A csehszlovákok első lépései. A csehszlovakizmus gondolatától az államalapításig

Csehszlovákia megszületése kétségtelenül szoros összefüggésben van a Monarchia felbomlásával. A birodalomban élő nemzetiségek szinte egyike sem érte el az 1848–1849-es forradalmakkal a kitűzött nemzetiségi céljait. Ha a birodalom szétbomlásának az okait nézzük, akkor talán a nemzeti szeparatizmus megjelenését tekinthetjük az első számúnak. A nemzetállam megteremtésének, illetve a birodalom szétesésének egyik fontos pillére azonban az elveszített háború ténye volt. A nagyhatalmi elképzelések mögött számos faktor játszott központi szerepet. Egyfelől a magyar–német szövetség, amelyet a szövetségesek veszélyesnek ítéltek meg. Másfelől pedig Oroszország háborúból való kiugrása (és a bolsevik hatalomátvétel) eredményezte, hogy a Monarchia helyén inkább franciabarát kisállamokat hoztak létre. Mindezt az is erősítette, hogy a Monarchiával szomszédos országok – Románia, Szerbia és Olaszország – irredenta politikájuk mellett a nyertesek oldalán fejezték be a háborút. Nagyon érdekes lehet Csehszlovákia, hiszen nem rendelkezett a háború előtt hátországgal, mégis Párizsban elismert szövetségesként a Monarchia szétdarabolásának a részesévé vált. Jelen cikkben a csehszlovák államiság megszületésének és megalakulásának körülményeit mutatjuk be.

Sok történész vallja, hogy a Monarchia már 1914-ben a felbomlás felé haladt, azonban a kitörő háború katalizálta a folyamatot. A felbomlás azonban nem természetes halál volt, mutatják ezt a föderatív elképzelések, vagy az, hogy a magyarok szívesen maradtak volna a birodalom keretein belül. Ezzel szemben mások szerint kizárólag a háborús vereség okozta a felbomlást.

A csehszlovák koncepció megszületése

A cseh, majd a csehszlovák szempontra fókuszálva a Monarchia szétesése az 1867-es kiegyezési törvény megszületésével kezdődött. A törvény az Osztrák–Magyar Monarchia dualista berendezkedését tette lehetővé, amely már a létrejöttekor óriási vitákat kavart. Belső kérdésekben mindkét fél szuverén, külön törvényhozó és végrehajtó szervekkel rendelkezett. A Monarchia területét tekintve a kontinens legnagyobb állama volt, leszámítva az Ázsiába átnyúló Oroszországot, területe ugyanis 676,6 ezer négyzetkilométert tett ki. Lakosságát tekintve az 1910-es népszámlálási adatok alapján 51,3 millió főt számolt. Így Oroszországot leszámítva Németország után a második legnépesebb ország volt ekkor Európában. Az összlakosság vallási tekintetben hét fő csoportra oszlott, etnikai, illetve nyelvi szempontból pedig 12 népcsoportra. (Romsics: 2020, 7.)

Vlasť volá! – Hív a haza! Csehszlovák propaganda plakát. (Forrás: vlast.cz)

Nyelvi és etnikai sokszínűségét jelzi, hogy a két uralkodó nemzet nem tette ki az összlakosság felét sem. A birodalom összlakosságának 44,6%-a szláv volt, ami nagyobb volt a két uralkodó nemzet 42,8%-os összarányánál (Romsics: 2020, 9.). Ebben a tekintetben érthető, hogy a cseh társadalom kereste nemzete helyét a birodalomban, amely ráadásul a 19. század közepétől látványos és gyors polgári átalakuláson ment keresztül. Így aztán az 1860-as évektől időszerűvé vált a modern cseh államiság kérdése, természetesen ekkor még az osztrák állam keretei között. A cseh nemzeti törekvések szempontjából komoly aggodalmakra adott okot az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés és a birodalom dualista szerkezeti változása, aminek talán a csehek lettek a legfőbb kárvallottjai. A csehek 1914-ig továbbra is föderalizálni szerették volna a birodalmat, azaz a magyarokéval és a németével egyenrangú státust követeltek.

A cseh nemzeti mozgalom legtekintélyesebb vezetője František Palacký, a birodalom föderalizálásának és az ausztroszláv koncepció elfogadtatásának központi alakja volt. Műve az Idea státu Rakouského (Az osztrák állam ideája) címmel jelent meg 1865-ben. Palacký a fennálló dualista rendszer átstrukturálását, vagyis az Ausztriát létrehozó hajdani történelmi ország- és államalakulatok szövetségét szorgalmazta. A csehek megbékítése érdekében 1897-től egy sor reformot hajtott végre Ausztria. Cseh- és Morvaország területein elrendelték, hogy minden közhivatalnoknak tudnia kellett csehül és németül. 1905-ben Morvaországban nemzeti kerületek szerint változtatták meg a képviselőket. 1907-ben pedig bevezették a férfilakosság általános választójogát, amelynek következtében a németek elveszítették az addigi relatív többségüket és a nemzetiségek valós aránya szerint voltak reprezentálva a bécsi birodalmi tanács képviselőházában.

A világháború kitörése előtti hónapokban néhány cseh politikus már eltért a Monarchia átstrukturálását célzó törekvésektől, és valamilyenfajta elszakadás melletti lehetőségeket, együttműködéseket keresett. Közéjük tartozott Karel Kramář, aki ugyan még 1906-ban megjelent művében hangoztatta, hogy a csehek a kulturális, politikai és gazdasági fejlődés szempontjából Ausztria keretein belül élhetnek a legjobb feltételek között. 1914 elején azonban felélesztve a pánszlávizmus szellemét, a Monarchia szlávok által lakott területeit egy Szentpétervárról irányított, európai nagyszláv konföderációs birodalom égisze alatt képzelte el. Ennek a nagy Szláv Birodalomnak természetesen a részese lett volna a Cseh Cárság, amely magába foglalta volna Csehország, Morvaország és Szilézia területeit, illetve az észak-magyarországi szlovákok által lakott – Pozsonytól Visegrádig, onnan Kárpátaljáig terjedő vonaltól északra található – területeket is.

1908-ban írt disszertációjában még Edvard Beneš is a Monarchián belül képzelte el a cseh kérdés megoldását. Szerinte a Monarchia történelmi és gazdasági kötelékei túlságosan szilárdak, és annyira összekapcsolják a nemzetiségeket, hogy Ausztria szétverése nem a realitás talaján áll, viszont a birodalom föderalizálásával számolni kell, mert a rendszer fenntarthatatlan. Elképzelései szerint a Monarchián belül a Magyar Királyságot hét tagállamra kellett volna átszervezni: a szlovákság által lakott területek egy önálló tagállamot képeztek volna. Beneš, hasonlóan más cseh politikusokhoz csak később, a háború kezdetét, illetve Masarykkal való találkozóit követően vallott radikálisabb nézeteket. Így összességében elmondható, hogy az első világháború kitörését a cseh politika ugyan veszélyesnek ítélte meg, de a Monarchia iránti hűségük és elköteleződésük még mit sem változott. Csupán néhányan fordultak az ausztriai hűséggel szembe, és keresték a megoldást, hogy valamiképpen kiharcoljanak egyfajta cseh elszakadást.

Masaryk meglátogatja a csehszlovák légiót Bobrujskban, 1917 júliusában. (Forrás: Národní muzeum)

Az elszakadás sürgetői közt az élén járt Tomáš Garrigue Masaryk, aki 1914 végén emigrált Nyugat-Európába. A háború után megjelent emlékirataiban úgy fogalmazott, hogy 1914 végén azzal az eltökélt szándékkal távozott külföldre, hogy ott minden erővel az Osztrák–Magyar Monarchia ellen küzdjön, mert Ausztriával otthon nem lehet szembeszegülni (Masaryk: 1990, 43.). Október 24–25-én Masaryk Rotterdamban Robert William Seton-Watsonnal találkozott, akinek elsőként vázolta fel elképzeléseit a Monarchia jövőjét illetően. Beszámolója szerint az egész cseh nemzet – néhány vezető kivételével – a függetlenségben reménykedik. Előbb helyre kéne állítani a történelmi cseh területeket, majd ehhez hozzácsatolni a felső-magyarországi szlovákság által lakott területeket, az állam élére pedig egy nyugati herceget kellene állítani. A Monarchia más területeivel ekkor még nem foglalkozott.

Masaryk terve sikerének az érdekében kénytelen volt mind hazai és nemzetközi kapcsolatokra szert tennie, hogy azok támogatását elnyerje. A célt azonban több tényező nehezítette, egyrészt sorra jelentek meg külföldön olyan szervezetek, amelyek szintén a Monarchia átszervezését szorgalmazták. Ilyen volt például a Csehszlovák Kolóniák Nemzeti Tanácsa, amelyeknek a terveit egyeztetni kellett. Másfelől csaknem teljesen ismeretlennek számított a „cseh ügy” a szövetségesek vezetői között. Harmadrészt pedig egyfajta bázis kiépítését is meg kellett szerveznie.

Később, 1915. május 3-án Masaryk megírta memorandumát, Független Csehország (Independent Bohemia) címmel, amely tartalmazta politikai programját, és azt a brit Külügyminisztérium számára dolgozta ki. Ebben hangsúlyozta, hogy a háborút követően Európa újraszervezésére van szükség, amelynek keretein belül megvalósulna a kis államok és a nemzetiségek felszabadítása. A másik fontos ok, amiért a nagyhatalmaknak meg kell csonkítaniuk a Monarchiát, a különböző biztonságpolitikai érdekek, például a német–magyar stratégiai összefogás ellensúlyozása, a Drang nach Osten elleni fellépés, vagy a kelet-európai német gyarmatosítás megakadályozása. A cseh állam egyébként Masaryk elképzelései szerint is Csehországból, Morvaországból és Sziléziából állna, ehhez adódnának Észak-Magyarország szlovák körzetei Ungvártól Kassán át a néprajzi határ mentén le az Ipoly folyón át a Dunáig, magába foglalva Pozsonyt és az egész szlovák északi területet Magyarország határáig. A memorandumban ezen felül egy nagy délszláv állam megalakítására is javaslatot tett, ráadásul felvetette a két új állam közötti földrajzi összeköttetés alternatíváját, vagyis Pozsony és Zágráb közötti korridor tervét is.

A csehszlovák állam víziójának átültetése a hazai és külföldi politikában

A cseh politikai emigráció másik kiemelkedő alakjává Edvard Beneš vált, akit Masaryk 1915 tavaszától bevont a Monarchia-ellenes konspirációs tevékenységébe. Az otthon maradt támogatóiból cseh maffia néven létrehozott egy titkos szervezetet. A nagyhatalmi támogatás kulcsa azonban csak 1915 decemberében érkezett el, amikor Beneš Párizsban megismerkedett Milan Rastislav Štefánikkal. Azért volt fontos Masarykék számára Štefánik, mert befolyását a francia politikai szereplők között tudták kamatoztatni. Közbenjárásának köszönhetően 1916 februárjában Aristide Briand francia miniszterelnök is fogadni tudta.

Masaryk és Beneš Nagytapolcsányban. (Forrás: Česká tisková kancelář)

A hálózat készen állhatott arra, hogy csúcsszervezetté alakuljon át. 1916 márciusában megalakult a Cseh Nemzeti Tanács, amelynek elnökévé Masarykot választották. A tanács titkára Edvard Beneš, alelnökei pedig Jozef Dürich és Milan Rastislav Štefánik voltak. A két alelnök feladatai közt szerepelt, hogy megszervezzék, és irányításuk alá vonják a külföldön, Franciaországban, Olaszországban, valamint Oroszországban lévő cseh-szlovák légiókat. Masaryk rövidesen áttette a székhelyét Londonba, ahol Seton-Watson támogatásával megjelenő New Europe lapban tovább népszerűsíthette a nemzetállamiság eszméjét és a Monarchia felbomlasztásának a tervét. Ugyanakkor Beneš Párizsban maradt, és mint vendégelőadó, lelkes propaganda-előadásokat tartott a Sorbonne egyetemen az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolásának szükségességéről. Előadásainak kivonata 1916-ban Párizsban nyomtatásban is megjelentek Zúzzátok szét Ausztria-Magyarországot! címmel, először franciául, majd angolul és olaszul is. Ebben hangoztatta, hogy a csehek és a szlovákok egy ugyanazon nemzetet alkotnak, s annak érdekében, hogy ez a nemzet, a csehszlovák eggyé váljon, csak a Monarchia áll útjában. A műben a háború kirobbanásáért a Magyar Királyságot tette felelőssé. Ezen kívül érvelt amellett, hogy a létrehozandó csehszlovák állam lehetne a Franciaország leghűségesebb morális és katonai támogatója, és a német fenyegetettség elleni partnere.

A cseh emigráció tagjai minden erőfeszítésük ellenére a francia kormány támogatását egyelőre még nem érezhették magukénak, sőt a hazai csehek sem álltak még melléjük. Viszont az 1917. május 30-án a Birodalmi Tanács cseh nyilatkozataiban már megjelenik a cseh és a szlovák nép egyesítésének a szándéka.

„Támaszkodván e történelmi pillanatban a nemzetek önrendelkezéséhez és szabad fejlődéséhez való természetes jogára, melyet esetünkben elvitathatatlan és államilag teljes mértékben elismert történelmi jogok is megerősítenek, népünk élén állva törekedni fogunk a cseh-szlovák nemzet valamennyi ágának a demokratikus cseh államon belüli egyesítésre, a nemzet szlovák ágát is belefoglalva, amely összefüggő egészben él a cseh történelmi honnal.” (Kováč: 2011, 186.)

A katonai vereség fokozatos kirajzolódása és az egyre nyilvánvalóbb Habsburg-ellenes nagyhatalmi politikai hangulat az addig jórészt passzivitásban lévő magyarországi kisebbségeket is aktivizálásra hangolta. 1918. május 1-jei liptószentmiklósi gyűlésen a szlovákok politikai vezetője, Vavro Šrobár a csehszlovák törzs magyarországi ágának a nemzeti önrendelkezési jogát követelte. Milan Hodža pedig 1918 szeptemberében írt röpiratában a magyar államból való kiválást szorgalmazta. Ferdiš Juriga októberben a magyar parlamentben kijelentette, hogy a szlovák nép a saját területén egy különálló állami közösséget kíván alkotni, s nem ismeri el a magyar parlamentet, sem a magyar kormány jogát, hogy a szlovák nép érdekében képviseltessen.

A francia álláspont 1917 végére egyértelműsödni látszott a Monarchia jövőjét illetően. Ennek oka két kulcspillanat volt: zöld utat kapott a Štefánik, illetve a Cseh Nemzeti Tanács csehszlovák légiókat felállító terve. 1917 decemberében a francia köztársasági elnök, Raymond Poincaré írta alá a franciaországi csehszlovák autonóm hadsereg alapítólevelét. A Monarchia feldarabolásához végérvényesen a Sixtus-affér, majd az oroszországi csehszlovák légiók bolsevista-ellenes fellépése adott lendületet.

A brit külpolitika egy kicsit később, 1918 tavaszán mondott ítéletet a Monarchia felett. A kiinduló lépés az április 9–11. között, Rómában megrendezésre kerülő Elnyomott Népek Kongresszusán történt, amikor is a Monarchiából különböző nemzetek delegátusai (a cseh delegáció élén Edvard Beneš állt) kimondták, hogy nem hajlandóak többé a birodalom keretei között élni, hanem független állami létet követelnek maguknak. A kongresszust követő néhány héttel a New Europe (amelynek köreiben Masaryk is jelen volt) nyomás alá helyezte a brit külpolitikát, amelynek az államtitkárai sorra foglaltak állást a birodalom felosztásáért törekvők támogatásáról. Amerikában pedig egy hosszas vitát követően, amely a Külügyminisztérium és Woodrow Wilson elnök között zajlott, végül a külügyi tárca álláspontjának megfelelően, azaz a Monarchia nemzetállamokká bontásának az elfogadása lett.

Washingtoni Deklaráció 1918. október 18-án. (Forrás: sk.wikipedia.org)

1918 májusában a spai egyezmény, amely a Monarchiát és Németországot gazdaságilag, politikailag és katonailag szorosabb együttműködésre kötelezte, a nyugati szövetségeseket végső elhatározásra juttatta. 1918. május 30-án Masaryk aláírta a Pittsburghi Egyezményt, amely egy közös cseh és szlovák állam létrehozását irányozta elő. Az egyezmény új ösztönzést adott a Nyugatnak, hogy döntsön a cseh-szlovák önálló demokratikus állam elismeréséről. Nem sokkal később ez sikerült is, hiszen 1918. június 29-én Franciaország a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot de facto cseh-szlovák kormányként és a cseh-szlovák katonaságot szövetséges haderőként ismerte el, majd később ugyanígy tett a brit kormány augusztus 9-én, az USA szeptember 3-án és Olaszország október 3-án.

A külföldi sikerek mellett a hazai politika is érzékelte a folyamatokat. Prágában, 1918. július 13-án Kramář vezetésével létrejött a Csehszlovák Nemzeti Bizottság, amely a hatalom átvételének előkészítését tűzte ki céljául, s egyúttal kettős hatalmat is kívánt kialakítani a párizsi Nemzeti Tanáccsal versengve.

Masaryk és az emigráció politikai csúcsteljesítménye 1918. október 18-án történt a Washingtoni deklaráció révén. Ebben ugyanis kikiáltotta a cseh-szlovák függetlenséget, és meghatározta az új állam alapelveit is, amely az amerikai Függetlenségi nyilatkozat mintájára íródott. A deklaráció óriási visszhangot keltett. A benne lévő, az új országot meghatározó alapelvek, mint a demokrácia, a teljes vallásszabadság, a sajtó, a tudomány, a művészet, valamint a szólás- és gyülekezési szabadság, az általános választójog, női és kisebbségi egyenjogúság és a népszavazás respektálása, elnyerte a szövetségesek tetszését.

A Csehszlovák állam megalapítása

1918. október végén a bécsi kormány már olyannyira engedékennyé vált, hogy beleegyezett a hazai „csúcsszerv”, a Csehszlovák Nemzeti Bizottság képviselőinek, hogy Genfbe utazzanak. Az út célja az volt, hogy a hazai és külföldi ellenállás képviselői megegyezzenek a csehszlovák kormány megalakításáról. Miközben folytak a tárgyalások a két delegáció tagjai között, a nemzetközi hírügynökség hírt adott, hogy október 21-én az osztrák Ideiglenes Nemzetgyűlés bejelentette az elszakadást a birodalom többi részétől. Ez a tény spontán akciót idézett elő Prágában, ahol a Nemzeti Bizottság vette át a hatalmat, s 1918. október 28-án bejelentették a Csehszlovák Köztársaság megalakulását.

„Csehszlovákok! Évszázados álmotok valósággá vált. A mai napon a csehszlovák állam belépett a világ független, liberális, kulturált országainak sorába. A Nemzeti Bizottság, az egész csehszlovák nép általi bizalommal felruházva, egyetlen törvényes és felelős szereplőként saját kezébe vette az államhatalmat. Csehszlovákok! Mindent, amit tesztek, ettől a pillanattól kezdve egy független és szabad nemzet nagy családjának új, szabad tagjaként tesztek. E pillanatban új tettekkel kezdetét veszi új és remélhetőleg dicsőséges történelmetek. Nem csalódhat bennetek az egész kulturált világ, mely ajkán áldásával dicsőséges tetteitekre emlékezik, ami kicsúcsosodott a csehszlovák légiók halhatatlan eredményeiben a nyugati harcmezőkön és Szibériában. […] A nagy munka kezdetén a Nemzeti Bizottság, a mai naptól a kormányotok, meghagyja Nektek, hogy magatartásotok és örömötök legyen méltó e nagy pillanathoz. Felszabadítóink, Masaryk és Wilson nem csalódhatnak azon meggyőződésükben, hogy oly népnek vívták ki a szabadságot, amelyik képes saját magát kormányozni. […] Fenntartás nélkül rendeljétek alá magatokat a Nemzeti Bizottság parancsának.” (Bencsik: 2016, 55.)

Ezzel a csehszlovák állam csak de jure, és nem de facto alakult meg. Az akkori szlovák politikai pártokat, irányzatokat és személyiségeket tömörítő, Matúš Dula vezette Szlovák Nemzeti Tanács 1918. október 30-i nyilatkozata szerint a szlovák nép nevében csak a Szlovák Nemzeti Tanács jogosult nyilatkozni. A dokumentumot egyébként a szlovák politikusok úgy fogadták el, hogy még nem tudtak arról, hogy mi történt két nappal korábban Prágában. A tanácskozás végére érkezett meg Turócszentmártonba Milan Hodža, aki beszámolt a prágai fejleményekről. Emiatt aztán a vezetők szűk körben némileg át is fogalmazták a dokumentumot. Így került be a nyilatkozatba, hogy „a szlovák nemzet mind nyelvi, mind kulturális-történelmi értelemben az egységes cseh-szlovák nemzet része. Minden kulturális harcban, amelyet a cseh nemzet vívott, és amely őt ismertté tette az egész világon, rész vett a szlovák ág is. Ezen cseh-szlovák nemzet számára mi is követeljük a teljes függetlenségen alapuló korlátlan önrendelkezés jogot. Ennek az elvnek az alapján egyetértünk azzal az újonnan alakult nemzetközi jog helyzettel, amelyet Wilson elnök 1918. október 18-án fogalmazott meg, és az osztrák-magyar külügyminiszter 1918. október 27-én ismert el.” (Bencsik: 2016, 57–59.)

Prágában ünneplik a Csehszlovák Köztársaság kikiáltását. (Forrás: TASR)

A Csehszlovák Nemzeti Bizottság 1918. november 13-án fogadta el Csehszlovákia ideiglenes alkotmányát, amelynek 1. cikke előírta a testület jogkörének jelentős kibővítését és egyben átalakítását egy ideiglenes Forradalmi Nemzetgyűléssé. Tagjait lényegében az 1911-es ausztriai választások erőviszonyaihoz igazítva delegálták a cseh pártok. Ezt egészítették ki negyven szlovák képviselő kooptálásával. 1918. november 14-én pedig proklamálta a Csehszlovák Köztársaságot, így de facto és de jure is megalakult Csehszlovákia.

A háború lezárása és a területek birtokbavétele

1918. október 23-án gróf Tisza István nyilvánosan is elismerte a háborús vereséget, legfőbb politikai riválisa, a 48-as Függetlenségi Párt vezetője, gróf Károlyi Mihály elnöklete alatt 1918. október 31-én, Budapesten megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, amelyben Károlyi pártján kívül Jászi Oszkár Polgári Radikális Pártja, valamint Garami Ernő és Kunfi Zsigmond vezetésével a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vett részt. Az új kormány programja radikális szakítást jelentett. Egy olyan független és demokratikus köztársaság létrehozását célozta meg, amelyben a nemzetiségek kiterjedt kulturális és helyhatósági jogokkal bírtak volna, de az ország területi integritásához továbbra is ragaszkodtak. A külföldi hatalmak meggyőzése és jóindulatának kivívása érdekében Károlyi a wilsoni elvek megtartásával és a pacifista hozzáállásával kívánta elérni. Ahhoz, hogy bizonyítsa együttműködési szándékát, az 1918. november 3-án Padovában aláírt fegyverszüneti egyezmény betartása mellett a kormány már november 4-én tárgyalásokba bocsátkozott Franchet d´Esperey-vel, a keleti szövetséges hadsereg főparancsnokával. A tárgyalásokat követően november 13-án Belgrádban a két fél aláírta a konvenciót, amely a padovai fegyverszünet feltételeihez viszonyítva kedvezőtlenebb előírásokat tartalmazott a magyar félre nézve. Amíg a padovai fegyverszünet csak a délnyugati fronton megállapított demarkációs vonalat, illetve a háború alatt szerzett területek visszaadására szólította fel Magyarországot, addig a belgrádi konvenció a Drávánál és a Pécs–Baja–Maros–Beszterce szakaszon állapította meg a demarkációs vonalat, az északi határon pedig semmilyen rendelkezést nem léptetett életbe. Georges Clemenceau ezt úgy ítélte meg, hogy sérti a franciák szavahihetőségét, hiszen a szövetségeseit a háború ideje alatt más célok ígéretében állította az oldalára. A szerződést tehát gyakorlatilag egyedül Budapest vette komolyan, így aztán nem meglepő, hogy november 13-án a csehek, majd a következő hetekben a szerbek, és az Erdélybe betörő románok is felrúgták a belgrádi konvenció pontjait. A beözönlő antant-szövetségesek hamarosan megszállták a történelmi ország területének jelentős részét, a támogatásukat élvező nemzeti tanácsok pedig sorra kinyilvánították elszakadásukat Magyarországtól. A Károlyi-kormány a szerződésszegés láttán – tárgyalási pozícióit féltve – nem mert fegyveres erővel fellépni.

Csehszlovákia ideiglenes kormányának az első teendője a cseh fegyveres erő behívása volt „rendcsinálás” céljából. Az első cseh alakulatok a felbomlott birodalmi hadsereg szökött katonáiból, rendőri alakulatokból és a cseh nemzeti mozgalom régi aktivistáiból álltak. 1918 novemberében lépték át a határt Nagyszombat és Zsolna megyékben. Az első városok, amelyeket elfoglaltak, azok Nagyszombat, Zsolna és Trencsén voltak, itt aztán szlovák önkéntesekkel kibővülve tovább nyomultak kelet felé. A magyar kormány a felső-magyarországi területek megtartása érdekében fegyveres erőket küldött a térségbe, amelyeknek november végére sikerült a cseheket visszaszorítaniuk Morvaországba.

A légionáriusok felvonulása Masarykkal Prágában, 1918. december 21. ( Forrás: buongiornoslovacchia.sk)

A helyzet tisztázása érdekében Kramář Budapestre küldte Milan Hodžát tárgyalni, amíg Edvard Beneš külügyminiszternek sikerül Párizsban minden megtennie a belgrádi konvenció érvénytelenítésével, illetve a magyar csapatok visszarendelésével kapcsolatban. Hodža feladata a magyar közigazgatás felszámolására terjedt ki, azonban Jászi Oszkárral folytatott tárgyalásai a szlovákok által lakott területek széles körű önrendelkezés ügyének a feltételeit is érintették. Ezek alapján, Magyarországon belül 5 teljes és 10 töredékmegyét szlovák fennhatóság alá helyeztek volna, így az országon belül egy „Tót Impérium” jöhetett volna létre. Hodža ellentervezete viszont kimondta, hogy a teljes állami és kormányzati hatalmat Szlovákia számára ezentúl a Szlovák Nemzeti Tanács fogja ellátni, és a szlovák területeket a Csehszlovák Köztársaság keretei között képzelte el, a szlovák impérium tervét legfeljebb egy rövid átmeneti időre tudta elképzelni, amíg az új csehszlovák állam berendezkedik. Hodžát azonban visszahívta a prágai vezetőség, mert időközben Beneš sikerrel járt Párizsban. Maga Clemenceau miniszterelnök közölte Franchet d´Esperey-vel, hogy a csehszlovák államnak joga van megvédenie a területeit, s ezért haladéktalanul érje el a magyar katonaság kivonását Szlovákia területéről.

Mivel nem lehetett tudni, hogy meddig tart, illetve mit is jelent pontosan a Clemenceau szerinti „Szlovákia területe” kifejezés, ennek érdekében Bartha Albert hadügyminiszter és Hodža december 6-án, Budapesten egy ideiglenes demarkációs vonalat határoztak meg, amely elég nagy pontossággal követte a szlovák–magyar etnikai és nyelvi határt. Prága azonban ismét tiltakozott, hiszen tisztában voltak vele, hogy a háborúban a győztes oldalon álló Csehszlovákiának több területet fognak adni a háborút elveszített Magyarországból.

Vix alezredes december 23-án a budapesti kormány tudomására hozta, hogy a csehszlovákok számára Párizs új, még kedvezőbb demarkációs vonalat jelölt ki, s ezzel együtt engedélyezték a cseh hadseregnek, hogy a Bartha–Hodža vonaltól délebbre fekvő, már zömmel magyar ajkú területeket is birtokba vehesse. A frontvonalba ekkor már megérkezett a csehszlovák legionáriusokból álló körülbelül 20 ezer főből lévő hadteste olasz tisztek vezetésével, és leváltották az addigi cseh és szlovákok önkéntesekből álló alakulatokat.

Demarkációs vonalak és területi követelések a Felvidéken 1918-1920. (Forrás: MTA BTK, Nagy Béla munkája)

1918. december elején Vavro Šrobárt nevezték ki Szlovákia Tejhatalmú Miniszterének, akinek a feladata a rendteremtés, az államélet biztosítása volt. A következő év januárjában megszüntették a Szlovák Nemzeti Tanácsot, s fokozatosan feloszlatták a helyi nemzeti bizottságokat és nemzeti gárdákat. Jogköreiket Szlovákia teljhatalmú közigazgatási minisztériuma, illetve a prágai belügyminisztérium alá rendelt községi képviselő-testületeknek, a járási és megyei hivataloknak adták át. Jogi értelemben a Magyarországból a Csehszlovák Köztársaságba való átmenet a jogfolytonosságon alapult – a cseh országrészekben az osztrák jogot, Szlovákiában a magyar jogot vették át. Csehszlovákia állami vezetése csak fokozatosan vezette be a plurális demokráciát. Amíg Cseh- és Morvaországgal ezt viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen tették meg, addig Szlovákiában a hadsereg folyamatos közreműködésével, sőt, statáriummal szervezték át az ország politikai struktúráját. Mivel Szlovákia akkori területén az adminisztrációt és az állami szférát, valamint a politikai befolyást 1919 előtt főként magyar nemzetiségű tisztviselők látták el, így tömegesen érkeztek adminisztratív dolgozók, tanítók, a biztonsági szervek dolgozói Csehországból.

1919. március 20-án az antant újabb területek kiürítését követelte a magyar kormánytól, ezt a benyújtott Vix-jegyzéket a magyar kormány nem tudta elfogadni, s ezért a kormány lemondott, Károlyi Mihály köztársasági elnök pedig a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot bízta meg a kormányalakítással. A párt Landler Jenő vezette balszárnya azonban március 20-án megegyezett a bebörtönzött Kun Bélával a proletárdiktatúra megalakításában.

Határőrök a komáromi hídon. (Forrás cz.wikipedia.org)

A Tanácsköztársaság kikiáltása csak olaj volt a tűzre. A Csehszlovák Köztársaság 1919 áprilisa végén csatlakozott a Magyar Tanácsköztársaság elleni román intervencióhoz, amelynek az antanthatalmak által meghatározott demarkációs vonalig való előrenyomulás volt a meghirdetett célja. A csehszlovák hadsereg elfoglalta Kárpátalját és Szlovákújhelyet. Azt követően, hogy a román hadsereg megállt a Tiszánál, a magyar Vörös Hadsereg május végén erős ellentámadást indított észak felé. Sikeréhez hozzájárult a zűrzavar, a csehszlovák hadsereg rossz harci morálja, s nem egy esetben a magyar hadsereg bevonulását kezdetben örömmel fogadó helyi lakosság bolsevikoknak nyújtott támogatása is. A Vörös Hadsereg sikerei miatt a nagyhatalmak döntést hoztak Csehszlovákia végleges határairól 1919. június 12-én. A szorított helyzetben a Magyar Tanácsköztársaság képviselői 1919. június 24-én aláírták a fegyverszünetet. Az 1919 januárjától tartó béketárgyalásokra Magyarország már vert helyzetben került, s az országról született döntésen már csak kozmetikázni lehetett, érdemben változtatni azonban nem. Az Osztrák–Magyar Monarchia jogutódjának Ausztriát és Magyarországot tekintették. Az ezen országokkal aláírt békeszerződések nemcsak a történelmi Magyarország felbomlását, de egyben a Csehszlovák Köztársaság létrejöttét is megerősítették. Míg az 1920. június 4-én aláírt békediktátum Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett, addig a cseh és a szlovák társadalom nagy része Trianont egyfajta történelmi elszámolásként fogadta.

Bencze Dávid[1]

Felhasznált irodalom:

Batár Zsolt Botond: Trianon történelmi tévedése. Teleki Sámuel Kulturális Egylet, Budapest, 2019.

Bencsik Péter: Csehszlovákia története dokumentumokban. Napvilág kiadó, Budapest, 2016.

Drábik János: Százéves Trianon. Gold Book, Budapest, 2019.

Dušan Kováč: Szlovákia története. Kalligram, Pozsony, 2011.

Filep Tamás Gusztáv: Főhatalomváltás Pozsonyban, Kalligram, Pozsony, 2010.

Jan Galandauer: Vznik Československé republiky, 1918. Svoboda, Praha. 1988.

Jászi Oszkár: A Habsburg Monarchia felbomlása. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.

Karel Kramař: Poznámky o české politice. Bursík a Kohout, Praha, 1906. Elérhető: https://archive.org/details/poznmkyoeskpoli00kramgoog/page/n4/mode/2up

Mészáros Andor: A cseh elem a magyar polgárosodásban. PPKE BTK, Piliscsaba-Esztergom, 2011.

Popély Gyula: Felvidék 1914-1920. Magyar Napló, Budapest, 2010.

Ring Éva: Államnemzet és kultúrnemzet válaszútján. A modern nemzetek születése Kelet-Közép Európában. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2004.

Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Helikon, Budapest, 2020.

Romsics Ignác: Magyar történeti szöveggyűjtemény 1914-1999. Osiris Kiadó, Budapest, 2000.

Simon Attila: Csehszlovák iratok a magyar-szlovák államhatár kijelöléséhez (1918-1920) MTA-BTK-TTI, Budapest, 2020.

Szőts Zoltán Oszkár: Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása a modern historiográfiában. Prominoritate, 2016/4, 51-58.

Szőts Zoltán Oszkár: Az első világháború az 1945 utáni magyar történetírásban. Nézőpontok, műfajok, intézmények. Kronosz Kiadó, Pécs, 2020. 

Tomáš Garrigue Masaryk: A világforradalom 1914-1918. Európa kiadó, Budapest, 1990.

Zbyněk Zeman: Edvard Beneš. Politický životopis. Mladá Fronta, Praha, 2002.

[1] A szerző köszöni Magyarország Collegium Talentum programjának támogatását.

Ezt olvastad?

A Versace divatmárka neve mára fogalommá vált. A ruházati céget Gianni Versace alapította az 1970-es évek végén. Mikor és hogyan