Az oszmán világbirodalmi kísérlet kudarca – recenzió Fodor Pál könyvéről

Vajon miben rejlett a 15–16. századi Oszmán Birodalom hihetetlen katonai potenciálja, (világ)hódító hadjáratainak sikere és gazdasági-politikai dominanciája? Ezekre a kérdésekre régen keressük a választ: különböző nemzetiségű történészek, régészek több generáció óta foglalkoznak a témakörrel, és próbálják megérteni, miképpen emelkedhetett fel, majd hogyan veszíthette el fokozatosan korábbi befolyását és jelentőségét a késő középkori, kora újkori világ „szuperhatalma”.

Magyarországon különösen nagy érdeklődés övezi ezt a témát, hiszen nem csupán történelmünk fontos része, de modern nemzettudatunk kialakulására is nagy hatást gyakorolt a „hódoltság”, a százötven éves török uralom. A 19. század óta számos jelentős hazai tudós foglalkozott az oszmán törökök magyarországi háborúival; az utóbbi néhány évtizedben pedig megélénkült az érdeklődés a birodalom történelme, gazdasága, ideológiai, társadalmi és politikai sajátosságainak kutatása iránt. Ebbe a csoportba sorolható Fodor Pál 2015-ben publikált, angol nyelvű kötete, amely azt vizsgálja, milyen ideológiai, társadalmi, gazdasági tényezők játszottak szerepet az Oszmán Birodalom 15. századi és 16. század eleji expanziós politikájának sikerében; illetve miért torpant meg a török terjeszkedés az évszázad második harmadában, és milyen szerepe volt mindebben I. Szulejmán szultánnak.

A történész és turkológus szerzőt – az oszmánok és a török kor egyik legjelentősebb kortárs hazai kutatóját, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatóját – valószínűleg senkinek sem kell bemutatni; mégis érdemes megjegyezni, hogy a több évtizedes szakmai gyakorlat során felhalmozott tudása, illetve a magyar és a nyugati szakirodalmon túl a török források és irodalom ismeretének következtében munkái nagyon magas tudományos színvonalat képviselnek – és ez alól az általunk vizsgált kötet sem jelent kivételt. Külön kiemelendő az angol nyelv használata, amelynek okán sokkal szélesebb közönséghez juthat el ez a szakmabeliek és laikus olvasók számára is hasznosnak ígérkező monográfia. Nem titkolt célja a könyvnek, hogy felhívja a figyelmet a magyarországi hadszíntér jelentőségére, amelyet a nyugati szerzők talán nem minden esetben mérnek fel megfelelően. A szerző szavaival élve:

„(…) elsődleges célom, hogy egy, a korábbiaknál realisztikusabb képet adjak a magyarországi vagy közép-európai frontvonalnak az oszmán politikai-katonai tervezésben betöltött szerepéről. Ilyenformán ez a könyv szeretné bemutatni, hogy az ebben a régióban vívott konfliktus hogyan pecsételte meg az Oszmán Birodalom sorsát; és hogy az oszmánok hibás döntéseinek sorozata miként vezetett az univerzalista birodalmi program bukásához.” (12–13. oldal)

Habár a mű terjedelme megtévesztőnek tűnhet (bibliográfia és tárgymutató nélkül mindössze 130 oldal), a címben jelzett ambiciózus téma és két évszázadot felölelő időszak bemutatása mégis részletgazdag; kicsit tömör, ugyanakkor kellően olvasmányos. Ahogy a szerző maga is kifejti a bevezetés során, a kötet két nagy fejezete lényegében három önálló, magyarul korábban már publikált, ám azóta lényegesen átdolgozott, kiegészített tanulmány. Az első kettő, magyarul hozzáférhető tanulmány (A szimurg és a sárkány…, 2004; A Bécsbe vezető út…, 1996/2006) az oszmán-magyar kapcsolatok első másfélszáz évével, valamint az Oszmán Birodalom 1520-as évekbeli állapotával, politikai törekvéseivel foglalkozik; míg a harmadik tanulmány az 1541–1566 közötti évek eseményeit, az Oszmán-Habsburg rivalizálást, a Hódoltság konszolidációját és a vazallus Erdélyi Fejedelemség születését mutatja be. (A tanulmányok eredeti megjelenéseit lásd a szerző publikációs listájában /a Szerk./)

Az előzőekben felvázolt szerkezetet követi tehát az általunk vizsgált kötet is. A viszonylag terjedelmes, a témafelvetést és érvrendszert komoly forrásbázis és szakirodalmi háttér felmutatásával legitimáló Bevezetés után az első fejezetben („Magyarország meghódítása és az út Bécsig, az 1370-es évektől az 1530-as évekig”) a szerző először is az oszmán hadigépezet sajátosságait, államelméleti, társadalmi, gazdasági vonásait vizsgálja. Megállapításai szerint fennállásának első évszázadaiban az oszmánok állama számára létszükséglet volt a hadiállapot folyamatos fenntartása. Az állami bevételek jelentős részét kitevő zsákmányszerzés; a meghódított földek birtokba vétele és a társadalmi hierarchia stabilizálása; illetve az idegen származású elit utánpótlásának biztosítása mellett ebben pszichológiai és vallási okok is szerepet játszottak. Legkésőbb I. Murád (1362–1389) korától kezdve megfigyelhető egyfajta oszmán „nagy stratégia”: a hosszú távú tervek között olyan szerény elképzelésekkel, mint például a Római Birodalom újrateremtése (I. Bajazid 1394-ben felvette a „Rum szultánja” címet, vagyis a rómaiak urának is tekintette magát). II. Mehmed (1451–1481), II. Bajazid (1481–1512) és I. Szelim (1512–1520) egyre sikeresebb uralkodása idején pedig már egy iszlám világbirodalom megteremtésének koncepciója is körvonalazódott, amely Nagy Sándor hódításait is felülmúlhatná.

Ebbe a kontextusba illesztve Magyarország meghódítása csupán apró állomásnak tűnhet; azonban ­– leginkább Luxemburgi Zsigmond sikeres katonai és határvédelmi intézkedéseinek, majd Hunyadi János haditetteinek köszönhetően – a török források már a 15. század első felében a magyarokat nevezik meg eddigi legkeményebb és leggyűlöltebb ellenfeleiknek. Az 1456-os nándorfehérvári fiaskó komolyan visszavetette az Oszmán Birodalom nyugati terjeszkedését. A 16. század elejére azonban a Magyar Királyság politikai stabilitását és törökellenes szövetségeseit egyaránt elveszítette, míg az oszmán állam csak egyre erősebb lett, hála a Balkán teljes bekebelezésének, illetve a folyamatos keleti és déli hódításoknak. Az 1520-as év őszén I. Szulejmán (1520–1566) személyében egy olyan uralkodó lépett a történelem porondjára, aki a szükséges erények és tulajdonságok mellett európai mércével mérve szinte határtalan erőforrások felett rendelkezhetett; a világ legkorszerűbb, legjobban felszerelt hadseregét irányította és – ekkor még legalábbis – nem akadt igazi riválisa sem Keleten, sem Nyugaton.

Szigetvár rekonstrukciós rajza. Kép forrása: Pazirik Informatikai Kft.

Nagy Szulejmán élt is a ritka lehetőséggel, és az 1520-as évek folyamán több történelmi jelentőségű hadjáratot vezetett Magyarország ellen, amelyek két legismertebb eseménye talán a magyarokra mért megsemmisítő vereség Mohácsnál, 1526 augusztusában; illetve Bécs 1529-es ostroma. Fodor Pál kötetének nagy érdeme, hogy részetekbe menően írja le az Oszmán Birodalom politikai és katonai helyzetét ebben az évtizedben; bemutatva a különböző „frontokat”, háborúkat, amelyeket vívott és a mögöttük felsejlő gazdasági, társadalmi, vallási és egyéb okokat. Láthatjuk, a szultán miként volt képes a rendelkezésére álló erőket egy bizonyos cél érdekében mozgósítani: soha többet nem engedhette meg magának, hogy egyetlen hadszíntérre összpontosíthasson; és ellenségei sem voltak soha többé ennyire gyengék és megosztottak, mint ezekben az években. A szerző szerint a korszak nagy fordulópontja az 1532-es hadjárat kudarca: az erőegyensúly fokozatos megváltozását pedig a szultán vagy nem vette észre, vagy nem volt hajlandó elfogadni. A szafavida Perzsia, a spanyolok a Földközi-tengeren, a portugálok az Indiai-óceánon mind egyre jelentősebb erőket kötöttek le; Nyugaton pedig V. Károly császár pozíciója javult jelentősen (és vele I. Ferdinánd királyé is). A Porta kénytelen volt ráébredni, hogy az európai hadszíntéren nagy ívű hódító expedíciók helyett a megszerzett területek konszolidációjára, illetve egyes kulcsfontosságú Habsburg-párti várak, városok megszerzésére maradt csak lehetőség – Szulejmán azonban élete végéig nem tett le róla, hogy egy világbirodalom felett uralkodjon.

A mű második fejezete („Buda elfoglalása és a Szigetvárig vezető út”) jól szemlélteti a megváltozott erőviszonyokat és az Oszmán Birodalom kísérleteit arra, hogy rendezze magyarországi helyzetét és hódításait. Buda 1541-es bevétele és a vilajet megszervezése, előretolt hídfőállásnak szánt szerepe mutatja, hogy a szultán nem tett le a hadjáratok folytatásáról – azonban az 1543-as offenzíva csak részleges sikereket ért el, a következő évre tervezett támadást pedig elhalasztották. Az 1547-es isztanbuli béke mutatja, hogy mindkét fél reálisan mérte fel mind saját, mind az ellenségei erejét.

Szinte önálló esettanulmánynak tekinthetjük az 1551–52-es „erdélyi válságot”, amelyet a legrészletesebben mutat be a kötet, a több irányból végrehajtott hadmozdulatok terveivel, és pontos számadatokkal a török hadak méretét és összetételét illetően. Az Erdély és a Partium Habsburg-kézre kerülésének megakadályozására indított, alaposan kigondolt támadás jól példázza, meddig is terjedtek az oszmánok lehetőségei a 16. század közepén. Az eredeti célt, vagyis Erdély megszállását az első sikerek (Temesvár bevétele és a Temesköz megszerzése) után felváltotta a királyi Magyarország területei elleni offenzíva, amelynek végső célja a szerző szerint nem volt más, mint a Felvidék gazdag bányavárosainak megkaparintása, amelyek segítségével talán ellensúlyozhatták volna a leginkább veszteséges magyarországi hódítások kiadásait. Bár az offenzíva Eger híres 1552-es, hiábavaló ostroma után megtorpant, mégis hozzájárult a Hódoltság konszolidálásához, és megteremtette a török vazallus Erdélyi Fejedelemség alapjait. Szulejmán utolsó nyugati támadása – és egyben élete utolsó vállalkozása – is Bécs ellen irányult, és Szigetvár bevételével ért véget 1566-ban; ám utódai egészen 1683-ig követték az általa kitűzött célokat: a város bevételét és a Habsburgok hatalmának megtörését.

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy Fodor Pál könyve igyekszik megválaszolni az első mondatban feltett kérdéseket, ám egyben azt is bemutatja, mely tényezőknek köszönhetően veszítette el az Oszmán Birodalom a korábbi erőfölényét; és hogyan bukott meg az a grandiózus világbirodalom-építő vállalkozás, amelyben legalábbis egyes uralkodói és ideológusai őszintén hittek, és amelyért egyszerre akár négy fronton is készek voltak háborút vívni a szomszédjaikkal. A kötet különösen érdekes lehet a témát behatóan nem ismerő külföldi olvasók számára, és jó kiindulópontot jelenthet a további kutatásokhoz, köszönhetően az alapos jegyzeteknek és a bibliográfiának. Apró érdekesség, hogy a szerző Eger 1552-es ostromának leírásakor a kapcsolódó szakirodalom mellett még az Egri csillagok török nyelvű kiadását is megemlíti – ennél jobb reklámot nem is kaphatott volna ez a klasszikus regény.        

Réfi Oszkó Dániel

A kötet adatai: Pál Fodor: The Unbearable Weight of Empire: The Ottomans in Central Europe – A Failed Attempt at Universal Monarchy (1390–1566). Budapest, MTA BTK Történettudományi Intézet, 2015. 176 pp.

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket