Csillaghullások 1956-ban a Nemzeti Múzeumnál – csillagformák a vallásos szimbólumtörténet tükrében

Az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt a nemzeti függetlenség vágyát a tüntető tömeg számos helyen az önkényuralom jeleinek, jelvényeinek eltávolításával nyilvánította ki. Mondhatni, hogy természetes is volt, hogy a nemzeti intézményeinknek otthont adó középületekről leverték a kommunista rendszer szimbólumát, az ötágú vörös csillagot. Számos helyen ezt a nép spontán módon megtette, máshol csak összegyűltek az emberek az épületek előtt, és hangosan követelték, hogy megtörténjen a „csillaghullás”. Ez utóbbi történt a Magyar Nemzeti Múzeumnál is. Debreczeni-Droppán Béla és Csorba László beszélgetése.

Debreczeni-Droppán Béla: Nekem erről az 1956. októberi követelésről 1848 márciusa jut eszembe, amikor Kubinyi Ágoston múzeumigazgatót a nevezetes forradalmi napot követően többen felszólították arra, hogy „a Nemzeti Museum nemzeti színű zászlóval is díszesíttessék”. (Ez meg is történt és Kubinyi egy korábbi, még József nádorhoz írt leveléből még azt is tudjuk, hogy a zászló mennyibe került.) De gondolom, hogy 1848 és 1956 között a kapcsolat jól érzékelhető volt 67 évvel ezelőtt és erre a szimbólumok terén konkrét példákat is említhetünk.

Csorba László: Valóban, már 1848-ban is találkozunk olyan jelenetekkel, amikor többen az állami jelképek erőszakos átalakításával fejezték ki a változás vágyát. Például Erdélyben a Magyarországgal való unió követelése sokak számára azt jelentette, hogy a császári kétfejű sasos címerek és dekoráció eltávolítása látványosan fejezi ki ezt a törekvést. Így a Marosvásárhelyen március 22-én zajló, uniópárti tüntetésen nemcsak Kossuthot és a független magyar minisztériumot, a sajtószabadságot, az uniót éltették, hanem néhol a hivatalos épületek homlokzatáról leverték a kétfejű sasos címereket. Azután Csíkban a Marosvásárhelyről hazatérő diákok azzal folytatták, hogy a kétfejű sasos útjelző táblákat is elkezdték leverni. A gesztus értelme teljesen világos – és minden korszakban ugyanígy értelmezhető –, hiszen az emberi civilizáció jelhasználó kultúra, és a változás akaratának legegyértelműbb „kijelentései” közé tartozik valamely korábban bevett hatalmi jel erőszakos megsemmisítése. A magyar történelem minden jelentősebb fordulatát is ugyanígy szükségképpen kiséri a korábbi jelek lecserélése: mindig ezek a változás első „áldozatai”. Amikor 1956-ban a szabadságharcosok lemázolták a felkelők mellé átálló tankok oldaláról a vörös csillagot és az ún. Kossuth-címert festették a helyére, akkor a jelváltoztatás nyelvén azt mondták, hogy nem a szovjet világbirodalom vazallusaként akarnak élni, hanem annak a Magyarországnak szabad polgáraiként, amelynek alapjait a – Kossuth nevével fémjelzett – 1848-as átalakulás rakta le. Az 56-os többi „csillaghullás” (pártszékházakról, laktanyákról, kormányzati intézményekről, kulturális épületekről stb.) elbeszélései, helyi fordulatai fontos részét képezik a forradalom és szabadságharc történtének (erről még itt olvashat).

D-D. B.: Sőt még a családi elbeszélések között is találhatunk a vörös csillagra vonatkozó történeteket. Nekem korábban nagymamám, legutóbb nagynéném, Debreczeni Emese idézte fel a következő kis epizódot, amelynek ő a főszereplője. 2-3 éves lehetett – így 1952–53-ban történhetett –, amikor a Bem rakparton a Margit-híd felé sétált szüleivel, valamint nagynénjével. A Parlamenttel szemben aztán, már amikor nem az első vörös csillagot látta, méltatlankodva és jó hangosan megszólalt: „Itt is csillag, ott is csillag, hát a jóból is megárt a sok!” A szülők, a felnőttek a nagy kacagás helyett kicsit félve néztek körül, hogy nem hallotta-e más. – De térjünk vissza szorosabban 1956-hoz és a Múzeum épületéhez! Az 1848-ban oly szimbolikus és történelmi szerephez jutott múzeumpalota timpanonjára, csúcsára a forradalom előtt öt évvel, valamikor 1950 október végén helyezték el a 3 méter átmérőjű, neonvilágítású, ötágú vörös csillagot. Nyilván nem véletlenül épp ekkor, mert pár napra rá, november 6-án nyílt meg a Magyar–Szovjet Társaság rendezésében A Szovjetunió 16 köztársasága című nagy, időszaki kiállítás. Ebben minden tagköztársaság kapott egy-egy termet és egyikből sem hiányozhatott Sztálin elvtárs képe (mindegyik más festő művének másolata), de ami még látványosabban hatott, az a termek mennyezetén mindenhol megjelenő, kivilágított vörös csillag volt. A Kis Ujság november 9-i számában erről a következőt olvashatjuk: „Minden terem mennyezetén a felülről megvilágított vörös csillagot (a Szovjetunió felségjelvényét) az egyes köztársaságok népművészeti elemei nyomán kivágott ékítmények fogják körül.” Később még olyan javaslat is született, hogy a múzeum bejárata feletti timpanonból tüntessék el a nemzeti címert (az allegorikus főalak, Pannónia pajzsán látható ún. magyar kiscímert), ezt a „támadást” azonban végül a műemléki hatóság és a múzeum vezetése szerencsésen kivédte.

Cs. L.: „Jelbeszéd az életünk” – énekelte Koncz Zsuzsa 1972-ben a korszak egyik népszerű, „áthallásos” dalában, és valóban, a „kádárizmus” idején is a pártállami diktatúra kedvelt jelképe volt mindenütt a vörös csillagos dekoráció. Ha nem is olyan agresszívan, mint a Rákosi-korszakban, de egyértelműen uralta a rezsim vizuális reprezentációját. Persze azután ezt is elérte a „puhulás” az évtizedek folyamán, de még jócskán akadt sokfelé, amikor a rendszerváltás során megkezdődött a módszeres eltávolításuk. Az egyik leghíresebb példány az Országház kupolájának csúcsán díszelgett, és még az első szabad választások előtt, 1990 februárjában leszerelték. (A csillag történetéről itt olvashat.)

D-D. B.: Mint a bevezetőben már említettük, a Magyar Nemzeti Múzeum épületénél október 23. után valamelyik nap nagy tömeg gyűlt össze és azt követelte, hogy a vörös csillagot távolítsák el a múzeum tetejéről. Neves régészünknek, Barkóczi Lászlónak a 40. évfordulóra írt visszaemlékezésében azt olvashatjuk, hogy a tüntetők közül néhányan megjelentek a Bródy Sándor utcai bejáratnál és követelték, hogy bejuthassanak az épületbe, és nekiláthassanak a leverésnek. Az intézmény munkatársai azonban igyekeztek megnyugtatni őket, többek között azzal, hogy kijelentették: majd ők, akik ismerik az épületet, hajtják végre a tömeg követelését. 

Ezt követően Barkóczi, továbbá Vértes László, a híres paleontológus, a vértesszőlősi előember, Samu megtalálója és Radnóti Aladár, a Régészeti Adattár vezetője fölmentek a tetőre. Magukkal vitték Gál Ferencet, a múzeum villanyszerelőjét, hogy az áram kikapcsolása után, szakszerűen távolítsa el a vezetékeket. Ezután látott neki az ad hoc kollektíva a tartó rudak fűrészelésének. A tömegből azt kiabálták, hogy dobják előre a csillagot, de a múzeumiak attól tartottak, hogy a lezuhanó súlyos fémszerkezet összetörné a lépcsőt, így végül a támfal mellett – amelyen egykor a 48-as ifjak szónokoltak – dobták le a földre. A Weöres Sándor híres gyermekversében egykor „kutyafülű” Aladárként „megénekelt” Radnóti Aladár felesége, Alföldi Mária (aki szintén a Nemzeti Múzeumban dolgozott) 2012-ben így emlékezett az eseményre: „A múzeum homlokzatán, a timpanon fölött volt pár éve egy hatalmas, neon vörös csillag. Az uram volt az, Vértes László barátunkkal együtt, aki leverte onnan a vörös csillagot. Sokan nézték a Múzeumkertben ezt az akciót és igencsak ünnepelték a »tetteseket«. Persze olyan is akadt a nézők közül, aki nem felejtette el ezt se, de őket kettőjüket se” – utalt arra, hogy a megtorlás idején azután az egykori forradalmi tett természetesen ellenforradalmi bűnné változott. Az esetleges büntetéstől tartva ő és férje 1956 végén emigrált is, csakúgy, mint Szabó György régész (Fülep Ferenc főigazgató működésének leghangosabb kritikusa) és Kovács Mihály gondnok. Végül azonban a múzeumban „fejek nem hulltak”, Vértes László és Mihalik Sándor főigazgató-helyettes – aki a Múzeumi Nemzeti Tanács elnöke lett a forradalom napjaiban – csak írásbeli megrovásban részesültek. (A „csillaghullásról” korábban itt írtak.)

Cs. L.: Az Arany János-szoborról szóló könyvedben említed, hogy nem csak ez az egy csillag hullott le a Múzeumkertben 1956 forradalmi napjaiban…

D-D. B.: Igen, volt egy kiscsillag is: a szobor géniusz-csillaga, amelyet Stróbl Alajos 1893-ban helyezett el a talapzaton, az alkotói lángész – esetünkben Arany zsenije – ismert ikonográfiai szimbólumaként. És bár ez nem vörös, hanem aranyozott volt és csúcsával lefelé mutatóan helyezkedett el az emlékművön, mégis valaki ezt is társította a kommunista rendszerrel és leverte helyéről, ahol persze azután a bevésés sokáig kirajzolódott a kőlapon. 1967-ben a mester fia, Stróbl Mihály egy, a sajtóban közzétett olvasói levélben föl is hívta erre a figyelmet, és kérte a hatóságoktól a fém ékítmény pótlását. A csillag végül csak valamikor az 1990-es években került vissza helyére, de 2008-ban rejtélyes körülmények között ismét eltűnt a szobortalapzatról.

Cs. L.: Ezen a ponton személyes emlékemet idézhetem. Kovács Tibor régész, aki 2000 és 2010 között a Nemzeti Múzeum főigazgatója volt, de korábban főigazgató-helyettesként működött, kérdésemre elmesélte, hogy a kilencvenes évek első felétől kezdve rendszeresen kaptak olyan látogatói leveleket, reklamációt, figyelmeztetést, hogy az Arany-szobor felirata alatti szimbólum valójában sátánista jelkép, amely a jelek nyelvén valamiképp a „rossz”, a „gonosz” kisugárzása, ezért el kellene onnan távolítani. Nem sokkal később észlelték a múzeum munkatársai, hogy a csillagdísz eredeti irányát elfordították. A jelzett előzmények ismeretében talán nem túlzás föltételezni, hogy akik ezt tették, olyan világnézetű emberek lehettek, akik úgy gondolták, valamiféle spirituális küldetést teljesítenek, amikor a „gonosz” vélt jelképét megpróbálják „semlegesíteni”. Ezek után Kovács Tibor úgy döntött, hogy a csilllagot talán jobb lesz egy időre levenni a talapzatról. Úgy emlékezett, hogy a Régészeti Tárban helyezték el, de ott én már hiába kerestettem, nem találták meg.

D-D. B.: Mi lehet e különös, újfajta csillag-értelmezés tágabb oka?

Cs. L.: Nos, Kovács Tibor ezzel a kérdéssel nem foglalkozott, így némi „vallásszociológiai” kutakodásba fogtam, hogy a választ megtaláljam. A kiindulásom az volt, hogy az Arany-szobor felavatását követő több mint száz esztendő során vajon miért nem zavart senkit a csillag formája, és miért éppen a ’90-es években lett szálka egyesek szemében? A szimbólumtörténet két szálon adott választ erre a kérdésre. Egyfelől az ókor óta övezi általános tisztelet a bűvös pentagrammát, vagyis az ötágú csillagszimbólumot – ám attól függetlenül, hogy a csillagok szárai milyen irányba mutatnak! A legelterjedtebb az a forma, amelyben az egyik szár függőlegesen felfelé mutat – ezt ismerjük mi is a „klasszikus” ötágú csillagként. De pl. a keresztény hagyományban a betlehemi csillag vagy a hajnalcsillag ábrázolásában van olyan bevett forma, ahol az egyik szár lefelé áll, méghozzá meghosszabbítva a többihez képest – jelezve ugyanis a konkrét helyet, ahol a napkeleti királyok vagy bölcsek az isteni gyermeket megtalálhatják. Ezek a formák sokféle variációban éltek az ábrázolóművészet teljes közép- és újkori történetében, így közismertek voltak a 19. század második felében is. Amikor tehát az 1890-es évek elején Stróbl Alajos az Arany-szobrot tervezte, a jelképvilágban a csillag mint szellem- és lélekszimbólum kézenfekvő motívum volt, méghozzá a szárak irányának különösebb jelentősége nélkül, így a mester szabadon alkalmazhatta azt díszítő elemként alkotásain, átvitt értelemben elsősorban a szellemi nagyság jelképeként.

D-D. B.: Valóban, a korabeli fényképek tanúsága szerint Stróbl már eredetileg is így helyezte el a csillagot a szobor talapzatán, Arany neve alatt, mégpedig úgy, ahogy jelenleg is látható: fejjel lefelé. Így használta például az ugyancsak a Józsefvárosban található Semmelweis-szobrán és a nagykőrösi Arany-emlékművön is, csak ezeken nem domborműves formában, hanem a kőfelületbe vésve. De például egy másik kortárs szobrász-óriás, Zala György is használta ezt a szimbólumot a Dísz téri Honvédszobron, bár ott a jel csúcsával felfelé mutat. Mesterünknél a csillag a Deák-szarkofágnál szerepel először, ahol egyenesen a Géniusz (vagy védangyal) fejére került, csúcsával felfelé. És jól kivehetően ott volt Stróbl első Arany-pályaművén is, szintén felfelé álló ábrázolásban.

Cs. L.: Hadd tegyek hozzá mindehhez még egy példát, nem is akárhonnan! A bécsi Hofburg híres belső, ún. zárt várudvarán – ahol egykor a lovagi tornák zajlottak –, 1846 óta ott áll I. Ferenc osztrák császár és magyar király hatalmas emlékműve, Pompeo Marchesi olasz szobrász alkotása. Az ókori római ruhában ábrázolt uralkodó oszlopának négy sarkán allegorikus nőalakok ülnek – és közülük a hitet megszemélyesítő, szépseges hölgy homlokán éppenséggel a lefelé fordított szárú pentagramma látható! Azt hiszem, azért még a legmegátalkodottabb kuruc indulattal sem állítható, hogy a katolikus Habsburg-dinasztia e különösen nevezetes, világhírű plasztikai reprezentációján sátánista jelkép díszeleghetne…

D-D. B.: Mi lett e hagyomány sorsa a 20. században?

Cs. L.: A helyzet két irányban is megváltozott. Egyfelől a pentagramma fölfelé álló változatát elkezdte használni a munkásmozgalom, vörös színű formáját pedig majdhogynem kisajátította a Szovjetunió (bár nem vörös változata más államok szimbólumrendszerében is megjelent, pl. a modern olasz címerben vagy éppenséggel az Európai Unió zászlaján). Az 1960-as évek közepétől kezdve pedig a lefelé fordított pentagramma az ún. sátánista egyház és mozgalom egyik fő jelképeként bukkant fel az Egyesült Államokban. Az alapító, Anton Szandor LaVey amerikai zenész és okkultista egy 19. századvégi mágia-könyvből vette át az ún. Baphomet-fej szimbólumot, és azt látványosan beleszorította a lefelé fordított pentagrammába (kosfejről van szó, ahol a szarvak a két felső, a fülek a két szélső, míg a hegyes szakáll az alsó csillagszárba illeszkedik). Az ördögfejnek látszó jelkép rohamos popularizálódását az is elősegítette, hogy bekerült a hard rock, havey metal zenekarok dekorációs világába is, továbbá előszeretettel választják a Hells Angels (Pokol Angyalai) motorosklub, e sokszor szervezett bűnözéssel vádolt, világhírű civil szervezet tagjai a tradicionális bőrdzseki hátoldali képének. Nos, a „sátánizmust” ugyan nem engedte át a vasfüggönyön a szocialista államrendőrség, de mivel a rendszerváltozás egybeesett az informatikai forradalommal és az internet elterjedésével, így az 1990-es évektől kezdve idehaza is sokan tudomást szereztek erről a hit- és szimbólumvilágról. Megjegyzem, hogy az amerikai sátánizmus mint vallási szervezet – a közhittel ellentétben – nem a Sátán imádását, vagy a gonosz erők istenítését hirdeti, hanem sajátos individualista filozófia, amely emberképében mellőzi az ösztönök érvényesülésének erkölcsi megítélését, és a „sátán” szót nem valamilyen gonosz lény megjelölésére használja – ebben nem hisz –, hanem azt csupán az isteninek feltüntetett társadalmi-pszichológiai parancsok tagadásaként fogja fel. Hívei ugyanakkor egyházi szervezetbe tömörülnek és kialakították saját, mágikus jellegű szertartásvilágukat. A sátánizmus terjedését nem fékezi, hogy a keresztény egyházak időnként nyilvánosan elítélik.

D-D. B.: Így már érthető, hogy miért éppen az 1990-es évek első felében jelent meg hazánkban az az ismeretvilág, amelynek jószándékú rajongói azután elhűlve állapíthatták meg, hogy a nagy magyar költő szobrán a „gonosz” jelképe virít!

Cs. L.: Pontosan. A magyar nyelvben és hagyományban pedig a „Sátán” szó olyan erővel az ördög szinonimája, hogy a fenti művelődéstörténeti összefüggéseket nem ismerő honfitársaink természetesen a „sátánista jelképben” képtelenek az említett filozofikus individualizmus emblémáját látni: számukra ez legyőzhetetlenül a megtestesült gonosz istenítésének rút jelképe marad. A mágikus világnézetnek pedig egyik fő jellemzője, hogy egyes szavaknak és képeknek konkrét anyagi hatóerőt tulajdonít, megalapozva így azt a tévképzetet, hogyha a költő szobrára fölkerül egy grafikai jel, akkor az valamiképp a benne rejlő (?) gonosz erő révén rombolni kezdi a nyelvet, amelyen a költő egykor alkotott.

D-D. B.: Kiderült végül, kiket zavart ennyire a csillag állása?

Cs. L.: Igen, 2010 tavaszán jelentkezett nálam L. N. L., és kifejtette, hogy az ősmagyarok manicheusok voltak (ez egy perzsa eredetű, gnosztikus jellegű, dualisztikus vallási-filozófiai irányzat, egykor a korai kereszténység erős versenytársa) és megajándékozta a múzeumot a 3. században élt Mani mester műveivel. Majd kifejtette, hogy a csillagot jó lenne visszatenni a helyére, amihez civil kezdeményezésként szeretne a barátaival hozzájárulni. Bevallom, ártatlannak látszott a dolog, így nem láttam benne kockázatot. Miután megbeszéltem Zsigmond Attila művészettörténésszel, a főváros köztéri emlékeit felügyelő Budapest Galéria akkori vezetőjével, hogy kisérje szakmai figyelemmel az eseményeket, rögzítettük az időpontot, amelyen azután korábbi vendégem sajátos egyenruhát viselő fiatalok kíséretében jelent meg és azt kérte, hogy ők valamiféle szertartásos díszőrségként kísérhessék a munkálatokat. Mint kiderült, az ősi magyar hagyományvilágból ihletet meríteni igyekvő ún. „baranta” szubkultúra tagjairól van szó – és csak jóval később, a szervezet honlapjáról derült ki számomra, hogy ők miképp interpretálták azt, ami történt.

D-D. B.: Mi történt?

Cs. L.: Nos, csak annyi, hogy a velük érkező kőműves mester a hozott csillagot nem eredeti, hanem álló (!) formában rögzítette a talapzaton. Mivel erről korábban nem volt szó, kétségkívül meglepődtem, ráadásul eddig a pillanatig az egész esemény nem volt annyira érdekes és fontos, hogy egyfolytában ott legyek, így csak időnként jöttem ki az épületből, hogy lássam, hol tartanak. Látva a csillag új helyzetét, újra beszéltem Zsigmond Attilával, és végül úgy döntöttem, nem csinálok „balhét”, hanem majd később visszafordítjuk a díszítményt. Méghozzá belátható időn belül, hiszen rögtön fölrémlett előttem annak rémképe is, hogy miközben itt a manicheusok és a barantások ünnepelnek, aközben a politikai jobboldal esetleg azzal vádolhatja meg a múzeumot, hogy tiltott önkényuralmi jelkép virít Arany János lábai alatt…

D-D. B.: Én is olvastam az említett beszámolót az önmagát hagyományőrzőnek tekintő civil csoport honlapján. Szerintük „a Nemzeti Múzeum bejáratánál álló Arany János-szobor talapzatán az aranyozott ötágú csillag fejjel lefelé, csúcsára állítva éktelenkedett és évtizedeken keresztül gyalázta nagy költőnket. Hogy kik tették ezt vele, azon el lehet gondolkodni, és talán nem is ezen van a hangsúly, inkább, hogy a múzeum nagy tudású vezetése miért hagyta, hogy így legyen, az már nemcsak kulturális és spirituális, hanem nemzetünk közérdekű kérdése is.”

Cs. L.: Persze – ha erről lenne szó, de hát nem így van. Bár minden őszinte hit tiszteletet érdemel, itt azonban – az előzmények ismeretében nyilvánvalóan – csak szimpla butasággal találkozunk, továbbá ahhoz kapcsolt üres gyanúsítgatással. Majd következik a mágikus-babonás manipuláció (én is az említett honlapról idézem): „[m]ivel létezésünk alapja a teremtő erő, és nem a pusztítás, ezért nem nézhettük tétlenül, miként járatják le nagyjainkat, eszményeinket, hogy sátáni erőket idéznek meg ellenünk a csúcsára állított csillaggal. […] [E]gy kisebb kőműves brigáddal és egy hét tagú barantacsapattal helyreállítottuk a világ ezen piciny szegletében a rendet, a magyarok Istenének rendjét. A kőművesek megtisztították az ötágú csillag helyét, hogy nyoma se maradjon a gyalázatnak, majd felrögzítették az ötágú csillagot, ahogy azt kell. A barantacsapat a munkálatok ideje alatt díszőrséget állt, védte és őrizte önkénteseinket.” Ez utóbbi állítás itt fontoskodó tévedés, hiszen senki sem fenyegetett senkit, a védelemre nem volt semmi ok. Majd egy újabb vaskos tévedés következik: „[a]mikor a múzeum illetékes urának tudomására jutott a felújítási munka, kirohant megnézni minket, hogy mit csinálunk, ám szó nélkül visszavonult.” Említettem, hogy engedélyemmel zajlott a „felújítás”, így nem „rohantam” sehová, se ki, se be, csupán nem egyfolytában voltam jelen az eseményen, amelyről persze fogalmam sem volt, hogy számukra milyen nagy a spirituális jelentősége. Nekem az egyetlen meglepetést a csillag iránya okozta, de ezt nem közöltem mással, csak Zsigmond Attilával, így a „világrend helyreállítói” nem tudtak erről és végül minden konfliktus nélkül, békében távoztak a helyszínről.

 D-D. B.: Gondolom, fölmerült benned, hogy tiltakozzál.

Cs. L.: Természetesen, de az elsődleges szempontom mégiscsak az volt, hogy ne legyen tettleges konfliktus, röviden: hogy ne legyen balhé, amely bekerül az újságokba és kompromittálja a múzeumot.

D-D. B.: Milyen hamar lehetett hozzányúlni az új csillaghoz?

Cs. L.: Nem lehetett azonnal, mert az interneten hamarosan fölfedezett honlapon fenyegetéssel találkoztam. A már említett L. N. L. nemcsak az akciót ünnepelte, hanem figyelmeztette olvasóit: „arra kérem a kedves Olvasót, hogy figyeljük és őrizzük a Nemzeti Múzeum kertjében lévő Arany János szobor talpazatán lévő arany csillagot, hogy fejjel mindig az Ég felé legyen, hogy a sátánista erők soha többé ne akadályozhassák a magyar nyelv és a magyar nép újjászületését!” Ez azt jelentette, hogy akár spontán akcióval is számolhatunk, ha valami történik a csillaggal. Erősen mérlegelnem kellett, hogy mikor értesítsem a rendőrséget erről a veszélyről. Vajon hogyan magyarázom el nekik, hogy a manicheizmus hívének misztikusan színezett vallási rajongása immár a fővárosi közterület egy közismert pontját a „jó” és a „gonosz” szimbolikus-mágikus küzdelmének színhelyévé avatta, akinek fenti soraiból az következik, hogy barátaival cselekvésre készen figyeli a szobrot és úgy véli, a nemzet iránti vallásosan mély elköteleződése igazolja akár erőszakos lépéseit is? Mert rajongó hevületében nem fogadja el, hogy a köztér világnézetileg semleges, és így semmilyen kisebbség nem sajátíthatja ki a nyilvános emlékműveket arra, hogy a saját meggyőződését szimbolizáló jeleket helyezzen el rajtuk. Ezen többször tűnődtem, ám világos volt számomra, hogy olyan megoldást kell találni, amely elkerül minden erőszakot.

D-D. B.: Ráadásul az iratokból úgy látom, 2011 januárjában Suba János, a nagykőrösi Arany János Református Gimnázium igazgatója, az Arany János Társaság elnöke, aki diákjaival Pesten járva észrevette a változást, levélben fordult az illetékes államtitkárhoz, Szőcs Gézához, és a múzeumhoz is, hogy intézkedjenek az eredeti állapot helyreállítása érdekében.

Cs. L.: Igy van, és ez végül szerencsés fejleménynek bizonyult. Sikerült kialakítani azt a biztonságos teret, amelyben végre cselekedni lehetett. Szőcs Géza biztosította a szigorúan szakmai rendezés kellő politikai hátterét, így 2011 októberében egy új, aranyozott ötágú csillag került föl az Arany-talapzatra, immár az eredeti irányba fordítva.

D-D. B.: A műtárgyat Laczik Csaba restaurátor készítette, és csak legutóbb, amikor az egész szobrot restaurálták, ekkor kapott némi „frissítést”. Történt-e újabb incidens azóta?

Cs. L.: Úgy tudom, nem. Vagy a figyelem fordult el a témától, vagy azoknak a sorsa változott meg, akik akkoriban azt hittek, a nemzet igaz ügyét szolgálják sajátos – az amerikai és az ősmagyar szellemi impulzusokat kontroll nélkül egybekeverő – világnézeti rajongásukkal. A szándék tisztasága azonban nem elég, ehhez a világnézetektől független tudás tiszteletének is társulnia kell, amely a múzeum mindenkori szakmai irányításának arspoeticája. A nemzet múzeuma ugyanis mindenkié, ezért vizuális megjelenését sosem szabad egyetlen irányzatnak, világnézetnek, hitnek kisajátítania.

Ezt olvastad?

Szembesülni történelmeinkkel – M. Kiss Sándor életműkötetéről

Az idén 80 éves, Széchenyi-díjas történész, M. Kiss Sándor életművének esszenciáját veheti kezébe az érdeklődő olvasó a Szembesülés című kötettel.

X