Csendes éj a lövészárokban – Fegyverszünet karácsonyra

Az első világháború legmegindítóbb pillanatai közé tartozik az 1914-es karácsonyi fegyverszünet: a békevágynak és embertársaink egymás iránti szeretetének ez a spontán megnyilvánulása. Christian Carion 2005-ös játékfilmje, a Fegyverszünet karácsonyra ennek az eseménynek állít látványos emléket – de vajon mennyire hitelesen mutatja be a történteket?

A film plakátja (Forrás: sorozatnet)

Alig több mint száz évvel ezelőtt Európa addigi történelmének talán legsötétebb időszakát élte; egy olyan rettenetes fegyveres konfliktus béklyójában vergődve, amelyet ugyan sokan vártak és akartak, ám még legborzalmasabb rémálmukban sem tudták volna elképzelni, hogy az végül mivé is fajul. Valószínűleg senkinek sem kell bemutatni az első világháború poklát: Ypres, Verdun, Somme – közel húszmillió halálos áldozat, amihez közvetett, „járulékos veszteségként” még nyugodtan hozzáadhatjuk a részben a háború következményeként kitörő, a legyengült katonák és civilek körében villámgyorsan terjedő (talán a frontviszonyok, fertőzések, vegyifegyverek hatására is mutálódott) influenzát, amelyet ma spanyolnátha néven ismerünk, és amely további ötven–százmillió embertársunk életét oltotta ki. Viszonyításképpen: csak 1916. július 1-jén, a somme-i ütközet első napján a britek embervesztesége majdnem akkora volt, mint amennyi az Amerikai Egyesült Államok összes elesett katonája a vietnami háború teljes húsz éve alatt! Az első modern tömegháború lelketlen húsdarálójából még azok is életre szóló sebekkel kerültek ki, akik szerencsésen átvészelték a frontszolgálatot – lelkileg–szellemileg megnyomorodva, összetörve. Nehéz elhinni, hogy még az ilyen embertelen, gyilkos időkben is találunk békés, szeretetteli és emberséges pillanatokat; amikor természetünk jobbik fele győzedelmeskedik, mi pedig bizakodva tekinthetünk előre, egy boldogabb jövő reményében. Ilyen pillanat lehetett az 1914-es karácsonyi fegyverszünet, amelyet a francia rendező, Christian Carion 2005-ben, nemzetközi produkcióban elkészített játékfilm formájában dolgozott fel.

Habár az utóbbi pár évtizedben rengeteg cikk és több jelentős monográfia (különösképpen Malcolm Brown és Stanley Weintraub kapcsolódó kötetei; illetve Max Hastings Catastrophe: Europe Goes to War 1914 című 2013-as könyve) vizsgálta az eseményeket, az 1914-es ünnepi fegyvernyugvást máig mítoszok és legendák lengik körül. Tényleg teljesen spontán módon jött létre a fegyverszünet? Mindkét fél részéről történt kezdeményezés? A katonák valóban átmentek az ellenséges lövészárkokba? Igaz, hogy karácsony napján a senkiföldje nevetéstől és a focimeccsek zsivajától volt hangos végig a nyugati fronton? Aki történeti szempontból hiteles választ szeretne kapni ezekre a kérdésekre, az jobban teszi, ha az elsődleges forrásokat és a szakirodalmat választja Carion műve helyett – azonban aki szereti a szép emberi történeteket, annak vétek lenne kihagynia ezt a filmalkotást.

A Fegyverszünet karácsonyra (Joyeux Noël) fiktív eseményeket mutat be, amelyeket valós visszaemlékezések, levelek és korabeli tudósítások ihlettek. Már a nyitójelenet is hatásos: iskolás gyerekeket látunk a világháború előtti évekből, akikbe a hazaszeretet mellett az ellenség gyűlöletét is igyekeztek belenevelni. Ilyen előzmények után, a nacionalista uszítás és az elmérgesedő politikai viszonyok közepette nem meglepő, hogy ez a korosztály is ünnepelve fogadta az 1914. júliusi eseményeket. Főszereplőink egy skót testvérpár, Jonathan (Steven Robertson) és William (Robin Laing), akik önként és dalolva vonulnak be a Skót Királyi Lövészezredbe. Otthoni papjuk, Palmer atya (Gary Lewis) káplánként követi őket az alakulathoz. Eközben a berlini operaház ünnepelt tenorját, Nikolaus Sprinket (Benno Fürmann) is behívják frontszolgálatra; menyasszonya, a dán mezzoszoprán Anna Sörensen otthonról segíti a háborús erőfeszítéseket. Már a nyugati front lövészárkában ismerkedünk meg a francia Audebert hadnaggyal (Guillaume Canet), aki a védvonal skótokkal szomszédos szekcióját vezeti; illetve az ellenséges német szakasz parancsnokával, a mogorva Horstmayer hadnaggyal. Látható, hogy a forgatókönyvírók igyekeztek sok nézőpontból bemutatni az eseményeket. Az pedig különösen becsülendő, hogy bár annyi nevesített szereplőt mozgatnak a vásznon, mint egyes teleregények, mégis sikerült emberi, hús-vér figurákat teremteniük, akik legalábbis saját környezetükben, élethelyzetükben hitelesnek tűnnek, legyen szó honvágytól sújtott német kiskatonáról vagy megszállt területen élő, saját cselédszobájába száműzött francia nagybirtokosról.

Egy első világháborús film esetében meglepő lehet, hogy csupán egyetlen csatajelenetet láthatunk, azt sem az igazán naturális fajtából: a kudarcba fulladó francia–skót támadási kísérlet során Jonathan elveszíti testvérét, ami nem csak őt töri össze, de a káplán Palmert is. Jonathan jeleníti meg a sokk és a veszteség hatására kiégett, érzéketlenné váló katonát, akit egyedül a bosszú éltet; míg a papot minden egyes elveszett élet miatt gyötör a bűntudat. Minden hatalmát és népszerűségét latba vetve az operaénekes Anna kiharcolja Berlinben, hogy ő és Nikolaus a trónörökös, Vilmos koronaherceg előtt léphessenek fel szenteste, nem messze a frontvonaltól. Nikolaus, mint minden katonatársa, már megértette, hogy mivé vált ez a háború – tömény undorral tekint a békében és biztonságban dőzsölő főtisztekre.

Katonák a senki földjén (Forrás: port.hu)

Ez a fajta keserűség is kiábrándultság elég általánosnak volt mondható ebben az időben: legkésőbb október-november fordulójára mind a szövetséges, mind a német vezérkar számára világossá vált, hogy a gyors győzelem reménytelen. Először a „mire a levelek lehullanak…”, majd a „karácsonyra otthon leszünk” szlogenek csengése változott hamissá, amint a közkatonák is rádöbbentek, hogy erre a fajta gyilkos állóháborúra kell berendezkedniük, legalább jövő tavaszig, amikor újra megindulhatnak a nagyobb offenzívák. A sebtében kiépített lövészárkok rendszere még nem volt olyan masszív és áthatolhatatlan, mint amilyenné a következő évek folyamán változott; de mind a tervezett támadások, mind a meglepetésszerű rajtaütések rendre vérfürdőbe torkolltak. A harcolók egyre nehezebben viselték nem csupán az értelmetlen rohamokat, de azt a lélekölő semmittevést is, amire a támadások szüneteiben kárhoztatták őket. Még Sprink, a hangjára oly kényes tenor is rászokott a dohányzásra, unalmában és idegességében. Ez a monoton, idegölő periódus – amikor a jövő évi stratégiáit tervező két vezérkar is szinte megfeledkezett katonáiról – ugyanakkor arra is lehetőséget kínált, hogy a harcoló felek helyben, a fronton rendezzék valamennyire kapcsolataikat, és szabályszerűbb keretek közé szorítsák ezt az önmagából kifordult frontéletet. Ekkoriban született az „élni és élni hagyni” alapelve: az emberségesség szikrája az embertelenségben. Már november folyamán, szigorúan informális keretek között, sokszor közvetlen feletteseik tudta nélkül (vagy hallgatólagos jóváhagyásukkal) születtek rövid tűzszünetek a front teljes szakaszán, a halottak és sebesültek összeszedésének érdekében. Az őszi esőzések miatt elárasztott lövészárkok rendbehozásának idejére is felfüggesztették a harcokat; sőt arról is maradtak fenn források, hogy egyes katonák átszöktek az ellenség lövészárkába ellátmányt és újságokat cserélni. Mindezt azért fontos megemlíteni, mert az úgynevezett karácsonyi fegyverszünetet gyakran egyedi jelenségként, az ünnep szellemében született pillanatnyi csodaként szokták interpretálni, ami alapvetően téves kép. (Ahogyan az is, hogy az ünnepi fegyvernyugvást csak a nyugati fronton tartották: keleten éppen az osztrák–magyar csapatok kezdeményezésére jött létre.) A fraternizálás, a fronton szolgáló katonák barátkozási kísérletei – bár ritkultak és egyre személytelenebbek lettek az évek folyamán – az állóháború végéig folytatódtak.

