Csárdáskirálynő a hadifoglyok között – Színészkatonák, fogolyprimadonnák

Az első világháborús hadifogoly- és frontszínházak ránk maradt emlékeit dolgozza fel a Bajor Gizi Színészmúzeum frissen nyílt tárlata, a Színészkatonák, fogolyprimadonnák. A centenárium alkalmából rendezett kiállítás nem előzmények nélküli. A kurátorok, Csiszár Mirella és Sipőcz Mariann már 2006-ban is foglalkoztak az egyes hadifogolytáborok színitevékenységeivel, helyszínek szerint bemutatva a társulatokat és játszott darabjaikat. Az idei kiállítás ezek mellett olyan aspektusokkal gazdagodott, mint a főbb színházcsinálási tendenciák, szcenikai világ, a repertoárok tematikája, ezek hasonlóságai és eltérései.

Az Országos Színháztörténeti Múzeum gyűjteményének – fotótárának, kézirattárának, színlaptárának – igen gazdag hadifogolyanyaga gyűlt össze az elmúlt évek során. Számos magánkézből, hagyatékból származó dokumentumot és tárgyat is láthatunk. Az egyik ilyen adományozó Mészáros Sándor László volt, a Nemzeti Színház egykori titkára, aki a krasznojarszki táborban raboskodott, és mint szakmabeli vett részt az ott működő tiszti színház alapításában. Az ’50-es években az Országos Színházi Intézetnél dolgozott, és mivel évtizedeken keresztül tartotta egykori fogolytársaival a kapcsolatot, rengeteg tárgyi emléket gyűjthetett. A másik fő forrás Castiglione László, egykori hadifogolyszínész hagyatéka és visszaemlékezése volt. Érdekesség, hogy mindkettejük adománya csupán egy-két év különbséggel, a hatvanas években került az intézethez.

A hadifogolyszínházak azért jöttek létre, hogy enyhítsék a fogság unalmát és valamiféle hasznos, tartalmas, kreatív alternatívát kínáljanak, kiutat a fogva tartottak őrjítően kilátástalan és bizonytalan mindennapjaiból. A tisztek, akiknek dolgozniuk sem kellett, mindenáron arra törekedtek, hogy lekössék magukat, és erre volt is többnyire lehetőségük: a színjátszás mellett irodalmi-, sport- és önképzőkörökben vettek részt. A társulatok komoly – vagy kevésbé komoly – szabályok szerint működtek, akár a hátországok hivatásosai: igazgatóval, házirenddel, pénztárkönyvvel és persze lelkes színészekkel, akik általában műkedvelő amatőrök voltak, de mivel egy-egy színházi szakember mindenhol akadt, tudták, hogyan kell színházat csinálni. Sok esetben maguk varrták a jelmezeket és maguknak írtak darabokat. Nem példa nélküli, hogy a hadifogolyszínház – az otthoniak mintájára – részvénytársaság formájában állt fel, a kezdőtőkét a tisztek vagy akár a legénység adta össze – volt, hogy osztalékot is fizettek.

Természetesen az sem volt mellékes szempont, hogy a játék bevételi forrást jelentett, így pedig szükségszerűen arra kellett törekedniük a repertoár összeállításakor, hogy olyan darabokat játsszanak, amelyek nagy érdeklődésre tarthatnak számot. Többnyire a hátországban megismert sikerdarabokat vittek színre, például az 1916-ban bemutatott Kálmán-operett, A csárdáskirálynőt. Kottához, szövegkönyvhöz rendkívül kalandos úton-módon jutottak. Volt rá példa, hogy németből fordított orosz példányokat használtak, de arra is, hogy emlékezetből írták le a szöveget (ilyen jellegű kéziratos emlékek kevésbé kerültek elő, a pontos szövegek nem is ismertek, ezeket nem szerepezték úgy ki, mint például a hivatásosoknál). Akkor volt a legkönnyebb dolguk, ha kabarét adtak elő, hiszen elég volt csak a poénra úgy-ahogy pontosan emlékezni; az, hogy hogyan jutnak el odáig, akár improvizáció is lehetett – derült ki az egyik visszaemlékezésből.

A zenés darabokhoz nélkülözhetetlen hangszereket vagy sikerült a Vöröskereszt segítségével beszerezniük, vagy maguknak kellett elkészíteniük. A szcenírozás sok esetben (főleg ilyen környezetben és körülmények között) professzionális volt; a hadifoglyok között akadtak iparművészek, bútoros szakemberek, szabók, így mindenki beleadta szaktudása és affinitása színe-javát.

Kényszerűségből férfiak játszották a női szerepeket is, de nem komédiára, hanem a minél tökéletesebb illúzióra törekedtek. Több táborban így olyan darabokat igyekeztek bemutatni, ahol egyáltalán nem vagy legalább kevés volt a női szerep, de például az operettekben nélkülözhetetlen volt a primadonna. A naivákat vékonyabb, fiatalabb foglyok játszották, a testesebb, idősebb férfiakra osztották az anyaszerepeket.

Hadifogolyszínházak szinte a háború elejétől a végéig működtek, sőt arról is maradt fenn adat, hogy még 1922-ben is tartottak előadásokat. Ha megszűnt egy színház, annak leggyakrabban a foglyok áthelyezése, mobilizációja volt az oka, de ha egy társulat felbomlott, előfordult, hogy egy másik táborban újjáalakultak. Természetesen az adott tábor vezetésétől is függtek a színház működési feltételei, hiszen rajtuk állt, kaptak-e a foglyok annyi ellátmányt, amiből telhetett színházjegyre (a tiszti hadifoglyok egyébként pénzbeli ellátást is kaptak, ami a színházcsinálás lehetőségeit kétségtelenül bővítette – a legénységi színházakkal ellentétben, ahogy az a fotókon is szembetűnik). Volt pártfogói kör, akik a saját pénzükből, mintegy adományként járultak hozzá. Miután változott az orosz politikai helyzet, 1917 körül már nem kaptak annyi és olyan minőségű ellátmányt a tisztek sem, mint előtte, ami természetesen a színházak működésén is mérhető volt.

A hadifogolyszínházak mellett léteztek frontszínházak is, amelyek keretében a katonák műkedvelő előadásokat tartottak a harcok szünetében. Erre komponált állami formáció volt az Első Magyar Frontszínház, melynek létrehozását a katonai hadvezetés kezdeményezte német minta alapján. 1917-es megalapítását az Országos Színészegyesület irányította, vezetője Komjáthy János lett. Mielőtt összeállt volna a társulat, olyan hírek röppentek fel, hogy Csortos Gyula, Makay Margit és a kor más ünnepelt művészei is csatlakoznak, de végül csupán két pesti tag: Zilahy Gyula a Vígszínháztól és Pázmán Ferenc a Népoperától indult útnak vidéki kollégáikkal a frontra. Előfordult egyébként az is, hogy egy-egy művész tett önálló körutat a frontokon. Idővel Pázmán vette át a társulat irányítását, szintén játszó feleségével együtt mindent igyekeztek pontosan (és kiegészítő megjegyzésekkel) dokumentálni és albumba rendezni. A frontszínház másfél éves fennállása alatt szinte az összes hadszínteret bejárta, a Színházi Élet pedig rendszeresen tájékoztatott a társulat tevékenységéről.

A második világháborúban ugyancsak működtek hadifogolyszínházak, de ilyen szinten biztosan nem. A tízes években még a frontokon is a polgári értékrend szerint jártak el, ezért lehetett a táborokban ilyen élet; a fogvatartók tiszteletben tartották a fogvatartottak polgári életben betöltött státuszát, lehetővé tették számukra, hogy annak megfelelő életmódot folytathassanak. Nem ritkán orosz tisztek családjukkal együtt látogatták a hadifogolyszínházak előadásait, sőt jelmezzel, kellékekkel segédkeztek a létrejöttében. Közel harminc év múlva ez sajnos már elképzelhetetlen lett volna.

A kiállítás a Bajor Gizi Színészmúzeumban (XII. Bp., Stromfeld Aurél u. 16) 2014. szept. 27-2015. február 1. között látogatható. Ezután 2015 februárjában a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Házában, majd 2015 márciusában és áprilisában a miskolci Színháztörténeti és Színészmúzeumban lesz látható. A kísérőkiadvány az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben, a Bajor Gizi Színészmúzeumban és a kiállítás egyes helyszínein is megvásárolható.

Dömötör Nikolett

Ezt olvastad?

„Ember az embertelenségben” – tematikus faliújság a holokauszt emléknapra

Cikkemben azt kívánom röviden bemutatni, miként hoztunk létre 2023 tavaszán egy 32 fős, 10. évfolyamos gimnáziumi osztállyal egy alapvetően papír

X