Császárportrék: Hadrianus, a világutazó császár

A közelmúltban ünnepeltük Hadrianus (Kr.u. 117–138), a Római Birodalom egyik legjelentősebb császárának 1900 évvel ezelőtti trónra lépését. Hadrianust az egyik legsokoldalúbb római császárként ismeri az utókor, aki elődjével, Traianusszal ellentétben nem grandiózus háborúival vagy tekintélyes hódításaival vívta ki az elismerést, hanem a birodalom határainak megszilárdítását célzó intézkedései és építkezései révén. Uralkodásának huszonegy évéből kilenc és fél évet a Római Birodalom körbeutazásával töltötte, kiérdemelve ezzel az „utazó császár” megnevezést.

Publius Aelius Hadrianus 76. január 24-én látta meg a napvilágot, de a pontos születési helye a mai napig tisztázatlan a történelemtudomány előtt. Mivel a családjának története több évszázadra visszamenően a hispániai Italicához[1]köthető, ezért születési helyeként leggyakrabban e várost szerepel. Az édesapját tízéves korában elvesztő Hadrianus a hasonlóképpen Italicából származó, leendő császár, M. Ulpius Traianus gyámsága alá került. A Historia Augusta(Császárok története) címmel illetett, a 2-3. században uralkodó császárokat bemutató életrajzgyűjtemény kedvező képet festett Hadrianusról, magas növésű, jó kiállású, erős testalkatú, ápolt külsejű, csiszolt elméjű férfiúként mutatva be Hadrianust. Remek lovas és kiváló vadász hírében állt, aki egyetlen lándzsa segítségével gyakran vadkant, sőt oroszlánt is leterített. Mindemellett a pályafutását a pannóniai Aquincumban megalapozó Hadrianus művelt és gyakorlatias uralkodó volt, aki pártolta a művészeteket – különösen az építészetet – és érdeklődést mutatott az irodalom iránt is. Állítólag valósággal falta a görög szerzők műveit, és a hadjáratok között verseket költött. Jellemében korán fellelhető volt a bizonyítási vágy: miután egy alkalommal, fiatal korában kinevették a latintalan kiejtése miatt, részben a dacból táplálkozva kifinomulttá fejlesztette szónoki képességeit. A császár klasszikus neveltetésben részesült, és a hellén műveltségért való rajongása miatt a háta mögöttgraeculus, azaz görögöcske gúnynévvel illeték.

A róla fennmaradó szobrokról és az általa veretett pénzérmékről egy kiegyensúlyozott, férfias vonásokkal rendelkező arckép köszön vissza, akinek gondosan fésült haja és sűrű szakálla volt. Ez utóbbi bizonyosan döbbentett kelthetett a korabeli római közvéleményben, mivel Hadrianus volt az első császár, aki szakállat növesztett, egy görög filozófus külsejét kölcsönözve számára. E téren divatteremtőnek bizonyult, ugyanis amíg az uralkodását megelőző időszakban a császárok borotválták az arcukat, a Hadrianust követő száz évben beköszöntött a szakállas imperatorok kora. A rosszindulatú pletykák szerint szakállával az arcán lévő sebhelyeket próbálta eltakarni, azonban feltehetően ebben inkább egyedi szemléletmódja és meggyőződése játszhatott szerepet. Figyelembe véve, hogy e korszakban szakállat leginkább a tanítók, filozófusok, bölcselkedők, írók és különböző vallások papjai viseltek, Hadrianus valószínűleg így próbálta kifejezésre juttatni, hogy önmagát mindenekelőtt a szellem emberének tartja.[2] 

Traianus (Kr.u. 98–117) halálát követően Hadrianus egy olyan hatalmas Római Birodalmat örökölt meg, amely elérte a legnagyobb kiterjedését. Elődje rendkívül sikeres uralkodó volt, így Hadrianus voltaképpen különösebb nehézségek nélkül foglalhatta el a trónt. Ennek ellenére a császárváltásokra jellemző hatalmi vetélkedések és kezdeti belviszályok mellett kellett egy világbirodalmat összefognia.[3]

Külpolitikájában szakított a korábbi agresszív hódítási törekvésekkel, felismerte ugyanis, hogy a háborúk teljesen kimerítették Róma pénzügyi és katonai tartalékait. Az irányváltásnak köszönhetően lemondott a nehezen védhető Mezopotámia, Asszíria és Armenia provinciáról, kliens királyok kezére juttatva azokat.

A béke és a többi hódítás megtartására törekedve, elsődleges céljává a stabil határvédelmi rendszer kiépítése lépett elő. E politika eredményeként épült fel a lázongó Britanniában a mai Anglia és Skócia között 117 kilométer hosszúságban elnyúló, 4,5 méter magas és 3 méter széles fal. Az építtető császár után, Hadriánus falára keresztelt építmény egyben jelezte, hogy a világbirodalom elérte az északi kiterjedésének maximumát. Napjainkban a fal maradványai turisták, kirándulók célpontja, körüljárása pedig megközelítőleg két hetet vesz igénybe az arra vállalkozók idejéből.

A korábbi császárok Itália területét csak kényszerűségből hagyták el, azonban Hadrianust az uralkodásról vallott felfogása arra ösztönözte, hogy megpróbáljon mindenhol jelen lenni és mindent személyesen felügyelni a birodalom területén. A császárok közül elsőként értette meg, hogy a birodalmat csak akkor lehet megfelelően irányítani, ha megismeri annak régiót, a sajátos szokásaikkal és problémáikkal együtt. Miután Kr.u. 121 környékére sikerült megszilárdítania és állandósítani a hatalmát, hosszú utazásba kezdett, hogy első kézből értesüljön a provinciák gondjairól és panaszairól. Problémáikat megpróbálta orvosolni, s ezzel nem csak a helyiek bizalmát nyerte el, de népszerűségre is szert tett.

Úti céljait következetesen és a birodalmi kormányzás számára célszerűen választotta meg, melyek között találunk városokat, de előszeretettel keresett fel katonai táborokat is. Első nagy körútja során ellátogatott Gallia, Germánia, Raetia, Noricum és Britannia provinciákba. Második, 123 tavaszától 125 nyaráig tartó utazása során a philhellén[4] császár többek között felkereste egyik kedvenc városát, Athént. Bár bejárta Hellász számos vidékét, mégis ebben a városban érezte magát leginkább otthon, hiszen Athén híres szülöttei között volt a kiváló államférfi és hadvezér Periklész, a filozófus Szókratész és Platón, valamint a drámaíró Szophoklész is.

Athén valóban kiváltságos helyet foglalt el a császár életében, aki mindent megtett a várost megillető rang fenntartásában. A jelentős építkezések sorában tudjuk az athéni Olümpiai Zeusz templomot is, amelyt még a Kr. e. 6. században kezdtek el építeni és a és kora egyik leghatalmasabb templomának szánták. A grandiózus épület befejezése azonban egészen Hadrianus koráig váratott magára. A császárnak köszönhetően a templom arról válik híressé a római korban, hogy ez volt Hellász legnagyobb szentélye, amely az ókori világ egyik legmonumentálisabb, arannyal és elefántcsonttal díszített Zeusz kultuszszobrát őrizte. A hellén világ bűvöletében, a császár részt vett Eleusziszban Démétér istennő és lánya Perszephoné tiszteletére rendezett ünnepségen, amely során beavatták a halál utáni életet hirdető eleusziszi misztériumvallásba.[5]

Hellászt elhagyva, a császár Szicíliába látogatott, ahol felment egészen az Etna csúcsáig, hogy megtekinthesse a napfelkeltét, amely állítólag olyan sokszínű volt mint a szivárvány. Ezután Rómán keresztül Afrikába utazott, ahol az afrikai provinciákat halmozta el „jótéteményeivel”.[6] Harmadik nagyobb útja során Egyiptomban időzött el hosszabban, ahol Nílusi hajóútja során megtekintette a Gízai piramisokat, a Szfinxet, továbbá a Királyok Völgyét és a Memnón-kolosszusokat.[7]

Az egyiptomi útját azonban tragédia árnyékolta be, ugyanis máig tisztázatlan körülmények között a Nílusba esett és megfulladt a császár görög kegyeltje, Antinóosz, akit az ókor legszebb ifjújaként emlegettek. A gyász közepette Hadrianus azonnal félisteni rangra emelte vízbe fulladt kedvesét, halálának helyén pedig Antinopolisz néven város alapított. Mindezek mellett a birodalom területén templomokat és emlékműveket emeltetett az újdonsült félisten tiszteletére. Antinóosz volt az utolsó Róma történetében, akit annak ellenére, hogy nem volt a császári ház tagja, mégis istenné emeltek. Hadrianusnak köszönhetően a dinasztián kívüli „magánemberek” közül, neki maradt fenn a legtöbb szobra.[8]

Hadrianus uralkodása a béke és a jólét korának számított a Római Birodalom történetében. Mindazonáltal ezt a nyugalmat átmenetileg megzavarta a 132-től 135-ig tartó júdeai felkelés. A felkelés lehetséges okaként a Historia Augustaazt jelöli meg, hogy birodalomszerte megtiltották a fiúgyermekek körülmetélését. A történészek valódi indokként inkább Jeruzsálem „pogány várossá” tételét valószínűsítik, illetve azt, hogy a Titus császár (79–81) által lerombolt jeruzsálemi szentély helyén a rómaiak Jupiternek akartak templomot emelni. A lázadókat, akinek az élén egy Simon nevű, de Bar-Kochba („Csillag fia”) néven is emlegetett férfi állt, csak nehézségek árán sikerült leverni. A háború lezárást követően a zsidóknak megtiltották, hogy Jeruzsálemben telepedjenek le, vagy akár, hogy belépjenek a város falai közé.[9]

Élete utolsó éveiben Hadrianus császár visszavonultan élt a Rómától nem túl távoli Tivoli villájában. A Villa Adriana nem titkoltan azzal a szándékkal épült, hogy felidézze a császár utazásai során megcsodált helyeket és épületeket. A 120 hektáron elterülő épületkomplexum művészi gazdagsága révén napjaink Olaszországának egyik legérdekesebb régészeti látványosságának számít.  A császárt a Nápolyi-tenger partján található Baiaeban érte a halál 138. július 10-én, hatvankét éves korában. Halálát feltehetően súlyos, idült koszorúér betegsége, és ezzel összefüggő szívelégtelenség okozta.

Hadrianus személyében egy szenvedélyes sportember, egy mindent látni akaró turista és utazó császár egyesült, de ez a császártípus a rómaiak szemében idegennek és különcnek hatott. Házassága Vibia Sabinával gyermektelen maradt, ebből kifolyólag a császár kénytelen volt örökbe fogadni és utódjaként elismerni előbb Lucius Aelius Caesart, majd az ő váratlan halálát követően Antoninus Piust.[10]Emlékét nemcsak fennmaradt életrajza, hanem számos általa emelt épület őrizte meg az utókornak, amelyek közül a legjelentősebbek Rómában a Pantheon, a Hadrianus-mauzóleum voltak. Ez utóbbi a későbbi korokban Angyalvár néven vált ismerté. Egyes korabeli kritikus vélemények ellenére, Hadrianust – Machiavelli után szabadon – az öt „jó császár” között tartjuk számon, aki bár nem hatalmas hódításával, hanem a birodalom megszilárdítására tett sokrétű intézkedéseivel, és az újszerű kormányzati megközelítésével járult hozzá a római aranykor kiteljesedéséhez.

Pálfi Ádám

Szakirodalomi hivatkozások:

Aleksander Krawczuk: Római császárok, Budapest, 1988.

  1. R. Birley: Hadrian, the Restless Emperor, London-New York, 1997.

Grüll Tibor: A Bar Kochba-felkelés: A kutatás fél évszázadának eredményei és kihívásai In: Antik Tanulmányok 52/1, 2008, 27-51 o.

Havas László – Hegyi W. György – Szabó Edit: Római történelem, Osiris Kiadó, Budapest, 2007.

Historia Augusta: Császárok története, Multiplex Media, Debrecen, 2003.

Kertész István: Híres és hírhedt római császárok, Debrecen, 2004.

Thorsten Opper: Hadrian. Empire and conflict, London, British Museum Press, 2008.

 

[1]  Az ókorban város Hispánia Baetica tartományában, mai neve Santiponce, Spanyolország déli részén található. 

[2]  BIRLEY 1997. 16-17. o.; KERTÉSZ 2004. 61-62. o.; Historia Augusta: Hadrianus, 81-82. o.; KRAWCZUK 1988. 197.

[3]  Ekkoriban vált szállóigévé egy közismert mondás: „Felicior Augusto, melior Traiano!” (Légy szerencsésebb Augustusnál és jobb Traianusnál!)

[4]  A szó jelentése: görögbarát. A kifejezés az (1821–1829) közt zajló görög szabadságharc alatt vált elterjedtté.

[5] Az ókori Görögország összes rituális ünnepe közül a legszentebbeknek számítottak, és ezek örvendtek a legnagyobb megbecsülésnek. A kolosszusokat 3400 évvel ezelőtt III. Amenhotep idején építették a Nílus partján, a mai Luxor városával szembe. Az egyik szobrot Kr.e. 27-ben egy földrengés deréktájban kettétörte. A félig összeomlott építmény – valószínűleg az elpárolgó harmat és az emelkedő hőmérséklet miatt – minden reggel énekelt, azaz furcsa fütyülő, zúgó hangokat adott ki. Innentől kezdve a görög látogatók szavajárása miatt kapcsolták össze a kolosszusokat Memnón nevével. Az éneklő szobor köré hatalmas legendahálózat szövődött, nagyon sok híres történelmi személyiség látogatta meg a kolosszusokat, még manapság is sok turista felkeresni, annak ellenére, hogy ma már nem adnak ki hangot.

[6]  Historia Augusta: Hadrianus, 69. o.

[7]  A görög legendákban Memnón a trójai háborúban az aithiopszok királya, aki annak ellenére, hogy Akhilleusz legyőzte, énekével köszönti anyját, a Hajnalt.

[8]  OPPER 2008. 173-174. o.; Antinóoszt ábrázoló szobrok közül körülbelül 1500 ma is megtekinthető a világ számos múzeumában.

[9]  GRÜLL 2008. 39-40. o.

[10]  HAVAS-HEGYI-SZABÓ 2007. 512 o.

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket