Az ostromlott város, ahol „a forradalom vert tábort”. A párizsi Kommün

„Száz éve Párizsban az volt a jó, a Kommün ezért kötelet adott…” – hallhatjuk ma is a Beatrice örökzöld slágerében. Mi volt ez (az azóta már) százötven éve kikiáltott, „köteleket osztogató” Kommün, mely egyeseknek ma is a terror és csőcselék hatalmának képében megnyilatkozó földi poklot, míg másoknak a közvetlen demokráciát és a „nép” legtisztább önkormányzatiságát jelenti? Az 1871. március 18-án, Párizsban megalakult új, addig példa nélküli államforma minek köszönhette létrejöttét? Mit kívánt megvalósítani és végső soron minek köszönheti negatív, vagy épp pozitív előjelű kitüntetett szerepét a történelmi emlékezetben?

A porosz–francia háború és a második császárság bukása

A Habsburg Monarchia 1866-os königgrätzi veresége után jelentősen nőtt az esélye annak, hogy a születő Németország Ausztria nélkül, porosz vezetéssel fog létrejönni. Bismarck „vérrel és vassal” zajló küzdelmének meg kellett teremtenie a birodalom felállásához szükséges nemzetközi keretet. A poroszok ezen a ponton már visszavonhatatlanul is szembe kerültek a krími és solferinói győzelmektől megrészegült második francia császársággal, melynek élén a kalandor életű, bár mélyen vallásos III. Napóleon állt, aki a későbbiekben egyértelműen spanyol származású felesége hatása alá került. Louis Bonaparte, I. Napóleon unokaöccseként, egész életében családjának hatalomba történő dicsőséges visszatéréséről álmodott, melyre több sikertelen kísérletet követően az 1848-as forradalom után nyílt alkalma. A forradalmat követő második köztársaság az elnökévé választotta, majd 1852. december 2-án lezajlott sikeres hatalomátvétele után Franciaország császárává kiáltatta ki magát. Császárként kalandor külpolitikája végül sikereket hozott, azonban az 1860-as évek végére nem tudott kitérni a megerősödött Poroszország és az egyesülés felé haladó német államok útjából.

Louis Bonaparte, azaz III. Napóleon, Franciaország császára. (Forrás: OSZK Képtár, DKA-046440)

A régóta küszöbön álló háborút végül a megüresedett spanyol trón körüli diplomáciai bonyodalom szította fel. II. Izabella királyné egy 1868-as katonai puccsot követően lemondott trónjáról, melyre elsőként I. Vilmos porosz király rokona, a Hohenzollern-házból származó Lipót herceg jelentette be igényét. Mindez óriási felháborodást keltett a francia hatalmi körökben, hiszen nem engedhették, hogy Franciaországot két oldalról is német uralkodó alatt lévő állam határolja. Míg III. Napóleon vonakodott a poroszokkal való nyílt összecsapástól (tudatában a porosz haderő fejlettségének), addig a katonai vezérkar és a befolyásos hatalmi körök is a háborút szorgalmazták. A francia császár végül diplomatáját küldte Bismarckhoz, hogy a meggyőzés erejével kényszerítse ki a poroszok elállását a spanyol tróntól. A tárgyalások után a vaskancellár végül olyan táviratot küldött I. Vilmosnak, melyben a francia diplomata udvariatlan, tolakodó viselkedéséről számolt be. A távirat tartalma a szélesebb nyilvánosság számára is ismertté vált, aminek következtében a sajtóban fellángoltak a franciaellenes érzelmek. Bismarck tudatos provokációja miatt III. Napóleon végül 1870. július 19-én hadat üzent Poroszországnak.

