Nagyhatalmi összhang és presztízsháború: A boxerlázadás története

A 20. századi nagy háborúk és véráldozatok óta nehéz elképzelni, hogy fennállhatott olyan helyzet a világtörténelemben, amikor a nagyhatalmak – Nagy-Britannia, Oroszország, Franciaország, Németország, Japán és az Egyesült Államok – egységesen és egyszerre léptek volna fel egy valóban közös ügy érdekében. Pedig nem is kell sokat visszautaznunk az időben, hogy ilyen eseményt találjunk, ugyanis Kína esetében pont ez a forgatókönyv valósult meg az 1900-as évek elején. A tankönyvekben csak boxerlázadás névvel illetett, erőszakos cselekedetektől sem mentes eseménysorozatban szinte minden nagyobb állam képviseltette magát – köztük a fentebb felsoroltakon kívül az Osztrák-Magyar Monarchia tengerészete is.

Kína a 19. században

Az első ópiumháborút (1839­–1842) lezáró nankingi egyezménnyel kezdődött meg Kína „évszázados megaláztatása”. A britekkel kötött egyenlőtlen egyezményt újabbak követtek: először a franciák, majd az oroszok is a britekéhez hasonló feltételeket kívántak elérni – sikerrel. A különböző szerződések és újabb háborúk után Kína partvidékén egyre több európai kolónia és kikötő jelent meg, amik növelték az öreg kontinens befolyását a térségben. A gazdasági előnyök biztosítása mellett egyre gyakrabban bukkantak fel a különböző egyházak is a területen, hirdetve az általuk igaznak hitt és vallott keresztény tanokat. A különböző hittérítők igyekeztek a kínai állam belsőbb területeire is eljutni, ahol azonban nem érvényesült az európaiak befolyása. Ez többször súlyos atrocitásokhoz vezetett a helyi írástudó mandarinok és az „új” vallást hirdető európai misszionáriusok között.

A kínai állam élén ekkor a mandzsu Csing-dinasztia állt, akik élesen szemben álltak a helyi többségi (han) lakossággal. Uralmuk ellen több lokális parasztmegmozdulás és lázadás tört ki, ezek közül kiemelkedik az 1850-es évek közepén kirobbanó Tajping-felkelés, ami rávilágított a dinasztia uralmának gyengeségeire. Mindezek ellenére azonban a kínai császárok uralma biztosnak volt mondható az országban, egyedül a déli tengerparti területeken volt érezhető a „barbárok” befolyása. Nagyobb problémát okozott a japánnal való rivalizálás és az első kínai-japán háború 1894-95-ben. A Meidzsi-restauráció nyomán kibontakozó reformhullámból megerősödő Japán megkérdőjelezte Kína dominanciáját a térségben, így a nyugati vívmányokat is alkalmazó japán hadsereg vereséget mért a Csing-dinasztiára Koreában. A megkötött simonoszeki béke (1895) a területi változások mellett hatalmas hadisarcot vetett ki a kínai államra, nem is beszélve arról, hogy ezzel felborult a „kínai tortából” való részesedés. Így újabb tárgyalásokra volt szükség a befolyási övezetek kérdésének megoldásában.

A fennálló helyzetet a már ott lévő – Nagy-Britannia, Franciaország – és az újonnan érkező nagyhatalmak nem hagyhatták tétlenül. Csakhamar az Egyesült Államok, majd Németország képviselői is megjelentek, először misszionáriusok képében, majd a diplomáciai testületek formájában, amelyek a honfitársak védelmében szerveződtek meg. Hittérítőik halála okán így szállta meg és vette bérletbe 99 évre Németország Jiaozhou kikötőjét. Az oroszok egy évvel később kötöttek 25 évre szóló bérleti szerződést Port Arthur kikötőjére és a Dalian-öbölre, amelyek a későbbi orosz-japán háború színterévé váltak 1904-ben. Franciaország szintén 99 évre kapta bérletbe Guangdong déli részén fekvő Guangzhout, a britek pedig hasonló alapon követelték Weihaiwei kikötőjét. Ezen példák ellenére nem mindegyik európai hatalom tudott területet szerezni Kínában, így például az olaszok (Sanmen-öböl), illetve az osztrák-magyar kormányzat törekvései is zátonyra futottak az új telepekkel kapcsolatban.

Kínai boxer (Forrás: wikipedia.org)

A „Békét és Harmóniát Teremtő Öklök” és a száznapos reform (1898)

Kínában mindig is nagy hagyományokkal rendelkeztek a különböző titkos társaságok, amelyeknek a száma meredeken növekedett a korszakban, köszönhetően a külföldi befolyás keltette visszatetszésnek. A legismertebb ezek közül a Fehér Lótusz volt, ami a 13. században egy külföldi – mongol – támadás idején jött létre. A 19. századi lázadások mögött olyan ehhez hasonló mozgalmakat fedezhetünk fel mint például a „Nagy Kardok Társasága” (Dàdāo Huì) vagy az „Az Igazság és Béke Társasága” (Yi He Tuan), amelyek közül az utóbbit a nyugati sajtó nyomán csak boxerekként ismerünk. Jelmondatuk a „Támogasd a mandzsukat, pusztítsd az idegeneket!” volt és az elnevezésük valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a társaság tagjai elsajátították az ökölharc és a botvívás mesterségét, amelyeket különböző spirituális technikákkal ötvöztek.

A titkos társaságok úgy vélték, hogy a külföldi hatások meggyengítik a birodalmat. A boxerek a hagyományokhoz fordultak vissza és a múltban keresték a válaszokat a korabeli problémákra. Úgy vélekedtek, hogy azok, akik megismerkednek az ősi, kínai kultúrával és harcművészetekkel, immunissá válnak a nyugati eszmékkel és fegyverekkel szemben. Nyilvános bemutatóikon a mesterekre tűzfegyverekkel lőttek, akik aztán mintha mi sem történt volna – a közönség legnagyobb megdöbbenésére – sértetlenül álltak fel. Valójában a szemléltetés egy nagy trükk volt, ugyanis a történész szakértők bebizonyították, hogy vaktölténnyel lőttek. A boxerek hangsúlyozták, hogy a nyugati ördögök ellen – akik közé az ő módszereiket meghonosító japánok is tartoztak – csakis hittel lehet fellépni. Ellenfeleiket három osztályba sorolták: az első osztályba a külföldiek, a másodikba a kikeresztelkedett kínaiak, míg a harmadikba pedig azok a kínaiak kerültek, akik szolgálni vagy dolgozni mertek az előbbi kettőnél.

Kínai boxerek (Forrás: wikipedia.org)

Kavargó viharfelhők (1898-1899)

A Japánnal vívott háborúban elszenvedett vereség felélesztette a reformokra való igényt a kínai udvarban. Így kerültek képbe azok a személyek, akik már eddig is a változásokat követelték. 1898-ban az éves vizsgára készülve több értelmiségi Kang Ju-vej vezetésével megszervezte az „Országvédő Társaságot”, akik kiáltványban fordultak az uralkodóhoz. Ebben arra kérték, hogy Nagy Péterhez és a már említett japán Mejdzsi császárhoz hasonlóan álljon a mozgalom élére és készítse fel az országot a reformokra. Kuang-hszü végül elszánta magát és a 1898. június 11-i ediktumával megkezdődött az ún. száznapos reform időszaka. A kiadott rendeletek célja Kína gazdasági modernizálása és a konzervatív erők megnyerése volt, ami nem minden esetben történt meg, a régensnő, Ce-Hszi ugyanis nem nézte jó szemmel, hogy a reformok már-már a mandzsuk hatalmát is fenyegették. A hadsereg és Jüan Si-kaj tábornok vezetésével börtönbe vetette a császárt, többeket pedig száműzött.

A száznapos reform lezárása és a puccs után hatalomra került Ce-Hszi több, egymásra ható problémával került szembe. A külföldi hatalmak felől érkező gazdasági és politikai nyomásgyakorlás mellett vészjósló hírek érkeztek vidékről, ahol a korábban említett titkos társaságok követtek el atrocitásokat. A rendkívül feszült politikai helyzetben a császárné igyekezett hatalmát valamilyen módon megszilárdítani, lényegében kijátszva a két ellenfelet egymással szemben. Az idegenellenes boxerek mozgalma legtöbbször a külföldieket, illetve az őket kiszolgáló vagy áttért kínaiakat szemelte ki, nem pedig az uralkodó mandzsukat. A háború közvetlen kirobbanásában végül nemcsak politikai okok játszottak szerepet, hanem abból kivette a maga részét a „természet haragja” – azaz egyes kínaiak szerint maga Isten – is, augusztusban ugyanis hatalmas árvíz és ezzel együtt éhínség söpört végig a későbbi események szempontjából kulcsfontosságú Shandongban, milliós áldozatot követelve. Az addig jelentéktelennek számító boxerek egyre erősebben hallatták hangjukat arról, hogy az uralkodó letért az ősi kínai útról azzal, hogy a külföldieket beengedte az országba. A következő hónapokban többször támadtak kínai keresztényekre, illetve az uralkodó Csing-ház fegyveres alakulataira. Az év végén pedig megtörtént a szinte elkerülhetetlen: Sidney M. Brooks anglikán misszionáriust elfogták, megkínozták, végül pedig fejét vették a feldühödött boxerek – ezzel kezdetét vette a boxerlázadás.

A Követségi Negyed Pekingben (Forrás: wikipedia.org)

Dübörgő Mennyek – 1900

Rég látott egyetértés alakult ki a világ nagyhatalmai között, akik mind úgy vélték, hogy a növekvő, főként az idegenekkel szemben érezhető harag súlyos kockázatot jelentett a kínai gazdasági érdekeltségeikre. A nyitott kapuk elvét meghirdető amerikai állam előtt hittérítői révén pontosan ismert volt a kínai közhangulat, ezért is kezdeményezték a közös fellépést. A helyiek ugyanis a nyugatiak által épített vasutakban látták a problémáik jelképes és gyakorlati forrását, mivel a vasúti közlekedés több ezer, a vízi szállításból élő embertől vette el a munkát, amíg mások a gőzmozdonyban egyenesen magát az ördögöt vélték felfedezni. A boxerek első támadásai éppen ezért a vasút ellen irányultak, amelyet a nagyhatalmak nem hagyhattak szó nélkül.

Érdekeiket és állampolgáraikat veszélyben érezve, az év elején a hatalmak miniszterei közös jegyzéket küldtek a kínai Külügyi Hivatalnak (Cungli Jamen), amelyben a lázadás mielőbbi elfojtását követelték. A burkolt ultimátummal a kínai uralkodódinasztia bizonytalan és kényelmetlen helyzetbe került, mivel Kínában maguk is idegennek számítottak, ezért féltették a hatalmukat. A kínai állam jövője mellett tehát a viták kereszttüzébe került saját dinasztiájuk sorsa is. A lehetőségek közül két markánsabb vélemény maradt napirenden: elfogadva a nyugatiak követelését a dinasztia biztosítja és megerősíti hatalmát az alattvalók felett vagy a boxerek által életre hívott mozgalom élére állnak és kikergetik az idegen „ördögöket” Kínából.

A belső vitákról csak sejtéseik lehettek a külföldi hatalmak képviselőinek, ugyanakkor nem számoltak komolyabb katonai akcióval. A térségben található katonai erőket főként az ott állomásozó hadihajók legénysége tette ki, viszonylag távol a pekingi követségektől. A növekvő veszélyre való tekintettel júniusban a brit követség vezetője, Sir Claude MacDonald segítséget kért tőlük, akik csakhamar megindultak Seymour admirális vezetésével Peking irányába. Az expedíciós haderő nagyobbik része tengerészekből állt, többségük brit és francia (900, illetve 500 fő) volt, de voltak közöttük amerikaiak (120 fő), olaszok (100 fő) és Habsburg katonák (25 fő) is. Mivel Ausztria–Magyarország nem volt gyarmattartó nagyhatalom, így viszonylag kis létszámú katonával tudott csak részt venni az akciókban, ugyanakkor a Zenta cirkáló megjelenésével az Osztrák-Magyar Monarchia elérte, hogy aktív hadviselő és diplomáciai szereplőjévé váljon a boxerlázadásban, illetve az azt követő egyeztetésekben is. A később küldött hadihajók – a Maria Theresia páncélos, az Elisabeth és Aspern cirkálók – pedig inkább jelentettek jelképes részvételt mint katonai erődemonstrációt Kína előtt.

A korábban említett Seymour admirális és szárazföldi expedíciós csapata a vasutat felhasználva kívánta elérni Pekinget. Jelentős mennyiségű ellátmányt nem vittek magukkal hiszen úgy gondolták, könnyen és gyorsan a fővárosba juthatnak. A boxerek azonban elvágták a kommunikációs összeköttetést Seymour és a pekingi diplomaták között, megrongálták a vasútvonalat, majd kezdetét vette a Követségi Negyed közel két hónapos ostroma. Az események tükrében és ellátás hiányában Seymour kénytelen volt visszafordulni Lang Fannál – negyven kilométerre Pekingtől –, majd tizenhárom napnyi folyamatos harc és visszavonulás követelően június 22-én elsáncolta magát egy császári arzenál környékén (Hsikunál). A császári főváros felmentésére indított első kísérlet csúfos kudarccal zárult.

A fővárosi harcok mellett megindultak azok a csapatok is, amiket Seymour felmentésére és az európaiak védelmére szántak. Június 16-án felszólították Taku erődjének védőit, hogy adják meg magukat, ellenkező esetben hajóikkal tüzet nyitnak és rohamra kerülhet sor. A parancsot – amit egyedül az amerikai kapitány nem írt alá – végül tett is követte: a nemzetközi csapatok közös erővel ostrom alá vették a modern német Krupp-ágyúkkal felszerelt erődöt és csakhamar bevették azt. Ez is közrejátszott abban, hogy a kínai udvar hadat üzent a külföldieknek, hiszen az európaiak lépésével egyértelművé vált a háború elkerülhetetlensége.

Az Európába érkező hírek miatt nyugtalanná váló nagyhatalmak megpróbáltak csapatokat küldeni az érintett külső kínai tartományokba. A háborúban résztvevő hadihajók mellett kiemelkedett a német kelet-ázsiai expedíciós alakulat (China-Expedition) is, amit maga II. Vilmos német császár indított útjára. Híres bremerhaveni beszédében (1900. július 27) felszólította a katonákat, hogy úgy harcoljanak a „sárga veszedelemmel” szemben mint korábban azt a hunok tették. (Ezzel kívánt az uralkodó félelmet kelteni a kínaiakban.) Szavai illeszkedettek abba a korabeli gyarmatosító „civilizáló” narratívába, ami a keleti veszélyekre hívta fel az európaiak figyelmét. (Hermann Knackfuss 1895-ös illusztrációja például görög-római istenekként ábrázolta az európaiakat, Buddha-szoborral és sárkánnyal pedig a „keleti barbárokat”.)

Taku erődjétől a győzedelmes szövetséges csapatok megindultak a kétségbeejtő helyzetbe került Tiencsin felmentésére. A város tartós biztosítása érdekében felszabadították az utat Pekingbe, illetve megtalálták Seymour elveszettnek hitt erőit is. A legnagyobb kérdés az volt, hogy mi történhetett azokkal az európaiakkal, akik a fővárosban rekedtek: életben maradtak-e vagy esetleg áldozatul estek a boxereknek. A kipihent és feltöltött „nyolc nemzeti” hadsereg ezután megindult Peking ostromára, ahol reményeik szerint még élő európaiakkal fognak találkozni. Augusztus 12-én a szövetséges tábornokok találkozót tartottak és döntöttek az elkövetkező napok közös haditervéről, s a brit Alfred Gaselee tábornok vezetésével megegyeztek abban, hogy mindegyik nemzet egy-egy „kaput” vesz célpont alá. A papíron jól működő elképzelést azonban az oroszok nem tartották be és Litvinich tábornok vezetésével az eredetileg az amerikaiak számára kijelölt Tung Pien kapu ellen indultak. Tetőzte a gondokat, hogy a japán Jamaguchi tábornok is mozgósította csapatait, vagyis a jól összehangolt és átgondolt ostrom helyett a kínai főváros bevétele a nagyhatalmak közötti presztízscsatává alacsonyodott.

A pekingi események

Mindeközben Pekingen belül is véres események sorozata zajlott. A városba érkező kisebb-nagyobb boxercsapatok és az ottani külföldi diplomaták között egyre több volt a súrlódás és az ellenségeskedés elmélyült. Június 11-én az előbbiek megölték a japán követet, Sugiyama Akirát, kilenc nappal később pedig a német követ, Clemens von Ketteler báró jutott hasonló sorsra. Halálukkal biztossá vált, hogy a követségen menedéket lelő külföldiekre és kínai keresztényekre is hasonló sors vár. (A történészek úgy vélekednek, hogy Kettelert egyébként nem a boxerek, hanem mandzsu – tehát a dinasztiához tartozó – katonák gyilkolták meg.) A fővárosban két főbb helyen zajlott hadi esemény: az ún. Követségi Negyedben, illetve Pei T’ang (északi) katolikus templomnál. Június 20-án reggel 4 órakor a kínai csapatok tüzet nyitottak a követségi negyedre, amely védelmét körülbelül egy 400 fős, többségükben oroszokból és britekből álló katonai kontingens látta el, míg a templomnál olasz-francia együttműködés valósult meg.

A „Nemzetközi ágyú” (Forrás: wikipedia.org)

Tűzerő hiányában a követség védelméhez szinte minden eszközt fel muszáj volt használni. Az amerikaiak például a későbbi elnök, Herbert Hoover mérnök vezetésével drótakadályokat és szedett-vedett barikádokat emeltek. Július 7-én a földhányásokat készítő kínai keresztény munkások megtaláltak egy 1860-as expedícióból származó ágyút, ami később a közös katonai törekvések szimbólumává vált. Az angol-francia fegyvert olasz töltettel, orosz lövedékkel használta az amerikai kezelőszemélyzet, hogy a rohamozó kínaiakban kárt tegyen – nem is csoda, hogy később ez a Nemzetközi ágyú (International Gun) nevet kapta. Az események érdekessége, hogy a heves harcokat ugyanilyen békés periódusok váltották: a katonák békésen beszélgettek egymással a küzdelmek szünetében, július 27-én pedig az császárné élelmiszert – főként gyümölcsöket és rizst – küldött a követségi negyedben rekedteknek. A városban rekedt európaiak a reményt azért sem veszítették el, mert közben hírt kaptak a felmentő sereg közeledtéről, akik augusztus 4-én hajnali fél háromkor érték el a követségi negyedet. (Az indiai rajputok izzadva és kimerülve könyörögtek vízért az ostromlott erőd lakóitól, akik örömmel teljesítették kérésüket.)

Peking ostroma azonban a vártnál könnyebben alakult, ugyanis a boxerek és a császári csapatok kisebb-nagyobb ellenállási kísérleteit könnyedén megtörték a reguláris, nyugati harcmodort alkalmazó szövetséges csapatok. Egyedül a Tiltott Várost módszeres ostrom alá vevő amerikai tengerészgyalogosok – Adna R. Chaffee tábornok csapatai – kerültek szembe jól szervezett védelemmel, de a francia és orosz csapatok átcsoportosításával – az európaiak felszólítására – a túlerővel szemben azok is feladták az ellenállást. Bár a szövetségesek a pusztítást megpróbálták elkerülni, de katonáik – közülük az oroszok és a japánok – módszeres fosztogatásba kezdtek a császári fővárosban. Mindenek áldozatául esett például a város összes aranyból készült Buddha szobra.

A békekötés

A lázadás leverésében szerepet játszó nyolc nagyhatalom elhúzódó diplomáciai egyeztetésbe és alkudozásba kezdett a háború lezárásáról. Az időközben folytatódó német „büntetőexpedíció” majdnem egy évig kalandozott a vidéken, vélt vagy valós ellenséget keresve magának a kínai pusztákon. A 20 ezer fős expedíciós sereg körülbelül 600 katonát vesztett a vonulásai során, főként helyi érdekű küzdelmekben. Waldersee végül 1901. június 3-án vonult ki Pekingből és indult vissza Európába. Magát a háborút végül 1901. szeptember 7-én zárták le az ún. boxerjegyzőkönyvvel, a nyolc hatalom és a mandzsu uralkodó részvételével. Hat kínai vezetőt halálra ítéltek – megengedve számukra az öngyilkosságot –, többeket száműztek és vagyonukat elkobozták. A jóvátétel összege 450 millió tael volt (ebből a Monarchia körülbelül 4 millió taelt kapott), több évre előre ütemezett kifizetéssel. Ugyanakkor a követségi negyed miatt Peking katonai védelmét megerősítették, a békeszerződés pedig még kézzelfoghatóbbá tette Kína kiszolgáltatottságát és elmaradottságát, s előre vetítette a császárság bukását, amelyet „polgári” forradalom, majd 1912-ben a Kínai Köztársaság kikiáltása pecsételt meg.

Kiss Márton

Ezt olvastad?

Rendkívüli kötet jelent meg 2023 szeptemberében a Zrínyi Kiadónál: magyar, török és olasz nyelven vált közkinccsé a Csorba László történész
Támogasson minket