„Boldog vagyok, hogy a mai napig élek. Az igazságosság győzött. De semmi sem fakult ki az emlékezetemből.” – Anna M. Larina Buharina élete a tomszki fogságban

Jelen írásban Anna Mihajlovna Larina Buharina életébe, annak is elsősorban egy rövidebb szakaszába teszünk betekintést. Mivel Anna Larina több büntetésvégrehajtási intézményt is megjárt, életéről csupán átfogó képet adunk, és annak egy olyan időszakát tekintjük át részletesebben, amely több szempontból is meghatározó volt. Egy olyan táborra esett a választásunk, amely egyedi a lágerek sorában. Emellett a terjedelmi keretek miatt nem kívánunk belemélyedni Nyikolaj Buharin politikai karrierjének bemutatásába.

A kezdetektől az ítéletig

Anna Mihajlovna Larina 1914. január 27-én született. Szülei halála után a fehéroroszországi Gorkijban (mai Nyizsnyij Novgorodban), anyai ági rokonainál nevelkedett 1918-ig, a nevelőszülei az anyai nagynénje, Jelena Grigorjevna, valamint Jurij Mihajlovics Larin (igazi nevén Mihail Alekszandrovics Lurje) voltak. Anna Mihajlovna 1918-ban Moszkvába költözött a Larin családhoz, az ott töltött évek alatt a család baráti kapcsolatot épített ki a Buharin családdal.

„Az egyik első emlékem Buharinról és Leninről van. Nagyon kicsi voltam. Volt egy vicces epizód. Abban a pillanatban, amikor Buharin elhagyta apám dolgozószobáját, Lenin azt mondta, hogy »Buharin a forradalom aranygyermeke«. Nem értettem ennek a szófordulatnak az értelmét, ezért úgy véltem, hogy Lenin azt akarta mondani, hogy Buharin valóban aranyból készült. És ezért azt mondtam: »Nem, nem aranyból van, hanem él.«” (Remnick 1988.)

A Larin és Buharin család a forradalom utáni első években a Metropole-ban – a Bolsoj Színház közelében – lakott, egy emelet különbséggel. Nyikolaj Buharin mindvégig pozitív benyomást keltett Anna Larinára, aki elmondása szerint 16 éves korára fülig szerelmes lett az akkor már 40-es éveiben járó Buharinba. Elvileg egyszer, amikor a Metropole lépcsőjén Anna Larina meglátta Sztálint, megkérte, hogy adjon át egy szerelmeslevelet Buharinnak.

1934-ben végül megkezdték közös életüket Buharinnal. Két évvel később még nagyobb boldogság érte őket, ugyanis 1936 májusában megszületett fiúk, Jurij. Az öröm azonban nem tartott sokáig, ugyanis 1937 februárjától szomorú események sorozata árnyékolta be a család életét. 1937. február 27-én letartóztatták Buharint, mint a „nép ellenségét”. Larinát ekkor Asztrahánba száműzték, majd szeptember 20-án letartóztatták őt magát is. Közös cellába került Tuhacsevszkij, Gamarnyik, Uborevics feleségével és R.E. Rudzutaka házvezetőnőjével. A bíróság végül 8 év kényszermunkára ítélte. Buharina letartóztatásának hátterében egyébként egy 1937-es műveleti parancs állt, az 1937. augusztus 15-én született 00486. számú A hazaárulók feleségei és gyermekei elnyomásának műveletéről parancs, amely kimondta, hogy le kell tartóztatni a hazaáruló férfiak feleségeit, az elvált, de volt férjük ellenforradalmi tevékenységében részt vállaló nőket, a bűncselekményt elkövető volt férjüket elbújtatókat, valamint a bűncselekményt elhallgatókat, akiket a társadalmi veszély mértékétől függően nem kevesebb, mint öt, legfeljebb nyolc évre lágerbe kell zárni. A műveleti parancs következtében megindult a hazaárulással vádolt férfiak családtagjai letartóztatásának folyamata.

Anna Larina egyike volt az ekkortájt letartóztatott politikus feleségeknek, akik közül kezdetben többen is hűek maradtak a forradalomhoz. Miközben a börtönben raboskodott, verset írt az októberi forradalom emlékére:

„Bár vasrács mögött,
Bezárva rettegek,
Kiátkozott, kölcsönösen boldog hazámmal
Ünnepelem e napot.
Új hit száll belém e nappal,
Az életnek visszaad,
Vonulok a Komszomollal
Már a Vörös-téren át!”

(Larina 1994, 159.)

Később Larina „egy őrült tombolásának, a forradalom évfordulóján átélt érzelmi szorongásból született pillanatnyi gondolatnak” (Larina 1994, 159.) minősítette ezt a verset, amelynek „nincs költői értéke, csak pszichológiai érdekeltsége, mert egy korszakot tükröz” (Larina 1994, 159.). Akkoriban azonban elszavalta a régi bolsevikok bebörtönzött feleségeinek, akik elmondása szerint „könnyekig meghatódtak, és tapsoltak”.

Tomszki idők

Larina először Tomszkba került. Memoárjából tudjuk, hogy a rabok a szibériai tomszki állomásig vezető utat vonattal tették meg. Az állomástól gyalog mentek a táborhoz őrkutyák kíséretében. Az őrök a menet során állandóan olyanokat kiáltottak a raboknak, hogy

„ha leülsz, félreállsz, figyelmeztetés nélkül lövünk.” (Ларина 1989, 24.)

Anna Larina 1937. decemberétől 1938. márciusáig töltötte rabságát Tomszkban. Larina ott tartózkodása idején közel 4000 hazaáruló feleségeként elítélt nővel raboskodott együtt. Noha az 1937-es 00486. számú A hazaárulók feleségei és gyermekei elnyomásának műveletéről parancs kimondta, hogy a letartóztatás nem terjed ki az állapotos és karon ülő gyermekeiket nevelő nőkre, a súlyos vagy fertőző betegségben szenvedőkre, az idősekre és a férjüket feljelentőkre, a Gulág táborokban mégis szép számmal „megfordultak” olyan nők is, akik várandósok, kisgyermekes anyák, éltes korúak vagy gyengélkedők voltak – őket általában 5-8 év lágerben letöltendő büntetésre ítélték –, így például a Tomszkban raboskodó nők között is 60 olyan nő volt, akit újszülöttjével együtt tartóztattak le. Az anyákat gyermekeik neve alapján szólították, mint például Vanka anyja, Ljubocska anyja stb. Az anyákon és a csecsemőkön kívül rabtársaik között volt egy kétéves fiú is, Jurij. A fiún kívül csak a fekete felöltőt viselő őrök és Kaka bácsi, a latrina-tisztító „képviselték” a férfinemet. Larina memoárja szerint a lágerben voltak forradalmárok – Alekszandr Sljapnyikov, Kun Béla –, párt, szovjetek, kolhozok vezetőinek, NKVD-alkalmazottak stb. feleségei. CsSzIR – Csleni szem’i izmennyikov rogyini-nak, azaz hazaárulók családtagjainak nevezték őket. Ahogy Buharina írja visszaemlékezésében, a CsSzIR kevésbé hangzott számukra sértően, mint az „anyaország árulójának családtagja” megszólítás, főleg azok számára nem volt olyan „fájó”, akik kevésbé voltak tanultak, hiszen számukra ez a rövidítés semmit sem jelentett. Habár egy 1937-es műveleti parancs szerint az elvált nőket nem ítélik kényszermunkára, Larina Buharina memoárjában beszámol egy Dina nevű nőről, aki a konyhán dolgozott. Ő már évekkel letartóztatása előtt elvált rakodó férjétől, büszke nő volt, aki elítélése előtt nem kereste férjét, nem hallott felőle semmit, egyedül nevelte gyermekét.

A visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a lágerben a kerítés fagerendákból állt, a sarkokban őrtornyok voltak, ahonnan az őrök figyelték a rabok minden mozgását. Ha valaki a kerítés felé haladt, rögtön kérdezték az őrök, hogy ki van ott, ezért a nők inkább elkerülték a kerítést, és a barakkoktól a konyhához vezető ösvényt használták. Ezt a leningrádi nagy körútról Nyevszkij Proszpekt-nek nevezték el – mert sokan származtak Leningrádból –, de hívták „Fő utca a pánikrohamban”-nak is.

Bár előírták, hogy a barakkokban 1,7-1,8 m²-ként egy embert, tehát 100, legfeljebb 200 főt lehet elhelyezni, több túlélő, köztük Anna Larina is beszámolt arról, hogy a barakkok rendkívül zsúfoltak voltak:

„A falak körül a két szintes ágydeszkák teljesen tele voltak nőkkel. (…) Senki sem talált kényelmes pozíciót. Szinte minden nő az oldalán feküdt, és ha valaki pozíciót akart változtatni, fel kellett ébresztenie szomszédját, hogy együtt fordulhassanak meg, és ezzel ébredések láncreakciója indult be a sorban.” (Ларина 1989, 10.)

Az őrök a legapróbb provokációért elkülönítőbe zárták őket, illetve folyamatosan hibáztatták őket férjeik „bűneiért” –

„látod ezeket a nőket? Ők a nép legádázabb ellenségeinek feleségei. Segítettek ellenégeinknek áruló tetteikben (…).” (Ларина 1989, 10.)

Anna Larina a Tomszkban töltött idő során próbált közelebbi kapcsolatot kiépíteni más politikus feleségekkel. Nehézséget jelentett azonban számára, hogy az őrök informátorokkal vették őt körül, így bárki bármit mondott neki, az információ nagyon hamar az őrök fülébe jutott. Ludmilla Kuzminicsna Saposnyikova volt Buharina szerint a tábor kedvence, ő vezette a konyhát. Egy ízben figyelmeztette Larinát, hogy

„légy nagyon óvatos… ne beszélj nyíltan arról, ami a táborban történik… ne beszélj Nyikolaj Ivanovicsról. (…) A kémhálózat jól fejlett. Sok (…) nő próbálja majd elnyerni szabadságát azzal, hogy rávesz, hogy veszélyes témákról beszélgess (…).” (Ларина 1989, 13.)

A tomszki tábornak mindazonáltal volt egy különleges aspektusa. A lágerben más táborokkal szemben nem kellett fizikai munkát végezniük a nőknek, az elszigetelésük volt az elsődleges cél. Ahogy Buharina írja memoárjában, a nők nemcsak a szörnyű körülményektől sínylődtek, hanem az állandó tétlenkedéstől is. Amellett, hogy nem dolgoztatták őket, könyveket és újságokat sem kaptak időtöltésre. Csak olyankor adtak, mutattak az őrök valakinek újságot, ha az illető vagy annak házastársának peréről volt cikk az újságban. Így történt ez Buharinával is, akinek csak annyit mondtak, hogy „olvasd, olvasd ki vagy!” (Ларина 1989, 34.) Éppen ezért nagy kincs volt a rabok számára, amikor a rokonok cérnacsomagot küldtek számukra, így legalább kötéssel és hímzéssel ki tudták tölteni idejüket. Egyedül a konyhát tekintették életteli helynek, ahol igazi zsivaj volt a főzés, faaprítás, hordóhordás miatt.

A fogság elején tiltották számukra a családtagokkal való kapcsolattartást. Nyina Noszkovics például leírja visszaemlékezésében, hogy négyéves tomszki tartózkodása idején (1937–1941) csupán 1941 júniusában adták oda nekik azokat a leveleket, amelyeket korábban nem kaptak meg. Anna Larina Buharinától viszont úgy tudjuk, hogy egy év letelte után engedték számukra, hogy írjanak szeretteiknek, igaz, csak annyit engedtek meg nekik, hogy értesítsék rokonaikat, engedélyezték számukra csomagok havonkénti fogadását, így küldhetnek nekik meleg ruhát és élelmiszercsomagot. Viszont megtiltották nekik, hogy válaszlevelet küldjenek a csomagok megérkezéséről. A KVCS (Kulturno-Voszpitatyelnaja Csaszty = Kulturális-Nevelő Részleg) egyébként meghatározta a levélírás módját. Nem pecsételhették le a levelet, a borítékra nem írhatták rá a visszaküldési címet, csak azt tüntethették fel, hogy ki a levél írója. Egy minta szerint először azt kellett írni, hogy „Egészséges vagyok.”, majd azt, hogy „Küldjön nekem…” és itt fel kellett sorolni, hogy mi mindenre van szükségük. A levelekben egyébként tilos volt a lágerek működéséről, a rabok számáról, az őrök nevéről írni.

Legtöbben szakadt, steppelt kabátot és csizmát viseltek. Azok, akiket nyáron tartóztattak le, takaróba bugyolálták magukat, és ha tudták, elcserélték ruháikat melegebb holmikra.

Ahogy említettem, Larina Tomszkban való raboskodása idején zajlott férje pere. A lágerben ő volt az egyetlen, akinek férje pere a nyilvánosság előtt folyt le. Rajta kívül egy asszony volt, aki még kapott hírt házastársa tragikus sorsáról, ám a többi feleség mit sem tudott a férjével történtekről. Anna Larina Buharina azt írja visszaemlékezésében, hogy

„sokáig vártam a folyamatra – egy egész évet. Megértettem, hogy az ítélet halál lesz, nem vártam másikat, és imádkoztam a gyors végért, hogy véget érjen Nyikolaj Ivanovics kínja. De volt egy halvány reményem, hogy Buharin büszkén fog meghalni. Hogy ő, akárcsak az 1937. február-márciusi plénumon, hangosan kijelenti az egész világ előtt: »Nem, nem, nem! Nem hazudok magamról!« Ez a remény alaptalan volt, és csak a Nyikolaj Ivanovics iránti nagy szerelemből született. A táborban már nagyon jól megértettem, hogy minden vádlott, aki átment az eljáráson, olyan bűncselekményeket vallott be, amelyeket nem követhetett el.” (Ларина 1989, 34.)

Larina Buharina azt is leírja memoárjában, hogy a tárgyalás előtt azt hitte, hogy lelkileg felkészült az ítélet hírére, hiszen a Buharin elleni vádiratot olvasta, amelyet akkor küldtek neki, amikor férjét még nem tartóztatták le, de már vizsgálat alatt állt. De a hozott ítélet Buharina minden várakozását felülmúlta, úgy vélte, hogy az ítélethozó fantáziája tetőfokára ért, hiszen egy bűnöző sem követhetett volna el annyi bűnt életében, amennyivel vádolták férjét. Nemcsak azért, mert egy emberélet nem lenne elegendő ennyi bűncselekmény elkövetésére, hanem azért is, mert már az első alkalommal, percek alatt bukásra ítéltetett volna terve.

„Először ülve hallgattam a beszámolót a folyamatról, majd, hogy elkerüljem a kíváncsi nők pillantását, lefeküdtem a priccsre, és letakartam a fejemet egy takaróval. Erős fejfájást éreztem, vér folyt az orromból. Szara Lazarevna Jakir mindig mellettem volt. Megnedvesített egy törölközőt hideg vízzel, az orromhoz tette, és halkan így szólt:

— »Hülye, hülye, próbálj meg semmit sem felfogni, vegyél rólam példát, én már hülye vagyok!«

Hirtelen Zemszkaja félbeszakította olvasását, és tekintélyes hangon felkiáltott:

— »Buharina! Menj, mosd fel a folyosót, ma rajtad a sor!«

De nem rajtam volt a sor, a sztaroszta látta, hogy milyen helyzetben vagyok, megértette, hogy nem moshatom fel a folyosót. Ez szándékosan történt, hogy a besúgó jelenthesse visszautasításomat, amivel teljessé válik az »ellenforradalmi« jellemzésem.” (Ларина 1989, 36.)

Buharina mindezek után a korábbinál is jobban alultáplált, legyengült volt, egy falat sem ment le a torkán. Hamarosan azonban arra szólították fel, hogy szedelőzködjön, mert átszállítják.

Élet Tomszk után

Útja Szaratovba, majd Szverdlovszkba vezetett. Ez idő alatt hírt kapott otthon maradt családtagjairól. Anyját letartóztatták még ’38 januárjában, a fiú, Jurij így az apai nagyapához, Ivan Gavrilovics Buharinhoz került. Ugyanakkor még ezévben Ivan Buharint is letartóztatták, aki a börtönben életét vesztette, így a fiú ismét máshoz, Buharin más rokonaihoz, Larina Ida Grigorjevnához és annak férjéhez, Borisz I. Guszmanhoz került. Ám Guszmanékat is letartóztatták 1946-ban, melynek következtében Jurij árvaházba került.

Larina 1938 májusában megérkezett Novoszibirszkbe, ahol a Sziblagi NKVD 3. vizsgálati osztálya hosszas kihallgatásoknak vetette alá. Onnan szeptemberben Marijinszkba, majd Antibeszbe került. Egy rabtársa feljelentése miatt decemberben halálra ítélték, ám az ítéletet végül hatályon kívül helyezték. Decemberben a lubjankai börtönbe szállították, ahol 1941-ig töltötte büntetését. Onnan a butirkai börtönbe, majd 1942-ben a Jajai táborba, Iszkityimbe került, ahol egészen 1956-ig raboskodott. A lágerben megismerkedett Fedor D. Fagyejevvel. Új családot alapított, egy fia és egy lánya (Nagyezsda és Mihail) született, ám Fagyejev idővel meghalt.

Larina 1956-ban szabadult a Gulágról, és Kemerovóba utazott, ahol a tiszuli faluban kellett eltöltenie száműzetésének idejét. Ott találkozhatott újra Jurij fiával, aki akkor már 20 éves volt. Mivel Jurij igen kevés időt töltött el apjával, amikor Anna Larinával találkozott, többször is próbálta kipuhatolni anyjánál, hogy ki volt az apja?! Nagyszülei csupán annyit mondtak neki, hogy egy forradalmár. Mivel édesanyja többször is próbálta elodázni a választ, Jurij azt mondta, hogy

„megpróbálom kitalálni, és te csak mondj igent vagy nemet.” (Remnick 1988.)

Amikor végül anyja felfedte Jurij apjának kilétét, annyit kért, hogy ne terjessze azt. Ha kellett, Jurij azt mondta másoknak, hogy apja professzor.

A lágerekről Anna Larina később úgy nyilatkozott, hogy néha igencsak irreálisnak tűntek a számára. Olyan érzés kerítette olykor hatalmába, mintha ő lenne Alice Csodaországban, csak nem a csodák országában, hanem a proletariátus diktatúrájában.

Érdemes megemlítenünk, hogy mielőtt Buharin és felesége útjai elváltak volna, Buharin utasította feleségét, hogy memorizálja utolsó végrendeletét, amelyben a kommunista vezetők jövő nemzedékeit kérte, hogy mentsék fel őt. Anna Larina nem merte leírni – emlékezett vissza később –, úgy próbálta elaltatni magát a börtönben, hogy férje szavait némán ismételgette magában „mint egy imát”. Anna Larina fáradhatatlanul küzdött Buharin felmentéséért, és hosszú, részletes leveleket írt Nyikita Hruscsovnak és utódainak. A levelet 1961-ben nyújtotta be először az SZKP Központi Bizottságához. 1988-ban Buharint rehabilitálták.

„Nem úgy beszélek, hogy »ha Buharin lett volna a vezető«. Csak valaki másnak kellett volna lennie. Bárki másnak: mert a többiek becsületes emberek voltak. Nem voltak bűnözők. És ami Sztálin alatt történt, az meg sem történt volna (…).”

Buharin végrendelete teljes terjedelmében 1988-ban látott napvilágot:

“Önökhöz fordulok, a pártvezetők jövendő nemzedékéhez, akiknek történelmi küldetése lesz, hogy kibogozzák a bűnök rettenetes gomolyagát, amely ezekben a borzalmas napokban egyre hatalmasabb lesz, lángra gyúl, és megfojtja a pártot. A párt minden tagjához fordulok. Életem e talán utolsó napjaiban is meggyőződésem, hogy a történelem előbb vagy utóbb feltétlenül lemossa a rám kent mocskot. Sohasem voltam áruló, Lenin életéért gondolkodás nélkül feláldoztam volna a magamét. Szerettem Kirovot, semmit sem terveltem Sztálin ellen! Kérem a párt vezetőinek új, fiatal és becsületes nemzedékét, olvassák fel levelemet a KP-i Bizottság plénumán, tisztázzanak engem, és állítsák helyre párttagságomat. S tudjanak róla, elvtársak, hogy azon a lobogón, amelyet diadalmasan visznek a kommunizmus felé, ott szárad az én véremnek egy cseppje is.” (Részlet a végrendeletből – Ларина 1989, 363–364.)

Anna Larina 1996. február 24-én távozott el az élők sorából, holttestét a trojekurovszki temetőben helyezték örök nyugalomra. A Gulágon átélt emlékeit több memoárban is megörökítette, az 1989-ben megjelent Незабываемое című memoárjában azt írta, hogy

„Nyikolaj Ivanovics Buharinnal éltem életünk legboldogabb és legdrámaibb napjait. Az elmúlt hat hónap olyan nehéz volt, hogy minden nap, amit megélsz, évszázadnak számít. Amit most az olvasónak ajánlok, azt hosszú éveken át írtam, minden családi gondoktól és szorongásoktól mentes órát felhasználva. Minden, amit átéltem, egy napra sem hagyott el, felkavarta a lelkemet és megzavarta az elmémet.” (Ларина 1989, 7.) „Az emlékiratok nem lehetnek szubjektívek, de törekedtem arra, hogy őszinte legyek, és ebben a küldetésben rendkívül őszinte legyek. Biztos vagyok benne, hogy maga Nyikolaj Ivanovics támogatott volna, akinek összetett jellemében a legkisebb hamisság sem volt. Ezért remélem, hogy minden részlet (…) érdekelni fogja az olvasókat. És bocsássanak meg nekem ezeknek a részleteknek a túlzásáért és az elbeszélésemben az emlékezet impulzivitása által diktált akaratlan ugrásokért. Nem titkoltam a részleteket, amelyek talán meglepnek és elriasztanak valakit. De emlékszem valaki bölcs szavaira: »Ne várj többet az igazságtól, mint ami önmagában van.«” (Ларина 1989, 8.)

Pomázi-Bárdonicsek Dominika

Felhasznált irodalom

Primer források – visszaemlékezések

Larina, Anna: This I Cannot Forget: The Memoirs of Anna Larina, Nikolai Bukharin’s widow. W. W. Norton & Company, 1994.

Volovich, Hava: My past. In: Simeon Vilensky: Till My Tale is Told. Women’s Memoirs of the Gulag. 1999. 241–278.

Волович, Хава В.: О прошлом // Доднесь тяготеет. Вып. 1 : Записки вашей современницы / сост. С. С. Виленский. Москва, 1989. 461–494.

Ларина, А. М.: Незабываемое. Москва, АПН, 1989.

Уборевич, Владимира И.: 14 писем Елене Сергеевне Булгаковой / Сост. Ю. Кантор. – М. : Время, 2009. (Letöltés: 2023. 03. 09.)

Шистер, Элла Б.: ЧСИР / … Иметь силу помнить : Рассказы тех, кто прошел ад репрессий / сост. Л. М. Гурвич. Москва, Моск. рабочий, 1991. 319–330.

Primer források – rendeletek

№ 27 Оперативный приказ НКВД СССР № 00486 «Об операции по репрессированию жен и детей изменников родины».1937. // Кокурин, А. И. – Петров, Н. В.: Россия XX век. Документы. ГУЛАГ (Главное управление лагерей) 1917–1960. Москва, 2000. 114–118.

№ 29 Циркуляр НКВД СССР № 106 «О детях репрессированных родителей» 1938. // Кокурин, А. И. – Петров, Н. В.: Россия XX век. Документы. ГУЛАГ (Главное управление лагерей) 1917–1960. Москва, 2000. 120.

№ 30 Приказ НКВД СССР № 00689 «О порядке ареста жен изменников родины.» 1938. // Кокурин, А. И. – Петров, Н. В.: Россия XX век. Документы. ГУЛАГ (Главное управление лагерей) 1917–1960. Москва, 2000. 121.

№ 71 Доклад начальника ГУЛАГа В.Г. Наседкина наркому внутренних дел Л.П. Берия «О работе ГУЛАГа за годы войны (1941–1944)» 17 августа 1944 г. // Кокурин, А. И. – Петров, Н. В.: Россия XX век. Документы. ГУЛАГ (Главное управление лагерей) 1917–1960. Москва, 2000. 285–310.

№ 74 Акт приема – сдачи ГУЛАГа МВД СССР. 2 сентября 1947 г. // Кокурин, А. И. – Петров, Н. В.: Россия XX век. Документы. ГУЛАГ (Главное управление лагерей) 1917–1960. Москва, 2000. 332–338.

№ 114 Приказ НКВД СССР № 001167 с объявлением «Положения о следственных изоляторах ИТЛ НКВД СССР» 1939. // Кокурин, А. И. – Петров, Н. В.: Россия XX век. Документы. ГУЛАГ (Главное управление лагерей) 1917–1960. Москва, 2000. 491–495.

№ 132 Проект инструкции о режиме содержания заключенных в особых лагерях МВД СССР, направленный МВД в МГБ СССР на согласование. 1950. // Кокурин, А. И. – Петров, Н. В.: Россия XX век. Документы. ГУЛАГ (Главное управление лагерей) 1917–1960. Москва, 2000. 558–571.

Szakirodalom

Bell, Wilson T.: The Gulag and soviet society in Western Siberia, 1929–1953. Doktori értekezés, Toronto Egyetem. 2011.  (Letöltés: 2018. 03. 20.)

Kun, Miklós: Buharin. XX. század, Szabad tér Kiadó, 1988.

Remnick, David: The Victory of Bukharin’s Widow. The Washington Post. 1988. 12. 06. (Letöltés: 2023. 08. 22.)

Stanley, Alessandra: Anna Larina, 82, the Widow of Bukharin, Dies in Moscow. The New York Times. 1996. 02. 26. (Letöltés: 2023. 08. 10.)

A kutatás az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-22-3-II-PTE-1434 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának szakmai támogatásával készült.

Ezt olvastad?

„Közép- és Kelet-Európa új történetei!” – A NEPOSTRANS ERC projekt konferenciája

2023. szeptember 7-én és 8-án rendezte meg a NEPOSTRANS, vagyis „Negotiating post-imperial transitions: From remobilization to nation-state consolidation. A comparative

X