Az osztrák és a magyar történetírás Burgenland-vitájáról (1918/1921–1945)

Az első világháború utáni területi veszteségek közül Burgenland/Nyugat-Magyarország problémája lényegesen kevesebb figyelmet kapott a hazai történetírásban és általában a történeti gondolkodásban, mint például Erdély vagy a Felvidék kérdése. Ettől függetlenül azonban elmondható, hogy a Monarchia összeomlása után az osztrák–magyar történészi viták egyik legkényesebb pontja a Burgenland múltjával kapcsolatos diskurzus volt. Az Ausztriához csatolt területek múltjának újraírásában/megírásában, ezáltal szellemi birtokbavételében a történetírók a határ mindkét oldalán részt vettek.

Az újabb nacionalizmuskutatások szerint a nemzetek határrégióinak puszta léte is heves szellemi reakciókat válthat ki, mert ezek a területek folyamatosan arra emlékeztetnek, hogy a teljesen homogén nemzetállam utópiája elérhetetlen: a nemzeti tér a vegyes etnikai, kulturális hovatartozású végeken könnyen kikezdhető, destabilizálható. Az így fennmaradó irritáció/frusztráció a történelem során az egyes nemzetek politikusaiban és tudósaiban időről-időre felerősítette az etnikai tisztogatás vagy a lakosságcsere vágyát, a határvidékek „megtisztításának” fantáziáját. Érdemes tehát historiográfiai szempontból elemezni, hogy az osztrák–magyar határvidék múltjáról folytatott viták során a történészek hogyan néztek szembe a vegyes lakosságú régió kérdésével. Írásomban nem az osztrák–magyar Burgenland-viták teljes feldolgozására törekszek (egy ilyen vállalkozás a téma forrásanyagának gazdagságát tekintve külön monográfiát igényelne), hanem néhány fontosabb vitapontot emelek ki, és összehasonlító elemzésen keresztül az osztrák, illetve a magyar történetírás álláspontját körvonalazom.

A Writing the Nation című könyvsorozat egyik kötete, amely a határvidékek összehasonlító historiográfiai problémájával foglalkozik. (Forrás: Springer)

A magyarral szemben inkább a németek által támogatott osztrák történet- és földrajztudományról állapítható meg, hogy intézményi szinten is koncentrált erőfeszítéseket tett különböző Burgenland-narratívák megalkotására, ezzel együtt pedig egy új identitás megszilárdítására. A vonatkozó szakirodalomból kitűnik, hogy ez a tudomány által is formált identitás rendkívül sokféle lehetett: míg a nemzeti megközelítés Burgenlandot Ausztria integráns részeként mutatta be, addig egyes osztrák helytörténészek munkái, vagy a turistákat célzó kiadványok inkább a regionális sajátosságokra és a terület különállására koncentráltak. A népi (völkisch) német szemlélet ezzel szemben inkább a Német Birodalom és a német néptest organikus szöveteként tekintett a tájra (Ausztria vagy a regionális különállás itt kis szerepet játszott), amelyet ráadásul a Délkelet-Európa felé irányuló expanziós törekvések legfontosabb hídfőállásának tartott.  E főbb narratíváktól függetlenül megfigyelhető még, hogy a különböző politikai nézetű és társadalmi hátterű, egymással olykor ellentétes történeti koncepciót érvényesítő osztrák és német szerzők gyakran a régió német karakterét emelik ki. A Burgenlandnak nevezett terület lakosságának „német” kultúrája (nyelv, származás, művészet) sokkal fontosabb történelmi alapú érv volt számukra annál, mint hogy az itt élők melyik államalakulat fennhatósága alá tartoztak a történelem során.

A Burgenland-kérdés kutatásába intézményes szinten sokkal kevesebb energiát fektető magyar történetírás az etnikai megközelítéssel szemben a viták kezdetén főleg a területi alapú, etnikai és nyelvi különbségeket áthidaló politikai nemzet képzetére épített. Ebből következik, hogy a politikai nemzetfogalom hívei a nyugat-magyarországi németek történelmi államhűségét sokkal fontosabb tényezőnek tartották, mint az etnikai/nyelvi hovatartozásukat.  Az 1930-as, 1940-es években részben német mintára megjelentek viszont a magyarországi népi történelemszemlélet értelmezései is, amelyek elégtelennek tartották a politikai nemzetfogalmat a múlt feldolgozásához. Ezek a népiségtörténeti interpretációk egyrészt a Dunántúl ősi német jellegére hivatkozó és így további osztrák/német területi hódításokat megalapozni kívánó német történetírást kívánták cáfolni: ebben az esetben a viták területi tárgya már nem csupán az 1921-ben létrejött Burgenland volt (a népiségtörténet egyébként sem politikai, vagy közigazgatási határokból indult ki), hanem érintette Nyugat–Magyarország jelentős részét, különösen a Dunántúlt.  Másrészt pedig a népiségtörténet itt a politikai (trianoni) nemzethatárokon kívülre eső magyar etnikai „szigetek” (Felsőőr és vidéke) tanulmányozását jelentette, e közösségek fennmaradásának vagy eltűnésének okait kereste, hogy a jelen számára tanulságokat nyújthasson a határon túli magyar kultúra megtartásához. 

A fent említett, elvileg gyakran egymással ellentétes történészi megközelítések, irányzatok természetesen összefonódhattak egymással (például a helytörténet a nacionalizmussal, a régiótörténet a népi szemlélettel), ráadásul hozzájuk képest több alternatív történelemértelmezést is regisztrálni lehet, amelyek nem egy nemzeti, hanem egy városi vagy vallási közösség múltját beszélik el.

Az osztrák-német tudományosság Burgenlanddal kapcsolatos eredményeit szintézisbe foglaló, 1941-ben megjelent Burgenlandatlas előmunkálatai. A pirossal satírozott rész a németséget jelöli. Hugo Hassinger hagyatéka, Bécsi Egyetem Levéltára. (A szerző felvétele)

A Burgenland-diskurzus alapjai

A nyugat-magyarországi németek problémáira először egy pángermán nézeteket valló bécsi iskolai tanár (Josef Patry) irányította a figyelmet még a dualizmus idején, a tevékenysége nyomán létrejött egyesület pedig 1906-tól kezdve rendszeresen foglalkozott a kérdéssel.  Jól illusztrálja a Burgenland-kérdés újdonságát Ausztriában (is), hogy az első, szélesebb közönséget megcélzó és történeti perspektívát nyújtó írások döntően nem professzionális történészek munkái voltak. Az író-költő Adam Müller-Guttenbrunn 1919-ben Nyugat-Magyarország (Moson, Sopron, Vas és Pozsony megye) Ausztriához csatolása mellett érvelt történelmi szempontok alapján. A történeti változékonyság alárendelt szerepet játszott pamfletjében: szerinte lényegtelen, hogy a történelem során a terület többször „gazdát cserélt” Ausztria és Magyarország között, hisz mindig is német föld volt és Bécs vonzáskörzetébe tartozott. A német kultúra védekezett itt az avarok, később a magyarok ellen, s ebből a szempontból Nagy Károly császár ideje kiemelt jelentőséggel bír.  A szerző Magyarországhoz hűnek vallotta ugyan magát, ám szerinte a kiegyezés utáni időszakban a magyar politikai elit eljátszotta a magyarországi németség bizalmát, akik így jogosan akarnak Ausztriához tartozni.

Albert Ritter-Winterstetten osztrák újságíró és író 1919-ben hasonló kiindulópontot választott elbeszéléséhez, tehát Nagy Károly avarok feletti győzelmét, amely azért fontos számára, mert ennek következtében telepedhettek le először frank és bajor parasztok az általa Hiencföldnek (Heinzenland) nevezett térségben. A „hienc” elnevezést is azért tartja alkalmasnak a térség népességének megnevezésére, mert szerinte az frank eredetre utal, tehát az „ősiséget” lehet vele hangsúlyozni. Elveti ezzel szemben a „Nyugat-Magyarország” kifejezést, mert az azt a látszatot kelti, mintha a terület a magyar államhoz tartozna. A szerző „Hiencföld”-koncepciója egyébként végül nem vált elterjedtté, a „Burgenland” minden más megnevezést kiszorított.

Átfogó, a korábbi írásokhoz képest részletesebb történetalkotási kísérlet az Alsó- és Felső-Ausztria történetével foglalkozó Max Vancsa levéltáros-történész nevéhez fűződik. Vancsa nem sok kétséget hagyott afelől, hogy írását aktuálpolitikai szempontok figyelembevételével készítette el. 1920-ban megjelent tanulmánya elején kijelentette, hogy a nagyhatalmak nem véletlenül adták a területet Ausztriának; az népi, gazdasági és történelmi szempontból is az országhoz tartozik.  Nagy Károly Ostmarkjának történelmi jelentősége a történész szerint az volt, hogy a déli és északi szlávok egyesülését megakadályozta – ez egyébként alig leplezett utalás volt arra, hogy Burgenlandnak a csehszlovák–délszláv korridortervekkel szemben aktuális küldetése van. A magyar honfoglalók ugyan megakasztották a frank uralom idején kezdődő német betelepülést, ám III. Henrik császártól kezdve újra folyamatossá vált a német telepesek „beáramlása”, amely 850 éven keresztül folyamatosan zajlott, ráadásul a magyar királyok támogatásával. Vancsa ezután különösen a magyar és osztrák rendek 18. századi vitáira fókuszált, amellyel azt próbálta bizonyítani, hogy a térség hovatartozásáról szóló polémiák nem újkeletűek, s osztrák szerzők már több évszázada bebizonyították, hogy Ausztriának történelmi joga van a térséghez, erre pedig többször figyelmeztették a nyugat-magyarországi kérdéssel egyébként nem nagyon foglalkozó Habsburgokat is. 

A magyarországi németek közül Alfred von Schwartz a magyar állam iránti hűségre buzdított, jóllehet rendkívül pesszimistán ítélte meg a magyar–német viszony jövőjét. 1922-ben megjelent könyvében arra keresett történelmi választ, hogy a soproni névszavazás során miért voksolt – szerinte – a legtöbb német Ausztriára annak ellenére, hogy a körülmények miatt Magyarországnak lejtett a pálya.  Szerinte a magyar politikai vezetés asszimilációs politikájával „történelmi bűnt” követett el az államhoz mindig hű németséggel szemben. A mű lapjain hosszas történelmi fejtegetést olvashatunk arról, hogy a homogenitásra törekvő nacionalizmus unalmassá és érdektelenné teszi a népek kultúráját. Nem elég, hogy a magyar nyelvi nacionalista politika eredményeképp a német értelmiség elmagyarosodott és kulturálisan sekélyesebbé vált, de elszakadt a német paraszti rétegektől is.  Az antant „objektív” eljárása mellett lefolytatott soproni népszavazás tehát mindössze egy pürrhoszi győzelem Magyarország számára, s csak toleránsabb nemzetiségi politikával teheti jóvá korábbi mulasztásait.

Német nyelvterületet ábrázoló térképek gyakran szerepeltek a Burgenland megalakulása (1921) előtt megjelent osztrák munkákban. (A szerző felvétele Albert Ritter-Winterstetten említett művéről)

A magyar történészek soraiból Domanovszky Sándor és Házi Jenő publikáltak német nyelven a kérdésről és a problémás hovatartozású régióra vonatkozó osztrák „történelmi jogot” igyekeztek vitatni. Domanovszky Karl Renner osztrák államkancellár kijelentéseinek cáfolatára törekedett a Pester Lloyd hasábjain. Míg Renner „ősi német településeknek” nevezte a nyugat-magyarországi területeket, addig a magyar historikus a történelmi határok ezeréves stabilitásáról írt. Domanovszky szerint egyedül egyszer szűnt meg hosszabb időre Nyugat-Magyarországon a magyar fennhatóság: a pozsonyi békétől (1491) kezdve Kismarton és még néhány nyugati vár zálogosítás következtében Habsburg kamarai igazgatás alá került, illetve különböző osztrák urakhoz jutott, ez az állapot pedig kb. 150 évig tartott. A zálogosítás viszont nem jelentett közjogi értelemben vett beolvasztást, azaz a szóban forgó nyugat-magyarországi részeket nem csatolták soha Ausztriához (ez egyébként a magyar történészek visszatérő érve volt), ráadásul az elzálogosított terület jóval kisebb volt annál, mint amelyet St. Germain nyomán a nagyhatalmak 1919-ben az osztrák félnek ítéltek. Domanovszky végkövetkeztetése szerint Magyarországnak ezer évre visszatekintő és törvényes joga van Nyugat-Magyarországra, Ausztriának viszont legfeljebb 150 évre alapozott és törvényellenes igénye lehet. A zálogosítás kérdése volt a legfontosabb Házi Jenő soproni történész és levéltáros számára is, aki Unser geschichtliches Recht auf Westungarn címmel tett erről közzé egy hosszabb értekezést. Házi végig a „történelmi tényekre” hivatkozik és a professzionális történész pozíciójából érvel. A honfoglalás idején Nyugat-Magyarország szerinte lakatlan volt, ezért a magyarok gond nélkül vették birtokba. A történelem folyamán egyes határ menti várak gazdát cseréltek ugyan, de az országhatár a térségben végig úgy nézett ki, mint „jelenleg”.  Az 1491-es pozsonyi béke ebben a narratívában is fontos esemény, s Házi hangsúlyozza, hogy a magyar országgyűlés nem hagyta jóvá a nyugat-magyarországi várak és birtokok elzálogosítását, s a kérdéses birtokok végig a „szent korona integrális” részei maradtak.  A történész szorgalmazta továbbá a probléma források alapján történő feldolgozását (főleg a Sopron megyei okleveles anyag összegyűjtését), s maga örömmel vállalta el a Századok című történészi folyóirat szerkesztőségének (azaz főleg Domanovszkynak) erre irányuló megbízását.

Történelmi jogunk Nyugatmagyarországhoz című művének borítója. Az eredeti, német nyelvű kiadvány magyarul 2011-ben jelent meg. (Forrás: www.sopron.hu)

A Burgenland-diskurzus kezdeteinek összehasonlító elemzése arra figyelmeztet, hogy a régió múltjával kapcsolatos narratívák sok esetben már akkor „elkészültek”, amikor szisztematikus történészi kutatások még el sem kezdődtek a témában. A hivatásos történetírók és a szakmán kívülállók történeteiben gyakran azonosak a kezdőpontok (Nagy Károly uralma az egyik, magyar honfoglalás a másik oldalon) és az a törekvés is megfigyelhető, hogy határok/népek múltját változatlannak ábrázolják, kvázi befagyasszák. Ahol valamilyen tagadhatatlannak tűnő változás látszik, ott a történetírók komoly energiákat fektettek nemzeti álláspontjuk érvényességének bizonyítására: az elzálogosítás vs. annexió kérdése így került a Burgenland történelmével kapcsolatos kutatások homlokterébe. A vitában résztvevők főleg nyilvános népszámlálási adatokra és kiadott oklevelekre támaszkodtak és nem ritkán politikatörténetet műveltek – például uralkodókhoz, háborúkhoz kötött határváltozásokat taglaltak, e megállapítás pedig az etnikai alapon érvelő osztrák szerzők egy részére is érvényes. Jóllehet a történelem és emlékezet között fontos különbség van, a Burgenland-narratívák alapjait kidolgozó személyek esetében a kettő jelentős összemosódása figyelhető meg, függetlenül attól, hogy professzionális történészről vagy céhen kívüliekről van szó.

A művészettörténet emlékezetharcai

Liszt Ferenc és az Esterházyak kismartoni udvarában vendégeskedő Joseph Haydn emlékezete a kezdetektől fontos identitásképző szerepet játszott Burgenlandban, miközben származásuk, politikai gondolkodásuk, sőt zenéjük megítélése is folytonos viták tárgya volt.  A burgenlandi emlékezetpolitika fontosnak tartotta német és/vagy „burgenlandi” származásuk bizonyítását, zenéjüket pedig népet és tájat harmonikusan egyesítő melódiaként értelmezte. Hans Sylvester, a Vaterländische Frontot képviselő burgenlandi tartományi vezető (1934–1938) 1935-ben ünnepélyesen átadta a kismartoni Haydn-múzeumot, s beszédében többek között a következőket mondta: „Haydn műveiben vidékünk ritmusa lüktet, melódiáiban a burgenlandi erdő morajlik, a Lajta-hegység forrásai csobognak, s Haydn néhány áriájában a burgenlandi népdal hangzása is tisztán kivehető.”  Zene és táj tehát a művészen keresztül egységet képez ebben az értelmezésben. E megközelítés hosszabb (történeti) kifejtését Alfred Schnerich osztrák művészettörténész Haydn-monográfiájában olvashatjuk. Az osztrák historikus könyvének hangneme visszafogott, mérsékelt, s a térség történelmének magyar vonatkozásait is pozitívan említi – talán ennek is köszönhető, hogy az Esterházyaktól segítséget kapott levéltári kutatásokban. Schnerich számos kortársával szemben odafigyelt arra, hogy a régiót nem mindig Burgenlandnak hívták, bár a régi „Nyugat-Magyarország” számára is egyenlő volt a jelen Burgenlandjával.  Szerinte e terület lakosságában keveredett a „német alaposság” a „magyar lovagiassággal”, s egyes Esterházyak művészetpártolását Haydn felemelkedése szempontjából, de általában is nagyon elismerően értékeli.  A könyv egyébként Haydn paraszti-polgári származásának (ezzel együtt a zene demokratizálódásának) és németségének állít emlékművet, e koncepció végighúzódik a könyvön.

Haydn neve mellett gyakran feltűnt Liszt Ferenc is, aki különösen azért volt lényeges a vitákban, mert az Ausztriához került Doborjában (Raiding) született. Josef Thüringer 1927-es cikke szerint például e zeneszerzőknek (Haydn, Liszt) köszönhetően nevezhető Burgenland a „német hangművészet” egyik bölcsőjének. Thüringer szerint voltak ugyan Lisztnek kozmopolitizmusról árulkodó darabjai, ám A Szent Erzsébet legendája egy Istenfélő, „német férfi” műve. Otto Aull burgenlandi helytörténész is Liszt német néphez való tartozását bizonygatta a külföldi németség problémáinak szentelt Deutsche Welt hasábjain.  Aull szerint különbséget kell tenni állampolgárság és népi hovatartozás között, jóllehet a magyarok mindkettőt ugyanúgy nevezik meg. Liszt olyan értelemben magyar (Ungarn) volt, hogy Magyarországot tekintette hazájának, ám népileg németnek kell tekinteni. Zenéje tehát „ungarisch”, nem pedig „magyarisch”, ő maga pedig „Ungarn–Deutsche”, azaz a magyar állam iránt lojális német volt. Miután azonban saját korában a magyar nemzet nem becsülte meg eléggé Lisztet (például azért támadták, mert kételkedett az autentikus magyar népzene létezésében és ezzel szemben a cigányzene fontosságát hangsúlyozta), ebből kifolyólag a magyar fél most (1927) jogtalanul követeli magáénak az osztrák–magyar vitákban.

Dagobert Frey osztrák művészettörténész Burgenland című művének borítója. (Forrás: Antikvarium.hu)

A neves művészről alkotott narratívák tehát az elbeszéléseket megalkotó szerzők történetpolitikai nézeteiről árulkodnak. Bartók Béla 1936-ban megjelent akadémiai székfoglalójában Liszt alakján keresztül egyaránt bírálta az osztrák és magyar nemzeti elfogultságot is a kérdésben. Szerinte Lisztnek nem volt igaza abban, hogy a cigányok által játszott zenék azonosak a cigányzenével, e nézet elterjedése azonban inkább a magyar parasztzenét nem jól ismerő és lenéző magyar urak hibája; a híres zeneszerzőt nem lehet kárhoztatni azért, mert egy néprajzi kutatási alapot ugyan teljesen nélkülöző, de a korban széles körben elterjedt nézetet vallott magáénak. Bartók ezzel együtt a Liszt németsége mellett érvelőket „ellenfeleinknek” nevezte (azaz természetesen tisztában volt a kérdés polemikus jellegével, valamint állást is foglalt) és felhívta a figyelmet arra, hogy a származási kérdésnek művészeti szempontból nincs jelentősége, ráadásul nyelvtudás és zenei hangzás alapján inkább franciának kellene tekinteni a zeneszerzőt, nem pedig németnek.

Az egyes személyeken kívül maguk a műemlékek is értelmezési háborúk színterévé váltak. A műemlékvédelemmel megbízott osztrák szellemtörténész, Dagobert Frey 1929-ben Burgenland címen publikált egy jó minőségű fotókkal illusztrált könyvet a térség kulturális örökségéről. A könyv fülszövege szerint egy addig ismeretlen, egyedülállóan szép építményekben gazdag területet fog bemutatni, ráadásul elsőként. Persze nem semleges, értékmentes területről volt szó. A fényképekhez fűzött bevezető kommentár szerint Burgenland egy ősi német határvidék, amely híres váraival és más építményeivel együtt a Kelettel szemben „természeted védvonalat” jelentett. A könyv a középkori templomépítészetet a „délnémet-osztrák” stílusfejlődés példájaként mutatja be, az ötvösmunkákban pedig a bécsi hatást tartja a döntőnek. A könyvre hamarosan magyar művészettörténészek is reagáltak. Kapossy János 1930-ban a Bethlen István köreihez tartozó Magyar Szemlében írt Frey művéről és igyekezett az olvasók figyelmét Burgenland problémájára irányítani. Kapossy szerint a térség várai (például Fraknó, Borostyánkő) nem a Kelet ellen épültek, épp ellenkezőleg: magyar oligarchák védelmi pontjai voltak a Nyugattal szemben. A barokk kastélyokat magyar családok számára építtették, a 17–18. századi templomok és kolostorok létrejöttét pedig magyar mecénások segítsége tette lehetővé. Nem számít, mekkora szerepe volt a német munkásoknak, hiszen az épületek mögötti eszme magyar patrónusoktól eredt. Kapossy szerint a művészettörténetnek nemzeti tudománynak kell lennie, s a Trianonban elcsatolt területeken lévő művészeti emlékeket teljesen leltárba kell venni; feltárásukhoz a magyaroknak van joguk. A magyar művészettörténész szerint az osztrák kutatóknak meg kellene tagadni a magyarországi levéltárakban való kutatást, ami a barokk múltját illeti. Fleischer Gyula művészettörténész több tekintetben Kapossyhoz hasonló álláspontot foglalt el. Egy Dagobert Frey közreműködésével készült és a kismartoni körzet műemlékeiről szóló könyvről írt a Századokban 1935-ben. Recenziójában kifejtette, hogy Frey 1929-es Burgenland-könyvével szemben szükség lenne a nyugat-magyarországi műemlékek történetének magyar szempontú feldolgozására. Bár szerinte Kapossy János már 1930-ban felhívta erre a figyelmet, a magyar társadalom és az „illetékes körök” közönye miatt a terv egyelőre nem valósulhatott meg.  Fleischer hangneme egyébként Kapossyhoz képest sokkal mérsékeltebb volt, sőt inkább honfitársait kritizálta azért, mert nem még voltak képesek egy Frey könyvéhez hasonlóan magas színvonalú munka elkészítésére. A művészettörténeti vitákból is látható, hogy a térség múltjával kapcsolatos értelmezési verseny szinte minden történelmi korszakot, múltbéli szereplőt, tudományos diszciplínát érintett.

Burgenland mint historiográfiai probléma

Trianon – jelen esetben Burgenland – tematikájának szempontjából a historiográfiai és az elméleti megközelítés fontos támpontokat nyújthat. Egyrészt a történetírás-történet megmutathatja, honnan erednek, milyen közegben keletkeztek a jelenben is működő beszédmódok, értelmezési hagyományok. Másrészt az összehasonlító elemzés alapján számos hasonlóság állapítható meg az osztrák és magyar érvelésekben, a nemzeti történetek szerkezetében. Ezért nehéz lenne egyik vagy másik „felet” elfogulatlanabbnak, szakmaiabbnak tartani. A nemzeti tudományok összecsapásaiban gyakran elmosódik a határ a „szubjektív” emlékezet és a professzionális történelem között, s a történészek mellett írók, lelkészek, középiskolai tanárok, politikusok is alakították a történelmi diskurzust és hivatkoztak egymásra.

Törő László Dávid

A tanulmány bővített és jegyzetekkel ellátott változata: Törő László Dávid: Az osztrák és a magyar történetírás Burgenland-vitájáról (1918/1921–1945). Valóság, 2020 (63) 9. 19–30.

A tanulmány elkészítését az OTKA–NKFI-134469 posztdoktori ösztöndíja támogatta.

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket