A Nagy Háború és Olaszország: Az olasz front 1917 őszén

Az olasz front 1917 őszén történelmileg meghatározó események színtere volt, melynek során az olasz hadsereg és azzal együtt az olasz nép tűrőképességének határára jutott. A jelen cikk az 1917-es caporettói áttörés katonai és társadalmi előzményeiről és okairól szól, külön figyelmet szentelve Olaszország geopolitikai elhelyezkedésének, belpolitikájának, továbbá az első világháborúban betöltött szerepének. A caporettói áttöréshez vezetői út, továbbá e hadtörténelmileg jelentős esemény utóhatásainak megértéséhez hasonlóképp tisztáznunk kell a hadvezetés szerepét, valamint az olasz társadalom általános problémáit.

A titkos londoni szerződésben 1915-ben Olaszországnak ígért Habsburg terültek (Forrás: nagyhaboru.blog.hu)

Úton a háborúba

Olaszország bár csak 1915-től fogva volt hadviselő fél, szerepe az első világháborúban, illetve a háború utáni nemzetközi téren nem elhanyagolható. Amennyiben Olaszország történelmi hátterét nézzük, alapvetően egy Németországhoz illetve az Osztrák-Magyar Monarchiához hasonló ívet húzhatunk meg. Mint későn születő hatalom – 1870-ben valósult meg teljes mértékben az olasz egység – felzárkózni kényszerült a klasszikus nagyhatalmakhoz – Nagy-Britanniához és Franciaországhoz – mind a gyarmatosítás terén, mind gazdasági és társadalmi szempontból. (Az ország déli és északi része erősen eltérő fejlődését mutatott gazdasági és társadalmi téren.) A fent említett ívhez hűen első nagyszabású geopolitikai lépései, Németországgal és a Monarchiával hozták egy térfélre. A Francisco Crispi-féle kormányzat miután Tunézia és azon keresztül áttételesen Algéria gyarmatosításának kérdésében szembekerül Franciaországgal, félretéve Habsburgellenességét, s felfedezve Németországban a leendő világhatalmat, csatlakozott az ún. „Hármas Szövetséghez” 1882-ben. Olaszország nem titkolt szándéka volt gyarmatokat szerezni, ennek folyománya volt Etiópia több-kevesebb sikerrel való megszállása volt. Ennek végét az 1896-ban elszenvedett aduai vereség jelentette, amely során az olaszok több embert vesztettek, mint az egyesítési háborúban. Az erőltetett birodalomépítő politika e kudarca Crispi politikai karrierének végét jelentette, miközben az olasz gyarmati uralom Eritreára szorult vissza. Az etiópiai vereség rámutatott a fiatal állam gyengeségeire s véget vetett egy reformokkal, kísérletezéssel és külpolitikai kalandokkal teli korszaknak.

Az olasz területek egyesítése (Forrás: wikipedia.org)

A következő korszak, melyet Giovanni Giolitti miniszterelnök után Giolitti-korszaknak is nevezünk, folyamatos és dinamikus fejlődést hozott, miután stabilizálódott a politikai helyzet a korábban említett aduai vereség után. A progresszív Giolitti-korszaknak az 1910-es évek viharos kül- és belpolitikai viszonyaiban sikerült megszilárdulnia és viszonylagos jólétet hozni a területileg és társadalmilag sokszínű Olaszországba. Azonban – amint a későbbiekben kiderül – a Crispi és Giolitti által indított költséges hadjáratok utóhatásai érezhetőek lesznek még az első világhabaróban is. Giolitti végül 1914-ben elvesztette támogatását és kénytelen volt lemondani.

Belépés az első világháborúba

Giolitti távozása után Antonio Salandra lett a miniszterelnök. Giolitti kormányzásának utolsó éveiben és Salandra kormányzásának kezdetén egyre feszültebbé vált a politikai légkör Európában a fennálló szövetségi rendszerek révén. A nemzetközi kapcsolatokat tovább feszítette a két balkáni háború, így Giolitti – még távozása előtt – is arra az álláspontra helyezkedett, hogy mivel alapvetően a hármas szövetség egy védelmi szövetség volt, ezért Olaszország sem a Monarchiát, sem Németországot nem követhette egy támadó háborúba.

1914-ben Ferenc Ferdinánd meggyilkolása ürügyként szolgált arra, hogy a Monarchia háborúba szálljon Szerbiával, de a szövetségi rendszerek működése révén szembe került az antant hatalmakkal. Miután a Monarchia nem értesítette előzetesen szövetségesét, Olaszország a semlegességet választotta. Az ezt követő közel egy évet „semlegességi krízisként” is említi a szakirodalom, mely során döntő belpolitikai viták folytak a háborúba való belépésről. Az ingadozó olasz vezetést a brit és francia diplomáciai körök rögtön megkörnyékezték, hogy Olaszország az antant oldalán lépjen be a háborúba. Cserébe olyan etnikai alapon vitatható területeket kaphatott volna meg Róma mint Trentinó, Dél-Tirol, Isztria és Dalmácia nagy részét. (Utóbbiról a Monarchiával is folytak tárgyalások 1915 januárjában, de az antant hatalmak ajánlata ígéretesebbnek bizonyult.) Olaszország végül 1915. április 26-án írta alá a titkos londoni szerződést, elkötelezve magát az antant oldalán. Ennek megfelelően 1915. május 4-én Olaszország kilépett a hármas szövetségből és május végén hadat üzent a Monarchiának, 1916 augusztusában pedig Németországnak.

Az első háborús évek és az olasz hadvezetés

A háború jellegét illetően az olasz felső vezetés és a háborút támogató körök is rövid és gyors háborúval számoltak. Később kiderült, hogy az olasz front összecsapásai legalább olyan embert próbálóak voltak mint a nyugati vagy keleti front küzdelmei. A háború során az összecsapások fő színterei nem vidéki mezők vagy erdőségek voltak, hanem az Alpok magas hegyvonulatai, például a Carso hegyvonulat, az Isonzó, Doberdó illetve a Piave vonala.

Luigi Cadorna tábornok az olasz hadsereg főparancsnoka 1917 novemberéig kinek szigorú, valamint a hadsereget kisajátító magatartása nagymértékben hozzájárult a olasz hadsereg moráljának romlásához. (Forrás: wikipedia.org)

A hadsereg főparancsnoka a háború kezdetén Luigi Cadorna tábornok, egy nagy múltú katonacsalád sarja volt. Cadorna főparancsnok egy sor gyors hadmozdulattal kívánta lerohanni a Monarchia védelmét. (Nem titkolt célja volt maga a Monarchia területeinek megszállása.) A háború első mozzanatai senkinek sem hozták meg a remélt gyors sikert és Olaszország számára csekély területi nyereséget hoztak. Ezt követően a Monarchia ellentámadást indított, amely Velencét is fenyegette. Salandra kormánya ekkor megbukott, s a Paolo Boselli által alakított kormány ellentámadásra ösztönözte a hadsereget. Végül sikerült visszafoglalni Goriziát, de a háborús viszontagságok egyre inkább terebélyesedtek és 1917-ben csúcsosodtak.

Olaszország hadseregének főparancsnoka a háború kezdetétől fogva egészen 1917-őszéig a már említett Cadorna tábornok volt. A háború vezetésére szabad kezet kapott, ugyanakkor a politikai vezetést teljes mértékben kizárta a háború irányításából. A tiszteket és főtiszteket is folyamatosan cserélte (vagy számukat gyarapította), így sok új és tapasztalatlan tiszt került kulcspozícióba. A hadseregen belül is éles ellentét húzódott meg, amely forrása az északi és déli részek közötti különbségeken alapult. A képzettebb északi városok lakosságából került ki a hivatásos tiszti réteg, melyhez később csatlakoztak a hadsereg bővítése során a délről besorozottak és mindez ellentétet szült. A déliek – akik nagyrészt a paraszti réteg soraiból került ki, s akiknek nem jelentett sokat Dél-Tirol vagy Trieszt hovatartozásának kérdése – aránya magasabb volt a fronton szolgáló gyalogos alakulatoknál, míg az északiak inkább a műszaki és speciális alakulatokhoz kerültek.

A fentiek tükrében nem beszélhetünk egységes morál és értékrendszerről a hadsereg soraiban. A frontalakulatokban szolgáló katonák zsoldja kevesebb volt, mint a speciális alakulatoknál szolgálókénál. A katonák ellátása szegényes volt, fejadagjaik 1917-re drasztikusan lecsökkentek, s viszonylag kevés eltávozási napot kaptak és akkor is tiltották számukra a filmszínházak és egyéb szórakozóhelyek látogatását. Nem voltak a frontvonalon szórakozási lehetőségek, sem újságok, a posta pedig akadozott. Mint bátorítót az alkohol fogyasztását engedélyezték számukra, és végül a bordélyok működése felett is szemet hunytak. Mindezek a körülmények sok fegyelemsértést vontak maguk után, amiket Cadorna keményen megtorolt. A sorozatos csaták az Isonzó térségben (számszerűen tizenegy) hatalmas veszteséggel jártak, ami tovább súlyosbította a helyzetet.

Paolo Boselli olasz miniszterelnök (1916. június 18.-1917. október 30.) kinek koalíciós kormánya lemondásra kényszerült a caporettói áttörés után (Forrás: wikipedia.org)

Ilyen körülmények között Cadorna tábornok és a politikai vezetés viszonya tovább romlott. Előbbi 1916-ban minden politikai vezetőnek megtiltotta a frontvonalakon való megjelenést, sőt még a kapcsolattartást is megtagadta a politikusukkal, így azoknak nem kaphattak teljes képet a frontvonalon uralkodó állapotokról. A katonai és politikai vezetés ellentéte sokszor politikai csatározásokba torkollott. A morál romlásához az is hozzájárult, hogy a Goriziai siker óta nem sikerült jelentős győzelmet aratni. A felelősséget e téren Cadorna igyekezett elhárítani, s azokat folyamatosan külső és belső problémák számlájára írta. Cadorna fokozatosan teljesen elszigetelődött nemcsak a politikától, hanem a saját katonáitól is. További problémát jelentett, hogy Olaszország nem hangolta össze a hadmozdulatait a többi antanthatalommal, s csupán a londoni szerződésben vállaltakhoz tartotta magát. (Mindezt az antant Legfelsőbb Haditanácsának későbbi megalakulása orvosolta.)

A háború hatása az olasz hátországra

Ha háború sokrétű és olykor sajátos hatással volt az olasz társadalomra, gazdaságra és politikára. A háborús megrendelések révén egyes gazdasági ágakat a konjunktúra jellemezte. Az iparfejlesztés gyors ütemben folyt a háború előtt is, ami azt eredményezte, hogy Olaszország Európa élvonalába került bizonyos iparágakban. A gépjármű és fegyvergyártás virágzott a háború utolsó éveiben: a Fiat gyártósorán mintegy 25 ezer teherautó készült, s így a gyár egész Európában a legtöbbet állította elő. A repülőgép-gyártás is rekordokat döntött a közel 7 ezer géppel. Túlteljesített az Ansaldo acélművek is, mely a háború végére Olaszország repülőgép és tüzérségi gyártásának mintegy felét fedte le. (Többek között az Alfa Romeo is ekkor futott fel.) A háborús konjunktúra következtében az iparban foglalkoztatottak száma jelentősen növekedett, s felszívta a munkanélküli tömegeket. A teljes képhez azonban hozzátartozik, hogy ez a fejlődés térben Közép- és Észak-Olaszország területére korlátozódott, tovább növelve ezzel észak és dél közötti sokrétű szakadékot.

Hogy érzékeltessük a gyártási kapacitás bővülését, el kell mondanunk, hogy a Fiat 1914-ben 4300 embert foglalkoztatott, míg 1918-ban kb. 40 ezret. A nagyvállalatok nagyszámú kiegészítő gyártóüzemet hoztak létre (kb. 2 ezret), hogy gördülékenyebbé tegyék a termelést. A megrendeléseket, a nyersanyag elosztást, illetve a termelés ütemezését egy központi bizottság felügyelte. A pontos ütemezésnek és az új termelési technológiák bevezetésének köszönhetően a gyártás is hatékonyabbá vált. A feszített tempójú termelés végül kimerítette mind az olasz népet, mind a költségvetést. (1917-ben a bruttó nemzeti összérték mintegy harmadát emésztették fel a hadi megrendelések.) Komoly problémát jelentett a sokszor akadozó élelmezés, ez sokszor éhséglázadásokhoz vezetett és fellendítette a feketepiacot.

A háborús infláció a reálbérekre is csapást mért: 1917 őszén egy átlagos gyáripari munkás a Fiatnál 75 órát dolgozott egy héten s ezért cserébe az 1913-as reálbérek 73%-át kapta meg csupán. A munkások sokszor fordultak a sztrájk eszközéhez, amit azonban a kormány vasszigorral fojtott el egészen 1917 végéig. (Azt követően az új kormányzat jobban figyelembe vette a munkások igényeit.) A szakszervezetek tevékenységét kiszorították a gyárakból, így a munkások máshol, például klubokban, vagy sport és diák egyesületek álcája alatt próbáltak tevékenykedni. (A férfi sztrájkvezetőket rendszerint kiemelték és frontszolgálatra küldték, mindezt azonban a nőkkel nem tehették meg, így sok esetben a szakszervezetben a nők töltöttek be meghatározó vezető szerepet.) A besorozott fiatal férfiak helyét a gyárakban és a földeken az idősebb férfiak, a nők (kb. 10 ezer) és gyerekek vették át.

A háborús helyzetre való tekintettel a kormányzat megerősítette a nemzeti propagandát, a sajtószabadságot erős cenzúrával korlátozták, illetve megnyirbálták a gyülekezési és sztrájkjogokat. Alapvetően a baloldali és háborúellenes aktivisták – gondoljunk itt az Olasz Szocialista Pártra – tevékenységét is igyekeztek leszűkíteni. A katolikus egyház is bizonyos szinten problémát jelentett a háborús törekvésekre nézve, mivel a XV. Benedek pápa nem volt hajlandó a háborút „igaznak” elismerni, sőt elítélte az értelmetlen vérontást.  A belpolitika is erős rétegződést mutatott: a háború során nem alakultak stabil kormányok. A parlamenti többséget nehezen sikerült biztosítani, s a politikai elit a közvéleménnyel és a katonákkal sem tudta megtalálni a közös hangnemet. A folyamatos katonai kudarcok két kormány lemondásához vezettek. 1915-ben Giolitti bukása miatt a konzervatív-liberális körök és a szocialisták is azt hitték, hogy átalakulhat a kormányzás jellege, esetleg nyitottabb lesz a hatalmi politika. A Giolittit váltó Salandra kormánya az 1916 nyarán kialakult patthelyzet késztette végül lemondásra. A Salandrát váltó Paolo Boselli erős koalíciós kormányt kívánt létrehozni, abban egyesítve a különböző politikai erőket, azonban kormányzása nem bizonyult annyira stabilnak, hogy túlélje az esetleges válságokat. A körülményeket tovább nehezítette, hogy nem alakult ki a parlamentben stabil háborúpárti többség, az egyezkedésekre kényszerülő kabinetek így instabilabbá váltak s nem tudtak hatékony és gyors válaszokat adni a háború egyes kihívásaira.

A caporettói áttörés avagy a 12. isonzói csata

A 12. isonzói csatára készülve a Monarchia felső vezetése úgy döntött, hogy a Német Császársághoz fordul azzal a kéréssel, hogy a keleti fronton a német csapatok váltsák fel a Monarchia csapatait. Ezzel szemben Lundendorf és Hindenburg azt az elképzelést szorgalmazta, hogy a német csapatok az olasz fronton kerüljenek bevetésre, ugyanis a német hadvezetés egyszerre kívánta volna a nyugati és déli fronton megtörni az antant csapatokat. (A gyakorlatban a központi hatalmak az Ypers-i támadást kívánták tehermentesíteni és esetlegesen Olaszországot egy döntő csatában legyőzni.) A központi hatalmak Flitsch és Tolmein között összpontosították csapataikat egy erőteljes tőrdöfésszerű áttörés kivitelezésére. (A tervet nagyrészt Arthur Arz von Straußenburg a Monarchia vezérkari főnöke dolgozta ki, amelyet több német tábornok is támogatott.) Erre a feladatra állították fel a német és a Habsburg alakulatokból a 14. hadsereget, amelyhez a támadás során a 2. isonzói hadsereg egy része is csatlakozott. A Waffentreue (szövetségesi hűség) fedőnevű hadművelet során az olasz hadsereget egészen Taglimentóig kívánták visszaszorítania. A nagyszámú katona mellett a központi hatalmak jelentős tűzerőt is összpontosítottak a frontszakaszra. A front főparancsnoka Jenő főherceg lett, míg a 14. hadsereg főparancsnokságára Otto Von Below tábornokot nevezték ki.

Az offenzívát megelőzően a központi hatalmak gondos tüzérségi előkészítésbe kezdtek október 23-án, egész nap és éjjel lőtték az olasz állásokat gáz és romboló gránátokkal. Október 24-én hajnali 7 órakor a 14. hadsereg megkezdte végül a katonai akciót, ami már a kezdeti órákban átütő sikert hozott. A 12. isonzói csata során Cadorna és az olasz felső vezetés súlyos hibákat vétett. Noha a csatát megelőzően elfoglalták az Isonzó völgyét, de a Monarchia kezén két hídfőt is hagytak, amelyek a központi hatalmak offenzívájának kiindulópontjává váltak, és lehetővé tették a 2. olasz hadsereg kétoldalról történő bekerítését. Mivel Cadorna nem tudta hol várható támadás – mi több a központi hatalmak alakulatai éjjel meneteltek – a fronton lévő olasz erők előnytelenül lettek elosztva, amíg a tartalékalakulatokat a fronttól viszonylag nagy távolságra kerültek, mely kevés lehetőséget hagyott a gyors reagálásra.

A német és Monarchiabeli különleges hegyivadász alakulatok kiválóan elboldogultak a néhol átláthatatlan hegyi terepen, s sikerült mélyen behatolniuk az olasz vonalak mögé, s ezzel nemcsak négy olasz hadosztályt szigeteltek el, de az offenzíva szempontjából kulcsfontosságú harciállásokat foglaltak el. (Kiemelkedő teljesítményt nyújtott a Monarchia 8. Edelweiss, valamint a német Alpenkorpsot hadosztály. Az utóbbiban teljesített szolgálatot az ifjú Rommel főhadnagyként.) A benyomulás óriási zavart keltett az olasz vezetésben, s gyakorlatilag a teljes olasz arcvonal összeomlása valós veszéllyé vált. Az olasz oldalon ekkor kitört a pánik, megnőtt a dezertálások száma, s egyes esetekben az alakulatok tömegesen adták meg magukat a központi hatalmaknak. Két napos véres harc után az olasz hadvezetés elrendelte az általános visszavonulást és új védelmi vonalat kívánt kialakítani a Tagliamentónál. Ezzel a központi hatalmak elérték kitűzött stratégiai céljukat. Két heti hadviselést követően az olasz vonalakat végül a Piave mentén sikerült megszilárdítani, ekkor már Armando Diaz tábornok vezetése alatt. Az új olasz parancsnokság közbenjárásával a francia és brit egységek besegítettek a védekezésbe, bár a központi hatalmak így is immár 100 kilométerre voltak csupán Velencétől. A központi hatalmak még közel két hétig próbálkoztak a vonalak áttörésével, de kísérleteik kudarcba fulladtak, így december 2-án befejeződött a hadműveletet.

Caporettó hatása

A 12. isonzói csatában az olasz hadsereg hatalmas vereséget szenvedett: 40 ezer katona esett el, s további 300 ezer hadifogságba került, miközben a tüzérségi eszközök nagy része az ellenség kezére került. A katonai kudarc hatalmas hideg zuhanyként érte a kormányzatot és az olasz közvéleményt is. A legnagyobb csorbát azonban az olasz katonaság megítélése szenvedte el, amelyet később még Mussolini rendszere sem tudott orvosolni a fegyverkezéssel és a nacionalista retorikával. Caporettót követően Boselli lemondásra kényszerült, s Vittorio Emanuelle Orlando alakíthatott kormányt. Az Orlando vezette demokratikus kormányzat szövetségre lépett a jobboldali liberálisokkal és a nacionalistákkal, így egy erős háborúpárti parlamenti tömböt tudhatott maga mögött. Cadorna tábornokot leváltották, s a helyére a sokkal kezelhetőbb és rugalmasabb Diaz tábornok került, aki véget vetett a hadvezetés elszigeteltségének is. A váltással a kormányzat hozzáállása a katonasághoz s a hátország ügyeinek kezeléséhez is jelentősen megváltozott: törekedtek a sztrájkoló munkássággal való kompromisszumos megegyezésre, miközben a frontkörülményeken is igyekeztek javítani. Gyakorlatilag a háborúba beletespedt olasz népet Caporettó sokkja ébresztette fel és ösztönözte szélesebb körű nemzeti összefogásra.

Ha az olasz front helyzetét nézzük 1917 őszén, nemcsak a hadvezetés és a politikai vezetők szerepét kell vizsgálnunk, hanem bele kell merülnünk az olasz társadalmat feszítő sokévtizedes problémákba is. A fiatal, eltérő fejlettségű olasz állam lakosságát nehezen lehetett össztársadalmi egységgé gyúrni, ami jelentősen csökkentette az ország hatékonyságát a háborúban, amelynek szembetűnő példája a caporettói áttörés volt. Az első világháború során a gyakorlatban folytatódott az olasz területi egység megteremtése párhuzamosan után megkezdett politikai útkeresés. A már meglévő „régi” problémákhoz a világégés által olyan új és sajátos problémák társultak, amelyek révén a háború utáni olasz társadalom többségében megfogalmazódott az erős kezű, akár autokratikus vezetés igénye. A stabilitás és vagyonbiztonság iránti elvárások végül Benito Mussolinit emelték palástra, aki – kisebb-nagyobb sikerekkel – csaknem két évtizeden keresztül ki tudta elégíteni mindezeket a társadalmi igényeket.

Váradi Norbert

Felhasznált irodalom:

Clark, Martin: Modern Italy 1871-1982 (Longman History of Italy 7. kötet) Longman:  London and New York,  1984.

Duggan,Christopher: A Coincise History of Italy. Cambridge University Press:  Cambridge 1994.

Dunnage, John: Tweintieth Century Italy a Social History. Longman:  London and New York, 2002.

Galántai József: Az első világháború. Gondolat: Budapest, 1980.

Hearder, Harry: Olaszország rövid története. Maecenas: Budapest, 1992.

Keegan, John: Az első világháború. Akadémiai kiadó: Budapest, 2014.

Killinger Charles L.: The History of Italy. Greenwood: London, 2002.

Tarján M. Tamás: 1917. október 24. A caporettói áttörés. Rubiconline 

Ungváry Krisztián: Isonzó – Doberdó – Caporetto. Magyarok az első világháborúban. Rubicon, 2014, 9. sz., 5–21.

Katona Csaba: Látványos és haszontalan győzelem, rengeteg áldozattal – száz éve kezdődött a caporettói áttörés.

 

Ezt olvastad?

Az 1917 című filmet az elmúlt évtized egyik legjobb alkotásának kiáltották ki, amelyet igazol a tény, hogy a film bezsebelt
Támogasson minket