Botcsinálta James Bondok – A Fehér Ház vízszerelőiről történészszemmel

Kevés, szélesebb körben is ismer esemény van az Egyesült Államok történetében a Watergate-botránynál, amikor is kiderült, hogy a Republikánus Párt és a Richard Nixon elnök újraválasztásáért felelős bizottság betörést szervezett a Watergate irodaházba, hogy bepoloskázzák egyes prominens Demokrata Párti jelöltek irodáját. Az eseményt már több tévéfilm is feldolgozta, a legújabb feldolgozása pedig az HBO saját gyártású minisorozata, az A Fehér Ház vízszerelői (White House Plumbers) című politikai dráma-szatíra.

(Forrás: imdb.com)

A sorozat epizódjait David Mandel rendezte, a forgatókönyvért Alex Gregory és Peter Huyck volt felelős. Az alapot Egil és Matthew Krogh 2016-os könyve, az Integrity: Good People, Bad Choices, and Life Lessons from the White House adta, és ez biztosít hitelességet a sorozat számára, ugyanis Egil Krogh volt az az ember, aki beszervezte a Watergate-betörés fő kidolgozóit és elkövetőit, s őt magát is bűnösnek találták a kibontakozó botrányban.

A sorozat ott veszi fel a fonalat, hogy egy korábbi FBI ügynököt, G. Gordon Liddyt (Justin Theroux) és egy ex-CIA ügynököt, E. Howard Huntot (Woody Harrelson) megbíznak azzal, hogy egy „titkos” csoport vezetőiként derítsék fel, ki szivárogtathat kormányzati információkat – például a híres/hírhedt Pentagon-iratokat – a sajtónak, rontva ezzel a kormányzat megítélését. Liddy és Hunt csapatot szervez – kubai menekültekből, akik eredetileg Castro ellen készültek harcolni – és megkezdik munkájukat, ami számos rosszabbnál-rosszabbul sikerült betörésből, és más kisebb bűntényből áll, s végül a Watergate-irodaház balul sikerült bepoloskázásában csúcsosodik ki.

(Forrás: imdb.com)

Az epizódok során láthatjuk, ahogy Liddy és Hunt igyekeznek – a maguk sajátos módján – támogatni Richard Nixont, attól kezdve, hogy megpróbálnak valami terhelőt előásni a Pentagon-iratokat kiszivárogtató – egyébként a napokban elhunyt – Daniel Ellsbergről, azon át, hogy ráveszik Dita Beardöt hamis tanúzásra egy az elnököt kínosan érintő ügyben, egészen odáig, hogy Liddy egyre elborultabb ötletekkel áll elő, hogyan lehetne borsot törni a demokraták orra alá és rossz színben feltüntetni a jelöltjeiket. A sorozat ezek mellett az események mellett elsősorban a két főszereplő, Liddy és Hunt karakterére, valamint egymáshoz és családjukhoz való kapcsolatára fókuszál. Bár ezek a részek bizonyos arányban fikciósak, azt gondolom – az elérhetők anyagok alapján –, jól sikerült a két férfi személyiségét megragadni.

Ez az egyik olyan pont, ahol a sorozat hatalmas meglepetéssel szolgált számomra. Az epizódok hatására kicsit jobban utánanéztem Liddynek és Huntnak, és szürreálisnak hat, de úgy tűnik, a készítők remekül megragadták a két férfi karakterét: Gordon Liddy egy olyan férfi, aki mindenre képes a hazája vélt vagy valós ellenségeivel szemben, és eltökélten szolgálni akarja azt, míg Howard Hunt ugyan karrierjében sikeres férfi, ám a magánélete korántsem olyan rendezett, ahogy azt a külvilág felé szeretné mutatni, s aki szeretne magának hírnevet és elismerést kivívni azáltal, hogy a saját politikai nézetének megfelelő elnököt szolgálja.

(Forrás: imdb.com)

A készítők dramaturgiai okokból kissé felnagyították Hunt szerepét az eseményekben, elsősorban azok kidolgozásában, azonban ez annyiban érthető, hogy így sokkal jobban érzékelhetővé tehették, mennyire is végletes ember volt Liddy, és mennyire eltérő karakter volt tőle Hunt. Számos eseménynél látszódik, hogy – ahogy a valóságban is – Liddy ötletgazdaként kitalál egy tervet, majd Hunt igyekszik azt működő tervvé kovácsolni és valóban használható formában önteni, miközben egészen addig lelkesedik az ötletért és partneréért, amíg nem jönnek a problémák – és Gordon Liddy finoman szólva is végletes megoldási javaslatai. A két férfi közti különbség különösen akkor válik látványossá, amikor a Watergate-botrány kirobban, és őket eljárás alá vonja az ügyészség: Hunt őrlődik családja, magánélete és a Nixonhoz valamint a Republikánus Párthoz való hűsége között, míg Liddy vakon bízik abban, hogy a Párt és az elnök vigyáz az „övéire”, de ha börtönbe kell mennie az igaz ügyért, akkor arra is hajlandó.

A készítők remekül ötvözték a sorozatban a drámai és szatirikus elemeket. Utóbbira a legtöbb esetben Liddy túlzó viselkedése és a nácizmus iránti rajongása – megjegyzem, a valódi Liddy is rajongott a nácikért és Hitlerért, igaz nem antiszemita, hanem politikai indíttatásból, mint erős vezetőkép – szolgáltat alapot, valamint a Hunt által beszervezett kubai emigránsok.  Ezek a groteszk módon vicces pillanatok törik meg a komoly politikai események egyhangúságát, illetve oldják némileg a feszültséget a komoly, drámai pillanatokban. Azonban ahogy a történet is halad előre, különösen azután, hogy elkezdődik a per, a szatirikus jelenetek háttérbe szorulnak, és főleg Hunt (érzelmi) drámája kerül előtérbe.

(Forrás: imdb.com)

Bátor (ugyanakkor talán kicsit meggondolatlan) döntés volt a sorozat készítőitől, hogy néha összeesküvés-elméleteknek és kétes eseményeknek is teret engedtek. Ilyen Dita Beard „megszöktetése” Washingtonból, amit maga Dita tagadott később, Howard Huntnak és a CIA-nak esetleges szerepe John F. Kennedy meggyilkolásában, amit Hunt is tagadott és nincs rá hiteltérdemlő bizonyíték, valamint az is, hogy bekerült a sorozatba a United Airlines 553-as járatának katasztrófája, amiben életét vesztette Howard Hunt felesége, a korábban szintén a hírszerző szervnek dolgozó Dorothy (Lena Headey), s egyesek ebben az eseményben is a CIA kezét vélték felfedezni. Dita esete szimplán csak nehezen igazolható vagy cáfolható, látványos kémsztori, azonban a United 553 és a JFK gyilkosság már erősen az összeesküvés-elméletek közé tartozik, és nem feltétlenül szerencsés, ha egy történelmileg többé-kevésbé hiteles játékfilmben vagy sorozatban ilyenek kerülnek népszerűsítésre. Érezhették az írók is, hogy némileg túllőttek a célon, mert a légikatasztrófa esetét először Hunt interpretálja gyilkosságként, de olyan stílusban, ahogy azt egy a feleségét elvesztő, a stressz és a körülötte zajló események hatására az őrület határán táncoló férfi tenné, míg a Kennedy elleni merényletben való részességét a sorozatbéli Hunt is tagadja, s amikor Dorothy egy újságírónak említi, akkor sem egyértelmű, hogy nemcsak a nagyobb felhajtás és szenzáció kedvéért teszi-e – mintha a Watergate-botrány nem volna önmagában is elég.

(Forrás: imdb.com)

Ettől eltekintve azonban a sorozat alapvetően pontos, jól mutatja be az egyes karaktereket és azok személyiségét. A korszak és jellegzetességei is remekül átjönnek a sorozatból, s nem csak a díszletekre és ruhákra kell gondolni. A történet remek érzékkel mutat rá arra, milyen szélsőséges helyzeteket hoz(hat) és hova vezethet az a politikai polarizáció, ami például az 1970-es évek Amerikájára volt jellemző. Ezzel az aspektusával a film napjainkra is reflektál, mivel az Egyesült Államokban ma ismét az egyre inkább polarizálódó demokrata-republikánus ellentét dominálja a politikát.

Összegzésként elmondható, hogy a Fehér Ház vízszerelői egy érdekes és friss szemszögű adaptációja a Watergate-botránynak és az azt alakító szereplőknek. Külön izgalmas, hogy Richard Nixon csak említés szintjén, illetve archív felvételeken jelenik meg. A sorozat érdekes lehet azok számára, akiket érdekel az amerikai történelem, de azok számára is ajánlom, akik szeretnének látni egy komolyabb történelmi drámát könnyedebb köntösben.

Lengyel Ádám

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket