Delta, Fiume folyton terebélyesedő problémája

A folyószabályozások mindig nagyfokú körültekintést és elővigyázatosságot igényelnek, és nem lehetett ez másképp a Rječina 1853 és 1855 közötti új mederbe terelése során sem. Amikor a munkálatok megkezdődtek, még valószínűleg senki sem sejtette, hogy egy csaknem száz éves közjogi és hatásköri problémákkal járó határkonfliktus alapjait vetik meg. A kérdés, hogy az 1848-ig Fiumét és a Horvátországhoz tartozó Sušak községet elválasztó folyó „régi” vagy „új” medrét kell-e határként tekinteni, valamint hogy az újonnan létrejött köztes területen kit és milyen jogok illetnek meg, a horvát-magyar kiegyezés megkötésétől kezdve valódi időzített bombát jelentett, melynek ketyegését elsősorban a vájt fülű fiumei politikusok hallották meg.

1894 őszén mind a fiumei Tengerészeti Hatóság, mind a Kereskedelemügyi Minisztérium egy már jól ismert, vissza-visszatérő problémával találta szembe magát: dr. Randich János kincstári ügyvéd 1892-es számlájával. Bár a költségek elszámolása szinte már a rutinfeladatok közé tartozott volna, az ügyvéd alkalmazásának oka és célja, a „Delta-ügyek rendezése” „az ügyek és kérdések” korszakában mégis körültekintésre és óvatosságra intette a feleket. Az elővigyázatosságot elsősorban a „Delta” kifejezés, és különösen annak fiumei vonatkozása indokolta, vagyis egy önmagában is évtizedek óta terebélyesedő, megoldatlan kérdéskomplexum, melynek visszás mivolta társadalmi, gazdasági, jogi, politikai, területrendezési és műszaki szinten is éreztette hatását. Tanulmányomban a Campus Mundi rövid tanulmányútprogramja segítségével a Rijekai Állami Levéltárban őrzött Tengerészeti Hatósági és Kormányzósági anyagok alapján a Delta szerepét és problémáit, valamint a kérdés jogi és politikai jellegű vetületeit, két rivális hatalom egy adott területért való versenyzését vizsgálom.

A delta – a görög ABC negyedik betűje – a változó állapot kifejezésének általánosan elfogadott jele, s mint ilyen, találó szimbóluma annak a Fiume és Sušak közt fekvő vitatott jogállású területnek, amely nemcsak egyszerűen olvasatonként más-más állam szerves részét képezte, de az évtizedek leforgása alatt a Magyar Királyság milliói és számos jól képzett mérnök munkálkodásának köszönhetően fizikailag is jelentősen megnövekedett. Természetesen nem állítható, hogy a Delta hovatartozásának kérdése Elzász-Lotaringia jelentőségével bírna, vagy legalább olyan egzotikus lenne, mint Liberland Szabad Köztársaság tiszavirág életű története, azonban a tény, hogy a kikötőváros mellett az egész Magyar Királyság területi kiterjedését és határainak elhelyezkedését (valamint védelmét) is meghatározta, talán érdemes lehet pár gondolat írásos összefoglalására.

A Delta története egészen 1848 augusztusáig vezethető vissza, mikor Josip Jelačić bán átlépte a Rječinának (más néven Eneonak vagy Fiumarának) nevezett horvát-magyar határfolyót, és Horvátországhoz csatolta Fiumét. Az impériumváltás, majd az azt követő közigazgatási átszervezések számos változást eredményeztek, így például a kikötőváros és a Sušak egységesítését, melynek következtében a Rječina elvesztette határszerepét. A változás mégsem politikai, hanem sokkal inkább társadalmi és gyakorlati szempontból tűnt jelentősnek, mivel megteremtődtek a folyószabályozás egységes feltételei is. Az intézkedést mindenekelőtt a Rječina gyakori áradásai indokolták, amelyek a higiéniai, városrendezési és általánosan térhasználati megfontolások mellett különösen a két település kereskedelmi, gazdasági fejlődése miatt számítottak megkerülhetetlennek. Ennek megfelelően 1853 és 1855 között a Rječinát egy új mederbe, keletebbre terelték, a korábbi ágát pedig keskeny csatornává alakították (innentől Holt-csatorna, Mrtvi-kanal, Fiumara-canale, Canale morto), melyet elsősorban vitorlások tárolására használtak. A két meder között létrejött, a kincstár kezeléséhez tartozó szárazföldi terület a Delta (később Delta-farakhely) elnevezést kapta, és viszonylag elhanyagolható kiterjedése (1881-ben 19152 m2) ellenére már a kezdetekkor kitűnően alkalmasnak bizonyult  különböző (főleg fa)áruk tárolására. Mindazonáltal Fiume és Sušak közigazgatási egysége 1861-ben véget ért, a horvát-magyar kiegyezéssel pedig a Rječina ismét országhatárrá és számos konfliktus forrásává vált. Ezek közül a városatyákat leginkább a terület hovatartozása, a kereskedőket és a fiumei Kereskedelmi és Iparkamara tagjait viszont a Delta közbiztonsági viszonyai, az áruk és a jövőbeli megrendelések sorsa foglalkoztatták.

