igény. Jellemezte az élete végéig tartó, őszinte érdeklődés a szakmája műveléséhez tartozó valamennyi kérdés iránt. Többször lehettem tanúja, ahogy a számára fontosnak tartott kérdésekben hosszú vitákat folytatott azokkal, akiknek a véleményében megbízott, pl. Jakó Zsigmonddal, Györffy Györggyel, Komjáthy Miklóssal, Vajay Szabolccsal vagy a náluk egy generációval fiatalabb Engel Pállal. És jellemezte egy fontos képesség, a változtatás, a folyamatos megújulás képessége. Az például biztos, hogy az online, néhány kattintással hozzáférhető Diplomatikai Levéltár igencsak kedvére lenne.

Csukovits Enikő

Ezt olvastad?

Közel 80 éve történt… – bemutatták a Gulág- és Gupvikutató Intézet első kiadványát

2024. február 24-én, a Kárpátaljai Szövetség székházában mutatták be a Közel 80 éve történt című tanulmánykötetet, a Gulág- és Gupvikutató

X