A demokrácia nehezített gyalogútja – A szabadság keskeny ösvénye: Bibó István közösségi moralizmusa

A Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének és a University of Jyväskylä Department of History and Ethnology közös kiadásában, a Speculum Historiae Debreceniense sorozat darabjaként, ebben az évben – a finn, majd az angol megjelenés után – magyar nyelven is elérhetővé vált Anssi Halmesvirta monográfiája, amely Bibó István közösségi moralizmusát helyezi a középpontjába. A kötet arra a kérdésre keresi a választ, hogy Bibó művei vajon tényleg értelmezhetőek-e a közösségi moralitás kifejeződéseként. A szerző munkássága szorosan összefügg Magyarországgal és a magyar történelemmel. Egyik korábbi kötetében például (Kedves Rokonok, 2014.) betekintést ad a finn-magyar kapcsolatokba, illetve a finnugor néprokonsági eszmébe az 1920-1945 közötti időszakban, továbbá korábban vendégprofesszor volt a Debreceni Egyetemen, valamint az Egri Főiskolán és a CEU-n is.

Bibó István (Kép forrása: Wikipedia)

Új kötetének inspirációját – saját bevallása szerint – egyrészt egy „szemérmetlenül személyes találkozásból” merítette (8.old.), illetve abból, hogy maga Bibó is emlegette Finnországot, mint viszonyítási pontot és esetleges pozitív példát a magyar politikai elit számára (48-49. old). Ezeket az elemzéseket pedig a szerző is igyekszik a lehető legtöbbször kiemelni. Ebből a kettős inspirációból mintha kirajzolódna egy kölcsönös tisztelet a két „világ” között. Első sorban Bibó elismerése a finn politikai kultúra iránt, másfelől a szerző elismerése Bibó iránt, mivel a magyar politikai gondolkodó képes volt önmagához és elveihez hűen a demokratikus alapelveket, a megbékélést valamint az erőszakmentes politikai cselekvést hirdetni, függetlenül attól, hogy milyen rendszerben kellett munkát, vagy épp közszereplői feladatokat ellátnia. Halmesvirta így fogalmazza meg ezt a tiszteletet: „Sokkal inkább a »hangnem«, mintsem maga a tudományos elmélet bámely formája az, amely olyan értékes társaságává teheti őt egy finn eszmetörténésznek” (8. old). A nyugati eszmetörténet a harmadik út megfogalmazójaként látta az 1960-ban megjelent, azonos címmel ellátott Harmadik Út című műve után. Az ebben felvázolt álláspont pályája során sok kellemetlenséget is okozott számára. Ha találó hasonlattal kellene élnem az említett címkével (a harmadik út képviselője) kapcsolatban, akkor a kötet címében szereplő, elsőre enigmatikusnak tetsző szavaival élnék, és azt mondanám, hogy a harmadik út volt az a keskeny ösvény, amely Bibó életét és elveit prezentálja.

Mindezekért és a későbbiek miatt látható lesz, hogy sok tekintetben hálátlan feladatot vállalt magára a szerző, mivel Bibó István életének és munkásságának megítélése politikai oldalanként – mind élete során, mind pedig halála után is – eltér. Bár abban talán konszenzusra jutnak a felek, hogy a múlt századi magyar történelem egyik legegyedibb karakteréről van szó. Bürokratikus szolgálatot vállalt a Horthy-rendszerben – de a nyilas hatalommal nem működött együtt – és a háború utáni rövid demokratikus restaurációs kísérletben, illetve a kommunista hatalomátvétel utáni államrendszerben is. Majd az egyre fokozódó politikai elszigetelődéséből, rövid unszolás után a Nagy Imre-kormány regnálása alatt miniszteri minőségben tért vissza (146. old.). Ez az életpálya, illetve politikai és tudományos állásfoglalása megnehezíti azt, hogy egy minden tekintetben kiegyensúlyozott alkotott egységes ítélet alá eshessen. Bibó műveinek politikai fogadtatásával a szerző is tudatában van, és a bevezetőben tisztázza is ezen félelmét: „Az utóbbi időben a jobboldal megpróbálta Bibót veszélyes baloldaliként feltüntetni, sőt marxistaként bélyegezni meg, azt a kísérletét pedig, hogy az értelmiség képviselőjeként meghatározza az elit politikai játékszabályait és működési normáit, túlhaladott moralizálásnak minősítették.” (9.old.) Mindezek ellenére azonban belevág, és viszonylagosan az aktuálpolitikai dimenzióit félretéve bizonyítja, hogy életének és szerepvállalásának vizsgálata következtében kirajzolódik Bibó hiteles jelleme és hivatástudata. A kommunistákhoz képest jobbra, a szociáldemokratákhoz képest balra helyezkedett el. Ellenfelei szemében antiszemita és reakciós, a munkásönigazgatást ösztönző liberális szocialista nézetei (az ún. harmadik út elmélet) révén pedig könnyen lehetne szindikalistának, hovatovább egyesek szerint anarchistának nevezni. Tekintettel a kényes helyzetre, a kötet jól hangsúlyozza és erősíti meg az olvasó abbéli hitét, hogy a legtöbb címke valamilyen módon és kontextusban igaz Bibóra nézve, de teljesen egyik sem. A szerző leszámol a tévhittel és dokumentumokkal támasztja alá, hogy Bibó sem antiszemita nem volt (25.old), sem reakciós. Minden helyzetben saját nézetein keresztül vizsgálta a folyamatokat, gyakran retrospektíven a történelmi okra vezette vissza az elemzett helyzet problémáit, így a munkás-paraszti társadalom moralitásának felélesztésén dolgozott, és remélte, hogy ebből az öntudatosságból a demokratikus elvek megszilárdulhatnak majd Magyarországon.

A kötet téziseként szolgáló kérdésre a választ a szerző az első perctől sejteti. Lineáris módon vezeti végig Bibó életszakaszait (így a mű egyben életrajz is) és morális vívódásait. Halmesvirta tematikusnak festi le a fejezeteket (így Bibó életszakaszait is), amelyek kétségkívül mind egy külön politikai „megpróbáltatásnak” is tekinthetők. A politikafilozófusnak a hatalommal való viszonya fejezetenként változott és a hatalom viszonya is változott Bibó irányába, de önmagához és elveihez való viszonyulása töretlen maradt. A szerző kronologikus szerkesztéssel kívánja alátámasztani, hogy ő maga a következetes közösségi moralitás képviseletét látja Bibó szerepvállalásában. Erre utal a cím is, mely többféleképpen értelmezhető. Egyrészt utal a szabadsághoz való hűség és odaadás képlékenységére és nehezen nyomon követhető voltára. Továbbá, hogy a lépések óvatosságot és következetességet kívánnak, mintha egy hegyi túrán tapasztalatlan természetjárók lennénk, ahol minden figyelmetlenség és elhajlás az életünkbe kerülhet, mivel mindkét oldalon szakadék tátong. Erre a magyarázatra hagyatkozva a szerző az ösvényben Bibó közösségi moralizmusát és személyét véli felfedezni, a folytonosan oldalak között lavírozó békepárti szószólót.

Bibói István (balra) Erdei Ferenc és annak édesapja, valamint egy ismeretlen hölgy társaságában (Kép forrása: Wikipedia)

A könyvtárgy igényes, puhafedeles kiadást kapott, amelynek borítóján a harmincas éveiben járó Bibót láthatjuk, mely képet ifj. Bibó István adta közre. A kötetet megfordítva szintén Ifj. Bibó István hozzájárulását láthatjuk egy ajánlás képében, amelyben feladatát majdnem teljesen ellátva nyilatkozik a könyv érdemeiről és az idősebb Bibó eszmetörténetben való elhelyezkedéséről. Úgy írja, hogy nézetei „a magyar politikában jobb esetben naiv idealizmusként, de inkább kontraproduktív és kártékony moralizálásnak vannak elkönyvelve és félretéve, noha fontosságukat éppen az bizonyítja, hogy milyen kínzóan hiányoznak.” Ezt a megállapítást a könyv is nagyon érezteti. Bibó folyamatos elvi és ideológiai ellenszélben kormányzó magányos mentőhajóként próbálta a megroppant társadalmunk megmaradt pozitív tulajdonságait kimenteni. Sokszor éreztem úgy, hogy a könyv egy nagyon jámbor emberként festi le Bibót, aki minden írása után vagy nem kapott elég reakciót, vagy folytonosan védekeznie kellett. Mintha egy sokkal passzívabb karaktert ismerhettünk volna meg és nem olyan elemien átütő gondolkodót, mint amit közvetlenül az írásaiból kiolvashatunk. Az ideológiai ellenszélre és a szövegeinek erőteljességére remek példa a Magyar demokrácia válsága (1945) című művének és az azt követő vitának a bemutatása, amelyhez a kommunista párt nem kisebb embert kért fel, mint magát Lukács Györgyöt. A szerző így írja le ezt a helyzetet: „[Lukács] Feladata az volt, hogy könyörtelen kritikát gyakoroljon, bár véleménye szerint Bibó számos »bölcs és helyes« részleges megállapítást tett, s nem egy »jobboldali személy«, de »jobboldali« következtetésekre jutott.” (72. old.) Ez a lukácsi állásfoglalás mély megértést és emberi hozzáállást tükröz. Olyan beállítódás ez, amelyet az ifjabbik Bibó elődje moralizmusához társított, miszerint „a vitapartner megértésére való törekvést, vele szemben a bizalom tudatos és türelmes fenntartását” kell tanúsítanunk. Bár ideológiai szakadék állt fent Bibó és Lukács között, a szerző kidomborítja azt, hogy ezek a pártpolitikai ellentétek egy tudományos térben, ha alázattal párosulnak, jövedelmezőbb párbeszédet képesek kialakítani, mint a közéleti viták bármikor. Ettől függetlenül Lukács markánsan állást foglalt a kommunista párt mellett és ellen is, mikor nem titulálta kritikájában jobboldalinak Bibót.

Bibó István (Kép forrása: Wikipedia)

Bibó tisztán politikai cselekvéseiről a könyv csak nagy vonalakban értekezik. Megtudjuk, hogy milyen szerepe volt a bürokráciában, a Márciusi Frontban, majd később a Nemzeti Parasztpártban, de leginkább a szövegeiből kirajzolódó moralista jellemet ábrázolja a szerző, így, aki nem jártas a témában, aligha fogja megtudni, milyen volt Bibó a politikai életben. Ezt viszont nem szeretném kritikaként felróni, mivel a kötetben a szerző azt az ábrázolási módot választotta, amely a publicista Bibó műveiben primátussá emelt közösségi morál képviselőjeként láttatja a politikus Bibót is. A szerző meglátásom szerint így próbálja ezt a problémát előzetesen a bevezetésben feloldani: „Jellemzően az elnyomottak oldalára áll és kihívást intéz az elnyomást fenntartó rendszerrel szemben, ha taktikai okokból nem is mindig egy politikai párt keretében teszi ezt, írásban, vagy egy ››alapvető gesztus‹‹ megtételével mutatja be a saját nézőpontjából értelmezett igazságot” (12. old.)

A kötet egyik legnagyobb pozitívuma és negatívuma is egyben a tetemes mennyiségű hivatkozás és szakirodalom, amelyben nemcsak a primer szövegekre történik hivatkozás, hanem emellett magyarázó felületként is használja a lábjegyzetet a szerző, amelyben a kontextusok fejtegetésén túl a szövegben megemlített emberekről is ad pár soros leírást, így téve érthetőbbé az elemzett időszakot. Az érthetőségnek azonban ára is van. A szerző történészhez hűen mozgósítja a fellelhető forrásokat, és ez a plusz információmennyiség, amely a törzsszövegen túl várja az olvasót, könnyen eltántoríthatja a nem gyakorlottakat vagy nem kellően érdeklődőket. További érdeme a kötetnek, hogy bár minden fejezet tematikus korszakkal foglalkozik, egyik vagy másik időszaka Bibónak nem választható el ennyire markánsan egymástól, így egy egységes szöveget alkotott az író, amely megkönnyíti, hogy széles perspektívában lássuk Bibó hozzáállását az akkori magyar és nemzetközi helyzethez.

Anssi Halmesvirta: A szabadság keskeny ösvénye: Bibó István közösségi moralizmusa, Debreceni Egyetem Történelmi Intéze, 2020, 200 old.

A szöveg olvasási élményét továbbá a magyar fordításban csak a néhol felbukkanó szerkesztési és tördelési hiba akasztja meg, de ezek szerencsére nem sokszor fordulnak elő, viszont pont ebből kifolyólag látványosabban zökkentik ki az olvasót. Mindent összevetve a szöveg egy hiánypótló történeti elemzés a korszakról, az egyik legnagyobb magyar gondolkodó munkásságán keresztül. A szerző alázattal és hitelességgel állt neki ezen éra vizsgálatának, a magyarázatai pedig segíthetnek, hogy teljesebb képet kapjunk a korszakról, a politikai oldalak céljairól és a viszonyrendszerek bonyolultságáról.

Biró Ákos

Ezt olvastad?

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága 2016–2017-es évkönyve azt a félelmetesen nagy kihívást vállalta, hogy bemutatja a Magyarország kommunista múltjára vonatkozó két