Nándorfehérvárról eltűnik a török félhold – Belgrád 1717-es ostroma

Nándorfehérvár (Belgrád) rövid története

Nándorfehérvár először a XI. század közepén került a Magyar Királyság fennhatósága alá az akkori Bizánci Birodalomtól. A Duna és a Száva összefolyásánál épült város Magyarország és a keresztény Európa védőbástyájaként szolgált a középkorban és a koraújkorban. A ma Belgrádként ismert települést birtokló hatalom ellenőrzése alá vonhatta a vízi útvonalakat, illetve katonai bázist építhetett ki, amely meghatározó volt ezekben az időkben. A város jelentősége felerősödött a középkorban a törökök terjeszkedése miatt. II. Murad 1440-ben megtámadta a várat, de a szultán és hadserege kudarcot vallott a csatatéren. II. Mehmed, miután 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, támadást indított a Balkán-félsziget, majd Magyarország ellen. Célja a déli végvárrendszer központi eleme, a Magyar Királyság „déli kapuja”, Nándorfehérvár elfoglalása volt. II. Mehmed serege 1456-ban ütközött meg a Hunyadi János vezette magyar hadsereggel. A csata keresztény győzelmet hozott. A vár történelmében a következő jelentős összecsapásra 1521-ben került sor, amikor ismét az Oszmán Birodalom – amelynek uralkodója ekkor már Nagy Szulejmán szultán volt – támadta meg az országot. A vár az oszmánok kezére került, így teljesen összeomlott a délvidék védelmi rendszere és megnyílt az út az ország középső- és nyugati területei, valamint Szulejmán végső célpontja, Bécs felé. Több mint 150 évvel később, 1688-ban a felszabadító háborúk során sikerült a császári csapatoknak visszafoglalni a mai Belgrádot, de 1690-ben újra a muzulmánok birtokába került. A visszafoglaló háborút lezáró 1699-es karlócai béke kimondta, hogy Belgrád a szultán birtokában maradt.

A korszak áttekintése

Rögtön a XVIII. század elején a Habsburg Birodalomnak több háborúban is helyt kellett állnia a nemzetközi küzdőtéren, ugyanis 1701-ben I. Lipót német–római császár és magyar király kirobbantotta a spanyol örökösödési háborút. A Habsburg Birodalom Angliával szövetségben harcolt Franciaország és az őket támogató Bajorország és a Spanyol Királyság ellen. A békére, amelyet I. Lipót fia, VI. Károly (magyar királyként III. Károly) írt alá, 1714-ben került sor. Ezután a Habsburgok számára a spanyol trón végleg elveszett. A háborúval egyidőben a magyar területeken 1703-ban kirobbant a II. Rákóczi Ferenc féle szabadságharc. A harcokat lezáró szatmári békét I. József magyar király (uralkodott 1705–1711) váratlan halála miatt öccse, a már említett III. Károly ratifikálta 1711. július 20-án. A Rákócziék által támogatott önálló államiság létrejötte a szatmári békével meghiúsult, de a mai történetírás értékelése szerint a lehetőségek közül a legkedvezőbb kompromisszum jött létre a felek között. A nemzetközi viszonyokat nézve Magyarországnak megmaradt a lehetősége a Habsburg Birodalom segítségével a törököket végleg kiűzni az országból, azonban ehhez szükséges volt, hogy Bécs politikája megváltozzon Magyarország felé. 1715-ben az Oszmán Birodalom háborút kezdeményezett a Balkánon a karlócai békével elveszett Peloponnészosz visszaszerzéséért. III. Károly, nem tartva a nyugati országok támadásától, 1716-ban hadat üzent a Portának. Kisebb összecsapások után a felek Péterváradnál mérték össze erejüket. Savoyai Jenő herceg vezetésével a császári-királyi hadsereg győzelmet aratott Ali Kumurdzsi nagyvezír által irányított török sereg felett és közel 30 ezres emberveszteséget okozva az Oszmán Birodalomnak. A győzelem után a Temes-vidék kulcspontja, Temesvár ellen menetelt Jenő herceg. A vár elfoglalása után a kezére került Pancsova és Újpalánka vára is. A szultán békét kért, de Savoyai nyomására a császár nem ült le tárgyalni. A háború további célja a mindkét fél számára igen fontos erődítmény, Nándorfehérvár visszafoglalása volt. A Habsburg Birodalom a vár felszabadítására a török ellen vívott háborúk legnagyobb hadseregét állította ki 1717-ben.

A korszak hadserege

A korszakban a katonáskodás egy mesterség volt. Az európai nagyhatalmak egyre nagyobb állandó hadsereg létrehozására törekedtek már békeidőben is, ami a Habsburg Birodalom esetében 20 ezertől 157 ezerig terjedhetett. Ehhez a létszámhoz hozzájött még a határőrség, amelynek a száma maximum 45 ezer lehetett. Az osztrák sereg katonáinak létszáma a korszakban kevésnek számított például Franciaország haderejéhez képest, amely több mint 300 ezer embert számlált. Az 1700-as évek első felében 3 fegyvernemet különböztetünk meg egymástól: a gyalogságot, amely sokszor a 80 százalékát adta egy teljes hadseregnek, továbbá a lovasságot és a korszakban önálló fegyvernemmé alakuló tüzérséget. A 3 fegyvernemen kívül a legtöbb európai nagyhatalom rendelkezett hadiflottával is. A XVIII. században a gyalogos katonák fegyverének számított az előtöltő, sima csövű tűzfegyver, amely szuronnyal volt ellátva, ha közelharcra kerül a sor. Egy gyalogos katonánál közel 50 lövedék volt egyszerre. A lovasságon belül megkülönböztetünk nehézlovasságot (ők voltak a vértesek), és könnyűlovasságot. Ez utóbbi Belgrád ostrománál főleg magyar huszárokból állt, akiket több páncél védett a csatában és rövid csövű karabéllyal, pisztolyokkal és egy hosszú pallossal harcoltak. Előbbi lovassági alakulat fegyveri közé egy ívelt szablya és egy-kettő pisztoly tartozott. Az említett lovassági alakulatoktól eltérnek a dragonyosok, akik a masszív páncélt leszámítva olyan fegyverekkel harcoltak, mint a vértesek, de a dragonyosokat sokszor lóról leszállva vetették be, hogy a gyalogságot támogassák. A századfordulón még nem volt akkora szerepe a tüzérségnek, mint például később, a napóleoni háborúkban. Vártámadásoknál, például Belgrád ostrománál is, jelentős károkat tudtak okozni az ágyúk és mozsárágyúk, de ezek szállítása nehézséget jelentett, mivel egy nagyobb ágyú elé 20 lovat kellett befogatni. Egy csata sorsának alakulásában a hadsereg mellett nagyon fontos szerepük volt az olyan munkásoknak, akik hajóhidat építenek, vagy az utánpótlásért feleltek. A korszakban az igazgatási alapegység a lovasságnál és a gyalogságnál az ezred volt.

A hadvezér: Savoyai Jenő herceg

Savoyai Jenő herceg, akit német nyelvterületen Prinz Eugenként ismernek, a korszak egyik, ha nem a legmeghatározóbb hadvezére volt. Még Napóleon is így nyilatkozott róla:

„Megérdemli, hogy minden idők hét legnagyobb hadvezére közé sorolják” (A hadviselés művészete. Nagy hadvezérek az újkorban. Szerk.: Andrew Roberts 2010. 68. o.).

A kijelentést sem megerősíteni, sem megcáfolni nem szeretném, de tény, hogy Jenő herceg élete 73 éve alatt sok mindent tett, hogy a későbbi francia császárnak ilyen véleménye legyen róla. Bár nem a Habsburg Birodalom területén született, hírnevet mégis a Habsburg zászló alatt szerzett magának. Karrierje 1683-ban kezdődött, amikor belépett I. Lipót német–római császár seregébe, amelynek célja Bécs felszabadítása volt. Hamar tört fel a katonai ranglétrán: ezredes 20 évesen, vezérőrnagy 22 évesen, altábornagy 24 évesen és lovassági tábornok 26 évesen lett. Győztes hadjáratokat vezetett a Habsburg Birodalom akkori legnagyobb ellenségei, Franciaország és az Oszmán Birodalom ellen. Az 1697-es zentai csatában legyőzte II. Musztafa török szultán hadseregét, amivel saját karrierje mellett megalapozta a Habsburg Birodalom nagyhatalmi szerepvállalását az európai küzdőtéren. Az 1688-ban kitört Augsburgi Liga háborújában az itáliai fronton volt eredményes hadseregével. 1704-ben, a spanyol örökösödési háborúban Marlborough hercegével szövetségben Höchstädtnél legyőzte a francia hadsereget, ami gyakorlatilag eldöntöttea háború további kimenetelét. Az 1716-ban kezdődő török–osztrák háborúban elért Habsburg sikerekhez is nagyban hozzájárult a már említett Pétervárad és Temesvár ostrománál, de karrierje csúcsa ezek után következett.

A csata előkészületei

III. Károlynak sikerült hadseregét idegen segédhadakkal kiegészítenie. A brandenburg-anspachi őrgróf, a hessen-casseli őrgróf és a bajor választófejedelem is hozzájárult a Nándorfehérvár elleni csatához egy vagy több ezred „bérbe adásával”. Négy spanyol és négy nápolyi gyalogezred is a hadsereget erősítette, ezenkívül számos magyar ezredet találunk a hadseregben. A Babocsay-, Esterházy-, Splényi- és Nádasdy-huszárezreden kívül számos katona volt a gyalogság soraiban is, így összesen több mint 100 ezer katonát tudott a Habsburg Birodalom kiállítani. A tényleges katonákon kívül a hadjáratot segítették a többnyire szerbekből és rácokból álló, úgynevezett szabad csapatok, akik jól ismerték a helyszín sajátosságait, ezért főleg felderítő feladatokkal voltak ellátva.

Bécs Savoyai Jenő herceget bízta meg a hadsereg vezetésével, akinek munkáját, döntéseit a korszak más tehetséges Habsburg szolgálatban álló hadvezérei segítették. Köztük volt Gróf Pálffy János, aki harcolt Bécsnél 1683-ban, a spanyol örökösödési háborúban, a Rákóczi-szabadságharcban és az 1716-tól a törökök ellen vívott háborúban. Rajta kívül fontos megemlíteni Claude Florimond de Mercy tábornagyot, aki a Habsburg Birodalom zászlója alatt harcolt az 1680-as évek elejétől és Friedrich von Seckendorff altábornagyot, aki az 1704-es höchstädti (angolszász szakirodalomban blenheimi) csatában ért el tekintélyes győzelmeket katonáival.

Belgrád ostroma

A hadra kelt sereg több helyszínen állomásozott: a Duna menti futaki táborban 29 ezred tartózkodott 92 ágyúval felszerelve, a Temesi Bánság déli részén pedig 34 ezred 16 tábori löveggel ellátva várta a csatába vonulást. Jenő herceg június 13-án és 14-én Pancsova környékén egyesítette a két tábort, amelyeken kívül Erdélyben, Temesváron, illetve Karánsebesen állomásoztak csapatok.

Az ostromban való szerepvállalásnál a gyalogos, lovas katonák és a tűzérség mellett fontos megemlíteni a dunai hajóflottát, amely 10 nagy gályából és több mint 50 sajkából (kisebb méretű, vitorlával ellátott hadihajó) állt. A hajóhadat, amelynek legénységét főleg magyar határőrök szolgáltatták, 250 ágyúval szerelték fel.

Savoyai terve az volt, hogy a felállított hajóhidakkal nem az oszmánok által gondosan felügyelt Száván, hanem a Dunán fog átkelni. A terv értelmében június 16-án az egész sereg a Duna szerbiai partjához vonult és megkezdte az átkelést a folyón, amelyet – megmagyarázhatatlan módon – a törökök nem akadályoztak meg, így a több mint 100 ezres sereg június 18-áig gond nélkül átkelt. A főparancsnok azonnal terepszemlét tartott, majd a sereg megkezdte a tábor és az ostromgyűrű kialakítását. A huszárszázadok feladata a hajóhíd és egyéb átkelő eszközök őrzése volt. A Habsburg flotta elzárta a Dunát Pancsova térségében, megakadályozva ezzel az oszmán utánpótlás szállítását.

Nándorfehérvár oszmán főparancsnoka Elhadzs Musztafa pasa volt, akinek vezetésével a várat 30 ezer muzulmán védte. A várvédők kétharmadát janicsárok alkották, a többi katona szpáhikból, albánokból és más ázsiai lovas népekből tevődött össze. Török szempontból Musztafa pasa hibái közé sorolható, hogy hagyta a császári-királyi sereg már említett, zavartalan átkelését  a Dunán, és hibásan becsülte meg a számára ellenséges haderő létszámát is. A szultán a hírek hallatára megbízta Khalil pasát, hogy a Temesvár ellen készülő közel 200 ezres török sereget vezényelje Belgrád ellen. Savoyai Jenő számított rá, hogy felmentősereg fog érkezni az oszmánok részéről, ezért nélkülözhetetlennek tartotta egy külső védelmi ostromgyűrű építését. A törökök várból való kitörésekkel próbálkoztak, de mindig kénytelenek voltak gyorsan a falak mögé visszavonulni. A török hajóflotta is támadást indított az osztrák gályák ellen, de a Habsburg katonáknak sikerült leverni a támadást. A hajóhíd lerombolása pedig az igen éber őrségnek hála nem sikerült.

Július 20-a után megérkezett a nehéztüzérség a helyszínre, amelyet Jenő herceg parancsára a Száva túlpartján állítottak fel. Július 23-án megkezdődött a vár ágyúzása, amely olyan sikeresnek bizonyult, hogy az alsóvár pár nap alatt romokra omlott.

Július végére a török felmentősereg elérte a város külső részét, de a sereg egy kisebb része, közel 20 ezer katona útközben elvált a főseregtől és Redzseb pasa vezetésével elfoglalta a kevésbé őrzött Mehédiát és Karánsebes várát, ezáltal megnyílt az út a muzulmán katonák számára Erdély és Temesvár felé. A lehetőséggel a túlzottan óvatos Redzseb pasa nem élt. Khalil nagyvezír túl erősnek ítélte a császári-királyi sereget, ezért nem támadta meg Jenő herceg állásait. Az ostromlók köré húzott ostromgyűrűvel egyre nehezebb helyzetbe hozta a Habsburg vezetést. Ebből kifolyólag Savoyai az ágyúi egy részét a nagyvezír táborai felé fordította. A török hajóknak sikerült a Dunán néhány élelmet és ellátást szállító hajót elsüllyeszteniük, ezért az osztrák táborban a katonák között éhínség kezdett kialakulni, amely elősegítette a vérhas és egy ismeretlen lázzal járó betegség kialakulását.

A Habsburg sikerekhez és a vezetés magabiztosságához nagyban hozzájárult egy magyar katona, Vékony János gróf, aki Pálffy János altábornagy kémje volt. Vékony a Rákóczi-szabadságharcban harcolt a kurucok oldalán a császáriak ellen. Az 1711-es szatmári békét több társával együtt nem fogadta el és az akkor még török fennhatóságú Temesvárra távozott, azonban az évek alatt megváltozott a gondolkodásmódja. Először 1716-ban került kapcsolatba Pálffy altábornaggyal, akinek felajánlotta szolgálatát. Az oszmán információk kiszivárogtatásáért cserébe azt kérte, hogy volt kuruc társai kapjanak helyet Jenő herceg reguláris huszárezredében. Savoyai például így értesült arról, hogy Khalil pasa nagy létszámú felmentősereggel érkezik Belgrádhoz.

A Nándorfehérvárt védő törököket továbbra is aggasztotta, hogy az osztrákok szávai hídját nem tudják elpusztítani, ezért augusztus elején újabb kísérletet tettek lerombolására. Öt gyújtóhajót indítottak a híd felégetésére, de a császáriak sajkái ezt megakadályozták. A Dunavica torkolata mellett rendelkeztek az oszmánok egy kis támaszponttal és innen is veszélyeztették az osztrák utánpótlás szállítását, ezért Savoyai parancsára Mercy tábornok lerohanta és felszámolta az erődöt, így a belgrádi oszmán erők visszaszorultak a vár falai mögé.

A már említett kevés utánpótlás, betegségek és a nyári hőség mellett Savoyai táborát újabb veszély fenyegette. A felmentősereg olyan nagy munkában dolgozott futóárkainak hatékony kialakításán, hogy augusztus 14-re már 50-100 lépésnyire megközelítette a császáriak védvonalait. Ugyanezen a napon a császári-királyi csapatok legnagyobb örömére egy tűzérségi lövedék eltalálta a várban a lőszerraktárt. A robbanás hatalmás károkat okozott a vár szerkezetében, és török források szerint 3 ezer muzulmán katona halálát követelte. Jenő herceg úgy gondolta, hogy megelőzi Khalil nagyvezír támadását, amíg a belgrádi katonák figyelmét lekötötte a robbanás okozta tűz megfékezése. Ezért Savoyai augusztus 15-én összehívta generálisait, és ismertette velük haditervét, amely a következő volt. A Száván túli tűzérséggel lekötik a Nándorfehérvár falai mögött tartózkodó katonák figyelmét és a seregből 10 ezer katona biztosítja a tábort. A hadsereg többi része déli irányba fordulva megtámadja Khalil pasa által irányított felmentősereget. A sereg gyalogos katonái két sorban álltak fel: a sorok szélén állt fel a lovasság első sorban a vértesek, második sorban a dragonyosok. A tüzérség elszórtan helyezkedett el. A gyalogsági közép első sorának parancsnoka Károly Sándor herceg volt, mögötte felállított második sort Seckendorff altábornagy vezényelte. A lovas jobbszárny parancsnokává Pálffy János tábornagyot, a balszárny vezetőjévé Nádasdy Ferenc altábornagyot nevezte ki Savoyai.

A tervek szerint az első katonák 1717. augusztus 16-án éjjel 1 órakor megkezdték a kivonulást a táborból. A legnagyobb csendben történt mindez, azért, hogy az ellenséges tábor ne ismerje fel a közeledő veszélyt. Hajnali 4 óra táján sűrű köd szállt le a területre, amely nehezítette a Habsburg sereg vonulását, a feljegyzések szerint legalábbis 10 lépésnyire sem lehetett látni. Ez okozta azt a kellemetlenséget, hogy a megtervezett balszárny kezdő támadása helyett a jobbszárny akaratán kívül belefutott a török sáncokba és ezzel kirobbantotta a csatát.

Pálffy és lovasai a kibontakozó harcokban súlyos veszteségeket könyveltek el. Rövid időn belül közel 800 katonát veszítettek a császáriak, az elesettek között volt a gróf egyik fia is. A második sor dragonyosainak a harcba küldésével, akiket Mercy tábornagy vezetett, sikerült megfékezni a válságos helyzetet. A kibontakozott küzdelem nyomására a jobbszárny gyalogosait is csatába küldték, de az időjárás adta körülmények miatt túlságosan elszakadtak a balszárny gyalogosaitól, így egy hatalmas rés keletkezett a két szárny menetoszlopai között. Ezt az alkalmat használták ki a török janicsárok és benyomultak a császáriak közé. Az oszmán gyalogosok jelentősen előre tudtak hatolni, de a császáriak második sora, a tartalékerővel kiegészülve, reggel 6 óra magasságában megállította őket. Eközben a balszárny lovassága is irányt tévesztett, majd jelentős csata alakult ki Nádasdy lovasezredei és az oszmán szpáhik között. A válságos helyzetből Nádasdy Ferenc katonáival pozitívan került ki, annak ellenére, hogy a Zeleno-tetőn levő török tüzérség folyamatosan veszélyeztette.

Reggel 7-8 óra között felszállt a köd, így Jenő herceg fel tudta mérni serege helyzetét. A balszárnyra irányított zászlóaljakkal kiegészülve sikerült hátrább szorítani az oszmánokat és a lovasság megkezdhette a rohamot a Zeleno-tető ellen. A jobbszárny lovas és gyalogos ezredei lassan ugyan, de visszanyomták a magaslat felé a török hadsereget. A tartalékként felsorakozó bajor zászlóaljak 2 vértes ezred támogatásával rontottak a magaslatra, miközben a balszárny lovasai oldalba kapták a törökök főhadállását.

9 óra után Savoyai csapatai elfoglalták a Zeleno magaslatot, amelynek elvesztését követően a török sereg összeomlott és a katonák elmenekültek a helyszínről. Délelőtt 10 órára elcsendesültek a fegyverek és a csata helyszínén csak a győztes császári-királyi hadsereg maradt. A menekülő ellenséget Savoyai parancsára csak a huszárezredek vehették üldözőbe, a sereg többi része rendezte a csatarendjét.   

A csata következményei

A császári csapatok birtokukba vették az elhagyott oszmán tábort. Jelentős mennyiségű áru, többek között ágyúk, ágyúgolyók, mozsarak kerültek a győztes csapatokhoz. A legértékesebb zsákmánynak viszont a pasák sátrai tekinthetők, amelyek gazdagon fel voltak szerelve különböző értékes dolgokkal. Az oszmán hadsereg több mint 10 ezer embert veszített el a csatatéren és további 10 ezer ember sebesült meg vagy került hadifogságba. Ezzel szemben az osztrák hadsereg 2 ezer embert veszített el és a sebesültek száma kicsit több, mint 4 ezerre tehető a feljegyzések szerint. A csata másnapján Savoyai Jenő herceg felszólítására Musztafa pasa a szabad elvonulás mellett feladta az erődítményt teljes felszerelésével, ez több mint 450 ágyút és közel 2 ezer mázsa lőport jelentett, valamint a dunai hajóflottát. Az utolsó török katona augusztus 22-én hagyta el a vár falait. A csatát követően kisebb várakból is sikerült a török csapatokat menekülésre kényszeríteni, így augusztus 27-re Magyarország területén nem maradt török tábor. A Szófiába menekült Khalil nagyvezír sorsát megpecsételte a belgrádi vereség, ugyanis a szultán megfosztotta méltóságától és száműzte őt. Savoyai Jenő herceg a sereg nagy részével hazatért. Báró de Viard altábornagy és Mercy tábornagy a Maros-völgyében maradt 8 lovasezreddel, felkészülve arra az esetre, ha segítséget kell biztosítani az Erdélyt megtámadó ázsiai népek ellen harcoló csapatoknak.

A nándorfehérvári vereség után a Porta belátta kudarcát és újabb békeajánlatott kért. A bécsi udvar hajlandó volt tárgyalni, így a Habsburg Birodalom és az Oszmán Birodalom 1718. július 21-én megkötötte a pozsareváci békét, amelyben a törökök lemondtak Észak-Szerbia, Észak-Bosznia, Nyugat-Havasalföld területeiről. A Temesvidéket visszacsatolták, és ezzel a XVIII. század elején a magyar korona országainak teljes területe felszabadult az oszmán uralom alól.

Nándorfehérvár története a csata után

Az 1717-es keresztény felszabadítást követően kicsit több mint 20 év múlva, 1739-ben újra oszmán fennhatóság alá került a város. 1789-ben II. József a III. osztrák–török háborúk során visszafoglalta, de a háborút lezáró szisztóvoi béke 1791-ben az Oszmán Birodalomnak ítélte a várost. A XIX. század első harmadában több szerb felkelést követően Mihailo Obrenović (Mihály) fejedelem 1842-ben Belgrádot nyilvánította Szerbia fővárosának. Végül 1867-ben az utolsó török helyőrség is elhagyta a várost.

Németh Máté

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

Felhasznált irodalom

Katus László: A modern Magyarország születése – Magyarország története 1711-1914, Kronosz Kiadó, Pécs, 2012.

Oross András: EUrópa GÉNiusza. Savoyai Eugén élete és kora (1663-1763), Kronosz Kiadó, Pécs-Budapest, 2019.

Andrew Roberts (szerk.): A hadviselés művészete – Nagy hadvezérek az újkorban, Kossuth Kiadó, Budapest, 2010.

Sugár István: Lehanyatlik a török félhold, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1983.

Turcsányi Károly – Bán Attila – Hegedűs Ernő – Molnár Gábor: Haderők és hadviselés az elöltöltő fegyverek korában, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, 2015.

Zachar József: Csaták, hadvezérek, katonák a XVIII. században, Tankönyvkiadó, Budapest, 1990.

Ezt olvastad?

Tojásvadászat a Föld köldökén. Nem húsvéti cikk

A végtelen óceán „sivatagjában” fekszik egy sziget, mindentől elzárva. Az elpusztult civilizáció helyén talált életmód, kőszobrok és az őslakók kapcsán

X