A Capitolium és a barbárok

Nagy port vert fel, hogy 2021. január 6-án az Amerikai Egyesült Államok szövetségi törvényhozásának épületét, a Capitoliumot megrohanták azok a tüntetők, akik előzőleg részt vettek egy gyűlésen. Egy gyűlésen, ahol felszólalt Donald John Trump, az USA 45. elnöke, akinek hivatali idejéből mindössze néhány nap volt hátra, miután elveszítette az elnökválasztást, jóllehet mindvégig és a gyűlésen mondott beszédében is vitatta a választási eredmények hitelességét. A Capitoliumon éppen a következő elnök, Joe Biden választási győzelmének kongresszusi ratifikációja zajlott, amelyet megzavart a tüntetők akciója. A gyűlésről érkezők behatoltak a Capitolium épületébe, összetűztek a rendfenntartókkal, ami halálos áldozatokkal is járt.

Az eseményt szerte a világon megdöbbenéssel fogadták, elítélték, és megtörténtéért a leköszönő elnököt tették felelőssé. Az eseményeket kamerák is dokumentálták, a pontos részleteket még vizsgálják a hatóságok. Az amerikai belpolitika is felbolydult, a demokraták az impeachment lehetőségét, vagyis Trump felelősségre vonását is felvetették. A példátlan esetről a gyorsan kiadott reakciókat, értékeléseket már ismerjük. Az viszont még nem világos, hogy miként fogják értékelni a történészek néhány emberöltő múltán ezt az incidenst, amikor az amerikai állam működésének egyik központját, szimbólumát erőszakos módon elfoglalták és feldúlták. (Hasonló dúlásra már akadt persze példa az amerikai történelemben, mégpedig Andrew Jackson 1829-es elnöki beiktatásánál. Ekkor azonban a tömeg ünnepelni gyűlt össze, és csak az ünneplés elfajulása vezetett randalírozáshoz, amit a Fehér Ház is megsínylett.)

A Capitolium épülete Washingtonban. Forrás: Wikipedia

A Capitolium az Amerikai Egyesült Államok törvényhozásának helyet adó épület, amelyet a függetlenségi háború után építettek. A kongresszus 1800-ban ülésezett itt először, de építése még évtizedekig elhúzódott. Nevét az ókori római kultúrából kölcsönözték az alapító atyák, akik közül többen (például Thomas Jefferson) alaposan ismerték a klasszikus antikvitást. Az ókori történelemből vett elemek, minták sokfelé visszaköszönnek Amerika földrajzi (például városnevek) és politikai térképén, végső soron a római államberendezkedésre vezethető vissza a szenátus elnevezése is, amely üléseit a washingtoni Capitoliumon tartja.

Makett az egykori római Capitoliumról. Forrás: Wikipedia

A római Capitolium volt a város hét dombjának egyike és a római állam vallási központja, ahol többek között a legfőbb isten, Iuppiter Optimus Maximus temploma is állt. Bár a dombon található templomok olykor helyet adtak a senatus üléseinek, a politikai élet mégis inkább a népgyűlések helyszínein (forum, Mars-mező) és a senatus üléseit magában fogadó curiában zajlott. A Capitoliumon helyezkedett el viszont a fellegvár (arx). A római történelem alakulása folytán a Capitolium, de még maga Róma városa is ritkán volt kitéve közvetlen veszélynek, ostromnak. Mégis akadt három olyan eset, amikor ellenség közvetlenül fenyegette ezt a szimbolikus helyet. A Római Birodalom végnapjaiban a barbárnak számító germánok kétszer is elfoglalták az örök várost. Először 410-ben Alarich gótjai vették be és fosztották ki Rómát, miután az előző években kétszer is fenyegetőztek az ostrommal, amitől akkor csak nagy összegű váltságdíj fejében álltak el. Később 455-ben Geiserich vandál király foglalja el a várost ürügyül használva a római császári udvar belső viszályait. A tizennégy napon át tartó pusztítás kései nyelvi továbbélése a vandalizmus szó, jóllehet a vandálok fosztogatása nem volt olyan anarchikus és értelmetlen, mint azt a szó mai jelentése sugallja. A pusztítás mértékével fordított arányban a római társadalmat érő sokkhatás a gótok támadásánál nagyobb volt. A katasztrófa okozta döbbenet a világvége érzetét keltette. Róma elfoglalása a világ pusztulásának képzetével telítődött még a keresztény szerzőknél is. (Kelly 2003. Lancel 2004.)

Geiserich kifosztja Rómát. Karl Briullov 1833 körüli festménye. Forrás: Wikipedia

A gót támadás idején már nem Róma a császári udvar és a közigazgatás központja, de még ekkor is ez a város a birodalom szimbolikus fővárosa, amely évszázadok óta nem forgott közvetlen veszélyben, nem hatolt falai közé (sőt igazán közelébe sem) ellenséges hadsereg. A rómaiak érzelmi megrázkódtatása éppen azért volt ilyen magas fokú, mert Alarichot megelőzően a szintén barbárnak tartott gallok voltak azok, akik pontosan 800 évvel korábban elfoglalták Rómát. A gall támadás és ostrom a római történeti hagyomány szerint ráadásul másként végződött, mint a gótoké.

A Kr. e. 1. század végén alkotó római történetíró, Titus Livius az, aki ab urbe condita címen ismert munkájában a leginkább részletesen beszámol a gallok és Róma első konfliktusáról. A Pó-síkságot a Kr. e. 5. század vége felé elfoglaló gall törzsek portyákat indítottak Itália belseje felé. Egyik célpontjuk az etruszk Clusium városa volt, amely szorongatott helyzetében Rómától kért segítséget. A közvetítőként küldött római követek megsértették a népek jogát, beavatkoztak a küzdelembe, amivel kiváltották a gallok bosszúját. A feldühödött gallok Róma ellen vonultak, és az Allia folyó partján katasztrofális vereséget mértek a rómaiakra. Ezt követően a várost vették célba, ahonnan a lakosság zöme elmenekült, és csak egy kisebb védősereg maradt hátra, hogy megvédje a Capitoliumot. Hét hónapnyi ostrom után a végkimerülés határán a Capitolium védői aranyban fizetendő váltságdíjat ajánlottak fel az ostromzár feloldásáért és a gallok elvonulásáért cserébe. Az arany lemérésénél azonban a gallok hamis súlyokat használtak, ám, amikor a rómaiak ezt szóvá tették, a gall vezér, Brennus a rómaiak szemére hányta: „Vae victis” (Jaj a legyőzötteknek!) Ebben a pillanatban érkezett meg a Marcus Furius Camillus vezette római felmentő sereg, megakadályozta az arany átadását, majd vereséget mért a gall seregre. (Livius 5.33-50). (Zárójelben jegyezzük meg, hogy az USA területén ma is létezik egy Camillus nevű város, amely a római hősről kapta nevét.)

Brennus gall vezér mellszobra. Forrás: Wikipedia

A gall katasztrófa a római kulturális emlékezet meghatározó viszonyítási pontja lett. Erre talán elegendő két példát felhozni. Egy Claudius Quadrigarius nevű Kr. e. 1. századi történetíró kollégáitól eltérően, akik szokás szerint a város alapításával indítottak, ezzel az eseménnyel kezdte el Róma történetét feldolgozó munkáját. A csata napja, vagyis július 18-a, gyásznap lett a rómaiak vallási naptárában. Egy felületes analógiával azt mondhatnók, hogy az Allia a rómaiak számára valami hasonlót jelentett, mint Magyarországon Mohács. A látszati párhuzam még fokozható is azzal, hogy mindkét csatavesztést övezi némi kronológiai nehézség [a mohácsi csatával kapcsolatos kronológiai vita kapcsán érdemes elolvasni ezt és ezt a cikkünket – a szerk.]. Az alliai csata és Róma elfoglalásának dátumánál nem a nap kérdéses, hanem éppenséggel az év. A hagyományos római évszámítás szerint ez Kr. e. 390 nyara, azonban a görög történelemmel szinkronba hozott kronológiában már Kr. e. 387. (Gesztelyi–Havas 1999, 247)

Brennus “hadizsákmánya”. Paul Jamin festménye. Forrás: Wikipedia

A datálás kérdései mellett a meglehetősen színpadias, drámai eszközökben bővelkedő liviusi beszámoló más aspektusai is felkeltették a modern kutatók kíváncsiságát. Az elbeszélés sok eleme lett kérdéses e kíváncsiság következtében, amit megkönnyített, hogy a római történelemmel foglalkozó ókori történetírók szinte mindegyike megemlékezett az eseményről. Polübiosz, a halikarnasszoszi Dionüsziosz, a szicíliai Diodórosz és az életrajzíró Plutarkhosz is írt hosszabb-rövidebb terjedelemben a gall katasztrófáról. Ezek olykor töredékesen maradtak fenn, de ennek ellenére a narratívák egyes részleteiben tapasztalható eltérések miatt a kanonizált és közismert változatot, ami Liviusnál olvasható, kihívások érték. Ezek közül itt és most csak egyet emelünk ki: a Capitolium ostromát.

Az alliai csata Gustave Surand festményén. Forrás: Wikipedia

A gallok Rómát elfoglalva több hónapig ostrom alatt tartották a Capitoliumot, amely azonban végig a rómaiak kezén maradt – szól a hagyományos változat. Otto Skutsch 1953-ban publikált egy tanulmányt, amiben egy római eposzköltő, Ennius két sorából kiindulva azt próbálta igazolni, miszerint a Capitolium az ellenség kezére jutott, vagyis a gallok egész Rómát hatalmukba kerítették. A kérdéses költői szövegben arról az éjszakai támadásról van szó, amikor a gallok egy szűk ösvényen titokban felhatoltak a fellegvár faláig, lemészárolták az őröket, de Iuno istennő szent ludainak gágogása felriasztotta az egyik rómait (M. Manlius Capitolinus), aki megakadályozta a fellegvár ellenséges kézre kerülését. A kérdéses versrészletben, amely egy töredékesen fennmaradt eposzból származó, tulajdonképpen kiragadott idézet, csak a falak megtámadásáról és az őrök lemészárlásáról van szó. A szöveg ránk maradt formájában tovább nem folytatódik. Ezt a vonalat követve azonban több kutató igyekezett bizonyítani, hogy a Capitolium is a gallok kezére került.

A problémát a rendelkezésünkre álló források okozzák. Már az enniusi két sor sem mondja ki egyértelműen, hogy a barbár támadók elfoglalták volna a fellegvárat. A szövegekkel kapcsolatos dilemmákra jó példa a Vergilius (Kr. e. 70-19) eposzában található néhány sor:

Fenn, Tarpeji fokán meg Manlius áll vala védőn,
Őrzi a templomot és a magas Capitólium ormát,
Hol friss szalma-tető fedi Rómulusunk palotáját.
S arra, arany párkányok alatt, ama lúd is, ezüstből,
Mely gágogva jelezte, hogy itt van a gallus az ajtón.
Jő is a bokrokon át, kezd kúszni a várba a gallus,
Védi a sűrü sötét, a vak éj adománya csoportjuk;
Fürtjük arany, köpenyük szinarany, csillognak a csíkok
Köntösükön, tejszín nyaka van mindnek, melyet átfog
Körben arany fonadék, és két kelevézük a kézben
Alpesi dárda, s a pajzs, testük beborítani, hosszú.
(Vergilius: Aeneis 8, 652-662. Lakatos István fordítása)

A fordítás félrevezető, ugyanis a latin eredetiben a „kezd kúszni a várba a gallus” fordulat megfelelője az „arcem tenebant” kifejezés. Az értelmezés azon fordul meg, hogy az igealak igeidejét milyen módon értelmezzük, ugyanis ez az igeidő azon túl, hogy múlt időnek számít a kísérlet, próbálkozás jelölésére is alkalmas. Nem mindegy tehát, hogy elfoglalták vagy próbálták elfoglalni.

A Capitolium többször is ki volt téve veszélyeknek, amint arról mintegy évszázaddal Vergilius és Livius után a történetíró Tacitus is beszámolt az úgynevezett négy császár évének leírásakor:

„a legjobb és legnagyobb Iuppiter székhelye, melyet őseink szent előjelekkel, mint a birodalom zálogát építettek fel, amelyet sem a város meghódolása után Porsenna, sem elfoglalása után a gallok meg nem gyalázhattak, a princepsek őrjöngése miatt pusztult el. Korábban is leégett a Capitolium polgárháborúban, de magánszemélyek álnokságából: most nyíltan ostromolták, nyíltan gyújtották fel, ugyan miféle háborús okokból?” (Tactius: Historiae 3. 72. Borzsák István fordítása.)

Itt a fordítás is érzékelteti valamelyest a problémát, hiszen az elfoglalása után a városra és Iuppiter székhelyére, vagyis a Capitoliumra, egyaránt vonatkozhatik. E tekintetben a latin sem ad biztosabb fogódzót. (Horsfall 1981)

Tacitus modern szobra Bécsben. Forrás: Wikipedia

A többi olyan szöveggel, amelybe belelátható lenne az a tény, hogy a gallok a Capitoliumot bevették, szintén akadnak gondok azon túl, hogy töredékesek, késeiek vagy éppen nyelvtani értelmezésük bizonytalan. Erre az egyébként történetíróként a modern kutatók által is magasra értékelt, Kr. e. 2. századi Polübioszt hozhatjuk illusztrációul. A görög nyelven alkotó, de Rómát jól ismerő történetíró három helyen utal röviden a 390/387-es eseményekre. Munkájának első könyvében elmondja, hogy a gallok erővel elfoglalták Rómát, és a Capitolium kivételével megszállás alatt tartották (Polübiosz 1.6.3). A következőkben is megismétli ezt a fordulatot azzal a kiegészítéssel, hogy a gallok békét kötöttek a rómaiakkal, elhagyták a várost és hazatértek, mert otthonaikat támadás érte (Polübiosz 2.18.2-3). A harmadik szakaszban, ahol szó esik a kérdésről, egy későbbi gall–római háború előkészületeiről számol be a történetíró, amelynek során idézi egy gall vezér beszédét. A gall főnök e beszédben ezzel biztatta katonáit:

„a csata után magát Rómát is egyetlen rohammal elfoglalták, és miután minden elérhető jószágot elzsákmányoltak, hét hónapon át hatalmukban tartották a várost, amelyet saját elhatározásukból, jóindulatuk jeleképpen adtak vissza a rómaiaknak, ők maguk pedig sértetlenül és minden veszteség nélkül tértek haza zsákmányukkal együtt” (Polübiosz 2. 22.4-5. Muraközy Gyula fordítása).

Ez utóbbi szövegben nincs szó a Capitoliumról, sőt Polübiosznál általában hiányzik mindenféle utalás egy római ellenakcióra, a város felmentésére. A gall vezér beszédében ez még magyarázható lenne a szöveg céljával, nevezetesen azzal, hogy a gall harcosok meggyőzésére irányul, ezért elhallgatja a rómaiak esetleges sikereit.

Polybiosz sztéléje. Forrás: Wikipedia

Akadnak még rövidebb szövegek (Plutarkhosz egy részlete, Varro egy töredéke, Tertullianus stb.), amelyek bizonytalanná teszik a kanonizált római verziót (ezeket lásd Horsfall 1981), de talán az eddigiekből is világossá vált a probléma. Bár a Capitolium elfoglalására utaló szövegek, töredékek sok kétséget támasztanak aziránt, hogy mennyire fogadható el hitelesnek a közlésük, mégis úgy tűnik, a probléma kétféle módon oldható meg. Az általánosan ismert kép érvényességét fogadjuk el, miszerint a Capitoliumot megvédték a rómaiak, vagy a gallok elfoglalták a Capitoliumot, aminek szintén van némi valószínűsége a források alapján.

Ha az utóbbi változat mellett tesszük le voksunkat, akkor két kérdés marad megválaszolatlan. Egyrészt mit kezdünk Manlius hőstettével a gallok éjszakai orvtámadásának elhárításában? Fennáll persze a lehetőség, hogy ezt a sztorit csak később iktatta be egy történetíró az elbeszélésbe, de ezt pozitív adatok híján nehéz igazolni (Wiseman 1987; Ungern-Sternberg 2000). Másrészt mit kezdünk a váltságdíj kérdésével? A váltságdíjról kialakított történet azonnal értelmetlenné válik, hiszen mi oka lett volna a római hagyománynak az egyik szégyent egy másikkal felcserélni. A Capitolium elfoglalása vagy váltságdíj felajánlása a későbbi világbirodalom központjának megmeneküléséért – nehéz a döntés. A váltságdíj visszaszerzése körüli bonyodalmak viszont arra utalnak, hogy ez az elem elég korán rögzülhetett a hagyományban. Nem csak a rómaiakra nézve maximálisan kedvező változatot ismerjük ugyanis. Szó van arról, hogy Caere városának lakói megtámadták a Rómából hazaféle tartó gallokat, s amit azok Rómában szereztek, elvették tőlük (Sztrabón 5.2.3. C220. Diodórosz 14.117.7). Vagyis a gallok zavartalanul és zsákmányukkal együtt távoztak, amibe akár a váltságdíj is beleérthető. Lényegében ezt a változatot közli Polübiosz egyik fent említett helye is.

Az elfoglalás és váltságdíj problémájára nemrég leleményes megoldással szolgált Ulrike Roth. Szerinte a váltságdíj története nem áll ellentmondásban azzal a verzióval, miszerint a gallok elfoglalták volna Róma egész területét, beleértve a Capitoliumot is. A liviusi bemutatásban a gall betörésnek ugyan sok áldozata van, de sokan menekülnek a szomszédos városokba vagy szóródnak szét vidéken. A rómaiak nagy része tehát nem volt Rómában a gallok betörésekor, sőt még erőforrások is álltak rendelkezésükre. (Ennek jelentőségére már Alföldi András felhívta a figyelmet.) Az állítólag Rómában maradottak viszont szűkösen rendelkeztek erőforrásokkal. Mindezek alapján az is feltételezhető, hogy a gallok a fellegvárat is elfoglalták, és az elmenekült rómaiak fizettek váltságdíjat foglyul ejtett honfitársaikért és a város megszabadításáért. Az ókori történelemben számos példa van erre az eljárásra, de Liviusnál is találhatunk ezt erősítő elemeket. A felmentő sereg élén érkező Camillus például minden további nélkül átsétált az ostromgyűrűn, hogy félbeszakítsa a tárgyalásokat. Ez a színpadias elem valós körülmények között nehezen képzelhető el. Rögvest valószerűvé válik azonban, ha egy kívülről érkező váltságdíj hozójaként tekintünk rá. Természetesen ez a verzió sem áll biztosabb lábakon a történeti hitelességet illetően, de annyi azért valószínűsíthető, hogy a rómaiak később elképzelhetőnek tartottak ilyen lehetőséget (Roth 2018).

Titus Livius. Forrás: Wikipedia

Bejutottak-e a barbárok a Capitoliumra – nem tudjuk. A római Capitolium esetében ez nem történeti hitelesség, hanem kulturális emlékezet, hagyomány és interpretáció kérdése. Az ókori közlések felfejtése inkább a római történetírás kulisszatitkaira világít rá, semmint arra, mi is történt valójában a Kr. e. 4. század elején Rómában. A források töredékessége, eltérő szerzői szándékaik, belső következetlenségeik tág teret adnak a különféle értelmezéseknek és a párhuzamos tudósi narratíváknak. A washingtoni Capitolium „elfoglalásával” kapcsolatosan vélhetően nem az lesz a diskurzus tétje, bejutottak-e a „barbárok” a Capitolium épületébe, hiszen ez nem kérdés. Valószínűbbnek tűnik, hogy okok és következmények hosszas elemzése következik. És még az is meglehet, hogy az amerikai események okozta közvetlen sokk elmúltán nem annyira a tüntetők bejutásának ténye, hanem az épület megvédésének, megtisztításának és az ország megújulásának a narratívája lép előtérbe Amerikában is.

(Epilógusként jegyezzük meg, hogy az Amerikai Egyesült Államok fővárosát és ezzel együtt a Capitoliumot is hatalmába kerítette – tudomásunk szerint – egy ízben az ellenség. Az 1812-ben kezdődő brit–amerikai háborúban a britek 1814-ben elfoglalták és felégették Washingtont. Ennek az eseménynek az elemzése, értelmezése azonban nem egy ókortörténész feladata.)

Alföldi András: Early Rome and the Latins. Ann Arbor, Univ. of Michigan Press, 1963.

Gesztelyi Tamás–Havas László: A római kronológia. In: Havas László–Tegyey Imre: Bevezetés az ókortudományba III. Debrecen, 1999, 235–272.

Horsfall, Nicholas: From History to Legend: M. Manlius and the Geese. The Classical Journal, 76/4 (1981) 298–311.

Kelly, J.N.D.: Szent Jeromos élete, írásai és vitái. Budapest, Paulus Hungarus–Kairosz, 2003.

Lancel, Serge: Szent Ágoston. Budapest, Európa, 2004.

Roth, Ulrike: The Gallic Ransom and the Sack of Rome. Livy 5.48.–78. Mnemosyne, 71 (2018) 460–484.

Skutsch, Otto: The Fall of Capitol. The Journal of Roman Studies, 43 (1953) 77–78.

Ungern-Sternberg, Jürgen von: Eine Katastrophe wird verarbeitet: Die Gallier in Rome. In: Bruun, C. (ed.): The Roman Middle Republic. Rome, Inst. Romanum Finlandiae, 2000, 207–222.

Wiseman, Timothy P.: Roman Studies. Liverpool, Francis Cairns, 1987.

Takács Levente

A cikk a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar Történelmi Intézet és az Újkor.hu közötti együttműködés keretében született.

Ezt olvastad?

A 2001. szeptember 11.-i terrortámadások évfordulóihoz közeledve a média mindig igyekszik új nézőpontokat és véleményeket megszólaltatni, elsősorban új dokumentumfilmeken és