A második császárság katonai sikereitől megrészegült hadvezetés és a francia közvélemény jelentős része is biztos volt a háborús győzelemben, arról nem beszélve, hogy a császárság közel két évtizeden át tartó politikai kommunikációja meggyőzte a francia társadalom jelentős részét arról, hogy ők az európai civilizáció letéteményesei, így a győzelembe vetett hitük sokszor dölyfös arroganciával is párosult. Ennek ellenére a háború csakhamar katasztrófába torkollott Franciaország számára. Bár a szembenálló felek közel azonos létszámú haderővel rendelkeztek, a poroszok jobban tudták kamatoztatni az elmúlt évtizedek hadsereg reformjait, valamint a német területeken lezajlott szédületes ipari fejlődést. A modernebb nehézipari termelés miatt jobb fegyverekkel, és több lőszerrel rendelkeztek, míg vasútjaik révén könnyebben tudták mozgósítani haderejüket. A (még) független délnémet államok seregeivel kiegészült porosz hadsereg a már említett előnyöknek és átgondoltabb stratégiának köszönhetően nyár végére a Lotaringia tartomány központjának számító metzi erődbe szorította vissza a franciákat. A sorozatos vereségek miatt felmentő sereg indult az erődhöz, melynek maga a császár is tagja volt. Az akció végül totális kudarcba fulladt, aminek eredményekén szeptember 2-án a közeli Sedan mellett megadták magukat a körülzárt és harcképtelen francia csapatok.

Francia tüzérség és lovasság a porosz-francia háború idején készült fényképen. (Forrás: wikimedia.org)

A francia haderő jelentős része és maga a császár is porosz hadifogságba esett, amelynek következtében az ellenséges csapatok számára immár nyitva állt az út Párizsig, akik szeptember közepére körül is zárták a fővárost. III. Napóleon fogságba esése után rögtön lemondott trónjáról, s ennek hírére a fővárosban zűrzavaros állapotok kezdtek el uralkodni. A hatalmi vákuumból végül az egykori császárság mérsékelt ellenzékéből összetevődő sokszínű politikai koalíció került ki, melynek élére a nagymúltú államférfi és történetíró, Adolphe Thiers állt.

Adolphe Thiers (forrás: wikipedia.org)

A Párizsban felálló új, ideiglenesnek szánt kormány tisztában volt a francia vereséggel és annak árával. Le kellett mondania Elzászról és Lotaringiáról, valamint ötmilliárd frank hadisarc megfizetésére lett kötelezve. A párizsi nép azonban mereven elutasította a poroszok előtti behódolást, így a városi lakosság körében szerveződő Nemzetőrség, valamint az egyes kerületekben régóta politizáló és forradalmi tevékenységet kifejtő klubok fokozatosan függetlenítették magukat Thiers kormányától. Január közepére végül az egyes „forradalmi” kerületek lakosságát leszámítva Párizs megadta magát a porosz seregek előtt. A versailles-i palota tükörtermében 1871. január 18-án kikiáltották a Német Császárságot, mely egyben a francia vereség nyílt deklarációját is jelentette.

1871. január 18-án a versailles-i kastély tükörtermében kihirdetik a Német Birodalmat. Anton von Werner festményén. (Forrás: wikipedia.org)

A Kommün megalakulása

Thiers hivatalosan csak az 1871 februárjában megtartott választások után lett miniszterelnök. Az ezt megelőző ősszel felállt kormányt a kényszer hívta életre és (az inkább orleánistának nevezhető) Thiers mellett főleg királypárti és mérsékelt republikánus képviselőket találunk benne. Párizs politikai porondján ugyanakkor előtérbe kerültek a 19. századi szocialista eszmék hatása alatt álló neojakobinus, proudhonista és blanquista csoportok is. A Pierre Joseph Proudhon és Auguste Louis Blanqui nevével fémjelzett eszméket az ipari forradalmak nyomán felduzzadó munkásosztály viszonyai hívták életre. Míg előbbi egy politikailag semlegesebb, a kisárutermelőkre támaszkodó szocializmust és az állam osztály jellegét tagadó ideológiát hirdetett, addig a blanquisták deklaráltan a politikai hatalom megszerzését tűzték ki céljuknak, nem riadva vissza az erőszak alkalmazásától sem.

Az idős Blanqui és Proudhon (forrás: blanqui.kingston.ac.uk; wikipedia.org)

A nagy francia forradalom diktatórikus időszakát példának tekintő neojakobinusok mellett Proudhon és Blanqui hívei zömében Párizs kézműiparos és kiskereskedő rétegéből kerültek ki. Az egykori sans-cullotte-ok utódai azokban az évtizedekben kezdtek politizálni, amikor Franciaország ipari termelését furcsa kettősség jellemezte. Angliával ellentétben ugyanis nem indult meg a falvak népességének tömeges városokba való vándorlása. A jelentős számú (egyébként többségében vallásos, királypárti) vidéki parasztságon túl, a világhírű párizsi kézműipar műhelyeinek dolgozói mellett már megjelentek ugyan az első gyárak is, ezek dolgozói azonban se számbelileg, sem politikai jelentőségükben nem haladták meg a kispolgári és paraszti rétegeket. S bár a későbbi marxista történetírás a jelentőségét eltúlozta, nem szabad megfeledkeznünk az I. Internacionálé párizsi osztályának tagjairól sem.

18. század végi sans-culotte. A meglehetősen változatos társadalmi csoport (kiskereskedők, iparosok, a polgárság alsóbb rétege, bérmunkások stb.) a nagy francia forradalom egyik radikális bázisát jelentette. Nevüket (melynek jelentése „térdnadrág nélküliek”) onnan kapták, hogy a tehetősebb polgársággal szemben ők térdnadrág helyett hosszúnadrágot hordtak. (Forrás: wikimedia.org)

A rendszerszintű gazdasági és társadalmi átalakulás mellett a későbbi kommünárok csoportját egy másik jelentős tényező is befolyásolta. Ez pedig nem más, mint maga a főváros, Párizs. Míg III. Napóleon a külpolitikában biztosította Franciaország nagyhatalmi státuszát, addig belpolitikája már nem volt ennyire sikeresnek mondható. Kétségtelen, hogy a francia társadalom jelentős részének neve egyet jelentett a császárság dicső eszményével, ugyanakkor a puccs, melynek a császári címet köszönhette, ellenszenvvel töltötte el a nagyvárosok politizáló értelmiségi-, kispolgári- és munkásköreit. A Londont eszményi városának tekintő császár hamar elhatározta, hogy a francia fővárost olyanná formálja, amely hivatott képviselni saját és országának nagyszerűségét. Párizst egy civilizációs metropolisszá akarta alakítani, melyben legfőbb segítségére a nagyívű városfejlesztés tervezője és végrehajtója, Haussmann báró volt.

Kiskereskedésekkel teli párizsi utca kép az 1840-es évekből és a Haussmann féle átalakítás utáni sugárút. (Forrás: Brown Digital Repository, bdr:86778; State Library of Victoria, Acc. No. H88.19/90a)

A történelmi Párizs helyébe kezdett kialakulni a ma is ismert városkép elődje, benne széles sugárutakkal és hatalmas kereszteződésekkel. Lépten-nyomon látványosságok szolgáltak az idetévedő külföldiek számára, azonban a lélegzetelállító külsőségek mögött a város társadalmának elégedetlensége izzott. A metropolisszá fejlődő városon túl a második császárság gazdaságpolitikája már egyértelműen a kibontakozó kapitalizmus jegyeit viselte magán. Megindult a tőke gazdasági koncentrációja: gyárak, üzemek, áruházak jöttek létre, és a kemény szellemi vagy fizikai munka mellett már tőzsdei spekulációval, befektetésekkel vagy kétes jogi cselekkel és üzletelésekkel is óriási vagyont lehetett felhalmozni. A felemelkedő jómódú burzsoá polgársággal szemben a párizsi kispolgári rétegek ingatag gazdasági helyzete is jellemző volt. A város fejlesztésével egyidőben ugrásszerűen nőttek a lakbérek, melyeket a munkáskerületek társasházaiban meghúzódó családok egyre nehezebben tudtak megfizetni. Hogy az üzleti életben versenyképesek maradjanak, hiteleik által eladósodtak, Párizs zálogházai pedig teli voltak értéktárgyaikkal. Másrészt az idősebbekben még élénken élt a III. Napóleon államcsínyje miatt érzett felháborodás, csakúgy, mint 1848 forró júniusa, amikor a hatalomra került második köztársaság példa nélküli erőszakkal és vérengzéssel verte le a párizsi munkások megmozdulását. Erre a társadalmi csoportra tehát az instabil gazdasági helyzet, a politikai radikalizmus és a fennálló hatalmi rendszerekkel (egyházzal, uralkodóval) szembe helyezkedő ideológiák iránti fogékonyság volt jellemző, melyekre mint tűzre az olajat jelentette a poroszok előtti kapituláció híre.

Korabeli fotográfia az 1848 júniusában emelt barikádokról. (Forrás: wikipedia.org)

Így miközben az új kormány fegyverszünetről tárgyalt, Párizs lakossága Nemzetőrséget alakított, az egyes kerületekben pedig úgynevezett „éberségi bizottságokat” hozott létre, melyek tagjait a városrészek lakossága közfelkiáltással választotta a környék ismert radikális és baloldali agitátorai és aktivistái közül. Míg a poroszok sorra foglalták el a város határában álló erődöket, addig a belső sugárutak mentén katonai táborok álltak fel. A poroszok taktikája azonban nem a város megszállása, sokkal inkább annak kiéheztetése volt. Párizs élelmiszer tartalékjai nagyjából két hónapra voltak elegendők, így a közeledő tél óriási veszélyeket rejtett. Bezártak a gyárak, akadozott a lakosság ellátása és az alapvető szolgáltatások. Azonban az éhínség és nélkülözés ellenére a városi lakosság körében fellángolt a patrióta hangulat. A kormány döntése értelmében a nemzetőrséghez csatlakozó férfiak napi másfél frank zsoldot kaptak (Párizs kétmilliós lakosságának majdnem a fele függött anyagilag ezekben a hónapokban a Nemzetőrségtől), így a leálló gyárak miatt tömegesen érkeztek soraikba munkások és szegényebb kispolgári személyek.

Párizsi nemzetőrök 1870 őszen. (Forrás: commune1871.org)

A Nemzetőrség egyre jobban függetlenítette magát a kormánytól, zászlóaljai pedig Központi Bizottságot alakítottak, amely a Kommün elsődleges politikai irányító testületét is jelentette később. Thiers kormánya – érezve népszerűtlenségét – inkább Versailles-ba tette át székhelyét, ahonnan a császárság gyakorlatához híven erősen centralizált államszervezetet és közigazgatást próbált kiépíteni. Hatalmának legitimálása érdekében 1871 februárjában nemzetgyűlési választásokra került sor, amelynek eredményeképp a felálló új törvényhozás zöme is konzervatív, legitimista képviselőkből tevődött össze, elsősorban a vidék szavazatainak köszönhetően. Ugyanis míg Párizs (és más nagyvárosok, mit Lyon vagy Marseille) a háború folytatására és forradalomra készült, a vidék békére és stabil kiszámítható mindennapi életre vágyott. Az új nemzetgyűlés később sem tett túl sokat a lázongó főváros szimpátiájának megnyeréséért: március elején ratifikálta a háborút lezáró igen megalázó békefeltételeket, valamint megszüntette a háború idején bevezetett kereskedelmi hitelek visszafizetésére kivetett moratóriumot, és nem utolsósorban kötelezővé tette a meg nem fizetett lakbérek visszamenőleges kifizettetését is. Versailles ezekkel a lépésekkel még jobban elidegenítette magától Párizs lakosságának patrióta érzelmű elszegényedő polgárait, akik így könnyebben tudtak azonosulni az egyre radikálisabb politikai programokkal.

A tavasz beköszöntére tehát Franciaországban állandósult a kettős hatalom. Az utolsó cseppet végül a honvédelem, pontosabban az azt biztosító ágyúk kérdése jelentette. Március 18-ára virradólag a kormány csapatai behatoltak a városba, hogy lefoglalják a kormány határozatainak leginkább ellenálló kerületekből a Nemzetőrség ágyúit. A hír hallatára a kerületek lakossága és a Nemzetőrség egységei szembe kerültek a katonasággal, amelynek egy része megfutamodott, míg másik része átállt a fellázadt néphez. Több városrész is követte példájukat, aminek köszönhetően estére kikiáltották a Kommünt, vagy ahogy egy kortárs újságíró fogalmazott: „Párizs újra ura lett önmagának”.

A Kommün működése

Nem hiába hasonlította Marx „különös szfinxhez” a Kommünt a párizsi polgárháborúról írt művében. A közel két hónapig lényegében városállam és ellenkormány formájában működő „szociális köztársaság” példa nélküli szervezési megoldásokkal és intézkedésekkel élt. Március 22-én a Nemzetőrség Központi Bizottságához csatlakozott a kerületek forradalmi „éberségi bizottságait” összefogó „Húsz Kerület Központi Köztársasági Bizottsága”, valamint az ezzel szoros kapcsolatban lévő Internacionálé helyi képviselete. Március 26-án választásokat is tartottak, amelynek eredményeképp felállt a Kommün 92 tagú Központi Bizottsága, bár fontos kiemelni azt a rendkívül alacsony választási részvételt (a jogosultak 47%-a élt csak a szavazás lehetőségével), mely mindezt eredményezte, s mely a város lakosságának számára sokkal inkább Versailles elutasítását, mintsem a bizonytalan szándékú Kommün elfogadását jelentette. Az április közepén tartott újabb választás alkalmával pedig a részvételi arány még inkább romlott (nagyjából 25%-ra csökkent), mely a Kommünnel kezdetben egyetértő lakosság fokozatos kiábrándulására is utalhat.

Párizs forradalmi kerületei. (Forrás: thefunambulist.net)

Joggal vetették a kommünárok szemére a bolsevik teoretikusok (elsősorban Trockij és Lenin) egy „forradalmi élcsapat”, vagyis vezető csoport hiányát. A Kommünnek nem volt ugyanis kijelölt vezére, mint ahogy egységes programja sem. A politikai vezetés, csakúgy, mint a városi adminisztráció (vagy épp a rendőrség) tagjai választások útján kerültek pozícióikba és vissza is hívhatták őket. A bizonytalan személyi állomány mellett folyamatos és széleskörű társadalmi konzultáció folyt sokszor a legjelentéktelenebb ügyekben. A legfőbb döntéshozó szervezetek élén autodidakta és kétségkívül elkötelezett munkások álltak, akik vagy Blanqui híveihez, vagy független republikánusokhoz, vagy pedig az Internacionálé anarchista szárnyához (azaz Marx-szal szemben az orosz származású forradalmár, Bakunyin hívei közé) tartoztak, bár kétségtelen, hogy egyikükre sem volt jellemző az alapos ideológiai tisztázottság. Mivel a Kommün társadalmi bázisa a munkásságból került ki, eszmeiségére pedig nagy hatással volt a XIX. századi (azaz nem feltétlenül marxista) szocializmus, így érdemes közelebbről megnézni milyen reformokat hajtott végre a magyar–német származású Frankel Leó által vezetett Munkaügyi Bizottság: megszüntette a pékek éjszakai munkavégzésének kötelezettségét, ám még fontosabb hogy április 16-ai rendeletével elrendelte, hogy a vezetőség nélkül maradt üzemek irányítását munkás kollektívák vegyék át, melyben később több historikus is a magántulajdon megszüntetése irányába tett óvatos lépést vélte felfedezni.

Az új típusú állam irányítását a munkaügyin túl további nyolc bizottság végezte, melyeket kezdetben öt, majd kilenc fős Végrehajtó Bizottság koordinált. Kétségtelenül nagy volt a helyi lakosság beleszólása a közügyekbe, de a Kommün mégsem választotta külön a demokratikus gyakorlathoz híven a hatalmi ágakat. Azonban a törvényhozás, az adminisztráció és az igazságszolgáltatás olyan helyen ért össze, ahol már a kezdetektől tapasztalható volt a vezetés inkompetenciája és a különálló frakciók, valamint az új hatalomnak és helyén maradt régi hivatalnok rétegnek a szembenállása.

Mindezek ellenére a városi hivatalok, a posta, a rendfenntartás és a magánszektor is többnyire zavartalanul működött a forradalmi Párizsban. Nyitva voltak a kávéházak és az üzletek, az egykori szemtanúk leírása alapján pedig sok esetben igazi karneváli hangulat volt tapasztalható a tavaszi jó időben, folyamatos népgyűlésekkel, koncertekkel és ünnepségekkel. Bár alkoholtilalmat nem rendeltek el (és emiatt a bor fogyott is rendesen a lakosság körében) a prostitúciót mint a kizsákmányolás legősibb formájának tekintett gyakorlatot igyekeztek háttérbe szorítani. Mindenkire kiterjedő világi oktatást vezettek be, gyűjtéseket szerveztek az elesettek hozzátartozóinak, maximalizálták az árakat, kiterjesztették a választójogot, deklarálták a sajtószabadságot, működtették a színházakat, biztosították a nők közügyekben való részvételét, sőt még saját pénzt is verettek, melyre ambivalens módon az „Isten óvja Franciaországot!” felirat került.

A Kommün vezetésének zöme, ugyan ha ateistának is tartotta magát (és ha a párizsiak egy részének körében érzékelhető is volt a „népet szellemi sötétségben tartó” papsággal szembeni ellenszenv), mégsem „tiltotta be” a vallást. Az a furcsa helyzet alakult ki a templomokban, hogy míg délelőtt engedélyezték az istentiszteletek megtartását, addig délután sokszor blaszfémikus, szentségtörő népgyűlésekre került sor és a hatalom által börtönbe vetettek jelentős része is a papság soraiból került ki.

Párizsi lakosok gyülekeznek a felállított barikád körül. (Forrás: wikipedia.org)

A Kommün elsődleges ellenségének tehát a köztársaság eszményével szembenálló legitimista klérust tekintette. Mellettük azonban üldözte a hajdan volt munkás megmozdulásokat leverő rendőröket, a poroszoknak behódoló versailles-i kormány szövetségeseit és nem utolsósorban a hitelezőként vagy háztulajdonosként magukat megszedő „harácsolókat”. A felsorolt kategóriák képviselőit túszként börtönbe vetette, miközben szimbolikusan is igyekezett szakítani a császárság örökségével. A párizsi nép több épületet és szobrot is romba döntött április folyamán, melyek közül a legkifejezőbb az I. Napóleon austerlitzi diadalát megörökítő vendome-téri oszlop ellen irányult, ezzel is szimbolikusan véget vetve az egyre haldokló Bonaparte-kultusznak.

A Vendôme-tér 1871. május 16-án, az oszlop ledöntése után. (Forrás: wikimedia.org)

A kormánycsapatok közeledésének hírére azonban a kerületek radikalizálódó politikai klubjai egyre határozottabban vért követeltek az 1793/1794-es évek példájára. Mindezen az sem javított, hogy a kormány sem bánt éppen kesztyűs kézzel saját nemzetőr és kommünár túszaival, propagandájában pedig folyamatosan a prostituáltak és részegeskedők vérgőzös orgiájának állította be a Kommünt.

Barikád és nemzetőrség a Kommün egyik központjának számító Montmartre-on. (Forrás: National Library of Brazil; Thereza Christina Maria Collection)

A Kommün „túszpolitikájának” alapját egyébként az jelentette, hogy maga a forradalom egyik szellemi atyja, Blanqui esett a kormány fogságába, és párizsi követői folyamatosan próbálták csere folytán visszaszerezni mesterüket. Kezdetben George Darboy-t, Párizs érsekét kínálták fel a legértékesebb személyekkel együtt, majd május közepén már az összes túszt felajánlották volna Blanquiért cserébe, azonban Thiers mindkét ajánlatot és valamennyi kompromisszumos megoldást visszautasított. Az addig többnyire fenyegető szónoklatok szintjén megnyilatkozó verbális agresszió május második felében konkrét formát kezdett ölteni, melynek eredményeképp az említett érseken túl további kilencven személy is áldozatául esett a népharagnak, melyet az alapvetően instabil központi irányítás nem tudott (és feltehetőleg nagyon nem is akart) féken tartani. A vég közeledtével az addigi idilli felszabadult hangulat helyébe apokaliptikus állapotok léptek és végleg elszabadult a terror szelleme.

A „véres hét” és ami utána következett

A Kommün hatalmát és káoszba fulladó működését végül a május 21-én meginduló kormánycsapatok offenzívája döntötte meg, hogy helyet adjon a harmadik köztársaság bosszújának. A támadást nem sikerült a párizsiaknak összehangoltan kivédeni, minden katonai egységük saját kerületében védekezett barikádokkal és géppuska állásokkal, melyen az ellenséges haderő könnyűszerrel áthatolt. A harcokban mintegy hétszáz épület, köztük nem egy műemlék is (ezek közül a legfájóbb a „Tuileriák” királyi palota és a párizsi városháza volt) elpusztult. A várost védő közel húszezer nemzetőr folyamatosan hátrált (április óta közel tízezren Versailles fogságába is estek, akiknek egy részét a „túsz háború” keretén belül végezték ki), míg a legelvetemültebb terrorra hajlamos párizsiakon úrrá lett a paranoia, amely a már említett kivégzésekben és önkényeskedésben öltött formát.

Az ostrom idején készült fénykép. A versailles-i csapatok több helyen a szűk mellékutcákba és sikátorokba szorították vissza a barikádokkal védekező kommünárokat. (Forrás: unjourdeplusaparis.com)

Május 28-ra, a „véres hét” néven elhíresült időszak végére a kormány csapatai végleg felszámolták az ellenállást, majd megkezdődött a felelősségre vonás, amelynek eredményeképp tömeges perekre és kivégzésekre került sor. A kormányerők bosszúja a legfrissebb kutatások szerint 20–25.000 ember halálát eredményezte, amelynek élén a gyarmati háborúk embertelenségein edződött katonatisztek álltak. Mintegy 36.000 embert ítéltek börtönre vagy száműztek, azonban többeknek sikerült elmenekülniük. A köztársaság külügyminisztere, Jules Favre már májusban felszólította az európai államok vezetőit a szökött kommünárok kiadatására, azonban a bosszúhadjáratot kísérő nemzetközi sokk és felháborodás miatt ennek egyik kormány sem tett eleget.

Girardet festménye az ikonikussá vált forradalmárnő, Louise Michel letartóztatásáról. (Forrás: wikipedia.org)

1871 nyarára Franciaország már nem csak a poroszoktól elszenvedett vereség miatt, hanem a Kommünt megbosszuló eljárásai miatt is elszigetelődött. A Kommün társadalmi bázisát jelentő szakképzett iparos rétegeket ért megtorlás a hetvenes években komoly munkaerő problémákat okozott Párizs számára. A harmadik köztársaságnak végül sikerült hatalmát stabilizálnia, azonban a „véres hét emléke” továbbra is élénken élt a francia köztudatban, csakúgy, mint a Német Birodalommal szembeni ellenszenv és revansvágy, amely több más nemzetközi tényezővel együtt az első világháború poklához vezetett a későbbiekben.

A kommünárok emlékfala Párizsban. (Forrás: esotericart.livejournal.com)

Az 1871-es párizsi Kommün emléke azonban óriási hatással volt a nemzetközi munkásmozgalomra és a szocializmus eszmetörténetére. A Kommün idején is működő I. Internacionálé két szembenálló pólusát a kommunista Karl Marx és az anarchista Mihail Bakunyin jelentette. Mindketten saját elveik igazolását látták a Kommünben. Míg Marx a politikai hatalom megszerzésének a fontosságát és ezzel a szocialista társadalom megvalósulásához szükséges átmeneti időszaknak, a „proletárdiktatúrának” a megvalósulását vélte felfedezni a Kommünben, addig Bakunyin pont a hatalomnélküliségnek, és a felszabadult társadalom legtisztább önrendelkezésének gyakorlatát látta a párizsi eseményekben. A Marx és Bakunyin közti ellentét végül az I. Internacionálé felbomlásához vezetett, azonban a Kommün emlékének ápolása a mai napig fontos hagyományt jelent a baloldali mozgalmak számára, míg a mérsékelt és konzervatív körök az erős központi hatalom hiányának és a demokráciának e totális megvalósulásának veszélyeire figyelmeztetnek vele kapcsolatban.

Molnár Dávid

Felhasznált irodalom:

19. századi egyetemes történelem. Európa és az Európán kívüli országok. Szerk. Vadász Sándor. Osiris Tankönyvek, 2011.

Balázs Gábor: Párizs szabad város – 1871 – A párizsi kommün. Napvilág Kiadó, 2020.

Bergman, Jay: The Paris Commune in Bolshevik Mithology. The English Historical Review. 129/541.

Durdev, Aleksandar: A marxista értelmezésű Kommuna tanulmányozásának elméleti megközelítése. Létünk, 4/2–3.

Magyar szemtanúk a párizsi Kommünről. Szerk.: Nyilas Márta, Erényi Tibor. Kossuth Könyvkiadó, 1971.

Majoros István: Rendszerváltozások a 19. századi Franciaországban. Világtörténet 34/1–2.

Majoros István: Sedan – A francia–porosz háború 1870–1871. Zrínyi Kiadó, 1993.

Marx, Karl: A polgárháború Franciaországban. Népszava Munkáskönyvtár, 1919.

Merriman, John: Massacre: The Life and Death of Paris Commune. New York Basic Books, 2014.

Ezt olvastad?

A nemesi család csíkszentkirályi és krasznahorkai ágából származó id. gróf Andrássy Gyula neve a közbeszédben ma a róla elnevezett, főváros