E hosszúra nyúlt kitérő után visszakanyarodhatunk a filmre: Anna és Nikolaus megszöknek, engedély nélkül elmennek a frontra, hogy ott bajtársaik előtt énekelhessenek. Ezzel egy időben a skótok is karácsonyi muzsikával szórakoztatják magukat – innen pedig hamar eljutunk az első közös éneklésig. (Ezt a kis epizódot is valós esemény ihlette: egy híres német tenor, Walter Kirchoff a koronaherceg megbízásából valóban kilátogatott a frontra 1914. szentestéjén, és énekelt a csapatoknak; előadása a francia lövészárokban is tapsvihart aratott.)

Mindaz, amit ezek után láthatunk, a levelekből és tudósításokból ismert, különböző frontszakaszokon megtörtént események összesűrítése egyetlen helyszínre. Így, ebben a formában biztos, hogy nem történt meg, de külön–külön többségében valós történéseket mutat be a film. A tisztek megállapodása a tűzszünetről; az ajándék– és szuvenírcsere; közös éneklés, ivás és csokoládéevés – ilyesmik valóban megestek, bár azt is fontos megemlíteni, hogy a tengertől a svájci határig tartó, hosszú frontvonal egyes szakaszain egyáltalán nem szünetelt a tüzérségi tűz; sokhelyütt pedig csupán a hallgatólagos tűzszünetig jutottak. Az est fénypontja egyértelműen a mise, amit Palmer atya celebrál, és ahol igazán kitűnik, hogy sokkal több köti össze a harcoló feleket, mint ami elválasztja őket egymástól. A könyörtelen vadállatoknak tartott ellenségről hamar kiderül, hogy ugyanolyan emberek, mint a másik oldal katonái: ők is csak túl szeretnék élni, hogy „majd ha ennek vége”, hazamehessenek a szeretteikhez. Megindító látni, ahogy az eldurvult, harchoz szokott arcokon hirtelen megjelennek az emberi érzések; ahogy a korábban egymásra gyűlölettel, vagy minimum bizalmatlansággal tekintgető katonák felismerik egymásban mindazt, amit önmagukban és szeretteikben látnak.

Palmer és a skótduda (Forrás: port.hu)

Ambivalens érzések kerítettek hatalmukba annál a jelenetnél, amelyben Horstmayer, Audebert és a skótok hadnagya, Gordon, először koccintanak és kívánnak egymásnak boldog karácsonyt a maguk nyelvén. Egyrészt, ismerve a következményeket – a nem hivatalos fegyverszünetben részt vevő katonákat megbüntették; a parancsnokság pedig innentől igyekezett tiltani és mindenhogy akadályozni a frontbarátkozást: 1915. karácsonyán még itt–ott előfordult, de 1916-tól teljesen megszűnt, ahogy totális barbárságba süllyedt a háború –, az ember úgy érezheti, ez a kis momentum volt a boldog békeidők, a Belle Époque utolsó szikrája: a „hosszú 19. század” civilizáltságának és fenségének, emberségességének és felvilágosultságának hattyúdala. A német hadnagy pár évvel korábban Párizsban volt nászúton. Azt is megtudjuk róla, hogy zsidó vallású, és nem is tartja a karácsonyt, mégis együtt ünnepel a többiekkel. Mikor francia társa megállapítja, milyen jól beszéli a nyelvet, míg ő csak töri a németet, így válaszol: „önnek nem német a felesége.” Ez a kis megjegyzés jó fényt vet rá, hogy már ekkor, a nemzetállamok fénykorában is erősebb szálak fűzték össze Európa népeit, mint azt manapság hajlamosak vagyunk elképzelni – mi, akik a második világháború utáni sokk és tabula rasa következtében az 1950-es évekre datáljuk az európai közösség gondolatának születését. Holott, és ez a másik érzés, ami elfogott ennél a jelenetnél: nem csupán valaminek a vége ez a keserédes pillanat, hanem talán a kezdete is annak az útnak, amelyen haladva napjainkban egy francia, egy német és egy skót úgy koccinthat egymással barátként, hogy másnap nem kell fegyvert fogniuk egymásra.

Horstmayer és társai a lövészárokba (Forrás: port.hu)

Karácsony napján is olyan eseményeket láthatunk, amelyekről beszámolnak a híradások: a végtisztesség megadása az elesetteknek, közösen (erről fényképek is tanúskodnak); baráti beszélgetések és versengés, no meg az elmaradhatatlan focimeccs. Ez utóbbi tény – hogy 25-én több helyen hevenyészett és szigorúan barátságos futballmérkőzéseket is tartottak a fegyverszünet keretében – a karácsonyi fegyvernyugvás egyik nagy rejtélye. Az 1970-es, ’80-as években mítosznak nyilvánították, mondván, az ezekről beszámoló források nem megbízhatóak. A frissebb szakirodalom azonban már elfogadja, hogy a katonák fociztak aznap, csupán az a kérdés, hogy az ellenséggel is játszottak-e meccset, mint ahogy a filmben láthatjuk, avagy kizárólag a saját oldalukon ment a vetélkedés. Mindenesetre ezért a kis pihenésért sokan nagy árat fizettek, legalábbis a filmben: miután a vezérkar értesült a történtekről, a német alakulatot a keleti frontra vezényelték, a franciákat Ypres-be, míg a skótokét feloszlatták; és a főszereplők is mind megkapták a maguk büntetését. A valóságban is igyekeztek eltusolni és titokban tartani az eseményeket. A magasabb rendfokozatú tisztek lesújtó véleménnyel voltak a fegyverszünetről; és közkatonákról is tudunk, akik elítélték azt, a fegyelmezetlenség és gyengeség jelét látva benne. Utóbbiak közül a leghíresebb talán egy a német hadseregben szolgáló ifjú osztrák őrvezető, bizonyos Adolf Hitler. Ám a sajtót nem lehetett sokáig elhallgattatni: semleges országokban, mint Olaszországban és az Egyesült Államokban beszámoltak a spontán fegyvernyugvásról, és újév elején Nagy-Britanniában és Németországban is eljutott az újságokba a különös, békés frontkarácsony híre. Egyedül Franciaországban nem írtak róla pozitívan, ahol a hadicenzúra igyekezett leplezni a történteket. Részben ennek is köszönhető talán, hogy ilyen legendás hírre tett szert: hivatalos források nem nagyon foglalkoztak vele, de a háborús memoárok többsége említi; ebből látható, hogy a résztvevők számára fontos esemény volt. Az utolsó ismert veterán, aki átélte az 1914-es karácsonyi fegyverszünetet, a skót Alfred Anderson. 2005-ben hunyt el, 109 éves korában.

Christian Carion filmje méltó tisztelgés Alfred Anderson és bajtársai – valamint ellenségei – emléke előtt. Egy olyan humanista, háborúellenes filmalkotás, amely nem a megrázó jelenetekre és a lelki terrorra épít, mint például a – sok szempontból kiváló – A dicsőség ösvényei, Stanley Kubrick 1957-es kiáltványa az első világháború borzalmas értelmetlenségéről. A Fegyverszünet karácsonyra nem akar sokat markolni, de amit markol, azt szorosan tartja. Vékony ösvényen lavírozva képes elkerülni, hogy akár a romantikus giccs, akár a szájbarágós történelemi lecke mezejére tévedjen, megmaradva annak, ami: egy szép és megható filmnek arról, hogyan maradhatunk meg embernek az embertelenségben.

Réfi Oszkó Dániel

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket