Beethoven zsoldosai – A Wagner-csoport

Az orosz „privát katonai kontraktort”, a Wagner-csoportot az utóbbi időben elég komoly érdeklődés övezi, köszönhetően a már több mint egy éve zajló orosz-ukrán háborúnak, amelyben a szervezet zsoldosai szerepet vállalnak. Egy – elméletileg – a személyazonosságát és arcát is vállaló ex-Wagner zsoldos, Marat Gabidullin most memoárt írt arról, hogyan került a szervezethez, és mit tapasztalt annak kötelékében Donbaszban és Szíriában.

Marat Gabidullin: Orosz zsoldosok Putyin szolgálatában, ford. Ádám Péter, 2022, Corvina Kiadó, 272 oldal.

A visszaemlékezések, memoárok, egyéni élménybeszámolók alapvetően is egy különleges kategóriát képeznek, és kellő műgonddal és forráskritikával kell őket kezelni. Ezek között is „kiemelt” helyen vannak a különleges műveleti operátorok, hírszerzők és zsoldosok visszaemlékezései, amire a „forráskritikával kell kezelni” megjegyzés hatványozottan igaz. Hogy miért is?

Nos, az első két csoport esetében a válasz egyszerű és azt gondolom könnyen érthető. A két szakma képviselőinek tevékenységéből kifolyólag gyakran olyan küldetésekben, bevetéseken vesznek részt, melyek titkosak, s őket is köti a titoktartási eskü, ráadásul a bevetések is gyakran szigorúan titkos minősítéssel vannak ellátva, így azokról hivatalos feljegyzés, beszámoló sem érhető el. Ebben az esetben teljes mértékben az írottakra kell hagyatkozni. Ráadásul sok esetben ezeket a műveket megjelenés előtt át is nézi a megfelelő kormányzati szervezet. Ékes példa erre a John Nixon volt CIA elemző magyarul is megjelent Szaddám kihallgatója voltam című könyve, ahol a szerző a CIA cenzorai által kihúzott részeket benne hagyta a könyvben, csak épp ő maga is fekete kihúzással eltakarta és olvashatatlanná tette. Ezzel ellentétes eset, amikor Mark Owen álnéven egy SEAL operátor memoárt tett közzé az Oszama Bin Laden megölésében végződő bevetésről anélkül, hogy előtte a könyvet a Pentagon cenzorai a kezeik közé kaphatták volna.

A Wagner-csoport bevetésének helyszínei (Kép forrása: Wikipedia)

A zsoldosok helyzete némileg más. Őket sokkal kevésbé kötik a titoktartás szabályai, ennek ellenére (vagy épp emiatt) esetükben gyakran kerülünk bele abba a csapdába, hogy minél nagyobb – jobb híján nevezzük így – hőstettet szeretnének bemutatni, vagy legalábbis igazolni akarják saját tetteiket, azok igazságát és helyességét. Ennek érdekes példája Erik Prince memoárja, aki a Blackwater (ma Constellis), az egyik első magánkézben lévő katonai „vállalkozás” alapítója és vezetője volt hosszú időn keresztül, s írásában leginkább a saját igazát, cége fontosságát és a többek közt az iraki háborúban vállalt szerepük létjogosultságát bizonygatja, miközben igyekszik a sajtóban kialakult igen negatív kép miatt is a felelősséget áthárítani – elsősorban az amerikai kormányzatra.

Azért tartottam fontosnak, hogy ilyen hosszan értekezzek erről, mert a bevezetésben említett mű érdekes hibridje a zsoldosok és különleges műveletisek/hírszerzők visszaemlékezésének, és ennek következtében illő kellő forráskritikával kezelni. Ráadásul számos „zsáner-elem” is megfigyelhető benne. Az szinte biztos, hogy a Marat Gabidullin például álnév – ahogy a könyvben minden szereplő becenéven szerepel, Jevgenyij Prigozsint, a Wagner-csoport vezetőjét például Beethovennek nevezi a szerző. Emellett erőteljesen megjelenik, hogy a szerző a saját tetteit – és a neki szimpatikus bajtársakét – igyekszik pozitívan beállítani, míg másokét negatív színben feltüntetni.

Toborzóplakát Oroszországban 2023-ban (Kép forrása Wikipedia)

A könyv 270 oldal terjedelmű, normál betűméretű, így nem különösebben hosszabb olvasmány. Eredetileg francia nyelven jelent meg – a kiadó előszavának tanúsága szerint egy független orosz kiadónál jelent volna meg először, erről a kiadványról azonban nincs információ, hogy létrejött volna. Feltehetőleg ennek a kiadványnak a fordítása a franciául megjelent anyag, így az sem kizárt, hogy a francia fordító egyfajta „szellemíróként” dolgozott rajta, együttműködve az eredeti szerzővel. Erre finoman szintén utal a bevezetés. Emellett a könyvben található egy másik előszó, amit két francia dokumentumfilmes készített, akik interjút készítettek Gabidullinnal a Wagner-csoportról szóló dokumentumfilmjükhöz. Ez a második előszó a legnagyobb negatívuma a könyvnek, ugyanis sok olyan, utólagos gondolatot tartalmaz, amit egyrészt a könyv – és a dokumentumfilm – megjelenése előtt közvetlen kitört orosz-ukrán háború indukált, másrészt érezhető rajta a sérelem, hogy a Wagner-csoporton keresztül Oroszország a hagyományos francia – gyarmati – érdekszférába is betolakodott. Emellett olyan események is megjelennek az előszóban, amikben már Gabidullin nem vett részt.

A könyv tényleges, visszaemlékezés része három részre osztható: Gabidullin korai életére; rövid, luhanszki tevékenységére; és a legnagyobb részt kitevő szíriai kiküldetés(ek)re.

Az előéletét taglaló fejezet tíz oldal hosszú, megismerhetjük belőle egy, a rendszerváltozások alatt leszerelt orosz katona talán átlagosnak nevezhető életútját. A fejezetet némileg áthatja az Oroszországot a kilencvenes években jellemző elkeseredés és csalódottság hangulata, valamint a gazdasági szabadrablás keserű élménye. Érdekes apróség emelett, hogy a szerző megházasodott, mielőtt beállt zsoldosnak – azonban a házastárs személye többször nem kerül elő a műben.

A 2010-ben készült kép jobb szélén Vlagyimir Putyin orosz elnök és Jevgenyij Prigozsint (Kép forrása: Wikipedia)

A második fejezet foglalkozik az író luhanszki tevekénységével. Ennek érdekessége, hogy bemutatja, nemcsak oroszok harcolnak a Wagner kötelékében. Itt azt is kifejti a szerző, hogy a szervezetnél nincsen a hagyományos értelemben vett hierarchia, a feladatokra kijelölt csoportok vannak, és azoknak vannak kinevezett parancsnokai, akik – „banderiális” jelleggel – maguk mellé vesznek, esetleg kineveznek helyetteseket, szárnysegédeket vagy parancsnokokat a kisebb csoportok élére.

A könyv legnagyobb része (több mint 200 oldal és 33 fejezet) a szíriai harcokról szól. A kisebb egységek itt változó hosszúságúak: egyes fejezetek másfél oldal terjedelműek, míg mások akár több tíz oldalasok. Ez talán a könyv légérdekesebb és leginformatívabb része, hiszen némi bepillantást enged a Wagner-csoport működésébe, valamint abba, miként vannak ellátva, felszerelve ezek a katonák, s milyen belső feszültségek jelennek meg időnként a csoport tagjai és a „szövetséges” erők közt – legyenek azok szír kormányerők, más zsoldosok vagy akár az orosz hivatásos hadsereg tagjai. Ugyanakkor ez a rész tartalmaz számos klisés zsánerelemet is, amely megkérdőjelezi a hitelességet. Az egyik ilyen a „lusta, koszos arabok” említése, akik nem hajlandók harcolni még a saját hazájukért sem, ráadásul még gyávák és fegyelmezetlenek is mindemellett. Szintén egy jellemző, folyamatosan visszatérő elem a „másoknak mindig jobb a felszerelésük és többet is kapnak, bezzeg mi felfogás – ez egyébként általában a katonai anekdoták és memoárok jellegzetessége.

A „bennfentes” információk mellett ez a rész arra is ad némi rálátást, hogy milyen körülmények közt éltek a Wagner zsoldosai szíriai kiküldetésük alatt, milyen juttatásokat kapnak, és miként élték meg a harcokat. Ezáltal némiképp arról is képet kaphatunk, hogy viszonyulnak a zsoldosok önmagukhoz és az orosz politikához, s milyen a kapcsolatok más orosz fegyveres szervekkel.

Ezen fejezetek hátránya azonban – a zsánerelemek mellett – hogy gyakran olyan érzést keltenek, mintha a szerző ugrálna az időben. Valószínűleg érdekesebb részletekre, érzésekre, vagy olyan eseményekre, helyzetekre akart fókuszálni, amelyek sokat jelentenek számára, ugyanakkor ez az olvasó számára nem túl előnyös, illetve abban sem segítenek, hogy történeti forrásként hatékonyan lehessen használni a művet. A szerző ír néhol az atrocitásokról és túlkapásokról is, amelyekről ő maga természetesen csak hallomásból tud, amikor más zsoldosok mesélték, de ő maga soha sem vett részt ilyenekben, s az alárendelt zsoldosok sem tettek ilyet, amíg ő volt a parancsnokuk.

Bahmut 2023-ban – A Wagner-csoport a cikk megírásakor itt harcol (Kép forrása Wikipedia)

A könyvet utószó zárja, melyben a szerző arról elmélkedik, hogy miért is írta a könyvet. Ez érdekes megvilágításba helyezi a történetet: miközben a francia szerkesztők és filmesek azt szeretnék „eladni”, hogy a Wagner-csoport egy velejéig romlott, gonosz célokat szolgáló szerveztet, a szerző tulajdonképpen büszke a tetteire, s az bántja, hogy miközben nyílt titok a csoport létezése és tevékenysége, a tagok nem kapják meg a megérdemelt elismerést. Ugyanakkor nem épp finoman nyilatkozik a politikai vezetésről és az átlagos orosz néplélekről sem: „propagandától elbutult honfitársaimnak” nevezi népének tagjait. Ebben a részben a szerző reflektál a jelenleg is zajló orosz-ukrán háborúra is, melyben a Wagner zsoldosai is harcolnak.

Összességében elmondható a könyvről, hogy érdekes, azonban gyakran kissé zsánerszerű, háborús filmekből, visszaemlékezésekből ismert elemekből építkezik. Ennek ellenére hasznos forrás lehet, és segíthet megérteni a Wagner-csoport motivációit, de érdemes figyelembe venni, hogy az elő- és utószavak nem a könyv és annak mondanivalójának szerves részei, s ezért némiképp ki is lógnak abból, a főszöveget pedig érdemes – ahogy minden személyes beszámoló esetében – kellő kritikával kezelni.

Lengyel Ádám

Ezt olvastad?

Az első világháború kitörését követően Franciaország – a többi hadviselő államhoz hasonlóan – megkezdte a területén tartózkodó, vele hadiállapotba került
Támogasson minket