Clint Eastwood Amerikája

Clint Eastwood kilencven éves és még mindig alkot. Több mint hatvanöt éve van a pályán és legalább ugyanennyi filmben szerepelt, rendezőként pedig mintegy negyven filmet jegyez, valamint tucatnyi filmzenét írt. Munkássága már-már a rekordok könyvébe való, nem is nagyon tudunk hozzá hasonló, generációkon és filmtörténeti korszakokon átívelő, mindig meg-megújuló karrierről. Ugyanakkor éppen ennek a páratlanul hosszú pályafutásnak és Eastwood szellemiségének köszönhetően kaphatunk egy képet Amerikáról, amelyről oly keveset tudunk itt Kelet-Közép-Európában.

Eastwood az A szív hídjaiban, 1995 (Forrás: imdb.com)

 A westernhős

Clint Eastwood a hatvanas évek közepén vált ismertté Sergio Leone spagetti-westenjeivel (Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért, A Jó, a Rossz és a Csúf). A műfajtól később sem szakadt el. Az 1968-as Akasszátok őket magasra nem hagyott ugyan mély nyomot a filmtörténelemben, ám a már saját rendezésében és főszereplésével készítette A törvényenkívüli Josey Wales (1976), vagy a négy Oscar-díjat elnyerő Nincs bocsánat (1992) a műfaj legjobbjai közé tartoznak. A western motívumai azonban jelen vannak más filmjeiben is. Láthatunk klasszikus westernhős beállást a Piszkos Harry sorozatban is, de talán a legemlékezetesebb a Kelly Hősei azon jelenete, amikor egy német Tigris harckocsival szemben feláll a három amerikai katona (Clint Eastwood, Telly Savalas és Donald Sutherland). Eastwood tehát az amerikai westernhős ideáltípusa, aki jön, lő, legurít egy italt és továbbáll. Keveset beszél, de kiválóan érti a vadon, vagyis az erőszak logikáját: aki előbb lő, túléli. Másfelől már Josey Wales történetében is megjelenik az amerikai hőskor kritikája – egészen konkrétan, hogyan kényszerítenek erőszakkal mindenkit az amerikai alkotmányra való eskütételre –, a Nincs bocsánat pedig már egyértelműen az ún. „revizionista western” remeke, amelyben az erőszakot helyezi előtérbe a romantikus vadnyugati képpel ellentétben.

A törvényenkívüli Josey Wales (Forrás: imdb.com)

A rendőr

Eastwood filmjein keresztül megismerhetjük a modern Amerikát is. A kérdés persze az, hogy milyen képet mutat az országról, amelyben él, és mit üzen a nézőnek. A western világa után Eastwood legemlékezetesebbet Callahan felügyelő szerepében nyújtotta (Piszkos Harry, A magnum ereje, Az igazságosztó, Az igazság útja, Holtbiztos tipp). A San Franciscóban játszódó sorozat megmutatja nekünk a város igazi arcát, ahol bankrablók, mesterlövészek, orrgyilkosok, emberrablók, önkéntes „igazságosztók” uralkodnak. A politikát és a rendőrséget megfertőzte a korrupciót, ahol a kisembereket senki sem védi meg.

Callahan egy 44-es Magnummal a kezében teszi a dolgát, vagyis lényegében ugyanazt, amit a westernekben: halomra lövi a rosszfiúkat. Eastwood és San Francisco olyannyira összenőtt, hogy ha az ember jó sorsa véletlenül odaveti, akkor a várost járva nem tud, nem eszébe jutni egy-egy filmjelenet. (E filmek nagy hatással voltak a későbbi San Francisco utcáin című tévésorozat készítőire.)

 Tudom, mire gondolsz. Hogy hatot lőttem-e vagy csak ötöt? Őszintén bevallom, ebben a zűrzavarban én sem számoltam. De öcsém, ha ebben a 44-es Magnumban maradt még egy töltény az leszakítja a fejedet. Tedd fel magadnak a Shakespeare-i kérdést: lenni vagy nem lenni? (Piszkos Harry, 1971)

Eastwoodot sokan kritizálták a szabályokat áthágó rendőr karakteréért, aki túl keveset kérdez és túl sokat lő. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy e filmekben éppen azt mutatja meg, hogy a politika vasmarkában létező bürokratikus rendőrség nagyon sok esetben az ártatlan, vagy önvédelemből bűnt elkövető állampolgárt, a kisembert ülteti börtönbe, a valódi „nagyhalak” pedig elkerülik a büntetést. Callahan általában úgy intézi a dolgokat, hogy a valódi bűnösök is megbűnhődjenek, ha nem a törvény által, akkor legalább a híres Magnum segítségével.

Piszkos Harry (Forrás: imdb.com)

„Feltűnt már, hogy időről időre belefuttok valakibe, akivel nem kéne baszakodni? Én vagyok az!”
Gran Torino, 2008

Szimbolikus helyek és események

Clint Eastwood 1971-ben rendezte első filmjét, s azóta közel negyven mozit készített. Ő az a rendező, akit nem a kasszasiker és a díjak hajtanak, hanem egy-egy téma vagy ügy. Olyan filmeket készít, amelyeknek üzenete van, vagy éppen egy szimbolikus történelmi helyet, eseményt mutatnak be. Természetesen a kettő időnként keveredik is. A San Francisco-i öbölben fekvő híres/hírhedt Alcatrazban filmet forgatott a börtön történetének egyetlen szökéséről, megmutatva, hogy még a legszigorúbb rendszer is kijátszható, ha az elavult. Az Invictus – A legyőzhetetlen című alkotást a béke Nobel-díjas Nelson Mandela történetének szentelte, bemutatva a bűnt és a megbocsájtás erejét. Az Űrcowboyokban egy 1958-as űrmentő akciót ábrázol, megörökítve a hidegháborús korszak egyik legfontosabb mozzanatát, a világűr meghódítási kísérletét. A Sully – Csoda a Hudson folyón filmjében egy meghibásodott utasszállítógép hősies földre vitelét ábrázolja. Az amerikai mesterlövészben pedig az iraki háborúban hősként ünnepelt mesterlövész háború utáni drámáját vitte a filmvászonra, erős kontrasztot húzva a hősi mítoszok és a hétköznapi valóság közé. Látható, hogy Eastwood szereti az egyszerű emberek hősi tetteit, amelyek naggyá tesznek egy országot, különösen Amerikát, nem gyárt mítoszokat, mindig a történet emberi – időnként tragikus – oldala érdekli.

A második világháború

Eastwood jelentős munkát végzett a második világháború emlékezetének alakításában is. Ő maga a koreai háború idején volt katona, bár Koreába nem vitték ki, ugyanakkor önmagát szereti háborús veteránként ábrázolni. Nem is ez a legfontosabb életművében, hanem az, ahogyan a háborút ábrázolja.

Kémek a sasfészekben (Forrás: imdb.com)

Már a rendezői korszaka előtt is szerepelt második világháborús filmekben (Kémek a Sasfészekben, Kelly hősei). Egyik sem a megszokott háborús narratívában mozog. Nincsenek csaták, lövészárkok, nagy hadifelvonulások, koncentrációs táborok. Ugyanakkor vannak egyéni hősi tettek és túlélési stratégiák. A Kelly hőseiben nem a jó és a rossz küzdelmét látjuk, hanem a közkatonák mindennapi küzdelmét a túlélésükért. A háború egyforma „hétköznapjait” forgatja fel lényegében egy „bankrablási” terv, amely értelmet ad a katonák életének. A parancsnokságot csak a hadisiker érdekli, a közkatonát pedig a könnyűnek ígérkező pénzszerzés. Minő szerencse, hogy e filmben e két cél a film végén összeér. A vietnami háború idején készült film az egyik legjobb háborúellenes alkotás.

Néhány évtizeddel később Eastwood immár rendezőként nyúlt a második világháború témájához, mégpedig az amerikai nemzeti emlékezet egy ikonikus pillanatát középpontba állítva (A dicsőség zászlaja). A kép, amelyen amerikai katonák kitűzik az Egyesült Államok zászlaját Ivo Dzsima szigetén, olyan ismert, mint Neil Armstrong képe Holdon. Az amerikai sikereket szimbolizálják. Olyan tudatformáló felvételek ezek, mint a vörös zászlót a berlini Reichstagra kitűző szovjet katonákról készült kép az oroszok számára. S ahogy a berlini, úgy az Ivo Dzsima-i képről is kiderült, hogy a sajtó kedvéért meg kellett ismételni a zászlóállítást. Eastwood története bemutatja e hamisítást, de talán filmje nem is emiatt bír súlyos mondanivalóval, hanem a háború hátországában zajló politikai és médiaviszonyok, illetve benne az egyszerű közkatonák tragédiájának hiteles ábrázolása miatt. Hogy még egyet csavarjon a dolgon, Eastwood elkészítette a történetet japán szemszögből is (Levelek Ivo Dzsimáról), vagyis az amerikai hősi elbeszéléssel szemben megmutatta a japán látószöget is, hogy azon az oldalon ugyanúgy hősiek katonák harcoltak. Olyan ez, mintha készülne film az angliai csatáról angol és német, vagy a doni harcokról magyar és orosz szemszögből.

A Pulitzer-díjas kép a győzelmi zászló kitűzéséről
(Fotó: Joe Rosenthal) (Forrás: wikipedia.org)

A nők

Eastwoodot a kritikusok szeretik úgy beállítani, mint az amerikai fehér férfi társadalom megtestesítője. E képet egyébként ő maga meg is festette a Gran Torino című, ma már klasszikusnak számító filmjében: Walt (vagyis Eastwood) a fehér, keresztény, háborús veterán, aki az autók és a fegyverek bűvöletében él, gyűlöli a feketéket és az ázsiai bevándorlókat, de még az írekről és az olaszokról sincs túl jó véleménnyel. Ez az amerikai maszkulin ideáltípus szinte magától értetődően nézi le a nőket. Filmjeiben számos ilyen megjegyzéssel találkozunk, különösen a Piszkos Harry sorozatban.

Clint Eastwood azonban nem ilyen egyszerű lélek. Rendezéseiben a nőknek kiemelt szerep jut, akik férfiasan erősek, és küzdenek az álmaikért vagy éppen a sorsuk ellen. A Gran Torinóban Sue (Ahney Her) egy hmong származású lány, aki rendkívüli határozottságával és a tanulással próbál kitörni a bűnnel teli gettó falai közül. Az alapvetően xenofób szomszédját (Eastwood) végül teljes mértékben megváltoztatja a lány fellépése és jelleme. A négy Oscar-díjat besöprő Millió dolláros baby főszereplője egy szegény sorsú lány, aki ökölvívásban szeretne a csúcsra jutni, vagyis egy egyértelműen férfias sportban. Maggie (Hilary Swank) egy rendkívül erős karakterű nő, aki jellemével még a nőkkel szemben előítéletes edzőjét (Eastwood) is meggyőzi. Végül tragédiába torkollik Maggie igyekezete, de edzője mindvégig kitart mellette.

Millió dolláros bébi (Forrás: imdb.com)

Eastwood számos filmje közül ide kívánkozik még az Elcserélt életek története is. Christine Collins (Angelina Jolie) kilencéves fiát elrabolja egy őrült és – mint később kiderül – meggyilkolja. A rendőrség a politikával összefonódva igyekszik az ügyet eltusolni, így az anyának egy másik fiút adnak, hogy a sajtó előtt igazolják a sikeres nyomozómunkát. Christine azonban nem adja fel, élete végéig tartó küzdelmet folytat a fiáért és az igazságért a rendőrséggel és a hatalommal szemben. A főszereplő ebben az esetben is egy lelkileg és fizikailag is megtörhetetlen nő.

Arról lehet vitatkozni, hogy Eastwood női szereplői mennyiben felelnek meg a társadalmi elvárásoknak vagy éppen mennyire térnek el a hagyományos nőképtől, egy azonban biztos: éppen e filmjei a legerősebb rendezői alkotásai.

Kérdésként merül fel, hogy e nőképét mennyire befolyásolták saját magánéleti tapasztalatai. Öt nőtől hét gyermeke született, a leghosszabb ideig mégis Sondra Locke színésznővel élt együtt, akitől nem született gyermeke, viszont több filmjében szerepelt. Láthatóan a munkamániás Eastwood nem tudott kiegyensúlyozott magánéletet teremteni önmagának és családjának. Ebből a szempontból egyébként érdekes a két évvel ezelőtt forgatott A csempész című filmje. Vajon mennyi benne az önéletrajzi elem?

A csempész (Forrás: imdb.com)

A politika

Amerikában egyáltalán nem szokatlan, hogy a film világában dolgozó hírességek aktívan politizálnak, s ebben Eastwood sem kivétel. Alapvetően republikánusként regisztrált, támogatta Eisenhower és Nixon jelöltségét is. A vietnami háború idején azonban megváltoztak nézetei. Nixont erkölcstelennek nevezte a kiszivárgott felvételeken elhangzottak miatt. Háborúellenes nézetei mellett máig kitart, ellenezte az afganisztáni és az iraki háborút is. Az Amerikai mesterlövész című filmjét sokan félreértették, s abban egy háborúpárti republikánus propagandát láttak, pedig a film valójában egy igazi háborúellenes fellépés, amely megmutatja az öldöklés kegyetlenségét, majd a hősként ünnepelt mesterlövész személyes tragédiáját.

Eastwood egyszer azt nyilatkozta, hogy a republikánusok elvesztették a filozófiájukat és ebből ő azt a következtetést vonta le, hogy tovább kell lépnie ezen a politikai közösségen. Jó ideje libertáriusnak vallja magát. Saját bevallása szerint Milton Friedman és Noam Chomsky filozófiájának valamiféle egyvelegében hisz. Kiáll az abortusz liberalizálását követelők mellett, támogatja az azonos neműek házasságát, úgy gondolja, hogy a munkanélkülieket és a szegényebb rétegeket az államnak segítenie kell, elérhetővé kell tenni számukra az oktatást és az egészségügyi ellátást, valamint többször kiállt a kontrollált fegyvertartás mellett is. A konkrét ügyek mellett egyszer a következőképpen fogalmazta meg saját politikai hitvallását: „Mindenki hagyja békén a másikat”. Tehát éljünk szabadon és hagyjuk élni a másikat is, valamint az állam is tegyen így a polgáraival.

Mindennek ellenére 2008-ban a republikánus John McCaint támogatta, majd Obama győzelme után úgy nyilatkozott, hogy „Obama az én elnököm és azt kívánom, hogy nagyon jó legyen, mivel ez a legjobb, amit magunknak kívánhatunk”. Négy évvel később azonban Obama ellen kampányolt. Emlékezetes a Republikánusok Nemzeti Konvencióján elmondott beszéde, ahol egy üres székkel folytatott „beszélgetést” úgy, mintha azon Obama ült volna.

Donald Trump elnöki tevékenységét is kritizálta, így 2020-ban a demokrata Michael Bloomberg jelöltségét támogatta. Eastwood egy rövid ideig egyébként Carmel-by-the-Sea kisváros polgármestereként is tevékenykedett.

Eastwood beszédet tart Carmel-by-the-Sea városban (Forrás: wikipedia.org)

A Jó?

Clint Eastwood a Jó szerepében vált világhírű színésszé a hatvanas években annak ellenére, hogy már ebben a filmben is csak relatívan nevezhetjük jónak. (A Csúf szerepét Eli Wallachtól senki nem vehette volna el, Lee van Cleef pedig valóban egy hidegvérű gyilkost játszott). Ő a szőke vadnyugati hős, aki keveset szól, de jó pénzért bárkit le tud lőni. Ha Eastwood egész filmes karrierjét nézzük, akkor valójában alig találunk olyan filmet, amelyben valóban ő lenne a „jó fiú”, de legalább teljes mértékben szimpatikus szerepet osztottak volna rá. Ő nem az a karakter. Szinte mindig a rosszat játssza. A nézése, a beszédmódja, a viselkedése, a sokszor xenofób megnyilvánulásaival nem kelt a nézőben sok empátiát, mégis lenyűgözően csinálja. Ő úgy jó, hogy közben rossz. Rendezőként is vigyázott arra, hogy önmagát soha nem állította be tiszta szívből szerethető figuraként. Ő az, aki úgy tudja eljátszani az amerikait – legyen az westernhős, rendőr, bűnöző vagy éppen az elnök testőre – hogy a néző pontosan felismerje önmaga negatív vonásait. Tükröt tart az amerikai társadalom elé: ilyenek vagyunk! Folyamatosan elénk tárja az amerikai világ sötét oldalát. Ugyanakkor szinte minden alkotásában – különösen, amelyeknél már ő a rendező is – keresztülmegy egy jellemváltozáson. Mindig megmutatja, hogy „így is lehetne élni”.

Mitrovits Miklós

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket