A csendes amerikai és az el nem köteleződés illúziója

Graham Greene klasszikus, a francia indokínai háború idején játszódó, A csendes amerikai címet viselő regénye több filmes feldolgozást is megért. Vajon Phillip Noyce 2002-es alkotása mit mesél a történészeknek a korszakról – és mennyire képes hűen visszaadni a könyv világát?

Franciaország Vietnamban lezajlott gyarmati konfliktusa – vagyis az első indokínai háború (1946–1954) – nem tartozik a legnépszerűbb filmes témák közé. Az 1950-es, 1960-as évek zömében francia, hazafias háborús kalandfilmjeit leszámítva alig néhány jelentősebb, a témára, illetve korszakra fókuszáló alkotást láthattunk eddig a mozivásznon. Közülük kiemelendő a veterán katona és haditudósító Pierre Schoendoerffer Điện Biên Phủ (1992) című háborús eposza, amely a címben megnevezett ütközetre koncentrál, és igen hitelesen adja vissza az eseményeket, nem kis részben a rendező személyes emlékeinek köszönhetően, mivel ő maga is megjárta a csata poklát. (Később egy rendkívül megrázó riport/dokumentumfilmet is készített az amerikai-vietnami háborúról Le section Anderson (Az Anderson szakasz) címmel, amely 1968-ban kiérdemelte a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar-t.) Érdemes még megemlíteni a szintén Oscar-nyertes Indokína (Indochine, 1992, rendezte Régis Wargnier) és a vietnami Áo lụa Hà Đông (A fehér selyemruha, 2006, r. Luu Huynh) filmeket, amelyek ugyan nem kifejezetten a fegyveres konfliktusra összpontosítanak, ám – a jelen cikkben bemutatott alkotáshoz hasonlóan – többé-kevésbé hiteles képet festenek a gyarmati Indokína hétköznapjairól és nyomasztó politikai légköréről.

A csendes amerikai plakátja (Forrás: miramax.com)

Amikor szóba kerül A csendes amerikai, az ember három műre asszociálhat: Graham Greene, a 20. század egyik legjelentősebb angol írójának regényére; illetve arra a két filmalkotásra, melyeket a könyv ihletett. Itt az „ihletett” szóra kell helyeznünk a hangsúlyt, hiszen egyik film sem adja vissza igazán hűen a regény mondanivalóját, habár el kell ismerni, hogy cikkünk tárgya, Phillip Noyce 2002-es rendezése közelebb áll Greene víziójához, mint az 1958-as első feldolgozás (r. Joseph Mankiewicz), amely jelentősen átírta a regény cselekményét, az amerikai közönség igényeihez igazítva, kommunistaellenes kiáltványként interpretálva a történetet. Ez bizonyos mértékben érthető az Egyesült Államok 1950-es évekbeli politikájának és mentalitásának ismeretében, azonban a hurráoptimista amerikai propaganda sem tudta megmenteni ezt a gyengébb filmalkotást. Ebben az írásban tehát az újabb film bemutatására vállalkozunk, összevetve azt az eredeti regénnyel, hogy választ kapjunk a kérdésre: mennyire lehet történeti szempontból hiteles egy szépirodalmi mű és filmes adaptációja – illetve, érdemes-e egyáltalán ebből a szempontból vizsgálnunk A csendes amerikait?

Az alapul szolgáló regény borítója (Forrás: wikipedia.org)

A második kérdésre könnyebb választ adnunk: érdemes, de bizonyos fenntartásokkal, már a forráskritika hagyományos eszközein túl. Graham Greene könyve előszavában – a Vietnamban élő barátainak szóló ajánlásban – így nyilatkozik: „(…) láthatjátok, hogy egyébként keveset vettem át a valóságból… Még a történelmi eseményeket is átcsoportosítottam. … Ilyen apró változtatások miatt nincs lelkifurdalásom. Regényt írtam, nem történelmet.” (Szőllősy Klára fordítása, ahogy az összes többi is.)  Már ebből is egyértelműen kiderül, hogy nem dokumentumregényt tartunk a kezünkben, ám ettől még nagyon is kordokumentum – ez utóbbira pedig erősen rájátszik a majdnem fél évszázaddal később forgatott film. Greene figyelemreméltó „terepmunkát” végzett: 1951–54 között háborús tudósítóként dolgozott Saigonban (ma Ho Shi Minh-város), írásait a Times és a Figaro is közölte; így tehát mondhatjuk, hogy rendelkezett némi helyismerettel, és volt bizonyos rálátása a politikai, gazdasági és társadalmi folyamatokra – mindez a regényben is tetten érhető. Habár szereplői szinte mindannyian kitaláltak, a környezet, amelyben elhelyezte, és a politikai–ideológiai–társadalmi–gazdasági kulissza, amely előtt mozgatja őket, jórészt valóságos. Ez a hitelesen megrajzolt háttér teszi számunkra különösen érdekessé a regényt és a filmet: a szerző (önmagáról mintázott) újságíró, tudósító főhősének szenvtelen cinizmusát pajzsként használva, a kívülálló elfogulatlanságával mesél a polgárháborúba süllyedő országról. Azonban a történet bizonyos pontjain egyértelműen kitűnik, hogy ő maga mit gondol a helyzetről, és hogy egy ilyen kényes szituációban mennyi realitása is lehet az elfogulatlanságnak meg a függetlenségnek. Ehhez még érdemes hozzátenni, hogy bár a regény 1955-ben jelent meg, még mai szemmel nézve is meglepő, Greene milyen tisztán látta az USA vietnami beavatkozásának természetét és lehetséges kimenetelét…

A cselekmény egy szerelmi háromszög körül bonyolódik, amelyhez csupán érintőlegesen kapcsolódik a politikai intrika, illetve (különösen a regényben) egy krimi történetszál. 1952-ben járunk, a háború javában dúl, elsősorban az ország északi részén, Hanoi városától nyugatra, a Vörös-folyó térségében. Nem csupán a franciák és a Viet Minh (a Ho Shi Minh vezette kommunisták) küzdelme ez: részt vesz még benne tucatnyi különböző hadúr, politikai párt, vallási közösség (Cao Đài, Hòa Hảo stb.) és paramilitáris szervezet (mint például a hírhedt, bűnözőkből szerveződött Bình Xuyên.) A regény erénye, hogy meg is nevezi a fontosabbakat, és igyekszik hitelesen bemutatni, kicsodák–micsodák, és pontosan mit akarnak. A filmben erre már csak idő hiányában sem volt lehetőség, ám így az ott prezentált politikai paletta meglehetősen szegényesre sikerült: azt sugallja, mintha Indokínában az 1950-es évek elején csupán a franciák, a kommunisták és a „nemzeti erők” küzdöttek volna egymással az ország irányításáért. Holott a nemzeti erők első egységfrontja is csak a békekötés után, 1955-ben jött létre: korábban ezek a szervezetek nemcsak egymással, de időnként – frakciókra szakadozva – önmagukkal is hadban álltak.

Történetünk főhőse Thomas Fowler (Michael Caine erős, Oscarra jelölt alakításában), angol újságíró és haditudósító. Középkorú, kiábrándult, cinikus ám valahogy mégsem ellenszenves: egyre kilátástalanabb, magányos küzdelme, hogy hitelesen tudósíthasson a háborúról, tiszteletet ébreszt. A szerző láthatóan örömét lelte a karakterben (nem meglepő, hiszen sok szempontból önmagáról mintázta), ahogy Caine is a figura életre keltésében, aki így a regényben és a filmben egyaránt szórakoztató és szerethető minden gyarlóságával és esendőségével egyetemben. Fowler vietnami szeretője a hangsúlyosan „elszegényedett, de jó családból származó” saigoni lány, Phuong (Thi Hai Yen Do). A háromszög utolsó csúcsa Alden Pyle (Brendan Fraser), az ifjú, idealista amerikai, a „Gazdasági Misszió” lelkes tagja, aki némi akadémikus műveltséggel, ám tapasztalatok nélkül érkezett Délkelet-Ázsiába, „azért, hogy segítsen.” Pyle, a csendes amerikai („egy nagyon csendes amerikai”, ahogy Vigot felügyelő, a saigoni francia rendőrség tisztje fogalmaz) már halott történetünk kezdetén, ám a nyomozás szála nem túlságosan fontos – a filmben szinte alig kerül elő. Akkor végül is miről szól a regény, illetve a film? A szerelemről? Válaszunk újfent nem: Phuong karaktere bántóan kétdimenziós, sokkal inkább a „távol-keleti szerető” sztereotípiájának archetípusa, mint hús-vér személy. Visszatérő motívum, hogy nehéz vele a kommunikáció, mivel angolul egyáltalán nem tud, és franciául is csak a konyhanyelv szintjén – filozófiai vagy politikai kérdések megvitatására alkalmatlan. Tegyük hozzá, hogy Phuong esetében azért tetten érhető a könyv és film között eltelt fél évszázad: ha emancipációról nem is beszélhetünk, Phillip Noyce próbálta kicsit emberibb színben feltüntetni ezt az amúgy szándékosan egyszerű, ám valamiképpen mégis titokzatos karaktert.

Fowler és Pyle konfliktusa viszi előre a cselekményt; ugyanakkor ez inkább egyfajta mentális szembenállás, különböző személyiségük, neveltetésük, tapasztalataik (életkoruk!) és politikai, ideológiai nézeteik következtében – és sosem nyílt küzdelem. Két ember tragédiája, akik minden különbözőségük dacára kedvelik egymást (Pyle egyenesen tiszteli Fowlert.) A Phuongért folytatott vetélkedésük eltörpül amellett az egyre szélesedő szakadék mellett, ami elválasztja a cinikus, időnként önző, ám empatikus és humánus Fowlert a naiv, de céltudatos, végtelenül eltökélt és a „jó ügy érdekében” bármire képes Pyle-tól. Szerelmi konfliktusuk gyakorlatilag le is zárul a történet tragikus csúcspontja, a Place Garnier-en végrehajtott bombamerénylet idejére – amely esemény azután Pyle sorsát is megpecsételi. Egyes kortárs amerikai kritikusai azzal illeték a regényt, hogy a kommunizmust igyekszik dicsőíteni a kapitalizmussal szemben; ám ilyesmit nyomokban sem találunk. A Viet Minh rémtettei éppúgy előkerülnek, ahogy a Cao Đài és „Thé tábornok” népirtással felérő atrocitása Phát Diêmben. Ez a történet mindenekelőtt háborúellenes: „Gyűlölöm a háborút!” – kommentálja nem egy alkalommal főhősünk a szörnyűségeket, és komolyan is gondolja. Ezért igyekszik kívülálló maradni, és tudósítani mindarról, amit fontosnak ítél: felhívni a figyelmet a borzalmakra. Azt, hogy a franciák veresége elkerülhetetlen, már a kortársak is sejtettek (1955-re pedig már a tegnap híre lett); ám a Pyle által oly nagyra becsült „harmadik erő”, egy (névleg) független, nemzeti csoportosulás, amelyet nem a gyarmattartó nagyhatalmak, hanem a demokratikus Amerikai Egyesült Államok támogat, még igencsak népszerű koncepciónak számított a nyugati világban. Graham Greene azonban testközelből szemlélhette, milyenek – és mi mindenre képesek – a vietnami nacionalisták, és első kézből származó információk alapján ítélkezhetett könyvében a fiktív York Harding nevével fémjelzett ideológiáról.

Végül a nagy számú civil áldozattal járó robbantás fordítja Fowlert Pyle ellen: „Hány halott ezredes szentesíti egy gyermek vagy egy triksahajtó halálát, ha nemzeti–demokratikus frontot építünk?” – teszi fel a kérdést Fowler a Pyle szerint félresikerült merénylet után (mivel a célpont egy katonai díszszemle lett volna) – utóbbi pedig döbbenten téblábol és sopánkodik a borzalmak láttán. A film még lesújtóbb képet fest Pyleról: vietnamiul osztogatja a parancsokat (állítólag nem is ismeri a nyelvet!), és ahelyett, hogy a túlélőkön segítene, inkább azon ügyködik, hogy a sajtó megfelelően dokumentálja a történteket. „Thé tábornok”, vagyis Trình Minh Thế létező személy volt, és Greene tudósítói szemfülességét dicséri, hogy egyrészt valóban ő állt az 1951–53 között zajló saigoni bombamerénylet-sorozat mögött, másrészt valóban igyekeztek a kommunistákat kikiáltani bűnbaknak a támadások miatt. Az azonban vitatott, hogy 1954 előtt kapott-e bármilyen amerikai segítséget.

Ilyen előzmények, ekkora érzelmi sokk után nem meglepő, hogy Fowler kénytelen feladni addigi kívülálló attitűdjét: Pyle sorsát nem a szerelmi viszály vagy az ideológiai ellentét pecsételi meg, hanem Fowler embersége. A történtek után joggal véli úgy, hogy Pyle veszélyt jelent mindenkire, és „ártatlanságában” – amely ebben a történetben nem feltétlenül pozitív jelző – nem is képes megérteni, hogy amit csinál, az rossz; hogy minden emberi élet érték, és tetteivel olyanokat is veszélybe sodor, akiknek semmi közük a háborúhoz. Fowler szemében Pyle az, aki kiterjeszti a harcokat a civil lakosságra, és akit ezért meg kell állítani, mielőtt ténykedése még több áldozatot követel. „(…) előbb vagy utóbb állást kell foglalni. Ha az ember ember akar maradni.” – adja a Viet Minh-ügynök Heng (a filmben Hinh [Tzi Ma], Fowler asszisztense) szájába Greene a regény kulcsmondatát, leszámolva az érzelmi elhatárolódás, távolságtartás kényelmes ám hamis illúziójával.

Kicsoda valójában Alden Pyle? Egy kérdés, amire sem a könyvben, sem a filmben nem kapunk választ. Fowler felveti, hogy az OSS (Office of Strategic Services), az amerikai titkosszolgálat ügynöke. A könyv óvatosabb: mikor Fowler Pyle főnöke felől érdeklődik, Mr. Heng úgy válaszol, „Az a benyomásom, hogy Mr. Pyle többé-kevésbé a maga gazdája.” A filmbeli Hinh azonban továbbmegy: ő az OSS-felvetésre annyit mondd, „Úgy tudom, az új neve CIA.” Lehetséges, hogy 1955-ben még nem lett volna bölcs dolog a CIA-t nyíltan meggyanúsítani azzal, hogy terroristákat támogat… és vélhetően az sem véletlen, hogy az amúgy nagyon tájékozott Greene az OSS nevét említi, és nem a CIA-t – holott utóbbi szervezet 1947-ben alapult, így nemhogy 1955-ben, de már 1952-ben sem hatott újdonságként a névváltoztatás. Mindazonáltal az ilyen látszólag jelentéktelen apróságok is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a már bemutatásra kész film premierjét 2001. szeptember 11-e után egy évvel elhalasztották…

Elképzelhető, hogy Alden Pyle – akárcsak a többi karakter, leszámítva az erősen Greene-alteregó Fowlert – valóban teljes mértékben a képzelet szüleménye; ahogy a szerző maga is bizonygatja a barátainak írott ajánlásban. Annyi azonban bizonyos, hogy az amerikai kormány, a Pentagon és a hírszerzés ügynökei aktívan tevékenykedtek ebben az időben, hogy gátolják kommunizmus előretörését a délkelet-ázsiai térségben (lásd dominóelmélet). Egyesek szerint Pyle ihletője Edward Lansdale hírszerzőtiszt volt, a valódi Thế tábornok CIA-s összekötője. Ám ő csak 1954-ben érkezett az országba, amikorra a regény jórészt elkészült, Greene pedig elhagyta Vietnamot ­– legalábbis Lansdale hivatalos életrajza szerint.

Érdemes még néhány szót szólnunk a film látványvilágáról. Mind a helyszínválasztás (többnyire eredeti helyszíneken forgattak), mind a kellékek, viseletek elsőrendűek: még a korabeli Indokína szakértői is elégedetten dőlhetnek hátra az eredmény láttán, semmi nem gátolja a beleélést. Christopher Doyle hol fakó, hol sárgás fényben úszó felvételei pedig az archív tudósítások hangulatát kölcsönzik a műnek.

Végezetül próbáljunk meg választ adni a korábban feltett első kérdésünkre, vagyis, hogy mennyire lehet történeti szempontból hiteles egy szépirodalmi mű és annak filmes adaptációja? Nos, A csendes amerikai behatóbb ismeretében most már kijelenthetjük, hogy bár valóban nem történelmi regény, illetve film, amelyekről beszélünk; azonban az erős atmoszférateremtésnek, a valósághűen megrajzolt kulisszáknak és annak a hatalmas háttértudásnak köszönhetően, amellyel Graham Greene – és később Phillip Noyce is – rendelkezett, sikerült egy (többé-kevésbé) fiktív történet köré történelmi szempontból hiteles, történeti tényekkel alátámasztható világot teremteni, amely kétségkívül igényt tarthat a történész figyelmére, és kedvet csinálhat a korszak és a témakör további kutatásához is. A csendes amerikai 1955-ös publikálása óta maga is primer forrássá vált, és véleményem szerint Graham Greene kutatóin túl azok is haszonnal forgathatják, akik az 1950-es évek Vietnamjáról szeretnének többet megtudni.

Réfi Oszkó Dániel

Ezt olvastad?

Az 1990-es évek elején a kelta kisnépek reneszánsza köszöntött be Hollywoodban. Az évtized során számos amerikai film idézte meg a
Támogasson minket