Ritka (magyar) kincs az olasz levéltárban – Brutus Rerum Ungaricarum libri trentói kéziratának megtalálásához

Oszd meg másokkal is:

Aktuális

Az utóbbi hetekben bejárta a sajtót a hír, hogy Kasza Péter és Petneházi Gábor megtalálták Gian Michele Bruto (latinosan Johannes Michael Brutus) Rerum Ungaricarum librijének húsz könyvből álló kéziratát a trentói Biblioteca Diocesana Vigilianumban (Egyházmegyei Könyvtár). A következőkben a Rerum Ungaricarum megtalálásának körülményeiről, a kutatók távlati terveiről olvashatnak, valamit arról, mennyiben hozhat változást az irodalomtörténet számára ez a felfedezés. Azonban mielőtt a trentói kézirat jelentőségére és a fentiek megválaszolására rátérnék, rövid irodalomtörténeti áttekintést szeretnék adni arról, hogy ki is Johannes Michael Brutus, és mi volt eddig az irodalomtörténet álláspontja Brutus Rerum Ungaricarumát illetően.

Petneházi Gábor (balra) és Kasza Péter. Fotót készítette: Kasza Péter

A 16. századi magyarországi történetírók közül Gian Michele Bruto neve valószínűleg kevesek számára csenghet ismerősen, hiszen műve a saját korában nem jelent meg nyomtatásban, ezért idővel a feledés homályába veszett. Brutus a 16. század elismert történetírója volt, aki 1517-ben született Velencében, majd Ágoston-rendi szerzetesből lett protestánssá, és nézetei miatt menekülni kényszerült Itáliából. Forgách Ferenc 1571-es felkérésének eleget téve érkezett Brutus Gyulafehérvárra, majd, amikor 1576-ban Báthory Istvánt lengyel királlyá koronázták, követte őt Krakkóba, ahol, mint a király történetírója működött. Báthory udvarában azt várták Brutustól, hogy műve a bécsi udvar történetíróinak ellenpólusa legyen, azaz „olyan ellen-narratívában mutassa be a 16. század magyar történetét, amelyben a rendi nemzet szabad királyválasztáshoz való joga, következésképpen a Szapolyai dinasztia uralkodásának legitim volta méltó igazolást kap”.

Nem kisebb feladattal bízták meg, minthogy Bonfini magyar történetét folytassa, azaz írja meg a magyarok történetét Mátyás király halálától (1490) a Szapolyai-dinasztia végéig (1571). A kortörténeti munka, a Rerum Ungaricarum libri 1586-ra el is készült, de nyomtatásban nem jelent meg. Brutus „professzionális történetíróként tekintett önmagára, tudatosan ebben az irányban építette a karrierjét évtizedeken keresztül, amelynek megkoronázása egyértelműen a Rerum Ungaricarum libri kinyomtatása lett volna.” Báthory halála után Brutus Habsburg szolgálatba lépett, és ezt követően „utolsó éveiben munkaadói ízlése és kívánalmai szerint ráadásul meg is kísérelte átdolgozni már megírt magyar történetét. Mikor pedig hírt kapott arról, hogy a korábbi változat kézirata Lengyelországból visszakerült Erdélybe, ráadásul ott kiadásra készítik elő, télvíz idején, „lóhalálában” utazott a tartományba, hogy megakadályozza ezt”. Érthető módon nem szerette volna, hogy olyan mű jelenjen meg nyomtatásban a neve alatt, ami új „munkaadójára” nézve kellemetlen lehet – az utazás során megbetegedett és 1592-ben meg is halt Erdélyben.

Az ötödik könyv kezdő oldala Brutus saját széljegyzeteivel. Fotót készítette: Petneházi Gábor

A sors iróniája, hogy Brutus nagy műve, melyet oly nagyon vágyott kiadni, végül pont a szerző közbenjárása miatt nem került kiadásra a korszakban. 

A latin nyelvű szöveg a töredékes kéziratok alapján Toldy Ferenc és Nagy Iván gondozásában a Monumenta Hungariae Historica Scriptores sorozat tagjaként jelent meg 1863 és 1876 között Brutus Mihály Magyar Históriája, 1490-1552 címmel.

A trentói kézirat megtalálása előtt a különböző kéziratokról a következőket tudtuk. Volt egy kézirati példány, amelyet Brutus magával vitt Bécsbe és dolgozott rajta, amely szöveget halála után Ernő főherceg átadott a császári könyvtár főkönyvtárosának, Hugo Blotiusnak véleményezésre, aki húsz könyvnyi anyagról tudott, amit kiadásra semmiképpen sem javasolt, ugyanis a Habsburgokra nézve dehonesztáló írásról volt szó. Ez a példány azóta eltűnt. A Lengyelországból Erdélybe visszakerült kéziratról készült egy másolat, melyet 1598-ban átadtak a császári biztosoknak, ez a kéziratvariáns ma a bécsi Osztrák Nemzeti Könyvtárban cod. 8662 jelzeten található. Ez a változat egy alig hat könyvből álló piszkozat jellegű irategyüttes. Volt emellett egy kézirat Pozsonyban a jezsuiták birtokában is, amit Pray György is használt, majd ez a példány a Pray-gyűjtemény részeként az ELTE könyvtárába került, és ez a kéziratvariáns szolgált alapul Toldy-Nagy-féle kiadáshoz.

Azonban mind a bécsi, mind a budapesti kéziratok töredékesen maradtak ránk, előbbi az elsőtől a harmadik és a hattól a kilencedik könyveket tartalmazza, míg utóbbi egytől a tizennegyedik könyveket. A trentói kézirat jelentősége pont abban áll, hogy a fellelhető kéziratok közül ez az, amelyik a Rerum Ungaricum libri legteljesebb, húsz könyvet felölelő szövegváltozatát tartalmazza – annak ellenére, hogy itt is hiányzik néhány oldal –, valamint a többi szövegtől eltérően ennek az elején egy praefatio (előszó) is olvasható.

Az Olvasóhoz szóló rész utolsó oldala. Fotó: Petneházi Gábor

Mennyiben hozhat változást az irodalomtörténet számára ez a felfedezés? A trentói kézirat felfedezése a szövegnek azt a leszármazási családfáját, amit Toldy vázolt, teljesen átírja.

A trentói könyvtárban fekvő, két kódexnyi mintegy 2000 oldalt felölelő Brutus-szövegere Petneházi Gábor, a SZTE BTK Klasszika-filológia és Neolatin Tanszékének kutatója talált rá, ahogyan fogalmazott, „online kéziratok után keresgélt” olasz gyűjteményekben magyar vonatkozású kéziratok után, amikor számára is ismeretlenül rátalált a Manus onLine nevű katalógusra, ami egy összesített olaszországi katalógus, amelyben tett egy próbát és rákeresett Gian Michele Bruto nevére. A keresés sikeresnek bizonyult: a találatok között ott szerepelt a trentói példány, ami a nagy terjedelme miatt ígéretesnek látszott. Ekkor telefonon felhívta kollégáját Kasza Pétert, az SZTE BTK Klasszika-filológia és Neolatin Tanszékének docensét, és két hét múlva, 2020 júliusában már Trentóban voltak és fizikai valójában is megnézhették a kéziratot.

„A felfedezést követő hónapokban intenzív munkát folytattak a befényképezett kéziraton. A kézzel írt, lapszéli jegyzetek, javítások (margináliák) alapján megállapították, hogy kik használták Brutus trentói kéziratát, és az milyen viszonyban áll a pesti és bécsi példányokkal. Nagyvonalakban sikerült megfejteniük a trentói kézirat keletkezésének körülményeit és Brutus halála utáni sorsát, amiről hamarosan egy közös tanulmányban fognak beszámolni” illetve 2020 őszén a Bölcsészettudomány Kutatóközpont Irodalomtörténeti Intézetének Reneszánsz Osztálya által szervezett előadáson bemutatták kutatásuk addigi eredményeit (ezt az alábbi videóban meg is hallgathatják).

A trentói kézirat két kódexben. Fotót készítette: Petneházi Gábor

Arra a kérdésre, mikorra realizálódott bennük, hogy mit is találtak, mikortól hitték el, hogy valóban Brutus Rerum Ungaricarumának legteljesebb kézirata van a kezükben, a következőt válaszolták: Petneházi Gábor már a katalógusban olvasható leírásból sejtette, hogy mire sikerült rábukannia, otthon körbe is táncolta a szobát örömében. Ezzel szemben Kasza Péter korábbi tapasztalataiból kiindulva nem merte beleélni magát a gondolatba, és szkeptikus volt egészen addig, amíg saját szemével nem látta és kezében nem tartotta az iratot; akkor már elhitte, hogy valóban megtalálták Brutus legteljesebb, húsz kötetes kéziratát.

A Brutus-kézirat megtalálását mindketten ahhoz hasonlították, amikor a 14. századi itáliai humanista, Poggio Bracciolini rátalált Lucretius De rerum natura című tankölteményére és Quintilianus Institutio oratoria címet viselő szónoklattani művére. A húsz kötetes Brutus-szöveg olyan munka volt, amelynek létezéséről számos korabeli szövegben említést tettek, azonban az irodalomtörténet kutatói közül már senki nem látta azt, hasonlóan Quintilianus szónoklattani munkájához, amelyet számos antik forrás említett, a humanisták jó ideig mégsem találtak fennmaradt példányt. Ahogyan Bracciolini felfedezett egy „eltűnt” művet, úgy találtak rá a szegedi kutatók az olasz levéltárban pihenő Brutus-kéziratra.

Ha nem lenne elég, egy „eltűnt mű újrafelfedezése”, illetve a szöveg „teljessége”, a trentói kézirat jelentőségét és értékét tovább növeli, hogy a teljes szöveg tartalmazza Brutus saját kezűleg írt javításait, illetve Szamosközi István széljegyzeteit, tehát lényegében egy olyan munkáról van szó, amelyen ott a szerző és a kézirat első szerkesztőjének keze nyoma is.

Összehasonlításként: Bonfini Rerum Ungaricum Decadeséből a fellelhető legkorábbi kézirata sem „eredeti”, azaz nem viseli magán a szerző kézírását.

 

A kézirat egyik oldalának, Szamosközi István által írt széljegyzete. Fotót készítette: Petneházi Gábor

Petneházi és Kasza meglátása szerint a kézirat ultima manus lehetett, elképzelhetőnek tartják, hogy ez lenne az a szövegváltozat, amit Brutus, majd később az ő nyomában Szamosközi kiadásra előkészített. Ennek a kérdésnek és még sok másnak (például: „Volt-e valóban 25/26 könyves verzió, ahogyan Brutus állította, és ha igen, hová tűnt? Mikor és hol készült pontosan a trentói kézirathoz kötött bevezetés? Lehetséges-e, hogy Erdélybe szintén vitt magával valamilyen kéziratot?”) a megválaszolása további kutatások feladata. Emellett a következő négy év célkitűzése, hogy Nagy Gábor közreműködésével Kasza Péter és Petneházi Gábor elkezdjék Brutus és Istvánffy Miklós történeti művének kritikai kiadását és összehasonlító vizsgálatát.

A kritikai kiadás megjelenésére ugyan várni kell még, de a Lymbus Magyarságtudományi Forrásközlemények következő kötetében egy kis ízelítőt kaphatunk a trentói kéziratból, ugyanis a Rerum Ungaricarum libri most talált előszavát ott kívánja megjelentetni Petneházi Gábor. Végezetül a két kutató távlati tervei között szerepel egy olyan kutatócsoport felállítása, melynek fókuszában a 16-17. századi magyar vonatkozású historiográfiai művek állnak, ezen korszak történeti műveinek lehető legteljesebb feltárása és kiadása lenne a cél.

 

Köszönöm Kasza Péternek és Petneházi Gábornak a cikk megírásához nyújtott segítségüket! Külön köszönet illeti Petneházi Gábort, aki rendelkezésemre bocsátotta még kéziratban lévő, Ellentéstes narratívák fogságában. Gian Michele Bruto és a Rerum Ungaricarum libri című tanulmányát. 

Csapó Fanni

Ezt olvastad?

Történelemtanárként mindig öröm látni, amikor újabb szaktárgyhoz kapcsolódó verseny bővíti a már meglévő lehetőségeket. A klasszikus, felvételi pontokat is jelentő
Támogasson minket