Az alapproblémát az a Rječina szabályozásából származó bizonytalanság jelentette, melynek következtében mindkét fél részéről megfogalmazódott a kérdés: a „régi” vagy az „új” medret kell-e határként tekinteni, valamint a köztes terület felett kit és milyen jogok illetnek meg?

A Deltára támasztott igények mögött mindkét fél részéről a természet által akadályozott terjeszkedés igénye és szüksége húzódott. A Karszt-hegység, valamint a Quarnero-öböl által korlátozott természetes határok, a kemény, terméketlen és egyenetlen talajviszonyok, a budapestivel vetélkedő telekárak, az ütemesen fejlődő kereskedelem és a kivételesen intenzív népességnövekedés felértékelt minden egybefüggő sík felületet, különösen akkor, ha az a tengerparti lakosság megélhetését biztosító kikötő közelében feküdt. Mindemellett a helyhiánnyal és raktározási problémákkal küszködő város számára a Deltán felépített és bérbe adott magán- és közraktárak már önmagukban jelentős bevételeket biztosítottak, de a terület a város tehermentesítésének eszközeként és közlekedési csomópontként is funkcionált. A MÁV a Deltán keresztül kötötte össze Fiumét a horvát területen fekvő ipari negyedekkel és a környező településekkel. Zichy Ágost fiumei kormányzó épp e megfontolások alapján szorgalmazta a Delta mielőbbi megszerzését, és kifejtette, hogy a területet addig kell bekebelezni, amíg a kikötőfejlesztési munkálatok a kincstári értékét nem emelik meg. Mindezek mellett az anyagi megfontolásokból kereskedővé vedlett, a világháború alatt kémkedéssel is meggyanúsított Randich János királyi ügyvéd számláival kapcsolatos bonyodalmak valósággal eltörpültek.

Noha a Delta hovatartozása már jóval korábban is vita tárgyát képezte, lényegivé csak 1883-tól vált, mikor a pénzügyminiszter a kormányzó vezetése alá tartozó Tengerészeti Hatóság részére bocsátotta a terület rendelkezési jogát. A megváltozott viszonyokat Sušak kizárólag a Brajdica-farakhelyért cserében ismerte el, és fenntartotta, hogy a Deltán – mint törvényhatóságilag Horvátországhoz tartozó részen – az igazságszolgáltatás továbbra is a buccarii, valamint a sušaki törvényszék kizárólagos illetékességébe tartozik. Ennek ellenére a fiumei városi képviselőtestület (rappresentanza) továbbra is mindent elkövetett a terület saját közigazgatás alá vonása érdekében.. Jellemző, hogy a horvátok és fiumeiek közt felmerült visszás jogi állapoton még az sem segített, hogy a kormány a kisajátítási rendelkezés alkalmazásával a MÁV Igazgatóságának birtokába juttatta a területet. A helyzetet igen kényessé tette, hogy mindeközben Zichy aggodalmai is beigazolódni látszódtak, és a horvátokat valóban mind élénkebben foglalkoztatta a Delta feletti kontroll kiterjesztésének gondolata. Különösen mivel az 1889-ben meginduló nagyszabású kikötőépítés nemcsak egyszerűen megsokszorozta a kiterjedését, de hamarosan a Baross Gábor-fakikötő, hullám- és zárgát, valamint hullámtörő kiépítésével újabb berendezésekkel bővült, ráadásul Fiume szabadkikötői státuszának megszüntetése és közös vámterületbe olvasztása mindkét fél részéről minden gazdasági lehetőség megkaparintását létszükséggé tette.

Fiume az 1890-es években (MEK)

A Delta helyzetének tisztázása nemcsak kereskedelmi szempontból bizonyult elengedhetetlennek, hanem – határszerepéből adódóan – állambiztonsági és közbiztonsági kérdéseket is felvetett. A terület határ menti mivolta megkövetelte határfelügyeleti- és védelemi szerepének erősítését is, ami elsősorban a ki- és bevándorlás, valamint az egyre jelentékenyebbé váló munkásközvetítés és leánykereskedelem miatt vált nélkülözhetetlenné. A Delta törvényhatósági szabályozása ugyancsak mérvadó szempontként vetődött fel, azonban a horvát, magyar és fiumei érdekellentétek miatt az erre irányuló törekvések minden alkalommal meghiúsultak. A különböző hatóságok (horvát csendőrség, magyar csendőrség, révrendőrség, városi rendőrség, majd 1917-től az állami rendőrség) intézkedési jogával kapcsolatos dilemmák szinte minden esetben külön elbírálást igényeltek, és ez a Deltát a Fiuméből kiutasított, munkanélküli egyének gyülekezőhelyévé, egy-egy tüntetés vagy utcai felvonulás fontos állomásává, tűzesetek, lopások, orvgazdaságok gyakori színterévé, vagyis „a bűn negyedévé” tette. Az innen kiinduló rendbontások és törvényszegések természetesen nemcsak a Deltát, de Fiume és Sušak egyéb részeit, valamint általános kereskedelmi hitelét is veszélyeztették. A közbiztonsági állapotok elégtelenségéről tanúskodik, hogy Fischman Mór, a Lord és Társa cég ügyvivője egy ízben saját maga kellett a vállalat készleteit megrövidítő tolvaj után eredjen, és mivel a MÁV a terület őrzésének költségeit a fakereskedő cégekkel kívánta megfizettetni, társaival együtt a horvát csendőrség mielőbbi kivezénylését követelte. Mindennek ismeretében az sem meglepő, hogy 1919-ben a Deltát emberáldozatokat követelő sortüzek színhelyéként emlegetik, ahol még az is megesett, hogy az olasz Arditi bombát vetett a délszláv igényeket támogató franciák őrhelyiségére.

Mint látható, a Delta birtoklásából származó dilemmák egyszerre több szinten jelentkeztek, a horvát-magyar tengerpart csaknem valamennyi rétegét érintették, ráadásul az egyébként sem egyszerű helyzetet az időközben megvalósuló telekkönyvi rendezések, és a horvát és magyar jogviszonyok különbségei még tovább bonyolították. Emiatt a Delta hovatartozásának rendezése mind sürgősebbé vált, megszerzésére egyre változatosabb érvek és megoldási javaslatok fogalmazódtak meg.

A fiumei (és egyes magyar miniszteri) olvasat szerint a határok keletre tolódása természetes következménye az 1850-es évek munkálatainak, és a városatyák – azzal érvelve, hogy a választóvonalat mindig is a folyó folyóvize képezte – a Deltát maguknak követelték. Kiemelték, hogy mivel a Delta csak fiumei területen át közelíthető meg, Trsat-Sušak hatósági jogait már a kezdetektől fogva kizárólag Fiume városának beleegyezésével gyakorolhatta a területen. Érvelésükben büszkén hivatkoztak Giovanni Kobler fiumei történész háromkötetes munkájára, jóllehet annak állításait a történelmi források már a korszakban sem igazolták egyértelműen. Ezzel szemben a sušaki (és báni) vélemények azt hangoztatták, hogy a folyó új mederbe terelése semmit sem változtatott a korábbi állapoton és a határnak továbbra is a régi medret, vagyis a Fiumara-csatorna középvonalát kell tekinteni. Teodor Pejačević horvát bán a fiumeiek elképzeléseit már a horvát közvélemény felháborodása miatt is meglehetősen aggályosnak tartotta, és több alkalommal rámutatott arra, hogy a rappresentanza már 1857-ben sem emelt kifogást az ellen, hogy a Deltán található egyetlen ingatlan továbbra is a horvát telekkönyvben szerepeljen – vagyis a fiumeiek a Deltára támasztott utólagos igényei elfogadhatatlanok és értelmezhetetlenek. Horvát részről további érvként merült fel, hogy még a magyar kormány is elismerte a horvát bíróság hatáskörét, valamint az, hogy a Delta nem más, mint horvát részen áradmányokból keletkezett terület, így egyértelműen Horvátország részét képezi. Épp erre hivatkozva utasították vissza Zichy Ágost felvetését, amely a Deltáért cserébe egy azonos nagyságú és értékű, újonnan feltöltött területet kívánt felajánlani.

A kérdésben a magyar kormányzatnak is állást kellett foglalnia, jóllehet a „nagy” Fiume-kérdés ismételt napirendre kerülésétől tartva (lásd 1868. évi XXX. tc. 66§) a különböző minisztériumok csak igen óvatosan formáltak véleményt. Igen jellemző, hogy még a különböző minisztériumok nézeteiben is számottevő eltérések mutatkoztak. Így például Erdély Sándor igazságügyi miniszter úgy vélekedett, hogy a Rječina-folyó régebben a sušaki hídnál vagy a Scogliettonál torkolt a tengerbe, eszerint csak addig a pontig képezte a határt. Tehát a Fiumara-csatorna nem lehetett a Rječina régi természetes medre, hanem csakis a folyó vizének lefolyása, amelyet a hajózás lehetővé tétele érdekében hoztak létre. Erdély meglátása szerint ennek megfelelően a torkolaton túl képződött Deltára már az alluviumokra vonatkozó szabályok vonatkoztak, így a terület egyértelműen Fiumét illette meg. Érvelésének központi elemét a magyar kormány felsőbbsége, valamint az állam csorbíthatatlan tekintélyének érvényeztetése képezte, a Delta-ügyet valódi presztízskérdéssé emelte. Erdély a Deltához való ragaszkodását tovább árnyalja, hogy Fiumében az állam központosítását célzó úgynevezett Bánffy-féle törvényeket épp ebben az időben vezették be, s így elképzelhető, hogy a fiumei elit egyes tagjait kívánta megnyerni. Hajthatatlanságát az is jól példázza, hogy véleménye igazolására nemcsak egy 1825-ös falitérképet kerített elő, de még a Magyar Országos Levéltár szakvéleményét is kikérte; igaz, források hiányában a kérdést még Pauler Gyula főlevéltárosnak sem sikerült minden kétséget kizáróan megválaszolnia. Erdélyhez képest Perczel Dezső belügyminiszter és Széll Kálmán jóval józanabb álláspontot képviselt. Perczel a fiumeiek a határ kiigazítására irányuló követeléseit azzal utasította el, hogy a Delta-kérdés csak egy egyszerű magánjogi probléma, közjogi síkra terelése, valamint az országgyűlésen való tárgyalása teljesen felesleges. Az ő vélekedéséhez csatlakozott Egan Lajos is, aki úgy ítélte meg, hogy a horvát részről felhozható birtok- és tulajdonjogi fenntartások kizárólag magánperek keretein belül tárgyalhatók, a különböző horvát, magyar és fiumei hatóságok konfliktusai pedig „egyszerű határközi összeütközésekké törpülnek”.

A horvát és a magyar felek közti problémakezelés különbségét Nákó Sándor kormányzó 1908-ban írt jelentése találóan foglalta össze:

„Míg a magyar álláspont kimerült a jelzett terület Fiuméhoz való tartozandóságának minden egyes előfordult s alkalmasnak látszó esetben való hangoztatásában, addig a horvátok a nevezett terület feletti közigazgatási és különösen a rendőri szolgálatot, minden illetékes döntés bevárása nélkül tényleg magukhoz ragadták, s az egyes felvetődött konkrét esetek alkalmával hangoztatott mindennemű tiltakozás dacára, a közigazgatási és közrendészeti teendőket, sőt újabban a törvénykezés körébe vágó hatásköröket is a Deltának nevezett alluvialis területen tényleg el is látják; – bár meglehetősen kétes értékű eredménnyel, és szerény eszközökkel, látszólag csakis a jogfenntartás és jogfolytonosság elvének megőrzését tartva inkább szem előtt.” (DAR JU 5. Kormányzósági iratok. Általános iratok. 342/1908.)

Nákó sorai nem változtattak a helyzeten. A horvát-magyar közjogi kapcsolatok felkavarásától való báni, valamint miniszterelnökségi ódzkodásnak köszönhetően a terület vitás jogállása megoldatlan maradt a világháború végéig. E tekintetben a cezúrát a magyar állam fiumei autoritásának megszűnése és – azzal párhuzamosan – az olasz, fiumei és délszláv területi igények, vagyis az úgynevezett Fiume-kérdés nemzetközi szintre kerülése Gabriele d’Annunzio különutas politikája (Fiumei Olasz Régensállam kikiáltása) jelentette. Bár úgy tűnt, hogy a d’Annunzio-féle elképzeléssel szemben a nemzetközileg támogatott Fiumei Szabadállam megteremtése megnyugvást hoz az olasz, fiumei és délszláv kapcsolatokban, az 1920. november 12-én aláírt rapallói egyezményben használt „corpus separatum” terminussal csak újabb problémák keletkeztek. Az időközben 140000 m2-re növekedett farakhelyre és Baross-kikötőre mind az önállósuló (és ezért gazdaságilag kiszolgáltatottabb) fiumeiek, mind a délszlávok jogot formáltak. Így ismét aktuálissá vált a dualizmus korának egyik nagy dilemmája, a „corpus separatum” fogalmának pontos földrajzi és jogi definiálása és a megszülető új városállam keleti határainak meghatározása.

A fiumeiek a délszlávok a Deltára és a Baross-kikötőre támasztott igényét nemcsak felháborítónak, de teljesen jogtalannak is tartották. Mária Terézia 1779-es diplomájára hivatkozva úgy vélekedtek, hogy a corpus separatum nemcsak magát Fiume városát, de annak kerületét és kikötőjét is magában foglalta, azokkal szoros, elválaszthatatlan egységet képezett, és joghatósága rájuk is kiterjedt. A város a hozzátartozó kikötők nélkül sosem felelhetett volna meg rendeltetésének, máskülönben a magyar állam a Baross-kikötőt sem horvát területen építette volna fel. A fiumeiek szerint a rapallói egyezmény a Fiumei Szabadállam határaira vonatkozóan egyértelműen rendelkezett, s így annak a délszláv részről való vitatása és önkényes megváltoztatása a nemzetközi szerződést sértette meg.

A fiumei Delta kapcsán még egy apró adalékra érdemes figyelmet fordítani. Ahogy Fried Ilona több munkájában is beszámolt róla, a Fiumei Szabadállamban 1923 és 1925 között egy másik Deltáról is beszéltek: arról az Antonio Widmar író, költő, műfordító által szerkesztett folyóiratról, amely bevallottan az „interkulturalizmus” jegyében született, és amely legfőbb céljának az Olaszország és a közép-európai országok közti kulturális, gazdasági és politikai kapcsolatok erősítését tekintette. A lap hivatását már a „Delta” szó  címmé emelése is jelezte, melyre mint a különböző nemzetiségek találkozási pontjára utaltak. A nemzetiségek egymás megértésén alapuló tiszteletét és kölcsönös egymásrautaltságát hirdető programot Babits Mihály, Rákosi Jenő, Tormay Cecil és más magyar és szláv származású írók és költők műveinek közlésével valósították meg, és nagy népszerűségnek örvendett. Az orgánum korabeli sikerét (és politikai szerepét) mutatja, hogy kezdetben még Mussolini is támogatta; jóllehet a nemzetközi erőviszonyok hullámzása, és különösen Fiume olasz annektálása mindkét „Delta-ügynek” véget vetett.

Az 1924-es római szerződés a Rječina deltája feletti ellenőrzést a Baross-kikötővel és tartozékaival együtt Jugoszláviának juttatta, noha a határkonfliktus csak a második világháborút lezáró 1947-es párizsi békével, Fiume a délszláv államba tagozódásával rendeződött véglegesen.

Ordasi Ágnes

Ezt olvastad?

A zenetudós, zeneszerző és zongoraművész Bartók Béla 1881. március 25-én született Nagyszentmiklóson, Torontál vármegye területén, mely ma már Romániához tartozik.
Támogasson minket