A bigott pápa, aki betiltotta a közvilágítást?

175 évvel ezelőtt, 1846. június 1-jén hunyt el Rómában XVI. Gergely, a Katolikus Egyház 254. pápája. A kamalduli szerzetesből lett egyházfő a Pápai Állam egy különösen válságos időszakában került Szent Péter trónusára, amikor a Szent Szövetség Európája nemzeti felkelések és forradalmi mozgalmak tüzében égett. Az új eszmeáramlatok és az ipari forradalom által gyorsuló mindennapok világában XVI. Gergely inkább a hagyományok konzerválójaként, mintsem a haladás élharcosaként tűnt fel. Pontifikátusa azonban, éppen ebből kifolyólag, számos megdöbbentőnek tűnő epizódot foglalt magába. Közel 15 évig tartó uralkodásának ismertetése és felülvizsgálata tehát többszörösen is indokolt.

Paul Delaroche portréja XVI. Gergely pápáról, 1844-ből. (Forrás: wikipedia)

A pápasághoz vezető út

A leendő pápa Alberto Cappellari néven látta meg a napvilágot 1765. szeptember 18-án az észak-olaszországi Bellunóban, nemesi család sarjaként. 22 évesen lépett be a Velence melletti Murano kolostorába, amely a kamalduli szerzetesrendhez tartozott. A szerzetesi esküt 1786-ban tette le, egy évvel később pappá szentelték. 1795-ben került először Rómába és mint termékeny tudós dolgozott itt. Széleskörű teológiai műveltségét bizonyítja egy ekkoriban kiadott műve is, mely A Szentszék és az Egyház győzelme az újítók fölött, akiket saját fegyvereikkel győzött le és szorított vissza címet viselte. Ebben kitartott a szigorú, katolikus hitbéli tanok mellett a korszakban jelenlévő elhajló-reformer szellemiségek ellenében.

Nem csupán bölcseleti tudósként tüntette ki magát, hanem sikeres ügyintézőként is, így apáti, főgondnoki és főhelynöki tisztséggel is rendelkezett. VII. Pius kormányzása (1800–1823) alatt ráadásul a Különleges ügyek és az Inkvizíció Kongregációjának egyik legfontosabb tanácsadója lett. XII. Leó idején (1823–1829) ért egyházi karrierje csúcsára, ugyanis ebben az időszakban vált rendjének generálisává és az egyházfő jóvoltából a Katolikus Egyház egyik bíborosává. Mindezek mellett azonban éppen a püspöki cím hiányzott ebből a pályafutásból, amely végül a pápává választása előtt okozott kellemetlenségeket.

Korabeli pénzérme XVI. Gergely pápa arcképével. (Forrás: numista.com)

A Pápai Állam XVI. Gergely megválasztásakor

XVI. Gergely megválasztására az alig húsz hónapig uralkodó VIII. Pius (1829–1830) korai halála miatt került sor. Hogy miért határozott a Bíborosi Kollégium egy, eredetileg még püspöki címmel sem rendelkező szerzetes-generális megválasztása mellett, ahhoz elsősorban a Pápai Állam belső, politikai küzdelmeit kell megértenünk.

A francia forradalom viharos évtizedei jelentősen felforgatták a Katolikus Egyházat. Ennek hatására, VII. Pius pápaságának utolsó éveiben két markáns irányzat alakult ki Rómában. Az egyik a korszellemhez alkalmazkodni kívánó „politicanti párt” (politizálók), a másik pedig a kor követelményeit elutasító, a teljes restauráció igényével fellépő „zelanti párt” (buzgók) volt. VII. Pius halálakor a „zelantik” kerekedtek felül, XII. Leó az ő soraikból került ki. A keménykezű egyházfő pedig elhivatottan üldözte is a hit ellenségeit, köztük leginkább a szabadgondolkodókat és a szabadkőműveseket. Az őt váltó VIII. Piust a „politicantik” közé sorolhatjuk, mivel a napóleoni reformokkal rokonszenvező Consalvi bíboros köreihez tartozott. Felvett pápai neve is a VII. Piushoz való visszatérést hangsúlyozta. Rövid idejű pontifikátusa azonban nem engedett teret elképzeléseinek. Így érkezünk meg Alberto Cappellarihoz, aki egyértelműen a „zelanti párt” jelöltje volt. Megválasztását leginkább az a tény mozdította előre, hogy ekkoriban a vidéki városokat szabadkőműves zavargások rázták meg. A közrend helyreállítása olyan pápát kívánt, aki képes kézben tartani a békétlen helyzetet és stabilizálni az Egyházi Állam tekintélyét.

Püspöki címének nemléte is csak egy kihangsúlyozásra érdemes ellenvetés lehetett megválasztása ellen a másik párt részéről. Korábbi érdemei és bíborosi címe már előre kilátásba helyezték számára a püspöki rangot. Megválasztása után pedig nem késlekedett munkához látni a Pápai Államon belüli stabilitás megteremtése érdekében.

XVI. Gergely pápa, miközben szegény papokon végzi el a Nagycsütörtöki lábmosás szertartását. (Forrás: prints-online.com)

XVI. Gergely politikai és társadalmi szerepvállalása

Többször is szóba került már XVI. Gergely kapcsán, hogy „Metternich pápája” volt, aki az osztrák államférfi kívánságából került hatalomra és a továbbiakban sem játszott nagyobb szerepet egy marionettbábnál. Ez azonban erős túlzás és elhamarkodott kijelentés. A Szent Szövetség Európájának megtartására és irányítására törekvő Ausztria valóban egy olyan pápa megválasztását kívánta elérni, aki az abszolutisztikus hatalmi igényeknek megfelel. Ez az ember azonban mégsem Cappellari volt. Metternich körei egy Bartolomeo Pacca nevű bíborost támogattak, ám ő általánosságban véve nem örvendett nagy népszerűségnek. Ugyancsak elgondolkodtató, hogy az új pápa megválasztása annak ellenére történt meg, hogy Paccának eredetileg a kétharmados többség megszerzését helyezték kilátásba pártfogói.

Cappellari ráadásul személyiségét tekintve sem volt olyan mértékben autoriter hajlamú, mint azt Metternich elvárta volna. A kortárs beszámolók alapján sokkal inkább tekintették olyan személynek, aki szerzetesi múltjából hozott áhítatos életvitelét a pápai trónon is megőrizte. Az új idők szellemiségét azonban már csak ebből fakadóan sem volt hajlandó megtűrni. A „zelanti párt” pápájaként különösképpen a liberalizmus elveivel szemben mutatkozott intoleránsnak.

XVI. Gergely politikai irányelveit nagyban meghatározta a kor, amelyben pápává választották. Programadó Mirari vos arbitramur kezdetű enciklikáját 1832-ben adta ki, mely műve a korszakban és a későbbi időkben is a liberalizmus és a progresszió ellen írt nagy hatású dokumentumok egyike maradt. Ebben a pápa egészen lesújtó véleményt fogalmazott meg kora Európájáról:

„Igaztalanság, arcátlan tudomány, zabolátlan szabadság ünnepel elvetemedett győzelmeket, megvetvén az Istentől megszentelt dolgok szentségét; semmirekellő, méltatlan emberek meggyalázzák, bemocskolják, kigúnyolják Isten tiszteletének fenségét és magasztosságát, amelynek egykor oly nagy hatalma és oly nagy befolyása volt: és ennélfogva kiforgatják az igaz tant is és arcátlanul mindenféle tévtant terjesztenek.”[1]

A borús, már-már apokaliptikus hangvétel többszörösen is indokoltnak tekinthető. Az 1830. évi francia forradalom hatására kaptak erőre ugyanis az itáliai mozgalmak. A felkelések zömét már a polgárság kezdeményezte, valamint ismét feléledtek az előző évtizedben elfojtott karbonári szervezetek. A fegyveres felkelések leveréséhez végül kénytelen volt Ausztria támogatását kérni két ízben is, második alkalommal már Franciaországgal kiegészülve. Az idegen katonaság végül 1838-ban tért haza és ürítette ki a megszállt városokat.

Felicité de Lamennais (1782-1854) portréja. (Forrás: wikipedia)

A fegyveres fenyegetettség mellett pedig kihívásnak számított a reformpárti katolikus gondolat erősödése is, ezúttal a politikai publicistaként és teológusként működő francia származású Felicité de Lamennais (1782–1854) személyében. Lamennais, a nevével fémjelzett Avenir folyóirat keretein belül fejtette ki nézeteit. Ezek azonban korántsem a pápai hatalom és az Egyház tekintélyének aláásását szolgálták, hanem éppen ellenkezőleg. Lamennais úgy vélte, hogy az 1789 óta fennálló szellemi klíma egyáltalán nem kedvezőtlen a Katolikus Egyház számára. Nézetei szerint az alapvető polgári szabadságjogok (sajtószabadság, oktatásszabadság, választójog kiterjesztése) nemhogy gyengítenék az Egyházat, de jelentős katolikus tömegeket vonnának be a politikai életbe. Lamennais és a „liberális” katolikusok elképzelései valójában távol estek a valódi, politikai liberalizmustól. Sokkal inkább az egyházi hatalom kiterjesztését, sőt régi tekintélyének visszaállítását várták a reformok megvalósulásától, főként a forradalom szülőhazájában, Franciaországban. XVI. Gergely pápa személy szerint rokonszenvezett Lamennais-vel, ám gondolatait, neve említése nélkül ítélte el a Mirari vos kezdetű enciklikában.

Jean-Francois Montessuy (1804-1876) festménye a subiacói bencés kolostort meglátogató XVI. Gergely pápáról. (Forrás: pinterest.com)

A pápa kapcsolata a külföldi hatalmakkal egész uralkodása alatt kettős képet mutatott. Egyrészt alapvetően békés viszony jellemezte a többi európai országgal szemben. Ezen persze nem érdemes csodálkozni, hiszen működésének éveiben minden kormány azt a restaurációs, ellenforradalmi politikát folytatta, amit ő is alkalmazott. Másrészt nem maradt tétlen a Katolikus Egyházat érintő lényeges kérdések kapcsán. Az 1833-ban kirobbanó spanyol polgárháború során semleges maradt. Viselkedését végül a spanyol liberálisok részéről kiadásra kerülő antiklerikális törvények változtatták meg. Ennek kapcsán egy 1840-ben tartott beszédében élénk tiltakozását fejezte ki, amely egész Európában óriási visszhangot váltott ki. Portugáliával szemben viszont súlyosabb diplomáciai harc alakult ki. A pápa ugyanis a Braganza-házból származó uralkodójelöltek, Don Miguel és Don Pedro testvérharca után a vesztes Don Miguellel megtartotta korábbi kapcsolatát és a száműzöttet Rómába is befogadta. Don Pedro, főként ennek hatására, tisztogatást rendelt el a klérus köreiben, sőt a jezsuita rendet is kitiltották az országból. Gergely többször is felszólította az új királyt politikája megváltoztatására, de sem ő, sem utódai nem hagytak fel az egyházellenes tevékenységekkel. Mindezek folyományaként Portugáliában egyházszakadás következett be, ám ezt a pápa már nem érhette meg.

Horace Vernet (1789-1863) “Lengyel Prométheusz” c. festménye 1831-ből. (Forrás: wikipedia)

A legsúlyosabb dilemmát kétségkívül a lengyelországi események okozták. Az 1831-ben kitört lengyel felkelés kapcsán XVI. Gergely egyrészt kezdetben elutasítónak mutatkozott, mivel semmilyen körülmények között nem rokonszenvezett a forradalmi akciókkal. Másrészt azonban fenntartotta jogait I. Miklóssal szemben és a lengyel püspökök engedelmességét a Szentszék irányában. Az uralkodó azonban leginkább az egyházfő elítélő üzeneteit kezdte el terjeszteni és szándékosan figyelmen kívül hagyta az Egyház szabadságát követelőket. Emiatt vált általánossá az a nézet, miszerint a cár és a pápa egy követ fújtak az események során és hogy Gergely közönyös maradt a lengyelekkel szemben. Pedig az egyházfő a későbbiekben még nyilvánosság elé is lépett és a bíborosok előtt személyesen vádolta „az Egyház ellenségeinek örökletes csalását”. Ráadásul egy konkordátum előkészítése érdekében a cárral később személyesen is találkozott.

Ördögi vasút és betiltott közvilágítás?

XVI. Gergely kapcsán talán a legtöbbször felmerülő állítások közé tartozik, hogy fanatikus újítás-ellenességében még a vasút építését is elvetette, sőt Rómában egyenesen a gázlámpás közvilágítást vonta tiltás alá. Érdemes az elején leszögezni, hogy a Pápai Állam területén az egyházfő pontifikátusa alatt valóban nem létesültek vasutak. Ennek pontos okát azonban a kortársak és az utókor is más és más tényezőkben vélték felfedezni. A legnépszerűbb nézet szerint, XVI. Gergely úgy vélte, a vasút egyenlő a pokolba vezető úttal, melyre még egy szójáték („chemin de fer” és „chemin d’enfer”) is ráerősített.

George Stephenson Rocket nevű gőzmozdonya 1829-ből. (Forrás: pinterest.com)

Egy másik nézőpont sokkal prózaibb okokra vezette vissza az egyházfő viselkedését. A XVI. Gergely személyes köreihez tartozó, a Katolikus Egyház ezen korszakáról rengeteget író Gaetano Moroni (1802–1883) szerint a pápa egész egyszerűen nem találta elég biztonságosnak a vasúti közlekedést. Nem szabad elfelejteni, hogy végső soron Gergely uralkodása egybeesett a gőzmozdony hatékonyságának első bizonyítási kísérleteivel, melyeknek végül nem mindegyike váltotta be az előzetes reményeket. George Stephenson is csak 1829-ben bizonyította be nagyközönség előtt, Rocket nevű gőzösével, hogy a gőzvasútnak érdemes bizalmat szavazni. 1830-ban pedig megnyílt a Manchester és Liverpool közötti első vasútvonal. A gőzmozdonynak azonban még hosszú utat kellett megtennie azért, hogy füstölgő fémszörnyetegből megbízható európai útitárssá válhasson. Így, ha a pápa szkeptikus is volt az új találmány sikerességét illetően, az nem feltétlenül adódhatott bigott elfogultságból. Az európai államok életébe is csak lassan és kimérten kezdett bekapcsolódni a vonatozás hétköznapisága.

Mindemellett az is valótlan állítás, hogy Gergely minden gőzgép kérlelhetetlen ellenfele lett volna. A legfrissebb kutatások alapján ugyanis pénzt fektetett a római gőzhajózás fejlesztésének kiteljesítésébe. A folyamatot még elődei kezdték el és végül Gergely idején, 1842-ben kerülhetett sor először a folyami gőzszállítás megindítására. Ez ekkor még három gőzös szolgálatba állítását jelentette, de meglétük ténye is azt bizonyítja, hogy az egyházfő nem zárkózott el mereven minden újdonság elől.

A gőzvasút kapcsán egyébként felmerült államtitkárának, Lambruschini bíborosnak a felelőssége is. E nézet szerint nem is a pápa, hanem Lambruschini tiltotta be a vasút bevezetését a Pápai Állam területén, ám ő inkább politikai okokra hivatkozva.

XVI. Gergely pápa az első római gőzhajó felavatási ünnepségén. (Forrás: pinterest.com)

A közvilágítás kapcsán már az elején érdemes leszögezni, hogy azt Rómában sosem vonták tiltás alá. A pápát kritizáló hangok a gázvilágítás kapcsán vetették fel az egyházfő maradiságát, ezzel együtt arra következtetésre jutva, hogy ha nem voltak gázlámpák, akkor értelemszerűen közvilágítás sem volt. A pápa tehát betiltotta a közvilágítást. Ezt az interneten keringő abszurd állítások csak tetézik azzal, hogy a tiltásra azért került sor, mert az ellenkezik a Teremtés könyvének kezdő passzusaival, amelyben Isten elválasztja a sötétséget a világosságtól. XVI. Gergely szerint, mivel Isten dönti el, mikor legyen nappal és éjszaka, ennek földi megváltoztatása eretnekség. Ezt a magyarázatot azonban még a kortárs és szakirodalmi források sem támasztják alá.

Valójában Róma nem burkolózott teljes sötétségbe. Ahogy Meszlényi Antal, katolikus történész fogalmazott: „az európai metropolisokat már a gáz világította, csak az Örökvárost még az olajlámpák.”[2] Közvilágítás tehát létezett, annak okára, hogy ez miért nem gázzal történt, már máshol kell keresnünk a választ. Egyrészt igen nagy ellenállás mutatkozott a lakosság részéről az új innovációkkal szemben. Angol utazók levelezései tanúskodnak arról, hogy egy Rómában működő szobrászművészt a közvetlen szomszédai egyenesen megtámadtak azért, mert széntüzelésű kályhával próbálta melegebbé és világosabbá tenni műtermét. Ennek oka abban leledzett, hogy a kályha elviselhetetlen bűzt árasztott magából és a füstje zavaróan átszivárgott más lakásokba is.

Korabeli Arnott-kályha reklámplakátja Angliában. (Forrás: hevac-heritage.org)

Másrészt, ugyancsak kortárs beszámolók alapján ismert, miszerint a kormányzat részéről is történt olyan rendelkezés, amely minden magánkézben lévő gáz üzemeltetésű eszköz használatát megtiltotta. De ez sem a közvilágítás ellehetetlenítését célozta meg. Sőt, a hivatalos kormányzati álláspont szerint erre azért volt szükség, hogy az állam maga alakíthassa ki saját gázüzemi programját. Nem mellesleg felháborodott lakossági bejelentések is indokolták a döntést, mivel a tiltó rendelkezések meghozataláig Róma levegője rendkívül szennyezett volt a magán-gáztüzelésű masinák korlátlan használata miatt. Végül 1845-ben, tehát még XVI. Gergely pápasága idején, megkezdődött a gázlámpák kísérleti jellegű üzembe helyezése, elsőként a római Szent Márk téren. Ez a fajta világítás egyébként Magyarországon is csak az 1850-es évek közepétől volt általánosítva.

XVI. Gergely pápa történelmi hatása

XVI. Gergely kétségkívül egy olyan egyházfő volt, aki erőteljesen ragaszkodott a hagyományok és az Evangélium üzenetének változatlan megtartásához. Ezen érdemeit erősíti az a tény, hogy ő volt az egyik legnagyobb missziós pápa a történelem során. Tevékenységének köszönhetően a forradalmi és a napóleoni korszakban durván akadályozott hittérítői munka újra virágzásnak indult. Pápasága alatt új missziós kongregációk létesültek és új evangelizációs területek nyíltak meg, különösen Afrikában és Ázsiában. 1839. december 3-i apostoli konstitúciójával ráadásul, az elsősorban feketéket sújtó, rabszolgakereskedelem ellen nyíltan is felemelte szavát. Bátran állíthatjuk, hogy egyike volt azon 19. századi személyeknek, akik fellépésükkel elősegítették a rabszolgaság intézményének átértékelését, ezzel elősegítve annak felszámolását.

Korabeli illusztráció a Sixtus-kápolnában felravatalozott XVI. Gergely pápáról. (Forrás: archive.org)

Rómában az ő nevéhez fűződik az Etruszk Múzeum megalapítása, számos köztéri emlékmű restaurálása és a Nagy Szent Gergely-lovagrend létrehozása is.

Az európai politika terén azonban nem mutatkozott ilyen tehetségesnek. Nem tartozott a politikus-pápák közé. Talán ebből fakadhat az is, hogy a személyét érő támadásokkal szemben nem alakított ki előnyös reputációt, mely biztosíthatta volna, hogy ne pusztán a Szent Szövetség bábjaként tekintsen rá az utókor. Fontos kihangsúlyozni azt is, hogy az egyházfő a kamalduli szerzetesrendből érkezett Szent Péter trónusára. Ez a monasztikus közösség a mai napig egyike a legszigorúbb és leghagyományhűbb életmódot folytató rendeknek a Katolikus Egyházon belül. Életvitelük, zárkózottságuk és az evangéliumi üzenet merev megtartása révén talán nem véletlen, hogy azóta is csak egyetlen pápát adtak a világnak: XVI. Gergelyt. Az egyházfő liberalizmus- és politikai értelemben vett haladás-ellenessége főként származásából eredt, ezt pedig pápává választásának idején ki is használta a „zelanti párt”.

XVI. Gergely mindazonáltal igyekezett a lehetőségekhez mérten megőrizni a Pápai Állam függetlenségét és stabilitását. A működése kapcsán felmerülő abszurd vádak többsége pedig inkább a „fekete legendák”, mintsem a realitás dimenziójában mozognak. 175 évvel ezelőtt, a mai napon hunyt el. Utódja, IX. Pius (1846–1878) már sokkal inkább a reformok szolgálatának szentelte pontifikátusát.

Pető Balázs

Tájékoztató irodalom:

Bebesi György (szerk.): A hosszú 19 század rövid története. Pécs, 2013.

Gárdonyi Máté: Bevezetés a Katolikus Egyház történetébe. Budapest, 2016.

Gephardt, Katarina: The Idea of Europe in British Travel Narratives, 1789–1914. London, 2014.

Mondin, Battista: Pápák enciklopédiája. Budapest, 2001.

Moroni, Gaetano: Dizionario di erudizione storico-ecclesiastica. 1840.

Nyirkos Tamás: Az ötfejű sas – Teológia és politika a francia ellenforradalomban. Máriabesnyő, 2014.

Pete László: Itáliától Olaszországig – A Risorgimento és az olasz egység. Budapest, 2018,

Segarra Lagunes, Maria Margarita: Il Tevere e Roma: Storia di una simbiosi. Róma, 2004,

Meszlényi Antal: Az Egyház a forradalmak korában. Budapest, 1941.

Wolmar, Christian: Blood, Iron and Gold: How the Railways Transformed the World. London, 2009.

XVI. Gergely „Mirari vos…” kezdetű enciklikája. (http://www.katolikus-honlap.hu/1501/mirarivos.pdf / utolsó elérés: 2021. 05. 09.)

[1] http://www.katolikus-honlap.hu/1501/mirarivos.pdf / (utolsó elérés: 2021. május 9.)

[2] Meszlényi, 1941. 198.

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

Ezt olvastad?

A nemesi család csíkszentkirályi és krasznahorkai ágából származó id. gróf Andrássy Gyula neve a közbeszédben ma a róla elnevezett, főváros